Magához ölel egy világ. Magamhoz ölelek egy világot. Az enyémet ölelem, de nem az enyém ölel vissza. Oda a szimetria, mondom így nem lehet, közben pedig azt gondolom, hogy csak így lehet. Bizonyos szavakat nem szabad kimondani (de...de...de..), bizonyos szavakat nem vagyok képes( hagyjuk...), a megmaradtak halmazából meg ilyenekkel lehet sáfárkodni, mint; bazmeg, dögölj meg, jajj de szép voltál ekkor és akkor, menj a picsába, én még ezt soha se mondtam, de nem is gondoltam, hogy gondolni fogom, bántani akarlak, az már viszony, mégegyszer: menj a picsába, jó kimondani. Magához ölel egy világ, hogy pontosan érts, felötltöztet a hiányaival, csalafinta lemeztelenítése ez a "van"-ak.
Megölelek egy világot, hogy pontosan érts, fojtogatom, a torkának esem, de az is én vagyok aki nem kap levegőt. Én vagyok aki nem kér levegőt. Én vagyok a levegő, torkig vagyok magammal. Én vagyok a levegő, szomjazok magamra. Én vagyok a levegő, nem kell mellre szívni. Én vagyok a levegő, egy palackban lakom a Dzsin-el. Én vagyok a levegő, magamat rontom. Én vagyok a levegő, úgy megyek mint a huzat. Én vagyok a levegő, de téged látlak annak. Kénytelenség. Azt mondom menj a picsába és érints meg, és aztán megint csak azt, hogy; menj a picsába. Velem analóg monológ. tegnap például azt tüsszentettem a levegőbe hirtelen egy színház büféjében, hogy francia újhullám és újragondoltam mindent amit eleddig mondtam. Hallgattam csak és néztem, ahogy a szándékok és a törekvések pogácsát ettek, vagy éppen sutyisöröket ittak két jelenet közt (szerződésszegés), egy szóval komolyan vették azt, hogy ők már ilyen sosem komolyak, de már nem fájnak tőle. Én tegnap még egy valamit a levegőbe akartam tüsszenteni, fertőzni akartam, tudom.

Úgy nevezett döglött blog, kifejezetten az érti akit egyáltalán nem érdekli az aki írja.
Tartozom, tehát adós vagyok. Tartoznak nekem, tehát nem vagyok.
Úgy múlok el ahogy a szombat délutánok szoktak, vagy még jobban.
Mondom, úgy nevezett döglött blog - önmagát írja. Önmagának. Meg kell őrülni.
Örülni nem ér.
Úgy nevezett döglött blog, nem ettől lesz szimeringes a fríblog mindenhatójának (teoretikus nyelvészének valamint nyelvészeti teoretikusának) a szervere.
Valahogy el ne feledjétek, a szimering mindig odaát van.
Meg van a magamhoz való eszem - mondjuk, csak ilyen értelemben véve kevés. A hiány a sok.
A valami és a valaki hiánya. Meg van a magamhoz való hiányom, csak ilyen értelemben véve sok.
Mailrezisztens leszek, ha nagy leszek. Összefogom magammal koszolni a világot.
Aztán nézhetitek. Magatokat.
Keresek egy embert.
Főbb ismertető jegyei: nincsen, semmi, sehova, bármi.
Vicceltem, nem keresem, ő keres, csak nem tud róla.
Vicceltem, nem keres senki senkit. Az amit látsz az van - semmi sincs.
Ez sem igaz - vicceltem, csak belém költözött a szomor.
Rosszhiszemű jogcímnélküli. Igen - igen kemény világ. A részegség pedig buja puhaság,
mint az a pingvines kiszöszösödött pléd, amire már csak én emlékszem vissza.
Hiába, mindent megjegyzek - páratlan vagyok.

Merjünk nagyot utálni.

Utálom élni ezt a szart.

Utálom írni ezt a szart.

Aki nem szeret, az csak életben tart, de soha sem a kezei közt.
Aki egy kicsit is szeret, az azt gondolja okos szívével, emberségesen, bárcsak lenne már véged és nem tart itt hiábavalón.
De mindenhogyan, egyáltalán, te vagy az aki maradsz, és elfogytak mentségeid önmagadra.
Te aki mitévő, te vagy aki jött s ment. Egy ócska világot morzsol össze benned, nem kár érte hidd el,
csak azért szánnivaló, mert a tied. Érzelmi alapon logikus csak a fájdalom, racionálisan helyénvaló.
Hát most ezek hadakoznak,majd elhalványulnak azok is, kik emlékeikbe élve eltemettek.

Az ember agyagból gyúrjon Istent
aki teremtsen néki világot,
hol hajthat magának papírhajót,
amin önnön özönvízét megússza.

Keressen folyton partokat,
hogy folyvást száradozzon,
keressen folyton partokat,
míg el nem mossa egy végső áradat.

