2016. november 4., péntek

Itt valahogy minden úgy van maradva, úgy maradok hát én is. Úgy van maradva a kint és a bent. Úgy maradt az ország, és benne a mindent felzabáló kórság, úgy maradtak a karba tett kezek, a káromkodások, a semmibe nézések, elmosolyodások. Úgy marad a hajtincsen babráló napfény, úgy marad az árnyék, úgy marad a vetett ágy és a vetetlen, és úgy maradt a majdnem semmiért bolondulás. Úgy maradt a korláton a rozsda és úgy maradtak a metrószerelvény ablakán felvillanó arcok, úgy maradtak a könyvlapok és a képek. Úgy maradt a változás, úgy maradtak a hangok, úgy maradt a tarthatatlan és pont úgy az ami  tartható, úgy maradt az álmatlanság és az ágy alá gurult altató, úgy maradt a légy a pókhálóban, a maszat az abroszon. Úgy maradt az is amit nem lehetett maradásra bírni, úgy maradt minden ami menni készült, úgy maradt ami sosem volt itt és úgy maradt minden egyes délutánunk. Úgy maradt az élet, meg úgy a halál is. És ezekbe az úgy maradt időkben amiben mi mindössze rövid átmenet vagyunk puhán ringatózik mindaz amire sosem volt szavunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése