hol rontottuk el #02:

Az univerzum visszavág. És az a jó benne, hogy nem komolyan vág vissza, sehol egy kurva lézerkard, sehol egy visszakéz és még csak nem is szuszog olyan félelmetesen az idétlen bukósisakot formázó micisapkája alól. Egészen emberi. El vagyok szokva. Fogalmam sem volt, hogy tkp egy Jedinek írok, a menedzsereknek maszkírozott Jetikhez szoktam hozzá, ha ér ilyet mondani, hogy hozzá tudnék én szokni az olyasmikhoz. Levelet meg nem másolok be a blogba. Mert az olyan izé, nem Jedis, érthető.
Dolgozzon most az univerzum, azt üzenem innen neki, a legutolsó naprendszer legkülső bolygójáról. Középföldéről, középdélután. Salzból van a hold?

 Közi Etelka bemutatkozik:

 

A hagyományőrzők külhonba mennek. Megkeresni az övéiket, mert úgy hallották, hogy nekeik még van otthon a konyhakredencben hagyományuk, a só és a borstartó között. A hagyomány meg az urbánusnak nagyon kell, különben miről feledkezne meg két önblamázs között, amit majd lehet diaalként is magyarázni. Szóval fáradtságot nem kímélnek, mennek síppal, dobbal és keresik a hagyományt a stelázsis polcokon, dikó alatt, sutban. Nagy zsákjuk van, minden befér. Irodalom, zene, mozgás, tánc. Találnak egy táncost, Kormos Lackót, az asztalost. Mondják neki, hogy táncolna ugyan nekik, hogy ők azt képileg rögzítenék, betanítanák az otthon maradt sajátjaikkal és széleskörben terjesztenék. Kultúrnepperség, meg fogják enni. Kormos Lackó pedig örömmel táncol, mert neki a tánc a mindene, nem volt jó élete. Nem, pontosítok, jó élete volt, de nem pont olyan mint amilyenre számított. Azt például nagyon nehezményezte, hogy 19 éves korában nősült. Azt meg méginkább, hogy 23 éves korában, amikor Ágnes lányának a bölcsőt csinálta, kihasadt a kőrfürészből egy jókora darab és a lábába állt a szilánk, belevágva a húsba, elszakítva izmot és inat.
És azóta is sántít a műlábára. Feltáncolja sebten a videóra a hagyományt, így sántán is, mert a kultúréheseknek nem szálka a szemükben a faláb, ők az ilyesmihez humánummal viszonyulnak fésztufész. Kormos Lackó örül, hiszen missziót tölt be és még csak a lelkét sem kell eladnia érte nagyon, az a messzi urbanitásban úgyse sokat érne. A kultúrosok pedig ki-ki haza, hajlékaikban elemeznek minden kis mozdulatot, azok eredetiségét, hogy majd sajátjaikat megtanítsák arra, hogy a kultúra ápolása hogyan is legyen. Ők nyikorgó színpadokon elsajátítják a táncot, a Kormos Lackó hattyú halálát. Némelyikben talán groteszknek hat, másokban Bunueli emlékek sorakoznak fel, de nem szólnak, senki sem szeret bunkónak lenni. Nem, pontosítok, senki sem szeret bunkónak látszani. Betanulnak, múltat mentenek. Sántán. Aztán tovább adják másoknak, és azok a mások is tovább adják a még másabbaknak. És ezt akkor nevezhetjük tiszta forrásnak, a már elég sokan tudnak táncolni sántán. Nem, pontosítok, akkor nevezzük annak, amikor ezt nem illik észre venni. És akkor, de csak akkor van az, hoy egy egész ország táncolhat végre sántán. Remélem amikor ez lesz, addigra lesz valahonnan szárnyam. Mondjuk úgy, hogy adnak az angyalok. Amikor eljönnek hozzám és mondják, mutatnám már meg a vergődést mert a mennybéliek azt már teljesen elfelejtették.

