Épp a testemben, épp a lelkemet vettem szemügyre. Lassan már szemüveg kell magamhoz. Nehezen bogarászom ki az apróbetűs* részeket. Egy ember szorgalmával dolgozik  bennem egy állat.

* szemre (még) való vagyok

Nagyon úgy néz ki, hogy a disznófejű nagy úr megmurdelt. Oda a disznóvágás. Nem is az van, mert az eddig se nagyon volt, mondva volt. A disznóvágás látszata, az, na most már az se. Aztán mondva lett, hogy nem olyan medence ez a Kárpát, hogy ide begyűrűzne. Aztán most meg lehet látni, hogy államosítva lesz az üst, a hurkatöltő, meg még a malacpörzsölő is. Bizonytalan ideig nem fog ez desznyó aranytojást tojni. Aztán lehet, hogy olyan gyűrűzés lesz itt, hogy a mikulás se lesz, meg nyuszi se lesz, meg aztán békegalamb, hogy a rohadás jöjjön rá, az se lesz. Most valami nagy nagy tüzet kéne rakni, mielőtt kiéneklik a disznósajtot a boraboráról a bankár dalárda.

Azt álmodtam, hogy ufó vagyok. Aztán felébredtem. Aztán megigazítottam
egy képet a falon. A kép megigazult. Aztán kimentem az utcára és azt
láttam, hogy ember vagyok és ufók sétálnak az utcán. Aztán már nem volt
sehogy, és az valahogy jól esett. Aztán már felmásztam egy árbócrúdra, és azt kiabáltam le a
fedélzetre, hogy víz a láthatáron. Aztán leszaladtam és azt kiabáltam
fel az árbóckosárba, hogy akkor kikötünk. Aztán megtelepedtem egy
lakatlan tengeren. Aztán jöttek a medúzák. Aztán arra akartak
megtanítani hogy hogyan kell szomjazni. Aztán elmentem másik tengert
keresni. Aztán már nem találtam. Aztán már vissza mentem és megint
kikötöttem. Aztán akkor már túlzsúfolt volt a tenger, medúzák közt
maradhat ember csak az ember. Aztán azt mondtam magamnak, hogy leszarom a küzdve küzdést, meg hogy mondottam ember és közben tévesen az égre néztem. Aztán nekem lett értékválságom, az értéknek pedig álsága. Aztán már elmúlt felettem az idő. Aztán
én is elmúltam az idő fölött. Aztán annyira kimerültem, hogy elaludtam.
Aztán azt álmodtam, hogy ufó vagyok, de legalább is nem abba a
képkeretbe való amit ébredés után majd mindjárt megfogok igazítani a
falon.

Az hogy majd kicsattanok az egészségtől az nem valami túlzó kifejezés. Szó szerint értendő. Valóban csattanok, távoznak belőlem a testnek mérgei, pedig idestova nem látom a szaunától a felhőt 20 éve se. (A finnek egyébként a szanuna gőzre mondják azt a szót amit az ófinnek, a nagyon régi finnek a lélekre használta, szép ez, de annyira mégsem, hogy magát a szót megjegyeztem volna).
Szerintem amikor anya szült engem, akkor belém szülte ezt a kicsattanó egészséget is, ami azért rohadt fájdalmas tud lenne, ha nem talál jobb kifejezési formát mint a lob. Tegnap pont erről írtam, hogy rés melyen keresztül ki lehetne szivárogni, el innen ebből, az olyan ufóktól és droidoktól lakta helyről, akik pont az várják el, hogy minden egyes nap ismerd be, viselkedj úgy mint ha pont te lennél droid, és te lennél ufó, a te arányérzékeid kancsalok, a te igazságérzeted fekélyes. Óbazmeg, már csak azért is tudom utálni őket, hogy ezt így, hogy igazságérzet leírom, pedig nem akarom leírni, mert a szót is utálom, meg azt is ha van egyáltalán nekem ilyenem. Egyszóval, nemtől, vallási felekezettől és iskolázottságtól is függetlenül szarjankóktól való távozás. És tegnap erről írtam, a szivárgásról, és bele nézek a tulajdon testembe, és látom, hogy ott is erre van igény, az anyagelmenetelre, táguló pórusokra, menekülési útvonalra. Úgy hagyják el a mérgek a testemet, ahogy a patkányok, a szarjankók a sülyedő hajót. Aztán, hogy ez a jéghegy csúcsa, az se túlzó kifejezés, az aggaszt csak, hogy én már a csúcsától is tudok szenvedni, olykor meg szenvelegni.
A nap végére, amikor elcsitulnak azért a test mérgei, olyankor szoktam azt gondolni, szokott rend szerint, amikor már tudom, hogy aznap nem fogom többet kinyitni a szemem, de az eszmélet még nem költözött ki belőlem, hogy másnap reggel újra kezdje. Akkortájt még üzen egy utolsót, hogy nem élni születtem. Mondatbeivódás. Holnapra felfakad. Szaladj a gézért. Hol a tetrán? Így tetrán, úgy tetrán, Rozika, Terike, Marcsa. Szauna és flóra.

