Fejjel lefele aláírt képeslapok, idén megtalált, de tavalyi ajándékok és távolodó távolság meg hiányzó (lánc)szem. Hozzá ünnepi hangulatok hűlt helyei, na az alighanem a köret. Elképzelés arról, ahogy elképzel majd a január, amit már úgy szeretnék ha lenne, a képzelés idejét, helyét, a rohanó agyamat benne, az elszakadt kabátomat. A kezemet, azt az ostobát. Hogy elenged a nyár is teljesen, és nem hányok tőle epét, de semmi esetre sem lesz kolbászszagú a böfögésem. Hogy megszokom a kavargást, hogy mindez nem lesz ijesztő, se nekem se másnak. Hogy lehet velem valami, hogy történhetek, hogy lehet engem és így tovább és hogy mindez bárki másra. Nem. Nem bárkire, másra. Hogy a nyugvás az tényleg lehetetlen.

Ma szakértő tanácsra támaszkodva, a fürdőkádban rekonstruáltam a holt-tengert és egy, azaz 1 kg sót öntöttem a vízbe (tengerit javasoltak, de szűkebb környezetemben a szénpor az egyetlen szemcsés anyag, ezért maradt a konyhai), Azt mondják, hogy az hat, mármint a só...,hát só gondolataim is vannak. Ezt még így nem tudhatom egy eset után, de vízen járni már tudok, az tuti. Holnap megpróbálom szétválasztani hosszában a fürdőkádat, szentestére tervezem, hogy borrá változtatom a helyi csatornahálózat teljes pangó tartalmát, és hamarosan rászánom magam a megkeresztelkedésre is. Aztán pedig jól berúgok, de nyugi, harmadnapra feltápászkodok.

Apám, közel negyven éves mozdulatsora. Besztofkarácsony.
(félig-meddig(?) vidám post, napi betevő, faalávaló)

A rituálé általában egy közérti proletártropikárium előtt kezdődik, ahol a választékot, kis, közepes, és xxl pontyok alkotják. Apám a mutató ujjával kiszemelt áldozatára mutat (ez általában a közepes pontyok rendjébe tartozó egyed), egyúttal szemkontaktust alakít ki a mészárossal - ez utóbbi tulajdonságát nagyon írígylem, mert van hogy én egy pontyal sem tudok szemkontaktust teremteni, na nem mint ha akarnék, de olyan formán tán kamatoztatni tudnám ebéli tudásomat, mondjuk hogy nem kéne várni a pincérre órákig, merőben más helyzetekben, pontyok nélküliekben pl. A mészáros tudakolni kezdi, hogy az említett célhalat érzéstelenítse e, melyre apám eddig mind a majd'negyven évben nemleges választ adott. A jószág így kerül egy zacskóba, melyből bambán bámul ki, vagy úgy mint ha kérdezni akarna valamit, s az embernek az a sejtése támad, hogy ha ez az utóbbi, akkor minden bizonnyal olyat, amire semmi esetre sem létezik válasz. Vagy még úgy is nézhet ki a nylonból, mint egy ateista ponty, aki hitét vesztette a tavi üdvösségben, a halmennyországba vetett hite véglegesen felfeslett. Ilyenkor az ember (esetemben: én), nagyon együtt érző tud lenni, igazi főemlősi szégyenem is tud lenni, ha erőst akarom.
A ponty ezek után a proletárkádba kerül, néhány napra, de legfeljebb kettőre a fürdő félhomályába, a számára poszttraumás végítéleti keszonkamrába, amit nevezhetünk a halál előszobájának, vagy az élet tornácának is, kinek-kinek kedve szerént. Esti fürdőzések alkalmával lavórba helyezéssel teszem izgalmasabbá élete hátra levő részét, a víz hőmérsékletét kínos gonossággal, a fotólaboros cuccok közül kibányászott, stílusosan halalakú gyermekfürdővíz mérő segítségével temperálom megfelelőre. Na most ezt úgy kell elképzelni, hogy egyik kezemben mérőeszközzel, a másik kezemben pedig a "Száz kérdés a halakról, amit soha nem mertél megkérdezni" című könyv reprint kiadását tartom és igyekszek a helyzethez méltó szószedetre bukkanni. Aztán elhelyezkedem olyankor a kádban, és esetlenül próbálom szórakoztatni őt, s egyúttal levenni magamról a reám nehezedő morális terhet, melyet több mint sejthető halála keltett máris bennem. Hetet-halat összehordok neki, okos tanácsokkal látom el; minden nap úgy élj, mint ha az lenne életed utolsó napja.

A hal utolsó estéje, egyben mindenki más utolsó estéje is (ez egyben nagyon szép is, de legalább annyira minősíthetetlen) aki közelében tartózkodik. Rövid idő alatt kialakul bennem az irányába mutató szimpátia, este többször nyugtalankodó lélekkel a fürdőbe megyek, felmérni a terepviszonyokat, egy titkos alagút lehetséges megvalósítását dédelgetve magamban, de be kell látnom a házgyár nem a romantika közege, maga Monte Christo is csak egy catepillarral boldogult volna, ha egy szovjet típusú panelba zárják, nem valami szaros várba.

E több napos mozdulatsor követlező szakaszával igyekszem kesztyűs kézzel bánni, a plasztikus részekről , káromra, de önként lemondok. Érjük be azzal, az ember az ember, a hal meghal. Rettenetes feldolgozási procedúra, soha nem látott edények randevúznak a konyhaboncasztalon, soha nem látott konyhai eszközökkel. A lakásban konstans (állott) pocsolyaszag terjeng, melybe olykor némi mandarin illat keveredik, nem kifogástalan, de  derűnek mondható elegyet adva.
Negyven éve ugyanazzal a mozdulattal jelenik meg az ajtóban, negyven éve kérdezi meg: hogy hát nem szeretitek ? (negyven éve mindenki nemet mond), érdeklődését, az ünnepi alkalomra való tekintettel nem erőszakos makacsságnak értelmezzük, hanem kitartó álhatatosságnak, ki tud még mosolyog is).
A mozdulatsor végére a korona az óév végnapjaiban kerül reá, amikor is tisztán látható, hogy a megmaradt, uszkve 10 liter haldzsúztól már a macska sem jön lázba. Az aktus befejező része, a fürdő melletti egy négyzetméteres helyiségben történik, kb 1 méter magasról, dús fröcsögéssel, a családi szubkultúrában ezért általánossá is vált a januári wc meszelés. De a ponty, visszakerül végre a tápláléklánc tetejéről ismét az anyatermészetbe. reszájklingolva vagyon. Azzal is vígasztalom magam, hogy a lehetőségekhez mérten kevesebb kárt tettünk benne, mint amennyit okvetlenül tehettünk volna, de megmarad az az érzés, hogy közel negyven pontyal nem tudok elszámolni, a karnivorista gondviselés felé. Úgy dobog a szívem, mint egy halasszatyor, hallgasd meg, ezt is szoktam mondani. Magamnak. A hal álma, halál ma. Persze, elviccelődöm. Persze, komoly.

Elhatározás. Nem félek. Na, így kezdeni egy mondatot - nem sok jót jelent. Igazából kurvára félek, vagy is azt hiszem féltek valamit, de nem tudom pontosan mi az. Lehet ez éppen (megint csak ide lyukadok ki; idő, amiben elolvadni lehet), vagy az a tény ijeszt, hogy a testemben lehet az, az a valami, az az idegen elem, aminek nem is fontos a neve, meg nem is érteném, mert latinul van, csak az érdekes ebből, ahogy rúg kapál majd bennem, karmolászhat és rághat. ( A legrosszabb persze az volna, ha olyan valami lenne aminek még neve sincs, mindig is vágytam ilyen elbánásra) Eszembe jut az is, hogy tkp a lelkemnek elege lett már abból, hogy mindig ő a hunyó, és illedelmesen de, úgy makacs határozottsággal tovább tolta aktáimat az organikus részek felé és azt mondta halkan: ipi-apacs, egy, kettő, három, mikrofonpróba. Egy sor olyan dologra kényszerít ezzel, amit nem szeretnék, de őt ez nem érdekli, nem vagyok tehát nagy barátja magamnak, nem is fogok randitzni (magammal) a fizika síkon - talán majd majtényin. A figyelmem is osztott, szorzott, és nem tudok bízni benne, mert eddig a nagy számítgatásai után egy halom hibás adatot dobott elém (néha belém is), én meg megkajoltam neki. Biztos majd egyszer megbocsátok magamnak érte, (vagy segítenek megbocsátani mások) de ha nem az sem olyan nagy baj, az sem lesz baj, ha csak betemetődik az egész, mint egy sikertelen építkezés munkagödre, vagy úgy ahogy a sírok szoktak.
Majd nézem már nem sokára a fakó, fényüket vesztett csempéket, a még, foltokban tükröződésüket megőrző felületeken látni fogom az arcom néhány töredékét, nyújtogatom hiún a nyakamat, hogy az előnyös részek kerüljenek érdeklődésem látóterébe aztán pedig a homlok, és biztos hinni is szeretném, hogy nem áll görcsbe a nyakam majd magamtól, hogy nem lesz az csempés-botlás. Mosolyradarommal megkeresem azt a valamit, a valamennyire rajtam kívülit, de végül is bennem. A nevemen fognak szólítani, hogy h.zs munkadarabot kérnék megmunkálásra a munkaasztalra, az esztergályos már várja, védőszemüveg kötelező, meg piros kúrzívval, hogy fellebezésnek ezúttal helye nincs - na nem mint ha komolyan gondoltam volna. Reflex volt csak. A vizeletmintás üvegcsével - december lévén - olyan hópelyhes felrázósat játszok, a kis színes házikót, - és a balettos lányokat előtte, amit már gyerekként sem értettem, hogy a francba nem fagy le a derekuk olyan lengén - azt hozzá képzelem. Urina üledék kontra hó. Soha ennyire nem akartam nem tudomást venni a testemről. Soha ennyire nem akart hozzám tartozni még a testem.
Megpróbálok pozitívan hozzáállni ehhez az egészhez, negatív laboreredményt kérek idén a Jézuskától. Ha ez kurva nagy kérés, akkor feldíszitek kínomban, de performansz jelleggel egy infúziós* állványt.

*licens by mother of e

A konyhakéz állapot pontosan azt jelentené, hogy nem vagyok a kezem ura. Kontrollt veszteni persze a kollektív értelmezés szerint kerülendő, ártalmas, holott náddal ringató kavargás, de leginkább veszélyes vízizaj, csobogás, örvény, aztán meg bolyhos káosz, szöszmösz jellegű kuncogásokkal. Nem ijesztő káosz, vagy lehet, hogy nagyon is ijesztő, csak valahogy most a jobb élni mint megijedni medrében árad a fősodor. Van is bennem ez a vészcsengő, metőöv vagy mi, hogy a 8 napon túl gyógyuló érintés az már kéz őrületnek minősül. Van amikor egyetelen egybefüggő pillanatnak tudok érezni mindent, ami eddig történt velem és ez sok idő, azon felül a giccs határain való egyensúlyozás is, ismerem már magam, ennyire és nem jobban. Beszélebeszélekbeszélek,hallgatokhallgatokhallgatok, esti neszek. lopakodó, játszós fények. Ijesztően sok idő, mint ahogy az is ijesztő, ahogy csimpaszkodnak azok akik kihullanak ebből az időből, függetlenül attól, hogy maradnának e vagy nem. Furcsa, néha olyan üresnek érzem magam, a különös az, hogy a változás soha nem tetten érhető  és az ehhez való viszonyom változása is alig kitapintható pulzusszámmal árulja el magát. Egy boeing is letudna szállni ilyenkor bennem, akkora hely lesz. Minden összezavar, mindent összezavarok. Kint esett le ami eddig belül volt a hó. Ablaknál állva láttam ezt, nem mondtam semmit, gondolni is csak annyit tudtam, hogy hahó.

Fogalmam sincsen, hogy a valóság (mint olyan) létezik e. Arról aztán még kevésbé van a halvány lilám, hogy mi az érzékelés. Keresni a bizonyítékokat, azt lehet, kutatni a ráutaló, árulkodó jeleket, tárgyi bizonyítékokat lehet, feltételezni, hogy az írás létezik, fekete-fehéren leírva vagyon minden ami számunkra most érdekes, s hogy ha már egyszer van, akkor lesz köztünk írástudó felolvasni a vonatkozót.(amúgy meg dadogni közösen) Ezt mindet lehet. Ha pedig mindent lehet, vágyni is lehet, még akkor is ha nem, ebben rejlene az olyan fogalmak jelentése, amelyek nem sokat mondanak önmagukban, elsőnek rögtön e szó: igazság.  Végül is a mulatságról senki de senki nem tudja, hogy valójában létezik e, de mindenki szeretné, hogy legyen, ha még feljebb lépünk az őszinteség lajtorjáján akkor az is ki lehet jelenteni, hogy nem is csak szeretnénk, hanem egyenesen akarjuk, sokszor zsarnokian. Nem egyformán, nem öntőformából kiesett elégedettséget értve ez alatt, személyre szabottat, hihetőt, végső soron igazat.
És arcot is ellopni a félig sötétben - félig világosban, azt sem tudom mi (alávaló árulás, vagy valami megismételhetetlen kivételes állapot, vagy lebegés e kettő között), és hogy a kezem laza mozdulása tönkreteszi mindezt, vagy éppen ellenkezőleg: elbeszéli, kilocsogja, vagy csitítja azt a valamit. Fogalmam sincs, régen értem az arcomhoz, és jó okom volt rá, úgy hittem nincs is, feltételezni sem nagyon mertem. Túl sokat gondolkodom, a jótól egyből azt kezdem tudakolni miért jó és miért nem más, esetleg miért nem rossz. Nem azzal van a baj, hogy ne lennék jelen, nincs baj egyáltalán. Jelen vagyok, csak ez néha elsodor, feloldódom benne mint egy oldatban, már megszoktam, de azért meglepő lehet ez. Nem mondom többet, hogy nincs baj, az mindig olyan vészjóslóan hangzik.

'Vannak'' olyanok akiken észre sem lehet venni, ha ''nincsenek''. Magamat feltétlen, de legjobban ide sorolnám. Forgolódásos este után gondolta ezt ki a főhős, aztán kiállított egy relatíve széles körnek szánt szegénységi bizonyítványt és ekkor történt, hogy nadrágját rossz irányba fordítván, jelentős mennyiségű aprópénzt vitt fel egyenletesen a laminált padlóra. Erősen hajlott rá, hogy ezt szimbólumnak tekintse és úgy vélte, hogy a padló, az aprópénz és legjobban egykor vélt tehetsége üzenete volna mindez. Neki, akinek épp annyira van indoka azt hinni, hogy a legjobban akkor nincsen, amikor a legjobban lenni szeretne és még az a botrányos ebben, hogy ezt leiginkább ő maga nem veszi észre. Olyan is megesett vele, hogy nem burjánoztak el benne a különféle jelzők. Legjobban annak is tudott örülni, ha nem használta a következő szavakat: mindig, soha, te, én, legjobb, legroszabb, szeretlek, utállak, szeretsz, utálsz. Ilyenkor szürke lett a színe, nem is lehetett észrevenni, hogy nincsen. Bizonyos esetekben úgy érezte, neki ellopták néhány szavát.

Álljon az a szó itt, hogy; álmatag. Na de aztán ne akarjon ez túl sokat jelenteni, komolykodni, vagy hogyan is, ne is akarjuk pontosan érteni se (minek?), hogy mit jelent. Jelentse azt, hogy az amit szeretnénk nem létezik, kicsit van, de inkább csak olyan, mint egy nem kedvelt ruhadarab, amit ajándékba kaptunk, és van ahol szorít, van ahol pedig lötyög, hibás, leárazott termék. Levetnénk. Jelentse azt ezúttal az álmatagság, hogy olyat nemistudnimicsodázunk, ami teljesíthetetlen, ostoba és bőszme háthák  szolgálnak neki pillérként és a hülye malacszemeinkel, mint egy túlkoros ovis csodálkozunk, de ez is látszat. Nem is tudjuk, hogyan kell csodálkozni, nem is azt látjuk tán ami van. A szemünkben egy kamera berreg, elfedni magunkat vele, de neki, egészen pontosan: annak.. Tudjuk, hogy nem lehet, csak azt nem hogy minek tudjuk. Elvonási tünteteink vannak, mert rászoktunk a csömörre, de hát minek is tagadni, ez éltet bennünket. Túlélünk a célon. Én meg lemaradok előresietve is, ahogy szoktam, és csak nézek, nem értek. Megszokom magam, aztán meghalok.
A vesemedencében fröcskölni, ugrándozni tilos.

Nincsen bennem mozdulat. Inkább csak visz valami. Nem víz, nem szél, semmi őselem. Az arcba belefúj a szembeszél , de aztán én se nem meg más se nem gondolna továbbot, mindeki más okok miatt mond le lassacskán, de önmagáról végül megfeledkezni is riadt. Aki én vagyok az nem beszél, ripityára van az most törve, nincsen bennem mozdulat, azért megyek most körbe.

Képzelj el. Képzeld el azt, hogy engem látsz. Na jó, tényleg  nem egészen így gondoltam, ne képzeld el, hanem nézz ide. Azért kezdtem így, mert ha lehetséges volna hogy én te legyek, akkor nem biztos, hogy ezt az egészet meghallanám, vagy elakarnám képzelni. De gyere most vissza, ne kalandozz el, nézz ide. Most még rám. Igen, én vagyok az, igen most intek neked, az vagyok én, az vagyok aki integet egy történet szélén, aki széles mozdulatokat tesz, és tekergeti a nyakát, a szemem pedig remeg. És te, aki most rám tekintesz, abból a történetből nézel, aminek én most a szélén állok, te vagy ott a történetemben, én meg állok a szélén. Mint ahogy a szerényebb képességű futballjátékosok szoktak kupeszerdákon, esetleg szerelemcsütörtökökön. Tehát ott állok a történet partvonalán, idegen vagyok, nem is mondok semmit, úgy értem semmi szokatlant, vagy megszokhatatlant, jobbára a csend is rendhagyó, ami eltátott fejemből kigőzölög. Te meg ott a történetemben, a játéktérben, el lennél mondjuk tévedve. Nem találnád a kijáratot és én meg hülyén érezném magam, mert annak ideján nem képzeltem bele ajtót se, azt hittem, hogy ez olyan hely is lehet, ahonnan nem akarok majd messzire menni, és te az ott, aki messze vagy, neked sem megerőltető a maradás. Most elbizonytalanodtam, látod, a fejem is leszegtem - meg kell vallanom, nagy ijedtségemből kifolyólag fordulnék egy kicsit hogy valahogy máshogy, valami másik történetnek álljak a szélén és talán, hogy másik történetet képzeljek el. Kicsit odébb, de lényegében ugyanezt. A végén felparcellázom a világomat és majd jól nem lesz egy talpalatnyi szabad terület sem. Befogok szorulni, csapdába esek, ha ugyan már rég meg nem esett, és csak vigasztalgattam eddig magam. Aztán meg attól is tartok, mert mindez olyan rég történt, hogy nem emlékszem pontosan; lehet hogy mégis tettem valahova gondolatból ajtót. Ha így lenne, oltsd le a lámpát, fájna látnom azt ahogy így állok itt a semmi szélén.