Miért teszed ezt magaddal (nem teheted), miért nem parancsolsz álljt a nincsnek. Mondhatnak nekem ilye, azok akik voltaképpen nincsenek. Állj fel (de ne elénk). Nézdd mi is talpraálltunk. Ne érezd azt hogy rajtad (nem érezheted). Van kiút hidd el, igaz hogy senki se áll a végén, de ne akarj sokat (nem akarhatsz).
Nem béna vagyok, csak gyenge, nem gyámoltalan, csak sok bennem a kétkedés, nem hitetlen, csak éppen hogy isten meg én egymásnak háttal.
Próbálj meg változtatni(nem tehetsz mást) Nyugodj bele (ne belénk). Ne szigetelődj el, hogy jobban menjen mi most el is megyünk, hogy ne zavarjunk meg. Eredj szemlélj, nyílj meg és imádd csodás nagy lakatjainkat, a kezedben a megoldás, a kulcs az a mienk. Nézd az eget, látod? Na az is a mienk. Te az vagy aki nézed. Ne téveszd el a szerepeket(nem játszhatsz másnak).
Miért nem mozdulsz ki a szobádból? Miért nem mész ki a napra és szomorodsz el, hogy valami hiányzik neked oda, a naphoz, a napba bele. Végy példát, mi is folyon mozgásban vagyunk, azért nem lelsz soha minket. Nem teheted ezt, mi sem tennénk soha semmi ilyet érted. Tégy úgy mint ha mi sem történtünk volna(nem tehetsz egyebet) Akkor szeretünk a legjobban, ha nem vagy. Ne szomorítson a nemlét, te leszel a námbörvan emlék.

Szívj füvet, igyál alkoholt, lődd be magad, vedd be az olyan gyógyszereid, csinálj csinos hurkot és hajtsd bele a nyakad, metszd el az ereidet, döfj kést magadba, törd össze magad a betonon, töltd meg a fegyvert és fogd rá a nyuszira...dögölj meg már végre...

Záródások

Apámnak elzáródott az epevezetéke. A mozi is hamarosan bezár (nézhetek). Becsukom a szemem. Akkor mindig az van ami kevésbé abszurd. Van egy érzésem, olyan öles érzés (az öl az legalább konkrét), az is bezár. Az érzésem zár, sosem az öl. Az egy másik gyilkos, de annak meg makulátlan. Végig gondolom ami velem történt, és bólintok valóban, hogy lehettem olyan bolond, hogy azt hihettem, van egy csekély esélyem is, élni, túlélni, hinni. Itt és így. Bedobnám a törölközőt (mélyződ frotír), de nem tudom hova és azt se hogy kinek. Le kellene zárni egy fejezetet is, az meg ugye nem megy, mert a fejezetek is mászányiak tudnak lenni, bár fejezetje válogatja, de most ez megint olyan. Mindent be és le kellene zárni, most már tényleg csak utoljára. Végérvényesen. Nem becsapni az ajtót mind eddig, csak behúzni, okosan és szelíden magam után, mint aki nem is volt egyáltalán. Elkélne egy kis segítség. Záródni. Elfáradtam nyitva lenni már.

Van még egy olyan gondolat is - aztán már tényleg befejezem - hogy aki a világon* fűájni is ilyen szépen tud, az azért már csak jelent valamit, hogy az nem véletlenül szép. Persze ez manipulatív, elvetem, titokban megtartom. Rekedés.

* - nem igazi világot kell elgondolni ehelyt, az enyémet, azt ami nincsen.

Valójában sok mindenkit megszerettem. Valójában senkit sem szeretek. Mindenki arra emlékeztet, mennyi mindent elbasztam én már életemben.

Gondolatban filmet nézek, s azt mondom, na most figyelj - most jön az amiről mindig is beszéltem, és lelkendeznék, hogy akkor azt más is érezte már, és elhinnénk - ha csak néhány percre is - hogy nem vagyunk végtelenül egyedül. Persze tudnánk, hogy ez az egész csak egy nagy hazudás, de tudnánk azt is, hogy ez a mi hazudásunk, tehát tulajdonunk van. Mert az ember amit hazudik az is ő maga. Mert amit az ember gondol, az is ő maga. Mert ami az embernek hiányzik, az is ő maga. ÉS torkig lesz magával, ezért kell azt érezni, nem csak ő érez így, és minden mással jobb torkig lenni mint magunkal. De ez nem ilyen egyszerű nem ám, mert van közben az a szó, amit majd 3 éve nem mondtam ki, mert azt nem jó csak úgy kimondani a levegőbe, hogy kimondom és lesz ami lesz, majd valaki bele áll ennek a szónak az útjába, nem, mert ezt a szót úgy nem lehet kimondani. Talán ki lehet, de azt hiszem nem szabad. Cukrot szeretnék most, valami édest. Ültünk az ecetfa tetején, emlékszel kicsikém, igaz se volt.

Akik tudják, hgy mire van szükségem - azoknak általában nem tudok hinni.
Akiknek tudni vélem, mire van szükségük - általában nem tudnak hinni nekem.
Kígyó, farok, harapás.

