Valami baj van a szívemmel. Jó, ha egy ember belefér, vagy még én se. Ez olyan kardiodráma-féleség akart lenni, de aztán az maradt ami. Belülről induló, megszülhetetlen remegés.

Tartozásom van. Hét hónapnyi éppen. Húzok egy vonalat. Egy vonal húz engem. Vékony, halvány, talán még egyenes is. Nem mellékesen a vastag és alkoholos a divat. Keletje van, nyugtával dicsért. Filcbe fojtani a bánatot. Vastagnak lenni, mindegy, hogy milyen áron. Nehányan arra várnak, hogy majd valaki jól megcsinálja őket, és ha így lesz akkor unja az egészet majd, csak akkor már jól megcsinálva, tényleg. Az utcán csöcskavalkád hullámzik át, mindegyiket megbámulom, mondogatom magamnak, jó lenne egyikbe beleszeretni, mondogatom undorodj már meg egyszer rendesen magadtól. Utálom a gyávákat de félek az érzésétől. Messziről mindenki jószagú, messziről mindenki szépet lehel, leginkább. Én messziről még csak nem is látszom. Közelről az sem látszik, ha remegek. Nem önuralom, csak a gének, meg az énem amiről, nem szól semmilyen ének, arra nincsen kórusom. Mert nem adtak, mert nem kértem. Lassú lajhárok ajnároznak belülről, magamat hájjal kenegetem, de arról is csak az jut az eszembe, hogy csúszok valahol.
Tartozom magamnak. Így hogyan is  tartozhat bárki hozzám.

- Kétéltű vagyok.
- Érdemlek e egyet is?
Aztán nézett az az egér aki béka akart lenni, arra a békára aki egér akart lenni a lelkiismeret gyorsszervíz fényes kirakata előtt.
Gyűlöltem őket érte, mint

Kellene rám egy titkosajtó, hogy amikor idegenek jönnek be kimehessek.
Kellene rám egy titkosajtó, elhagyni magam.

Próbálom elképzelni a lelkem. Mondjuk, olyan formán mint egy csókallergiás varangyosbéka királylányban szegény végvárak idején. Nem én kértem, hogy így legyen és most tessék, mégis enyém a szégyen. Csak ülök egy lótuszlevélen és már nem akad meg a szemem a légyen. A légy ott, az nekem távoli dolog, pláne hogy mellkasomban ősidőktől fogva egy gólyaszív dobog. Nyújtogatom bután a nyelvem és mondom a sok ebihalnak, hogy ha békák akarnak lenni abba tutira belehalnak. Köröttem mindenki olyanra vágyik, ahol nem ér szügyig a bú meg a káka, mások egy helyben maradnak, megint mások Amerikába mennek. Ha elfáradnak, döglött legyeimen megpihennek. Nagy kerek békaszemben ívesre hajlik a látvány, köhögni kezdek az ősz köszöntével, bedugul orrom és újúl a náthám. Próbálja a lélek elképzelni ezt a békát, vagy ha nem sikerül neki akkor a maga maradékát, és mindenhol kétéltűek aki egy élettel sem tudnak mit kezdeni.

Már annyiszor néztem az életemet végig, hogy szinte undorodni kezdek attól a résztől amikor meglátom magamat bennem. (Kimaradnék belőle már asszem) Akár lehetne mindez jó is, csak ne lenne bennem az a végtelenül üres, csak ne lenne ez, gyökerek módjára a  bordákra fonódva. Csak ne adnák, csak ne venném magamra. Csak ne. Csak ne lenne ez az élve nyúzás, csak lehetne azt mondani, hogy a szenvedésnél semmi se szebb. Csak ne azok mondanák rá gőgösen, akiknek csinált szenvedéseik vannak. Csak ne lennék.
Aztán elképzelem, végig rohan rajtam az ami nem volt, csak magamat hitegettem, hogy ha bennem van, akkor az már igenis való. Azt, hogy mindezen dolgok nem csak teóriák halmaza, melyekbe mást nem csak beleveszni lehet. Ha rosszak közt akarsz jó maradni, máris rossz vagy, egy szemét. Csak ne lennék.
Tudok úgy sírni, hogy én se veszem észre. Csak ne kellene lennem. Csak tudnám a módját.