Gasztropatrióta vagyok. És nemzetvesztő is. Pszichopatológiai two in one.Erre akkor jöttem rá, amikor ma a töröktől vettem a giroszt. Mindig ugyanattól a töröktől veszem a giroszom, soha se másiktól. Az én törökömtől. A kolompos töröktől. A főkolompostól, mondhatnám. Mondom. A vásárlást megelőző percekben megkeresem magamon, kitapogatom a hideg kezemmel a pullover alatt hazafiasság gombot és gondosan off állásba helyezem a billenőkapcsolót. Agyam hosszútávú memóriájából lazán deletelem a mohácsra vonatkozó szócikkeket. Ez a kolompos török az én kedvenc törököm, én egy törököt se ismerek, de ha rengeteget ismernék, nekem akkor is csak ő lenne az én törököm. (Itt elképzelem azt a helyzetet, hogy ketten állunk egy gólya teste fölé görnyedve, az ő kezében véres kés, nálam pedig 10-es gézcsík, majd pedig azt, hogy halálunk után egy definiálhatatlan kultúrájú nép folklórjában megjelenik ez az helyzet).
Az én törököm csinálja a legasszimiláltabb giroszt a városban, a másik törökök csak gyatra epigonok hozzá képest. Az én törököm az igazán olyan, aki érti a csíziót. Tudja, hogy manapság minden eldobható, de ő nem ül fel a divat hullámainak, ez török olyan makacs mint egy magyar, szembehugyozik a lucullusi széllel és bizony eldobható helyett a hagyományos ehetőt csinálja. Ha például leeszem magam, és már miért ne enném le ha megtehetem itt európa köldökén, akkor a ruhámból az istennek nem jön ki a csípős - ahogy ő mondja. Ez a gardrob felől nézve akár tragédia is lehetne, másrészt viszont jóleső érzés, hogy a masszában benne volt a törökség sava borsa, és az a folt tulajdonképpen tanufolt lesz, hogy nem vagyok, hogy nem voltam átbaszva.
A nemzetietlenségem gyakorlatilag két nyelés között szökken szárba, de az oldottság gyümölcseit hozza, a kedély nektárját csepegteti, úgy még az önfeladás is jóízű, nem beszélve a mellé párosuló teltségérzetről. Most nézem ezt a foltot a ruhámon, az én kozmopolita pulloveremen az ő török foltját, ahogy keverednek, ahogy viszonyba kerülnek, olyan ez mint szerelmeseket látni filmen. Nézem ezt az egészet, ahogy ülök itt a szőnyegen. Kinyitom az ablakot, mit lehet tudni, hátha repülni is tudunk.

A nóta indul..., és elvisz engem.

Tükitoji szatyi szün,
Tükitoji szatyi szün,
Tükitoji szatyi szün toj toj toj toj

Tükitoji szatyi szün,
Tükitoji szatyi szün,
Tükitoji szatyi szün toj toj toj toj

Tükitoji
szatyi szün, tüki
toji szatyi
szün tü
ki toji szatyi
szün
tükitoji sza
tyi szün tüki to
ji szatyi szün
toj toj toj toj.

Ritkán álmodok, általában is, komolyat is, ikeset meg aztán soha. Ezt sem álmodom, de mégis csak úgy lehet ezt a valamit elmondani magamnak, hogy álmodtam. Annyi biztos csak, hogy nem éjjel történik, vagyis hogy nem alvás által lesz az enyém. Kapom vagy lopom, elenyésző a különbség. Egy hangya, vagy talán egy bogár vagyok, ha magamnak ezt elhihetem. Úgy mint álombéli hangya - talán más fényes bogár - szorongok a minden nagyságán, a semmi kicsiségén. Csak hangyasavtól oldódok fel, megikesülök. Belülről rágok magam. Mindez kívülről szép. Onnan az, mert onnan nem látszik a rágás mértéke, milyensége, az iránya se, aza aztán pláne nem. Mint bogárnak, vagy hangyának, fáj a lábam is, azt hiszem, átlagnál nagyobb szarlabdacsra tettem szert. Az álom ezen szakaszában objektív akarok lenni, annak lenni volna most jó, érzem, ha már álom. Vagy ha már nem az. 
Tehát: fáj a lába a hangyának, és egy átlagosnál is nagyobb szarlabdacsra tett szert. Görgeti, art-túr. Ezt az álmot csak így lehet elmondani. Úgy, hogy álmodó nélkül. És akkor kinyitna a kamera, és felülről lehetne nézni ezt az egészet, hogy a minden milyen nagy, és hogy a semmi milyen kicsi.