Csalókán süt a nap, észbejuttat olyan reggeleket most itt nekem, amikor szájtátva félálomban a konyhában, az azstalon cetliket találtam még, nekem hagyott üzeneteket, olyanokat, hogy: "Zs, a kertbe mentünk, ha elmész itthonról, zárj el gázt és csukj be ajtót, a csap csöpög, a villanyszámla is sok volt az elmúlt hónapban, oltsd el a lámpákat, tudod. Majd jövünk mi is. Egyél is. A." Én ezeket a cetliket hogy tudtam gyűlölni. most meg ezekre a cetlikre gondolok. Ebben a napfényel átitatott reggelen még sok más egyéb is eszembe akar jutni, de nem szabad hagynom, hogy gyarmattá tegyék a fejemet. A szemem már nem szem nekem, két üreg, két lyuk, két lőrés csak, és onnan bentről kitekint valaki és azt is észreveszi, amit én már soha sem fogok, egykori magam emlékszik a leendőre. Tiszta őrület - kéne mi? Az ő dolga ez, az enyém meg a tanulás, tanulni a szív leckéit, hogy legyek már emelkedett, hogy lendüljek túl végre azon, mert írva volt, van amikor elég, és tényleg van ilyen. Ami most van, szín, szag, hang, olyan tompán szűrődik be, mint ha csak víz alatt lennék, és a hely is olyan mint ha nem is láttam volna még és csak az életemben lennék búvártúrista. Lehet, hogy az vagyok, a levegő pontosan annyi. Olyan értelemben mindenképpen, hogy most bárkinek szorosabb a viszonya velem, mint önmagamnak. Vékony szálakon - mondjuk láthatatlan damilon -  táncoltat a valami, és te(l)hetetlen vagyok. Esténként nem is alszom már, hanem ájulok. Aki számot vet, az számoljon azzal, hogy elfogynak a szavai, az ilyenek, az olyanok. Időközben, a régi cetlis idők óta, szeretni is megtanultam, kicsit máshogy, kicsit idegenen, kicsit rémísztően, kicsit nem érthetően, kicsit jelentéktelenül. Már nem tudom, hogyan is volt, de szeretni is megtanultam, és most azon kapom magam, hogy szeretni is gyűlölök. Egy reggel kellene megint, és már nem kellenek a cetlik sem hozzá, nem kell hozzá semmi, hogy jól érezném magam. Csak megébrednék, lerúgnám könnyeden magamról a takarót, a toilettere mennék, mint rendesen, és a fajanszba köpném bele a szívem. És ha így lehetne, talán egyszer majd megírnám, mennyire gyűlöltem én azt, amikor én így reggelente köpködtem, és most (tehát akkor) hiányozna az nekem. Nem hazudok, én nagyon szépen tudok vérezni, én jó fiú vagyok, ez tiszta sor, ettől zsong a fejem, hogy a nagy hátraarcok előtt mindig ezek az utolsó szavak, az én milyenségem, jóságom, és aztán el.. Lassan harmadik éve nem tudok kimondani egy szót, azt a szót amihez még logopédus sem kell, egészen más kell hozzá, olyan egyszerű. Ez a szó.

Világvége hangulat

Senki nem fogja tudni, hogy hol vannak a dolgok.
Valaki elveszíti a barátja kalapácsát... A fiatalok nem találják az apák tulajdonát... Pedig előző este tették el...Körülbelül nyolckor.

 

Frontérzékeny vagyok. Melegre. Hidegre. Második ukránra. Egyebekre, mindenekre, jóra, szépre, érdemesre. (Amiket képes vagyok ennek hinni, látni) A fejem máris egy üreg, valamit magába engedő (befogadó) tér. Nem haragszom, azt hiszem én meg ezt akarom folyamatosan mondani...(sic!). Csak rossz nagyon, de majd elmúlik, azt remélem. A többit pedig fedje el a feledés, abból is az a bolyhos és meleg fajta, hogy ne bánthasson a hidegem.

i still recall the taste of your tears.
echoing your voice just like the ringing in my ears.
my favorite dreams of you still wash ashore.
scraping through my head 'till i don't want to sleep anymore.

come on tell me.
you'll make this all go away.
you'll make this all go away.
i'm down to just one thing.
and i'm starting to scare myself.
you'll make this all go away.
you'll you make this all go way.
i just want something.
i just want something i can never have

you always were the one to show me how
back then i couldn't do the things that i can do now.
this is slowly take me apart.
grey would be the color if i had a heart.

you'll make this all go away.
you'll make this all go away.
i'm down to just one thing.
and i'm starting to scare myself.
you'll make this all go away.
you'll you make this all go way.
i just want something.
i just want something i can never have


in this place it seems like such a same.
though it all looks different now,
i know it's still the same
everywhere i look you're all i see.
just a fading fucking reminder of who i used to be.


i just want something.
i just want something i can never have
i just want something i can never have
think i know what you meant.
that night on my bed.
still picking at this scab
i wish you were dead.
you sweet and perry ellis.
just stains on my sheets.

--------- NIN -----------

Vannak napok amikor minden nehezebb, de egy valami segít neked. (Nem a richtofit sportkrém, mert az nem.) Mégpedig az, hogy hazudsz magadnak, csupa előnyös dolgokat, csupa jelentéktelen és ártalmatlan füllentéseket, olyanokat valahogy, hogy veled nincs semmi baj, hogy okos és szép és szórakoztató vagy, no meg méltó, de az fokozottan bizonyos figyelmekre és  ami van az tényleg csak átmeneti, hogy a figyelmek azok biankófigyelmek, és majd lesznek másik sokkal jobb figyelmek, így kell ezt hazudni. Hihetően. Erre törekedve. Nem letörve. Hallo Spaceboy - most aztán megnézheted magad. Nem vagy szabad, nem is szabad. Vége lehetne már az el sem kezdettnek, jó lenne végnek is és jó lenne ez kezdetnek. Szeretném ha vége lenne. Ennek a valaminek, ami nagy menekvéseimben rámtekeredett. Hogy kimelegednék abban, hogy mennyire hidegen hagy amiről azt hiszem, hogy szép és jó, de letudok mondani róla, és hogy nincs közöm, és nem csak hogy tudomásul veszem, de igazából elfogadom, úgy ahogy a nagykönyvben is meg van írva, hogy el kell az ilyeneket, mert el kell. De aztán ott marad végül az, hogy hány lemondott álmot, képzelgést, rontást,  vagy mit bír el egy élet. Mindegy, a jó barátok nyáron is kerítenek havat.
-----------------------------------------------------------
Hallo Spaceboy,
you're sleepy now
Your silhouette is so stationary
You're released but your custody calls
And I want to be free
Don't you want to be free
Do you like girls or boys
It's confusing these days
But Moondust will cover you
Cover you