Szeretem úgy elképzelni ezt itt, ezt a mindent - amire azért nem merném mondani, hogy világ, mert ahhoz elég szubjektív és az énvilág az mára már nem világ, arról ugyanis is le lett rágva a hús, elgyarmatosodott, felverte a muhar, be lett hintve sóval, borssal, vigalommal (meg aztán az így hogy világ, kimondva nem is nagyon tudom hova tenni, mert nem egyéb az mint mondás, nem a valami, hanem a valaminek a mondása) - mint egy fürdőszobát. A fürdőszoba azért jó, mert azt meg lehet fogni, a világot meg nem lehet, illetve lehet, de nem szabad.
És amikor én azt képzelem, hogy ez a rengeteg sok minden egyben van, összeáll, akkor tényleg úgy néz ki mint egy fürdőszoba. Földrajzi helyzetemből adódóan épp olyan mint egy munkásszállás fürdőszobája a korahetvenes évekből, és posztakármista is, de fürdőszoba azért. És én sose azt nézem, hogy milyen a szaniter, és hogy mellé van e hugyozva a wc csészének, mellesleg igen, vagy eszi e a vízkő a csaptelepet. Amikor fürdőszobának gondolom ezt az egészet, akkor engem csak a fuga érdekel belőle, nem az hogy koszos e, vagy telepszik e rajta a penész, és az se különösebben szokott, hogy miylen csempe veszi körül. A fuga is csak azért lényeges, mert ebben az elátkozott fürdőszobában az az egyetlen út - nincs más mód az elszivárgásra. Lezuhanás a zuhanyrózsa széléről (sub rosa), vagy szétkenődni az olasz import csempén és lefolyni a lábazatra - ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a Viledától. A fuga a harmadik út, rés a kétpolusság rettentő pajzsán. (Ennek a fürdőszobának eddig az volt a baja, hogy mindig kettő közül kellett, választani, úgy mint jó és rossz, igaz és hamis, stb, pedig hagyományosan mindenből három van, királyfiból magyarigazságból, aztán az atya és fiú meg szentlélek, út , igazság, élet, ilyenekről már nem is ejtve szót. Egy vízcsepp alakját öltöm ilyenkor magamra, jóformán csak ehhez értek, ráz az önsajnálat, ott reszketek a zuhanyrózsa szélén, én a szegény pára. Annyit akartam csak mondani, hogy a létező világból nekem legjobban a rések tetszenek, ha lehet abból is a tökéletlen illeszkedés, a könyebb átjárás miatt. Újabban, ha egy szép kerítést látok, akkor is a két léc közti szünetet dícsérem meg.

Van nekem olyanom, hogy mondatbeivódás. Verbális tetoválás, ha úgy tetszik. Amikor kiradírozhatatlan lesz, mint egy dollyroll sláger és közben gyűlölhető, de közben megy fejben, hogy iminimiszeminimisubáppáhagydmárabba. Amikor megtörténik a mondatbeivódás, azt már lehet előre tudni, hogy az egy egész életre szól, az ilyesmit észre veszem, és az elég ijesztő, amikor osztok szorzok a várható élettartamomat számítgatva, hogy elég sok ideig (hoppá, optimizmuson kapom magam) kell egy-egy mondattal szaladozni széles e világban. Ma is beivódott egy mondat, és ahogy megfigyelem a kora délutáni beivódások a legjobbak, de mint mondtam, mindehogyan terhek. Vinni fogom egy darabig, sose múlik el nélkülem. Csak velem.
"Volt ott egy kevés hűvös anyageljövetel."
És azt hiszem enyire szíven nem ütött, ennyire tarkón még em vágott mostanában mondat, akár így magában, akár az áthallásaival. Mert most ide tényleg csak egy kevés, hűvös anyageljövetel kell, hogy töltekezzék be vele az aki még szégyenszemre nincsen betöltekezve, se ideológiailag, se társadalmilag, se sehogy. Akikben nincsen meg az elhatározás se abban, hogy igénytelenül vagy igényesen legyen nevetséges és hülye. Hűvös anyag kell, és az ő eljövetele, hogy kitöltse azt ami eddig üresen állt, és annyira bosszantott már mindenkit, mint ha legalább is az ő helyét foglalná ebben a nagy micsodaságban. Azért kell, hogy ez a hűvös anyag jöjjön már, mert ha nem jön, akkor ez az egész kóceráj teljesen be lsez lakva. Ami pedig teljesen be van lakva, az lakhatatlan. Ezért hát még mindig jobb, ha valami anyag tölti ki.