Suhanok. Suhantatom az egészet. Elmosódik. Leigázom a kombínót, mindig én nyerek. A jegyet pödörgetem a kezemben közben, narancsszín csigák laknak a zsebeimben. Utazom, utaztatom. Egyébként pedig sántítok, lassan járok, (hátha) többet érek tovább.
És ez itt most - fontosnak tartom leszögezni -, ez itt komoly. Zsibbadásnak kezdődött. Most meg nem tudni, hogy mélyvénás trombózis, ficam, húzódás, vagy a legrosszabb; bokarák. Mindegy is, a rendes évi eü. vizitre kell mennem, az eligazító bizottság útmutatásai alapján, szinte parancsra teszek. Suhanok, mondom, én az ilyesmivel nem tudok viccelni. A ződpardon, így kora télen, vagyis késő ősszel olyan, mint egy kihalt koncentrációs tábor. Késő tavasszal is, illetve kora nyáron is olyan egyébként, csak valahogy ahogy ott van a sok legómártír, meg hozzájuk a legósmasszerek, mégiscsak színes, elnézőbb az ember.
Az eü. szolgálathoz sántítok, somfordálok, kezemben meg ott melengetem a békávé csigáját, közben kikísérletezem a legkevésbé vicces bicegések csínját és bínját, alfáját és omegáját. Próbálnám a bal lábamhoz hozzásántítani, hozzá fájdítani a jobbik lábamat, hogy ne legyen ilyen szembeötlő a kettőjük között tátongó kulturális és generációs szakadék. Nem láttam még soha olyat, hogy hogyan születik a gyerek, de biztosra veszem, hogy történelmileg az egyik láb előbb születik meg, még ha csak pár centivel is, de előbb. És az akkori előnye lesz később a hátrány. Nincs más lehetőség, nekem a bal lábam született meg először. Bal lábbal születtem, nincs mit tenni, szeretnek a szimbólumok, és én is, kicsit szégyenlősen, de én is szeretem őket.

hol rontottuk el #01:

Tisztelt Cím!

A wiwen találtam hirdetésüket. Ellencsapásként elküldöm az életrajzomat
- melyet vérrel és verejtékkel, sebbel és lobbal, holott náddal, holott
csobogással, teljes és részleges hasonulással, de tiszta szívből (anyámat hagyjuk most) -
mert hogy sose lehessen tudni az ilyesmit.
Válaszukat remélem is meg várom is, tudják így van ez, engem az álláskeresés (egy kicsit) mindig bolonddá tesz.

Üdvözlettel: xxxxxxx xxxxx - okleveles rabszolga

egynéhány csodaszarvas összetanakodék, hogy hunort és magort is ők megtévesztenék, mímelt menekvéssel, kusza futkosással, az a két szerencsétlen meg tényleg jól eltévedtenek.
Most meg lehet várni hogy megépüljön az a metró ami elvisz etelközbe és tovább, hogy a belőlünk maradó ott "kalandoztanak" lehessen.
A magyar jól tud hazudni.

Kezdetben
vala a kör. Nem öncélból. Másért. A kör alapfeltétele a körönkívüliségnek. A
kör tehát azért van, hogy lehessen a körönkívüliség. Minden kívűliség kör lesz, inkább előbb, mint
utóbb, azzá silányul, körré. A kör az a végzet aminek nincsen kezdete, vagy ha van akkor
racionálisan meg nem érthető. És minden kör megszüli a maga
körönkívüliségét - ezt végtelennek is lehet érezni. Vagy végtelenül kicsinek,
bezártságnak. Minden körnek akad kívülisége, megteremti magának és amint az
lett - érthetetlen okból - körnek leni vágyik. Körnek és a rajta kívülállónak
ritmusa van. Céltalan ritmusa. Több százezer éve mennek ezek a monoton
körök. Elterülnek a rendelkezésre álló térben. De mindig lesz kívüliség, és
benne hely, egyre kisebb. Így lesz a mákszemnél is kisebb hely a szabadságra, a
szabadulásra való hely. Be leszünk zárva. Semmi kétség, nem fogjuk annak
látni, nincsen rá hajlamunk, mint ahogy nincsen harmadik, csak kör
van, és a rajta kívüliség és köztük űr, ami emberrel nem vegyül.