This chaos is killing me

So bye bye love
Yeah bye bye love
Bye bye love
Yeah bye bye love
This chaos is killing me

And the chaos is calling me
Yeah bye bye love

Már részlegesen hajléktalan is vagy, a fejed ( ha ugyan a fejed a tied és nem démonaidé ) éppenséggel van hova lehajtanod, de a többi részeid már nem nyughatnak. Bolond vagy, erre utal minden előzményed, újabban már utózmányaid is. Piszmogsz, szöszmötölsz, némely részleten hosszasan elidőz figyelmed ( amennyiben a figyelmed valóban a tiéd ). Lemaradsz, nyájtalanul vagy már nyájas. Jut eszembe, te rettegsz a sárga tányéroktól, most hogy eszedbe jutott, és nem tudsz tel tüdővel végig menni azon a városon. Már megint nem tudsz, már megint leülsz, már megint verebek ülnek eléd, már megint kirabolnak azok a szárnyas kis ördögök, a zsemlédre fáj a csőrük. Képzettárskeresők. nem akarod így látni és éppen így látod, amit ezek ott jelentenek a kövön, úgy kellene járnod ahogy azok a szerzetesek, akik seprik maguk előtt, jártukban az utat. Ahaova te beteszed a lábad, aminek megszokott rendjébe te beavatkozol, az tönkre megy menthetetlen. A létezéseddeé ártasz, akaratod ellenére, de a vége mégis csak az; kártevő vagy. Bocsánat minden második szavad, de konok vagy, fejedben dolgaid megkövesültek, se előre se hátra, se jobbra se balra, se ki se be, bár ez utóbbi már nem is nagyon érdekel. Vagy csak ne lennél hús, ne lennél ennyire materiális, ne lenne így a füled, a farkad, a szemed a szád. Picasso segíts.
És ne lennél lélek sem (ilyen korcsan az) csak valaminek a hiányaamiről nem azt sem tudni, hogy hiány, s így a külsőre semmi hatást nem gyakorol. Tahát nem igazi. Rángások, feszülések, görcsök, izmok, ez vagy most, ezek a napjaid, eladnád valakinek. Rossz kufár vagy, nincs merszed, hisz tudnád, te sem vennéd meg. MIndent félig csinálsz. A fájdalmaid felek, a szorongásaid felek, a vágyaid felek, a rossz szavaid felek, a fél elmeid is azok, és még valami, ait nem szabad kimondani egyáltalán. A lakat a szádon az ami nem fél.

Hogyan lehetséges, hogy rám annyi minden képes hatni, míg én szinte sehol és semmiben nem hagyok nyomot ? - ezeket gondolta, aztán a fal fele fordult és elképzelte azt ahogy elalszik. Egy arcot képzelt el, mert ő mindig az arcnál találja meg a kapszkodót. Szegény ördög, mint tárgyilagos - objektív - önsajnálat.

Elviselni elviselhetetlent ? Elmondani hihetetlent ? Érezni nem létezőt ? Hallgatni értőnek ? Félni bársonyostól ? Vágyni elérhetetlent ? Nem bántani szeretettet ?  Csendben maradni ? Megszűnni ? Elmébe kényszeríteni ösztönöket ? Elemelkedni ? Nem látni ? Nem érezni, nem bánni ? Alázat ? Méltóság ? Tudni ? Érteni ? Félteni ? Félni, de rendesen ? Szeretni ?
Hogyan kell, árulná már el valaki, mielőtt én árulom el magamat.

Sunnyogok, és valóban, jóformán már én sem veszem észre magamat. Besodrom és Besh O Drom. Még csak szemet szúr. Késik a múlik.

Pocsolyámba tegnap követ dobtak - nem volt ellenemre - hát szűkölő köröket írok, aztán elcsillapodom.

"Tépj rá a lányokra, kikkel a biginszóra
 bedobtad a rongyláb figurát.
 Nézd meg jól csak őket, régi szabad nőket,
 de vigyázz el ne szomorodj,
 csak vigyáz közben el ne szomorodj.

 Hívd el őket újra, blúzuk alá nyúlva
 kutasd ki, hogy múlik az idő.
 Játszd meg azt a kártyát, hogy már mind belátják
 boldogtalanok, hogy boldogtalanok.

 Legyél te végső szalmaszál,
 életük másból sem áll,
 csak visszasírásból,
 mind régiből guberál.
 Legyél te rohadt szalmaszál,
 ha már ez mind guberál,
 emlékszemétdombon
 légy te megtalált szalmaszál.

 Hidd el érdemes lesz, újra megjelenned,
 bedobni a rongyláb figurát.
 Ők hívnak újra, tépj a régi húsra,
 de vigyázz, el ne szomorodj,Ű
 csak vigyázz, közben el ne szomorodj.

 Tépj a régi nőkre, útjuk nincs előre,
 hát utaztasd meg mind visszafelé.
 Játsz a biginszóra, végső fordulóra,
 de el ne szomorodj, csak közben el ne szomorodj.

 Lehetsz te még visszaút, 
 bukkanj fel régen megúnt
 rég megúnt életükben
 most te bukkanj elő.

 Dobd be a rongyláb figurát,
 vidd őket múltjukba át,
 te emlékszemétdombról
 kiguberált szalmaszál.

