Olyan sokára értem partot, olyan sokáig voltam egyedül, hogy csak a saját emlékezetemre emlékszem. De most itt vagyok már ezen a szigeten egyedül, én és a teremtményeim. Mi éljük túl ezt az egészet, én és a teremtmények, mindenki elpusztul.

Van egy város. Senki nem lakik benne. Kinézek az ablakon, egy csomó másik ablakot látok. A csomó másik ablak mögött semmi sincs, vagy ha igen, akkor másik csomó ablak. Gyanítom díszlet az egész, fizetett statisztákkal.
Amikor hazudok magamnak a szívemnek kedves mindez, de most a szív az máshol, ha ugyan van valahol egyáltalán, szóval van ez az együltömben honvágy vagy mi, amikor az ember honvágya éppen oda irányul ahol éppen tartózkodik, csalfaság.
Jól laktam már magammal, köszönöm, elég volt, nem kérek.
Emberemlékezet óta nem beszéltem emberrel.

Nem itt volna jó




(Christmas is canceled - fragment) (with Reason Propellerhead 4)

Busa papa

Busa papa - szűkített kiadás

A Busa papa az mindre képes volt fogadni. Nem nagyon részletezem, annyira nem érdekes, de egyszer a kocsmában - mert hát kocsis volt - elkapott marokkal egy legyet, kitépte a szárnyait és arra tett fogadást, hogy melyik szomszédos négyzetbe teszi át először a lábát a viaszkos vásznon.
És nyert. Egy csomószor nyert.
Aztán 1923 december 15-én azt találta ki, hogy eléggé befagyott e tó vize ahhoz, hogy ő a parádés kocsival és a négy lóval áthajtson a jegén. A fél falu ott volt, és annak a fele fogadott is - elmondások szerint. Az volt a Busa papa utolsó fogadása. Nem részletezem, annyira nem érdekes az egész, oda lett a kocsi, a négy ló, a házat is elárverezték. A Busa papa még így élt 11 évet, hosszú 11 év volt, hosszabb mint az élet. Az utolsó héten megmondta a napot és az órát, hogy mikor fog meghalni. Ha fogad is rá megnyerte volna. De akkor már nem volt senki aki fogadni mert volna vele.

Mire eszembe jut elfelejtem, mire kitalálom hülyeség lesz.

Tárgyakat teszek egyik helyről  másikra. Szelídítek, idomítok, messze még a télvég, de úgy mozgok mintha élnék, pakolom a jó sorom. Nem fázom, nem éhezem, vanni vagyok. Tavalyi télikabátok zsebeiből ürítem ki az előző tavaszt. Dohányszemcséket, algoflexeket, orrcseppek, mozijegyek, fontosnak hitt papírcetliket, soha fel nem hívott telefonszámok, lejárt okmányok papírjai zizegnek, forgalomból kivont pénzérmék csörögnek. Egy belső zsebben aludták át a nyarat, nem lehetett tudni létezésükről, mindeddig a világ kispadján ültek tartalékjátékosként.
Mind bizonyítékai annak, hogy voltam, vagyok és majd egyszercsak nem leszek, és hogy voltak olyan mozik, amik ma már nincsenek, vagy ha vannak is nincs túl sok ok elmenni oda.
Rendet teremtek a tárgyak között, helyet találok mindnek, egyik elfoglalja a másik helyét, mindig akad fölösleg. Istent játszom, megmondom mi a fontos, mi nem, mi a szemét, mi az érték, lefelé fordított hüvelykujjal magasodom egy kiürült Nasivin-es üveg fölé, aztán szánom meg, mert nem egyszerűen üveg. Mérföldkő, vagy csak cövek, de jel az időben, szagok járnak hozzá, bedugult orrok mellé társított lelkiállapotok, napról-napra élések istensetudja mijei. Belsőzsebekben rekedt szívdobbanások, mellkasi mozgások, ki nem eresztett sóhajok. Megkönnyebbül a kabát, rend a lelke.
Csak én leszek egyre nehezebb. Minden egyes évben egy kabátnyival nehezebb. Ki fogom hízni magam. Belülről. Egy panellakásban fogok megrohadni, baromira szépen.

Bámulom a világot, hogy milyen rohadtul egybe van,
és ettől kedvem volna engedni szétesni magam

1979-ben volt a Nemzetközi Gyermekév. 1979-ben még gyerek voltam. Az egész világ gyerek volt még ekkor. Kivágott orrú tornacipőkben jártak-keltek mindenféle ideológiák és még csak nem is szégyellették magukat emiatt. És mi sem szégyelltük még őket.
1979-ben voltam életemben először a Balatonnál, jelesül Balatonlellén, BM üdülő. Fegyveres erők, a dolgozó népet szolgáljuk. Ezt mondta apa mindig, amikor alkalma nyílt rá. Alkalom pedig volt bőven, mert ha valaki elhallgatott, a hallgatás alatt ezt lehetett mondani. Ez töltötte ki a néha évtizedes csendeket. Ha túl nagy volt a csend azt is lehetett mondani még, hogy erőt, egészséget. És nem kellett ehhez, hogy valaki eltüsszentse magát a birodalomban.
A Balaton nem gyakorolt rám nagy hatást, a szakácsnőnek bődületes nagy mellei voltak, elvonta a figyelmemet az önfeledtségről. Ezért hol azt néztem, hol a kivágott orrú tornacipőmből kikandikáló lábujjaimat, hogy azon hogyan rétegződik a kosz.
Egy balatoni vihar okán odaveszett egy világoskék rövid ujjú polóm, a Nemzetközi Gyermekév logója volt rajta. Sematikus emberábra, feje felett labdát tartó gyerek, körötte babérkoszorú. A Magyar Népköztársaság 200 forintos érmét is veretett az alkalomból, nekem olyanon soha nem volt, de a Safraneknek igen. A Safranek jó kapus volt, labdaérzéke az átlagosnál jobbnak volt mondható, reflexei a korának megfelelőek, szerette őt a feminin táborvezető. Egyszer rúgtam a Safraneknek egy gólt, de a táborvezető a gól után is a Safraneket szerette legeslegjobban, szóval elment a kedvem a focitól. 1979-ben piros salak festette be a lábujjaimat. A poló is meglett, nem vitte el a ruhaszárító kötélről a vihar, a fürdőköntösöm zsebébe dugtam és elfelejtkeztem róla. Pedig én mindvégig amíg nem volt meg megátalkodottan állítottam anyámnak, hogy elvitte a vihar. Hazudtam és lelepleződtem. Elkezdtem rühellni, hogy ki van vágva a tornacipőm orra. A Nemzetközi Gyermekév csinált belőlem viszonylag rendes felnőttet.