A hely adott. Tehát kaptam, azaz, hogy nem az enyém, de erről vannak már ismereteim. Magával sem önazonos e hely. Benne vagyok, bennem van. Legyen akkor ez egy mező, amit éppen ver ez az istenverte, semmihez nem hasonlítható zápor. Fent beteg kékség, lent fakó a zöld. Közte meg én, az odadobott, az elkent. Szavakat találni magamra és a hányinger. Törökülésben ülök, éppen elfeledve mohácsot, és egyre csak fújok valamit, ami engem determinál. Aham, én vagyok a szerenycsétlen flótás, ezt fújom, de egyre ám. Az elengedhetetlen népmesei kellék, a tereptárgy. Aki semmilyen drámából nem hiányozhat, aki mindebből leginkább csak kimaradna. Csak szemlélne, csak szemlélne, egy kertben, egy kórházban, nézni a szöget, de nem ütni rá.
És ilyenkor, ilyenkor hív az anyám, amikor a gyomrom akkora, mint egy telefon akkumulátor, és úgy fejezi be, hogy vigyázzak magamra. A félni való beszerzését rám bízza. Ismer.

Reggelre visszavonhatatlanul belém költözött a rémséges nagy hátszörny. Gerinc mimikrit öltött és tombol, harap, (szilaj tajtékokat vet). A hátszörnyel egyébként, így magában nem lenne baj, ha a világ úgy lenne elrendezve eleve, hogy benne minden kézmagasságban volna elérhető, de erre a teremtő nyilván nem lehetett felkészülve. Nem is lázadok, ahhoz először is ki kellene egyenesednem, nem forgatok olyasmiket a fejemben mint a hasoncsúszás, erre is van jó okom, de mindegy. Ha a cipőt eleve a térden kellene hordani, akkor persze minden könnyebb volna, hiszen gólyaállásban könnyedén kötném be rossz úgymaradási mutatókkal rendelkező fent nevezett barna hasított bőr lábbelit. 
A rémséges nagy hátszörnynek még a gravitáció is kezére játszik, az általános ügyetlenség és elejtési hajlam mellett. Amikor a hátszörny belém harap, akkor az olyan érzés, mint ha egyszerre mindent értenék, de mellé az a mellékíz is társul, hogy az értés maga teljesen felesleges. Olyan is még, mint ha épp most jöttem volna le a fáról, kicsit nem tdunám, hogy akarok-é maradni, és a nyilalás lenne az a pillanat benne, amikor tűélesen jövök rá, hogy egy evolúciós zsákutca vagyok, amiben parkolni is tilos.
Mérlegelem, hogy nem kellene e lemondanom főemlősi státuszomról a nagy rémséges hátszörny javára ezen a szkénén. A döntést hátra hagyom.
Nem kért rá senki. Magamtól szenvedek.

EKG papíron ábra, szív rajzolta ívpapírra. Lábasban összecsomósodott üresség a galaktikus rántásban, de legjobb esetben is karalábé torzsa, akinek a szava a sorsa. Disznónak vagy gyereknek dobják, már rögtön a gasztrotörténelem legelején. Amott egy hátat fordító ordító gyerek. De legyen inkább mégis összecsomósodott semmi, saját elképzelésekkel, egy szintén csak elképzelt szószban, kényesen kimért egyformaságban, életidegen montotóniával, melyet biztonságnak hívhat, belekapaszkodhat akár egy jól megrajzolt játémackóba azokból az időkből, amikor nem volt bárgyú merészség, valami jelenvalónak elképzelnie magát, kapott helyen, adott időben. Szőranyák napja, szavalnak, fülükig felhúzott fehér térdzokniban.
Vagy inkább aranyló zsírfolt, úszva vasárnapi húslevesben, korcsolyázni a felszínén, egy olyan helyen, ahol mindig vasárnap van. Elvileg. A légy jó a levesben, dekoratív és taszító, csökkenti a feszültég iránti olthatatlan igényt.
Levegő a bors és só tartó között félúton, de ez nem biztos, vagy remegő cafat a velős csonton, tányérszélén agonizáló cseresznyepaprika.
Előbb utóbb mindenkit megesznek. Előbb utóbb mindenkit szeretnek. A legvégén, de csak akkor, örökre letesznek. Ilyen rajzai csak nemember ember szívének lehetnek.
Remember