 Tépj rá a lányokra, kikkel a biginszóra
 bedobtad a rongyláb figurát.
 Játszd meg azt a kártyát,
 hogy már mind belátják: boldogtalanok,
 de vigyázz közben el ne szomorodj,
 hogy boldogtalanok, mert boldogtalanok"

"Kivel állok éles szélben?
 Kivel állok házam közepében?
 Kivel folyik éppen a beszéd?
 Miért mondom azt: édes feleség?
 Miért mondom azt: ölelj engemet?
 Kaz aki erre megölelt?
 Miért mondja azt édes uram nékem?
 És miért mondom: édes feleségem?
 Kinek mondom: én édesanyám?
 És ha mondom, miért néz ez itt rám?
 Miért ölelget egyre engemet?
 S ki az aki mostan megölelt?
 Hát ki ezek, hát kik ezek?
 Ki rejti ezt mostan fejében?
 Róla szólok, s miért mondom azt: éngem?
 Ki áll itten éles szélben?
 Ki ez itten talpig feketében?
 Ki az akit mostan ölelgetnek?
 Kit szólítok mindig engemetnek?
 Mi az ami elszáll most belőlem?
 Ki az aki elmegy mostan tőlem?
 Miért jár ottan, éjjel, kert alatt?
 Ki az aki vízbe csalogat?
 Ki jajjgat ki csizmapatkóm alól?
 Ha könyöklök, ki sír könyék alól?
 Kit szólítok mindig engemetnek?
 Ha kérdezek, kinek felelgetnek?
 Ki jajjgat ki csizmapatkóm alól?
 Ha könyöklök, ki sír könyék alól?
 Hát kik ezek, hát kik ezek?"

Első sorban nem vagyok férfi és aztán nem vagyok csak ember.
(ha én nem én lennék, bizonyára én sem tudnám szeretni magam)

...és ők elküldtek|a pszichiáterhez, aki azt mondta: "Miért esett ekkora depresszióba,...és csinálta ezeket a dolgokat?"
Mire én: "Akartam azt a lányt, de ő engem nem."
Mire ő:"Rendben, megnézzük mit tehetünk."
Mire én: "Itt nincs mit nézni, én akartam őt, ő meg nem."
Mire ő: "Mitől érzi magát ennyire letörtnek?"
Mire én:"Mert akarom azt a lányt."
Mire ő: "Emögött kell lennie valaminek."
Mire én: "Nincs semmi."
Mire ő: "Fel kell írnom Önnek néhány gyógyszert."
Mire én: "Nekem nem kell gyógyszer. Nekem a lány kell."
Mire ő: "Ebben a témában együtt kell működnünk."
Ezért lekaptam a falról a tűzoltókészüléket,...és pofánvágtam vele.
Mire észbekaptam, a doktorok már...csatlakoztatták az elektródákat a fejemhez...
Miért jársz pszichiáterhez ? Félsz egyedül aludni ?
Halálfélelem.
Ismerős. Nekem is van. Sőt, még a kutyámnak is. A teremtett lényeknél ez eléggé gyakori.

---------------------------------------------------------

- Neked van barátnőd?!
- Nagyon szeretem.
- Tényleg?
- Igen, ő a legszebb, varázslatos, szexi, csodás...
- De sokat veszekedtek...
- Túltesszük magunkat rajta.
- De komoly konfliktusaitok vannak.
- Ő nagyon bonyolult személyiség. De az embernek muszáj őt szeretnie. Annyira édes.
- Édes, de elérhetetlen.
- Egy szóval sem mondtam, hogy elérhetetlen.
- De mondtad.
- Bonyolult. Azt mondtam, bonyolult.
- Most bonyolult. Nemsokára elérhetetlen lesz.
- Támogat a céljaimban.
- Neked vannak céljaid?
- Regényt akarok írni.
- Regényt az ember végzetéről az üres univerzumban.
- Nincs Isten, nincs remény, csak az emberi szenvedés és magány.
- Maradj a vicceknél, pénzt hoz a konyhára.

(- Woody Allen - Anything Else - )

Te képes vagy a széthullásra, a törésre, csak folyton ezt ismételed. És akkor felmenekülsz  T.hegyre és ott beijedsz és nem mész végig, te csak a peremig mész mindig, leesni igazából nem mersz, mert gyáva is vagy. Megteszed az utlosó pillanatban azt amire más már képtelen, és elfogadod magad. Nem lendülsz, csak készülködsz és ebbe belemerevedsz. No és a jót akarok is moccantanak, sosem maguk felé,hogy te általában véve jó vagy, téged általában véve szeretni lehet, te általában véve szórakoztató is tudsz lenni, veled általában véve semmi baj. Hidd el, hogy ha messze vagy tőlünk akkor még szeretünk is és sokat gondolunk rád, de kérünk téged menj messzire el innen. Máshogy nem megy. Te általában véve, jó vagy, te általában véve, néha szép. Maradj is általában véve, és gyere vissza a perem széléről, mi vagyunk akik általában véve mondhatjuk neked azt amit mondunk, a perem után nincseneke ilyenek. Önző vagy ha nem teszed meg ezt nekünk. Hidd el, olyan, hogy eleve elrendelés nincsen, mi csak tudjuk, kézben tartjuk a dolgokat, ne feszülj, ne nehezíts meg a dolgunkat. Ígérd meg, hogy örülni fogsz és nem bánkódsz azon ami volt vagy van. Ingázol, hegymenet és lejmenet. Leveleket irogattál, emlékszel? Általában véve egare sem volt válasz. Közel mentél ahhoz amihez nem szabad. és eltelt egy éved. Általában véve nem sok idő ez, hidd el, az évek nem számítnak. Aztán mit csináltál, általában véve másik leveleket írtál, máshogy csillogott a szemed és mi tagadás, általában véve, jól érezted magd ettől a csillogástól, mint ha mindegy lenne minden, látod menne ez neked, minden felcserélhető, és behelyettesíthető, ha nagyon akrod mindent túl vészelhetsz. Tudnod kell, általában véve,  pótolhatatlan nem létezik, csak elméd ad egérutat, mindig jön a valami helyébe egy másik valami, nincsen kizárólagos sem viszonylagos. Te sem vagy az általában. Ha szomorú vagy és ezt nem titkolod, csak magadra vonod a figyelmet, általában véve erre neked valamiért bizonyára szükséged van, de arra kérnénk, hogy a vonni kívánt figyelemnek, ne mi legyünk az iránya, úgy általában. Biztosak vagyunk benne, hogy te nagyon is átlátod azt, hogy ez, ez a mostani, e fekete-fehérnek egyáltalán nem mondható helyzetet is látod, és nem esetorientált a vergődés, hanem tudod jól, általános. Általában érdekel az - tudjuk - hogy érdekel, mi van akkor, ha az EZ nincs. Komolyan vezsed magad, túl komolyan, az a bajod, de általában véve, veled nincsen baj, ne kárhoztasd magad, hanem örülhetnél mondjuk annak aminek mi is örülünk, hogy vagyunk, úgy általában. Azt, hogy te létezel, az nem várd, hogy mi fogjuk bebizonyítani neked.