Aki azt kérdezi, hogy ki ment meg engem? - az tudnivaló; menthetetlen. Ilyen és ehhez hasonló dolgok jártak az agyában, de úgy és annyira elfáradt a nap végére, hogy egy ízben arra lett figyelmes, hogy a szája szélén langyos nyál folyik ki lustán. Bele a világba. De hogy így esett, akkor már egy csapásra köze is lett hozzá, nem kevesebbhez és nem többhöz, a világhoz, ahhoz amit szubjekíve ő teremtett, de mindig és csak is mások által nyerhetett érvényt. Nyál mentén. Ezt a minőséget aztán meglehetős gyűlölte, ha arra gondolt, hogy ez igazából benne is létező, a beilleszkedés kényszerére gondolt, és kontrasztként elengedhetelennek tűnő dolgai szolgáltak, melyektől egyszerre szenvedett de úgyazon érzelmi potenciállal szerette is őket. Folyton lesben kellett állnia, mindúntalan azt hitte, hogy rá ragadoznak, persze valahol ő is ott volt a másodragadozók halmazában és így tovább. Nem nagyon fért a fejébe a győzés. Nem is nagyon volt érzéke hozzá, vágyni is csak áttételesen vágyott, amolyan sírva vígadásnak gondolta. Jelentéktelennek tűnő mondatokat tudott évekig a fejében hordani, néha megidézte őket, vagy egy idegen szájból hirtelen előbuggyantak, ha ne mtörődött velük. Ilyenkor mosolygott kifele, alig egy tucat ha tudta hogy akkor ő ott zokog. Elnézték neki. A ciklikusság, a hullámzás volt a mániája. Hosszúra nyúlt de poént nélkülöző viccs volt az egész létezése, aztán végül a halála is. Egy este, szédülten ment az utcán, kezét szétgombolt kabátja zsebeibe dugva, kissé megnyitva a kabátot, éppen hazafele sietetve, hajadonfőtt, éppen jól érezte magát, elképzelte a lakást, benne a fényeket, a hőmérssékletet, a páratartalmat, az ablakon átzuhanó látványt, kinti is benti zajokat, az ottlét mámorát és azt ahogy ez úgy kavarog benne, mint a fagylalt azokban a régi alumínium tégelyekben, a,it ha sokáig nézett szédülni kezdett (az anyja alzheimer kóros volt, az apja cukrász). Mire éppen elképzelt mindent, akkor ért egy kandeláber alá, ahol egy kilazult csavar okánl ráesett a karácsonyi dekoráció majd egy mázsás fémből való váza és agyonütötte. Másnap aztán úgy folytatódott minden ahogy addig, reggel fel kelt és azt kérdezte; ki ment meg engem? 

DÚS DADAIZMUSSAL ÁT MEG ÁTSZŐTT SZÜRREALISTA bejegyzés
(nemecsek-mix - michail archer version)

Köszönöm a méltató leveleket, a vicces megnyilvánulásokat, bölcseleteket, a kedves képcsatolmányokat és a vigaszempéhármakat, rosszabb esetben ágakat. Mindezek összessége azt bizonyítja, hogy érdemes vagyok, egom lufijába ömlő hidrogénmolekula csokornak hat mindez, mindjárt elszállok, na kiböktem végül. Persze a keveset is meg kell becsülni (ezt nem én mondom, de mondhatnám), de a soknak meg valami zsigeri mohóság okán mégis jobban lehet örülni. Tkp azon jár egyre az eszem, amit jobb pillanataimban leszarok. Ragyogó bejegyzéseim, olykor mély szellemiséget sugárzó bejegyzéseimet látva, nem lehet megállani, hogy ne jönne ama késztetés, a kapocs. Förtelmes kötekedő és remete mivoltom, hatalmas idegenségemet látva nem féltek elbizonytalanító erőmben és ezt köszönöm. Kijelentő mondataim ridegsége sem ijeszt, ezért meg külön hála jár, bonus post-al. Legyen.

"a mobilom akkuja egyre gyakrabban merül le, ezért arra gondoltam, hogy venni kéne egyet, de aztán meg az jutott az eszembe, hogy lesz valami izé koncert a valahol és ott kellene inni a haverokkal, és oda kellene némi lé, emi minket meghatároz, de kurván zavar a cigifüst, na és minden egyéb zavar ami rajtam kívü esik, azán azokkal, a másokkal megérteni egymást, mint meg nem értett, de utánozhatatlan formátumú tálentumok, meg verset írni, meg könnyedén venni mindent, szal hogy levan szarva az a kurva aksi meg ami túlmutatna rajta, mert hát mennyivel fontosabb vagyok én mindezeknél, meg amit magamból láttatni akarok vagy engedek az főleg, uram bocsá: sőtpláne. gyakorlatilag akkor is lojális leszek hozzád, ha mondjuk vért hugyozol is tőle, egyszemélye megmentősereg - némi élc elfér talán."

Így füstölgött az az erősnek kicsit sem mondható paraszt magában (hűmadenagyongyűlölömisérte) - de az is meglehet hogy csak unatkozott a semmilyen színű ég alatt, mert nem volt aki befesse, vagy éppen csak mást akart  - a fényviszonyokat tekintve - (rövidebben: a kurva tél megkínoz én meg segítek neki, marha) amit akkor szeretett volna, ha nincs ez az eleve elrendelés, ami már majdnem olyan mint egy élethosszig tartó tanulságok nélküli lecke, és hát a tanár az meg sokkal gonoszabbnak hat most, mert szándék nevelődött, meg akarás. Pedig én mennyire nem tudok alapból akarni Aztán arra is gondolt, hogy megkérdezné, vár e még engem valami olyan, amire én is várok. Persze nem merte megkérdezni, igazából meg még elképzelni se nagyon. Beszari egy alak, szánom, hogy közöm van hozzá. Nem kár érte. De azért köszöni a bízást, a kitartást, meg mindent amit kapott vagy nem kapott. A blog nem vész el, csak hátralapul. Let here be rák.