Zöld és sárga gömbök töltik ki azt a valamit. A köztük fennmaradó helyet pedig kék és piros golyók töltik be. Végül minden összesimul, nyugvópontot keres.
Nem jut hely a szürke, közepes labdacsoknak. Kellene egy másik befőttes üveg. Egy helyettem is üres. Hogy hol, azt már meg nem tudnám mondani.

Nem tudnám elmondani milyen szaga volt. Öregséggel kevert, nyárba ágyazott morzsaszag egyébként, de honnan is tudnám, hogy ha ezt egy másiknak mondom, annak mit jelent az öregség, a nyár és mit a morzsaszag. Ahány ember, annyi morzsa, mit tesz a széttöredezettség. Azt sem tudom elmondani rendesen, hogyan tette csípőre az egyik kezét, míg a másikkal szemét törölgette, ha éppen nem intett vele egy utolsót, mindig csak nekünk.
Hogy miként szorított meg amikor két hetente meglátogattuk, vagy milyen fájdalmas volt az amikor arcon csókolt. Hogyan szedett tyúkhurt vagy egrest, hogyan ejtette az ölébe a kezét amikor a kerti padra ült. Hogyan suttogott valamit a sötétben, valami imát, vagy hogyan szidta az istent, ha a kutya a friss palánták közé lépett. Talán nem is érdekes, hogy milyen mozdulatokkal szedte le a vasárnapokon a volt férje sírjáról az apró csigákat és kaparta le a fehérre meszelt keresztől a nyálkát. Mint ahogy az sem túl fontos, hogy kenyeret adott a görögdinnyéhez.
Biztosan nem azért tette mindezt, hogy majd én erre emlékezzek, nem azért, hogy bíbelődjek vele, legkevésbé azért, hogy leírjam. De hát akkor miért tette? Tehetett volna annyi minden mást.
Lehetett volna mondjuk boldog. Olyan amilyennek látni szerettük volna. Vagy lehetett volna álma, lehetőleg elérhetetlen. Abban bizonyos vagyok, hogy ilyenje nem volt. Próbálom elgondolni őt most, legelőbb úgy, mint ha életben volna, testnek képzelem el, ami már nem romlik tovább. Próbálnám elmondani neki azt, hogy mi az hogy G3 és mi az, hogy power boost, ha tudnám, hogy értse és ne kelljen botladoznia. Aztán meg elgondolom őt úgy, mint jelenvalót, azaz földalatt nyugvó földi maradványt, kinek a koponyájában talán már egerek laknak, csontjaiba gyökerek kapaszkodnak bele, hajába agyag ragad.
Élőkbe költözik bele az, aki volt, de már nincsen. Itt hagyja minden befejezetlenségét, hogy görgessem én tovább, és hagyjak hátra egy nála még nagyobbat, a befejezhetetlent. Ezt itt, ezt is nehéz befejezni, magyarázni magyarázhatatlant , érteni érthetetlent, csetleni-botlani és néha elképzelni a nélkülözhetetlen mi lennéket. Ami a szívemen az a számon kérhető, ha lenne rá valaha is illő szavam, de nincsen, mert olyat nem adott. Csak egy pillanatot, ami éveknek tetszett.

Egy okos ige és egy kelléknév, no és a tejes hasonülés meg a hévmás, egy határozhatatlan évelő találkoztak egy réten, hogy jelenidőbe tegyék dolgaikat. A kultidő persze most is késett. A jambusok meg agyba-főbe nyomták az ódát.

A légy határozza meg a huzatot

Egyre azon jár az eszem, hogy miként lesz élhető az a világ, amelyről kiderül végül, hogy a Tenkes kapitánya csak úgy ukmukfuk meghalhat benne. Milyen túlélési stratégiákat kell kidolgozni a végletekig fokozva, amikor már nincsen az aki van. Ez egyre gyakrabban lesz így, jó lesz vigyázni. Kicsit úgy van, hogy minél idősebb vagy annál több dolgot vélsz érteni, és egyúttal egyre kevesebb dolgot ismersz, bevallottan. Tehát előbb leszel árnyalt, mint halott, ha ez vigasz. Azt hiszem én erre nem voltam felkészülve. Emlékszem Yoda halála tökre nem tudott megérinteni, de még a Nagy Imre újratemetésen sem rándult ökölbe a szívem, a nagylábujjam sem rezzent, pedig meztáláb ért, zöldövezetben. Megjegyzem, ezt is bánom. A rándulásra való képtelenségemet. Brezsnyev temetése gyakorlatilag  tanítási szünetté silányodott, közös tévénézéssé az aulában, szendvicszabálással, az volt az első amikor halálnak örülni tudtam. A nagyanyám temetésére meg önvédelemből nemigen emlékszem. Aztán meg azt gondoltam, hogy kell mégis csak az, hogy haljon néha egy olyan is, aki jelent valamit, a nézésével, a szája rezdülésével, vagyis a stílusával, hogy érezni lehessen azt ahogy múlnak a dolgok, ahogy a világos sötétbe fordul, vagy máskor épp fordítva. Arra használni mindezt, hogy tetten érni a változást, mielőtt az érne engem tetten. Azt hiszem a Tenkes kapitányáról - és egyáltalán - ennyit tudok elmondani.

Nincs egy felesleges mozdulatom. Pedig most nagy szükségem lenne rá. Egy szék mellé ejtett karra, önvállra biccentett fejre, az ökölbe szoruló kezemre ami a nagy fejemet megtámasztja. Egy térdroppanásra, egy törökülésre. Zokniszösszel babráló ujjakra, ezekre leginkább. Kevésbé finommotorikus híreimet hallottam, na persze. Ülni kövön. Nem összetörni. Sehol egy szúnyog, vér nélküli nyár. Bizonyos tekintetben mindig az utolsó.
Enter.

Egy hely, ahol azt érthetsz szét tárt karon, kézen, hogy nem akarom, nem vagyok ölelésre készen, csak veled csináltatom végig a végem, mert én magam már lusta voltam a van-ban és elnehezedvén a lett-ben turkálok kicsit az elevenedben.

Pecek Palkó* útra kél

Nem az óceánhoz, mert ott gyakori és dús a tsunami, 
s hulláját nézve a tévében, azt mondhatnák: csúnya, mi?
Ismert tény, hogy nem minden pocsolyában vala tonhal,
Pecek Palkó nem rinyálgat, beéri a mentálbalatonnal.

*szitalált kemély

Van egy tag. Egy férfi. Azt terjeszti magáról, hogy homoszexuális. Nem az - a faszt az, mondhatnám. Ő is tudja. Hogy nem az. Unja az életét, a szokásost, hagyományosban is csak a mosóport..., unja a rossz magaviseletű gyerekét, az anyját, ahogy azt mondja: fiam, a felesége főztjét. Nagy lelkitusákat rak kazlakba magának. Minden erejével azon van, hogy el tudja hinni, ettől szenved. Néha szenved. Ritkábban nem. Nincsen krízisérzete, csak krízise van. Neki szeretné adni valakinek. Nem kérdez, nem óvatoskodik, ha törik, ha szakad ő ad, tehát lényegében elvesz. Ilyenkor elhiszi magáról, hogy ő jó, hogy ő saját ínségében sem vesztette el orientációját a jóságot illetően.
Tisztában van vele, hogy ez neki létszükséglet. Vágyakozás mások figyelmére. Rájött: különlegesnek, eltérőnek látszani nagyobb közösségi profit, mint tisztességesnek lenni. Amikor mindezt befejezi aztán lesz boldog, de végig csinálja. A haladás fontos neki, nem az út, győzni akar minden áron, csak nem talált még magának való háborút.

Vokál: Mindenkinek van egy álla, az enyém most esett le...etc (dús, porcukros hegedűfutamokkal, egyszer váratlan mollba vált.)

ó
ió
ció
áció
Frusztráció

Ha átbasz a hentes, a zöldséges,  a postás, lehetsz te attól még kortárs. Ha munkahelyed kizsigerel, vagy hülye szomszédod és unod a nődet, de szeretnéd ha arcról ismernék fel őtet, aki te akarsz lenni, mert benned lakik a zsenid, (most dadogók közt lehetsz az írástudó elit), és mert neked is jár az a negyedóra és addig nem hajtod a fejed nyugovóra míg akad az asztalon egy tányér és benne a tartalom azt jelentse: fogyasztható vagy magad is, akár ott az a lencse, amit majd mindjárt megeszel. Mert te ilyen vagy, örökkön éhesen, de soha sem jól lakva magaddal.
Médiakori seggrepacsi, mamagésa módra. Néven nevezést óhajt az arctalan massza, nevezz és akkor majd valaki néven nevez, rád ismer, ha nem is mer, de tudni fogja, hogy te rajzoltad a legszebb pöcsöt az éjjel a digitális házaink húgyszagú tűzfalára. Felismeri mindahány, ha fejre fordít és megráz, lesz dohány - a paliknak van igazuk.

A kibaszott krumplileves, legyen krumplileves, a picsába is.
           -részlet Trágár János beszédéből.

A krumplileves legyen krumpileves.
           -mondta Kádár János az ifjú Harry Potternek. 

Kellene egy nagy fa. Ha nincsen, akkor nyilván ültetni kéne, vagy elképzelni, hogy létezik ilyen. A magról szakadt. Aminek neki lehet úgy dőlni, hogy majdnem biztosra vehető, hogy nem dől ki, vagy nem karistolja véresre a hátat. A hát-om. Biztosra, de nem 100%-ra, úgy 98% az már elégséges.
És ettől a fától kellene nem látni azt a felhőt, ami majd perceken belül a nyakadba zúdul,és te bassza meg, megint nem hoztál magaddal kabátot, csak a rosszabik énedet, ami nem mondd semmilyen éneket, se himnuszt a fáról. Csak a fáradtabbikat veled vonszolod, az elviselhetetlenebbiket, amit gyomrodban hordasz, majdani emésztéseket remélve.  Jól lakottság, nem lehet betelni veled. A lombok közötti kis réseket pedig, mint dicsfürdőt igába hajtani. Na jó, ez mind szép, de fűrésszel jönnek, semmi mással. Rezerv álom.

Hogy a lélek lakik a testben, vagy a test lakoz benne a lélekben, nem fogod megtudni ebben az életben, ha mégis, az csak véletlen.

Én olyan sokat voltam már az aki nem voltam, engem már olyan sokan annak nem láttak aminek. Vizesedek is, egyre csak dagadok. Biztos a könnyek amik befele... , amelyeket nem is sejtek, de ez nem bizonyítható. Én már annyiszor éreztem, hogy az itthon nem elégséges az otthon levés átérzéshez, ha erről megfledkezek, figyelmeztetnek rá. Lelken át felszívódó materiális tasli formájában. Belém már olyan gyakram magyaráztak valakit, aki nem voltam, belőlem olyan gyakran elfelejtették azt aminek láttak.
Én gyakran érzem azt mostanában, hogy nem vagyok az aki most vagyok. Szemetet szedek estelente bársonyszékek között, olyankor ezeken a dolgaimon elmosolyodom. Ez az én sminkem, a mosolyom. Azért kell befele sírni, nehogy elkenődjek végleg.

Az nem lehet, hogy azt írjam le, amihez semmi kedvem. Mert semmi kedvem.