Egy vőlegény, egy vőlegény jön majd helyettünk...
szálas lesz, 81 kiló, vőle vőle vőle vőle vőlegényünk,
éppen a helyünkbe való.
Jól látom, szálas lesz aki lép helyünkbe,
éppen a helyettünk való.
Jól elcsábítja, jól elcsábítja
mit elcsábítottunk volna mi.

Ének dícsérje, aki jő helyünkbe,
fecsérelt helyünkbe ki jő.
Új évad érkez, fecsérelt helyünkbe,
fecsérelt helyünkbe ki jő.

Egy vőlegény, sunyítva róka úton,
jön, jön, jövőnek fia.
Új évad érkez fecsérelt helyünkbe,
nálunk különb lesz, na ja.
Értettük volna a szót,
érettük volna a szót,
a láááhááhány búcsúztatót,
mások esküvőjén így leszünk tanúk,
igen mondáskor hátul állhatunk,
többé ilyen nem lesz, mint milyen mi vagyunk
mondanánk az igent, de nincsen szavunk.
Új vőlegények jönnek, rejtett utakon,
lesznek eskövők még, megjósolhatom.

Tán úgy lehet, hogy valamit kinevezünk öröknek, tudtatlanul és kábán, noha tudjuk, hogy az örök nem létező, de ringatjunk magunkat benne és kapaszkodnánk is bele. Szörnyű látni amikor az öröknek hitt a szemünk láttára enyészik el. Bergman Csendjére 4-en kiváncsiak. És nem csak Bergman-t, és nem csak a képeket szánja az ember, hanem azt is, hogy eztán majd még kevesebb lesz az a halmaz amin jól lehetne osztozni, ami érintés lehetne, valami titkos nyelven lehetne az, de elvásik. Bartókról is le lehet írni, hogy szörnyű (mostanában van is erre egy irányzat - gondolom az énekórák néhai kegyelemketteseiből kerülnek ki a véleményformálók), arról kevés szó esik, hogy darabjait nem egy sms és ATM tranzakció közé írta, ez utóbbiak persze teljes legitimitást élveznek. Engem valami mindig rág, most egyáltalán nem az, hogy az örök ilyen mulandó volna, most épp más miatt bánkódom, de jobb ezzel foglalkoznom, mert ez átvisz a személyesből az általánosba és ott vet partra, ilyen formán tompít. Az gondolom most, e pillanatban, hogy a valami egy szörnyű ostoba dolog, hogy képes lemondani rólam, rólunk, a senkikről. És azt is gondolom most,...e pillanatban, hogy ostoba vagyok, hogy nem tudok nemet mondani sem a valamire sem a semmire. Lebegnem kellene, nem törődni, és nem szétloccsanni újra és újra. Mikor változik meg ez, azt is kérdezem és félek attól, hogy ez megint olyan kérdés, amire nem létezik a válasz.

E négy sor most épp illik, vagy illan.

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.

Ágyban feküdtem és elképzeltem, hogy állok, monjuk úgy képzeltem el, hogy pont én állok a senki földjén és persze marhaságokat gondolok közben, ezt képzeltem, maradjon kettőnk között, ha már a kettőnk között a senki földjén persze semmi sem lehet, így ildomos. És jött a menetrendszerinti, mindenkori, legjújabb kori valamit jelentő, valamit mondó, és lényegében az képzeltem el, illetve azt és úgy akartam elképzelni, hogy nagyon könnyeden csak azt mondja nekem azon a kibaszott placcon, amit ne feledjünk, tényleg a senki földje, no azt mondja ott meglehetős hitelesséeggel, szóval a következőt: mindenkinek van hazája. Bennem meg - így képzelem - rögtön szárba szökne a gyanakvás, mert másnak aztán tényleg nem indokolt, hogy a helyszín és kijelentés között van e az lágyszövésű okság, amiért nekem van okom gyanakodni. Aztán persze, azt mondom én ilyenkor a képzeletben, hogy jó, hogy reméljük, hogy igaza van, mert ha nincs igaza, akkor ennek az egésznek most már semmi értelme nem nagyon vagyon. És nem nézek rá, mert minek is néznék, és nem néz rám, mert nincs is mit látnia, és visszaképzelem magam egy szempillantás alatt a valóságba képzelem el magam megint, és mehet minden tovább, ahogy ez előtt. A képzelés előtt. Azon a ponton, ahol a nyakát szegte az értelem.