(aztán még hármas tagolásasos is lett, hát asszem ez kurva pazar, közel a tökéletes)

Van abban némi ártó tudatosság, hogy ott mindig koszosnak kell hatnia a csempéknek, és hiányosnak a lábazatnak. Én meg a valóságtól elemelkedett, bazi nagy szárnyas szívvel próbálok nem tudomást venni az egészről, lopva temetésem részleteit dolgozom ki az sztk váróban. Én is leülök egy narancssárga plasztikra, a többi közé, ám nem tudatosul bennem a valahova tartozás. Egy osztattal odéb a rákosok ülnek, horrorisztikus magánesszéikkel szórakoztatják magukat és a falka többi tagjait. Nem gondolok arra, hogy én most beteg volnék, (á ez nem igaz), de böszme nagy és egyben iránytalan akarat van bennem, hogy mindezt elmerjem gondolni. Aztán persze kígyózik ez az egész, ég annyi minden másra is gondolok, összeillesztgetem a jelent, ami megint egy kicsit szilánkosra van törve, és vagyok hozzá elég ostoba, hogy merjem feltételezni, nem csak nekem ragasztható össze. Az arcomra lehet írva minden, úgy indít az orvos, hogy ne féljek, semmi sem fog fájni - hát ha tudná, hogy most van ami, akkor rögtön küldene a kardiológiára és bebarangolhatnám az ispotály rejtett rendszereit is.
De vége, vesemedence, mégis csak jobb mint ha kárpát volna, azzal valahogy kevésbé tudnék mit kezdeni, bár... Tegnap nagy hó esett, nem figyeltem, belém is esett, meg is maradt, rugaszkodom el a valóságtól, azt hiszem ezt láthatja aki rám néz és engedem neki. Én meg azt érzem, hogy inkább a valóságba van az én rugaszkodásom, tényleg azt érzem, de nyilván bolondság mindez. Ebben nem lehet kiigazodni sehogy, pedig úgy szeretnék. Tényleg.

Sebtolvaj te olyan tragikus vagy. Azaz, az is tudsz lenni. Nagyon az. Úgy kezdődik, hogy felébredsz reggel. Általában véve piszlicsáré ügyekkel foglalkozol, de már ez a megfogalmazás is ütközés saját magadban, mert sem az "ügy"-et nem érzed helytállónak, hát még a jelzőt. Ma már nem az a tempó járja, hogy egyetlen mondaton napokat lehetne gondolkodni, félreérteni, vagymi. Lehet abban valami betegesség, hogy neked majd minden, ami körülötted van vagy a közeledbem, az ilyen részletgazdag fontossággal bír. Túl nő rajtad, silány Ikarusz, napot akartál, hát tessék, a naptejet meg majd a szél fújja ide mi? Összeütközöl magaddal, jót, jobbra cserélnél, de villog a vészlámpa: veszély, minden összrondíthatsz, nem bízhatsz magadban. Mindig lesz olyan helyzet, amiben a józan eszed úgy ellibben, mint valami könnyű szerető. Pavlovi reflexeid működnek, de leakarod rázni mint a bolhát magadról. A leghülyébb szó, rögtön a szeretlek után az (ezt ilyen mély nézéssel kell mondani, nem elröhögve), hogy hátha, de szerintem olyan a férfi ész, hogy alapból csalk a hátha van benne, aztán lelke rajta, hogy ehhez még miket szerez be. Ennyit a lelkedről. Ha van olyan okos meg szép, de nincs. Az is eszembe jut, hogy "ha majd bejön, kérdezzék meg", és az, hogy ennek a mondatnak nem is adhatna más hátteret, mint egy leszakadt redőny, olyan Hamlet-i értelemben vett "még minden jóra válhat ez", a káosz távoltartása mellett, valami más léte felett érzett öröm is. Kenetteljesen. ÉS nagyon összetetten. Megijedek a saját árnyákomtól, és elvárnám, hogy más ne tegye. Szegény ördög. Ma elképzeltél egy loccsanást is magadnak, zsebkendőket, zokogó hozzátartozókat, egyebek. Baromság. Meg aztán nem az. Mert hátha. Meg még az is, hogy mi az elégséges idő, mi az az apró dolog, hogy ne kéne azt érezned, hogy csaltál, hanem valami egyszer csak lenni mer, amit elgondoltál nagy nekibuzdulva, bártan,magadban.
Baljós a színezetem, kereszteslovag lehetek, vagymi, a vizeletem is négykeresztes az ünnepekre való tekintettel.
- Befogom a pofámat!!! - ez én voltam? kérdezném meg aztán, valakitől.

Borotválkozni elsősorban azért rossz, mert csak, és mégcsak nem is tanítják az iskolákban. A második indok az vészterhesebb, mert egy folytában valaki olyannak kell a képébe bámulni, akinek nem szívesen. Még magad előtt sem. Aztán hogy nem is az apróságok miatt, nem az istenkarmok ithagyott nyomai miatt, a legfőbb baj a belenézéssel van (ez nem keverendő a belelátással, a belátással aztán meg még kevésbé).
És aztán csupasz a képed, eltüntetted magadról itt felejtett majom voltod, felegyenesedve jársz kelsz, olykor a fáról is lemerészkedssz, nagy nekibátorodva bannánnal kínálod az alfanőstényeket, mint lojalitásod tanúbizonyságát.
Egy szóval, az egészbe lenni vágysz, és olyankor mindig elvágod magad, faciálisan menstruálsz. Fogjuk rá.

Elképzelek e valakit? Ahogy egy szagos reggelen felébred, az útját is a fényeknek, ahogy az arcára tévednek és ringatják nélkülem-helyettem telente. Elképzelem ahogy szívhatlan kabátban alszik, mert elbóbiskolt az este, aztán a szecessziós ívú hajakat, meg azt is ahogy rándul a teste. Elképzelek egy délutánt és rögtön bele egy utcát, de üresen, egy jelet a szájra, amit isten odafestett. Elképzelem, hogy nem vagyok vak, bár mindez a vakok kivátsága volna. Elképzelem, hogy nem képzelem el, inkább csak engem képzel el a lehetetlen. És tényleg... a tényleg pedig makacs dolog.

Mit tehet az aki mindjárt negyeven és gyűlölné magát, de az lehetetlen? Míg minden titkait a huncutok kilesték, ő elbújt aztán meg várta, hogy szeressék, de kellemetlenül is érze magát amióta rég véget ért ez a bújócskázós móka. Mert ez a beste hát este reggelt akart, reggel meg estét, telente nyarat, és sok részeg fecskét. Aztán még távcsőbe is képzelt egy véletlen testet, az égit, nehezen engedte el a dolgok könnyebik végit, de hát engesztelhetetlen volt ha senki se látta, a teljességről meg úgy vélte egy moly azt már jó régen kirágta. Mert hát az is volt, hogy fejében gyomokat nevelt, de jaj, ahol gyom van ott mindent belep egy lepkeraj.
Egy szemet akart - ezt csak kölcsön - ami az övé is lehetne, és ha akadt aki adott, azt egy darabig szerette. A hátakat azokat gyűlölte, pedig többet látott mint arcot, később hajta növesztett, aztán szakállt meg bajszot. Volt valami amit igen gyakran mondogatott de a végén a fejéből kiesett, mert kába, arról beszélek ott ni, ott él két vesével egy széken mostan az sztk-ba.

Olykor megrémít, hogy hova is gondolok/gondoltam. Potenciálisan sehova, aktuálisan pedig nagyon is messze gondolok, ami nem is volna tán baj (mert minden bizonnyal úgy mondjuk ezt; alvásnélküli álmodás), de hát a gyakoriság az aggasztó tud lenni. És akkor vált a hovagondolás baljós színezetűre, amikor a könnyűség már majdnem... Hogy is? Mit is akartál mondani? Csak annyit, hogy nyavalyogsz, ha felpofoznak, csak is akkor térsz magadhoz, az élet alvás, és ha tényleg létezik olyan, hogy szerelem, az benne a légszomj, amire felébredhetsz hajnalonta. Hogy megkérdezd magad: akkor én most hova is gondolok? Izgatottan térképet keresel, gobostűkkel bejelölsz néhány rangos helyet, méricskélsz, viszonytasz, beled bújik néhány órára az ördög és te meg vagy olyan hülye, hogy összemosódj vele. Mint ha ezen múlna. Mint ha rajtad múlna. Egyáltalán múlik e valamin, vagy az egész valami véletlenjáték, és te meg itt eljátszod, hogy résztvevő vagy? Fájóan látszol e már ostobának egy olyan szemben ami történetsen nem a tied, de úgy gondolod el, hogy a tiéd is lehetne? Hogy te már mindent eltudsz képzelni, nos..., azt tudd meg hogy mese, ezzel ringatod, hol riogatod magad. Szerintem a "hol" nem volt, úgy értem, azt az ember mindig maga csinálja és van hogy kegyes pillanataiban képes is azt megteremteni. Megvagyok húzatva, ekkora szélben.

Én, ha orvoshoz készülődök már akkor is lepereg előttem az életem. Rövid és lassú tempójú filmet kell elképzelni ide. Lóbadzset. Itt nyom, ott szúr, mikor egy széken fecergsz. Az alhas alkot, gyarapít. A fürdőben egy törölköző és egy flakonnyi tusfürdő rámtámad. Ő bajuk, most a kukában. mentálHigéniai riszájkling. Na jó, győztem, és akkor mi van..., tudom, hogy nincs olyan, hogy győzés.

...és azon a reggelen hangyák jöttek, bemásztak mindenhova, előszöt csak kívül a testet, aztán meg bele, át a gégén, egyre lejebb. A vesémbe láttak és rágni kezdtek. Azon a reggelen sehogy nem volt jó felébredni, nem volt miért. Útrakelni se. Az egyetlen vigasz az volt benne, hogy lehetett tudni, egyetlen zsibbadás sem tart öröké a markában. Általában semmi se tart, csak a törekvés van, amiről belátható beláthatatlansága. Ezek a hangyák azért, ha másra nem, de arra legalább jók, hogy elképzeld azokat, akik egy életen át ugyanazt a szót, mondatot szajkózzák, de hogy mit jelent, az se ők se senki nem tudja. Én se, uram bocsá' kimondtam, rávettek, vagy rávettem magam, képzelt könnyűségben. Azon a reggelen írt nekem a mikulás, mert nyüsszögtem neki, hogy én sose. Aztán mégis. Hebegés. Amikor hangyák rágnak, az olyan mint ha valakit vonathoz kísérnél, aztán pedig egy nem belátható kanyar jön, olyan amitől félni lehet. Kedélyvasút.