Van haragom - már elhiszem, ha mondják - de nincs minek nekifeszülhetne.
Van jövőm - már elhiszem, ha mondják - amihez senkinek sincs kedve.
(aztán sírd el magad hülye gyerek)

Holló-fekete álom


Holló-fekete álom,
Fújtat, szuszog a vasló.
Éjjel kereke sincsen,
Csillog, arany a patkó.

Kormos fekete szénnel
Gyomra telibe tömve.
Hatvan karika fordul,
Gördül Badacsonyőrsre.

Hatvan kicsike ablak,
Csillag szalad az éghez,
Szikrát kavar a Napnak,
Szürkét kever a kékhez.

Ködben fekete erdő,
Elrejt, csoda, ha láttat.
Bújtat fura bolondot,
Megvet puha faágyat!

Áron, kicsike párom,
Vessző, venyige, tüske.
Fussunk hamar a házba,
Bújj már be a cipőbe!

Nyergelj, topog a pejló,
Prüszköl a csatasorban,
Hatvan lovasa vágtat,
Felhőt kavar a porban!

Harkály kopog az ágon,
Reccsen, ropog a gallya,
Mókus szalad a fára,
Kúszik föl a magasba.

Éjjel zörög az asztag,
halkan susog a kéve.
Jó lesz tavalyi nádból,
Dobjuk föl a tetőre!

Zabszem-kicsike házunk,
Döngölt agyag a padló.
Magvak olaja csordul:
Körbe forog a vak ló.

Alma kicsi kosárban,
Földön mazsola, körte.
Ősz van, arany a sárban,
Nézz csak be a tükörbe!

- Makám -

Most jut az eszembe, hogy az én kedvességeim, olyan pocsolyaízűek voltak, pedig nem is voltak tócsák ennek az esztendőnek a legelején. Nem is fürdött benne senki, nem nézte tükrében senki sem magát. Nem viháncoltak benne verebek, nem tottyantak bele gőgős pávák. Valami volt talán csak. Valami voltam talán, ez esztendő legelején.

Nyitva és zárva

Nyitva és zárva,
Kinn a határba’.
Két út előttem,
Honnan is jöttem?

A keskeny, a széles,
A sós, vagy az édes,
Rézsút, vagy körbe,
Égbe, vagy földre?

Holdfényt vetettem,
nincs aratásom,
ködöt sütöttem,
nincsen kalácsom,

falnak beszéltem,
nincsen barátom,
felhőt szerettem,
nincs hites-párom.

 - W. S. -

Kedves egybegyűltek. Azt kérem Önöktől, hogy a közeljövőben tartózkodjanak attól, hogy engem figyelmükkel illetnek, valamire számítanak személyemet  illetően, hiú reményeket táplálnak a tetememmel ésatöbbi ésatöbbi. Nagyon veszélyes alak vagyok, mondták is volt ijesztő, hiszen én annyi minden látszatot tudok kelteni, mint amennyire tehetségtelen fajankó vagyok. Említett körülményeket figyelembe véve, óvakodjanak bizalmukba fogadni, valamint kétkedés nélkül (kivéve kábszeres cukorka) tőlem bármit is. Úgy mint mondat, úgy mint bármi, úgy mint semmi. Az élenjárók busás jutalomban részesülnek, naponta kétszer is gondolni fogok rájuk, amikor felkelek és amikor elalszom. Mindezt abból a szabad akaratomból, melyről egyes német kíválóságok azt állítják, hogy nincsen is. Hát mi tagadás, engem meg nem is érdekel. Sehonnai bitang ember.

Relatíve ritkán van az, hogy én a korom hőse szeretnék lenni, és nem csak úgy hogy kéményseprőnek (szűkebb környezetemben: kéménycuci) állok, de most történetesen igen. Annyit hősködtem már és nem gondoltam a bukásaimmal egyáltalán, mert én arra gondolok a legkevesebbet, amit elkerülni kivánok, de most történetesen igen. Relatíve ritkán gondolom azt, hogy én vagyok, létezem, észrevehető voltom ritkán fordít ki ekéjével ilyen olyan trizsőröket, de most igen. Én bizony motiválva mondjuk szerényem szólva is tessék és lássék módon vagyok, de most történetesen igen. Én elég gyakran szoktam emberekre irígykedni, de úgy igazán és minden rossz szándéktól mentesen (ezt képzelem) és történetesen most is igen. Nekem relatíve gyakran van elegem, úgy kell ezt érteni, hogy általában, az értetlenséggel, ami nem mindig a sajátom, de most történetesen igen. Én relatíve igen hosszú időt fordítok a múlt feldolgozására, gyakrabban a közelmúltra gondolok, ha ezt leírom, és most történetesen nem. Én relatíve gyakran gonolom azt, hogy jó lenne ha valaki a keblére ölelne, és az se számít hogy ki és mi lenne az, a XX. kerületi idősgondozó bérszámfejtője, vagy a karakószörcsögi polgárvédelmi kollektíva, vagy a putnoki amúrvédő egyesület  together. Egyéb gondolataim is voltak, mondjuk úgy, hogy eleve elrendeltek, vagy is úgy mondom, elhibázottak. És ennyi volt a világ, így eredeztettem, mert nekem általában nem nagyon volt elképzelésem, nevezett Liptákékról, de most történetesen egyre kevésbé. Nekem az is szokott még gondolataimban elidőzni, hogy az élet, az tkp. olyan mint a moha, ahol egy kis nyirkosság van, ott rögtön megtelepszik, történetesen néha ott is, ahol minden elszáradt már. Történetesen most bennem. Nota bene, semmi oka sincs rá. Neki. Mert ő nem akart történetet.