Én egy ideje, elvesztettem minden kedvemet, bár nem tudom azt sem, hogy miért is bánom, ha nem jön méltató levél, esetleg egy mp, abból is a három. Isa három és igény vagyunk, másra is meg önmagunkra kijelentő mondat, de uszály is - mint ilyen tehetetlen, néha elmerjük képzelni; egy hajó majd a kikötőbe vontat. Ez a bajom, még össze sem csomagoltam rendesen, már is azon jár az eszem, hogy milyen az érkezés, aztán nehéz mégis csak megszokni, hogy a bőröndből redszerint hiányzik a fogkefe, a fésű meg a zokni. Az idő ezalatt mindvégig az izmokban dekkol, ernyed és várom mivel rukkol elő az a télutóember aki bennem lakik mióta üres hotelszobának tudom elképzelni magam. Amikor azt írom le: félek, nem kell valami rettenetes szerencsétlenségre gondolnom, olyan csak az is mint minden más, volni,vanni, lenni, a nem levés, vagy az elmúlás.
Higannyal mérhető lázam nincsen, bigyózok.

Ülök fényes fajanszon
mint egy török basa,
keresem a balanszom,
bök a toilett kacsa.

Most az mondogatom magamnak, hogy nyugi, hogy jajj most csak el ne kalandozz, mert aztán sose találsz vissza már ahhoz a magadhoz, amit úgy elgondoltál, jó rég egy végsősörön, mert hallgatni arany, de hát beszélni az meg igen is öröm, már hogy ha van kihez, lehetne neve is, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, esetleg Inez. A rontott szavak, meg a célbaértek, és még tétova hogyanokkal elkeveredve a sosem volt miértek. Na meg hogy van e olyan, ami hihető, hogy annak lenni mint náthának a (s)maciméz, és ahogy ez kinéz, nyüzüge szavakkal formálom a csenevész mondatokat, a magam képére, de rossz isten lennék, túl sokat gondolok a világ végére. Járok is oda sokat, a végére meg vissza, teagőznek kellene lennem, vagy annak aki főzi, annak aki issza. A fejemben ma párnacsata van, tollak szállnak, könnyűség. Minek is mondjam, reszketős derű, vagy csak a félelem maga, mit megszoktam én a féleszű.

Amikor felfeslik az a valami, az amit nem is nagyon tudok megjegyezni se nevezni, szóval az amikor a mellkasodon elromlik a villámzár vagy a tépő és befúj a szél, szóval azt érzed olyankor, hogy az kissé égő, hogy bár nincs korpa a hajadon, de a szíved az meg (bazmeg) hajadon, nem csak a státuszod, ha pocsolya állja utad, nem szökkensz, hanem átúszod. Na meg hogy ilyen tájt olyan locspocs minden eszme, felsózod gyorsan érzékeidet, vágyaid karba tömörülnek, görögülnek, ismételnek, még önmagukba veszve. A fejekben, meg felhő nevelődik, és hisszük hogy véresen komoly, lámpát gyújtunk ,de félhomály van és nézzük, hogy mennyi buta moly, jött el most hozzánk, minket így megidézni, de aztán pedig a kába lét, vezeti belénk a halál kábelét.

Attól tartok, hogy megilletödők, vagy is hát attól, hogy éppen szenvtelen - leszek, hogy kiderül az ha igen, vagy kiderül az, ha nem. Hanem attól is tartok, hogy kivétel vagyok, vagy, hogy én vagyok az átlag, hogy a minden majd semminek lát engem, vagy a belső semmim majd mindennek láttat. Tartok attól hogy kicsi vagyok , és attól is tartok ha óriás, hogy én lehetnék annak akárki, és amaz is lehetne nekem bárki más. Attól is tartok, hogy a szerepek, megpöckölik a szelepet, és kiszabadul a fránya Dzsin és nem kiséri majd madolin. Mert tartani  fog tőlem is minden dallam, meg moll akkord, és tart tőlem majd az a kéz, mely lesöpörhetné a port. Mert hát attól is tartok, hogy nem csak hogy leszek, hanem a por máris én vagyok, tartok attól, hogy megfonnyasztok valakit, mire ő, a hervadásba dob. Tartok még attól, hogy nem tartok eléggé mindezektől, attól hogy galamb is vagyok, aki megtanult enni a kezekből. De attól is tartok, hogy inkább veréb vagyok, vagy inkább csak cinke, de attól is tartok hogy akinek a kabátja lennék, annak nem igen lehetek az inge.
És persze magamtól, attól ..., az az amitől a legjobban tartok, nem a levegőbe beszélek, én mondom ezt, a 84-es antismaci bajnok.