A franc se érti. Akik szeretnek azokat nem értem én. Akiket szeretnék, azt nem értik ők.
Senki nem ért semmit. Senki nem ér semmit. Senki ne érjen hozzám.

Ébredés után. Akkor folynak, olvadnak össze a történetek, amik velem megestek, és kérdések is halmozódnak. Úgy hiszem cseppet sem érdekel, aztán olykor kiderül, hogy mégis. Bár az utóbbi egy hónapban semmi olyan nem foglalkoztat, amire azt mondhatnám, hogy foglalkoztasson. A valamivel való viszon meglehetős csorbát szenvedett, derék lovag. Egy nagy póknak (szifon, nem takács), valami ilyen képen gondolom el ami van. Mindenki gyűjti a fonalakat, hogy aztán abból összeszövögesse a perszonális repülő szőnyegét, de legfeljebb nyújorkban lehet vele taxis, mert a közvetlen környezet általában nem hajlik az ilyen fajta utazásokra. Ezt hol meg lehet érteni, hol pedig fájdalmas belátni ennek reménytelenségét. Az, hogy fáj valami, néha már nagyon egyszerű kimondani, mindenesetre is, ha mégsem fáj, akkor már elég tapsztalat gyűlt össze, hogy feltételezzem, nem állapotról van szó, hogy minden viszonylagos (hozzáképestes), és időleges. Az az igyekezet, hogy mindenhez hozzá rendeljek valamit és megfeleltessek valamivel, kínos. Azért kínos mert ha létrejön, akkor megkínoz. ha pedig nincsen, akkor azt érzem elvagyok tévedve. Kinyújtott kézzel de el. Egy ideje az az elem is megérkezett, hogy itt tulajdonképpen mindenki szarul érzi magát, s hogy tulajdon képpen a cél ez is. Az érint rosszul, ha azt látom, hogy ennek ellenére gépisen azt gondolja valaki, hogy neki jó. Fura módon, de az elégedettség, a kétkedés teljes hiánya engem megijeszt. Az ijedtségről persze az jut az eszembe, hogy nekem az nem olyan rég mondva volt, hogy ijesztő vagyok. Kicsit olyan, hogy az ember szétszakad, mert nem szeretne felületes lenni, akarni akar, valamizni a valamit, és akkor ettől meglehet ijedni, és szégyenkeződni, szánódni, maga. Azt nem tudhatja persze senki, hogy én mely mondatokat jegyzem meg azok közül amit mondd, hol a kedveseket, hol azokat amig a csontokban megrekednek. Most is így van, elment valami és visszajött, számítani lehet erre, mégis fejbevág. Ezt csak én veszem észre, most jól jönne egy káromkodás, no nem valakinek szánva, hanem csak úgy mint kifejezni egy nagyon is valóságos helyzetet. Jól jönne most egy káromkodás, de nem az lenne az igazi, van (volt) egy szavam erre, egyetlen szó volt, elhaznált szó persze, sok időmbe telt, amíg rájöttem, kitudnám úgy mondani, hogy ne érezzem annak. Kicsit ki is mondtam, mitegy félig talán, még jó hogy nem egészen, a kutyát sem érdekelte, azt a kutyát, akinek mindig van legalább egy gazdája, és elégedett, nem dolgoz benne a kétely. Nem az én dolgom megmondani neki, hogy legfeljebb hiszi azt csak, hogy szabad. Már sose vakkant és én se fütyülök neki.

Sose sírj...soha ne háborodj fel. Értsd meg a dolgokat.
Hát ez bizony ez olyan, mint az Aranyhíd Vendéglő lepecsételt abroszai. Csak emlékezni jó rá, vagy még azt se.

Egy lépést megtenni annyit jelent: kockára tenni jelenlegi és majdani helyem. Nincs több fényes lépésem. Csak matt.

Beteget jelentek.
Egy beteget jelentek.

Itthon van és szorong. Ért hozzá. Úgy a majtényi síkon, mint fedettpályán. Jól jön és jól megy, utóbbi gyakoribb, az elsőbb élvezetesebb. Szerény aktivításra képes, kibaszott érdekes világba csöppent az a baja, nehéz számítani (jelentéssel bírni) egy ott ahol majd minden érdekesebb nála, hol a szentatya tér haza, hol a megasztár okoz izgalmakat. Vigyáztam. Nem eléggé. Húzz a picsába innen, pont ezt mondanám, ha nem dolgozna bennem, amit nem lehet néven nevezni megint. Én sem vagyok otthon. Mindegy, így csak azt mondom, bazmeeeg. Na nem mint ha ez számítana, mert ennél is érdekesebb minden. És még valami, félreértés hogy integenék,... kapálozók, az elviselhetőség határán,... úgy kell elképzelni mint egy kötelet,... valahogy a talpam alatt. Kimaradt belőlem a valami, ami senkinek sem hiányzik, de tényleg. Úgy a cirkusz és a kenyér határán lehet ez, úgy ahogy elképzelem.
Hülyepicsahülyepicsahülyepicsa...Benyovszky Móric.Ugyanez viváttal is megvolt egyszer, persze meg, valamikor régen. Már a megbántottság is megaláz, gyűlik a dolog, a kettő, az már szervezet. Kóros. Hónaljrákban elmúlni dicső dolog, beza. Hülye lufi.