Kezdetben
vala a kör. Nem öncélból. Másért. A kör alapfeltétele a körönbelüliségnek. A
kör tehát azért van, hogy lehessen a körönbelüliség. Minden belüliség kör lesz, inkább előbb, mint
utóbb, azzá silányul, körré. A kör az a végzet aminek nincsen kezdete, vagy ha van akkor
racionálisan meg nem érthető. És minden kör megszüli a maga
körönbelüliségét - ezt végtelennek is lehet érezni. Vagy végtelenül kicsinek,
bezártságnak. Minden körnek akad bentsége (amire van jól kitalált mentsége), megteremti magának és amint az
lett - érthetetlen okból -  még kisebb körnek lenni vágyik. Körnek és a a benne foglaltnak
ritmusa van. Céltalan ritmusa. Több százezer éve mennek ezek a monoton
körök. Elterülnek a rendelkezésre álló térben. De mindig lesz bentség, és
benne hely, egyre kisebb. Így lesz a mákszemnél is kisebb hely a szabadságra, a
szabadulásra való hely. Be leszünk zárva. Semmi kétség, nem fogjuk annak
látni, nincsen rá hajlamunk, mint ahogy nincsen harmadik, csak kör
van, és a benne foglalt és köztük űr, ami emberrel nem vegyül.

A hotel előtt egy szerecsen áll mindig. Ő kíséri fel a szobáa a vendégeket, noha ő is csak egy vendég. Nem tudom, hogy tudja e, hogy az és, hogy az is marad. Hogy zavarba ejti e, ha nagy ritkán vagy gyakran eszébe jut. Ez érdekelne. Elteszem magamba ezt a képet, ahogy ott áll és nézi azt ahogy nézem. Kevés a hely bennem, összehúzom a lábujjaimat a cipőben. Elfér oda egy szerecsen, aki a hotel előtt áll és kísér vendégeket.
Aztán a melegítős nő, a megvakult agárral. Opálos kék a szeme, neki is kellene egy hely, ami bennem van. Jó lenne tudni, milyen volt még amikor látott, hogy akkor amikor megvakult és éppen mit csináltam, rágyújtottam e, tettem a szépet egy nőnek, esetleg aludtam. Jó lenne tudni, hogy miben volt enne az ő megvakulása. Kihúzom a karomat a pulcsi ujjából. Iktatom az agaramat. Mögöttük egy török vagy egy arab kever feketét a piros kárpitok közt, de ők már az üvegen túl vannak. Nem nagy termetűek, elférnek a hónaljam alatt. Az érdekelne, hoy ismerik e egymást, az hgy vannak szándékaik az ordít róluk, de jó lene tudni az irányukat is. Iskolások vonszolódnak, az egyik az épelület ornamentikáján elakadt, zsebre vele, hazaviszem akantuszlevelestül. Leveszek kesztyűt és sálat kell a hely, valahogy itt minden olyan kevés és szűk lett. Alig férünk.
Lassan magamból kiszorulok. E pillanatan engedek be, egy sántát, aki a nejével felesel, mellettük két kamasz, aki kirakatot bámul. A cérnákkal matató eladóval tömöm ki a zoknimat, aztán a nadrágomból is kibújok. Az újságárús a zöldségessel beszél, a gerincem mellé teszem.
Meztelenedem. Végül nem értem az egészet, mindenhova az van kiírva nagyetűvel, hogy KÁNAÁN, de sehol nem látni a tejet, sehol nem látni a mézet. A kezdet kezdetén, hazudta valaki ezt az egészet.

Porszívózás közben azon gondolkodom, hogy hány ember kezében tudom elképzelni a porszívót, funkcionálisan. Alacsony szám jön ki. Nem lepődök meg ezen. Kiskoromban mindig a bemondónőket akartam elképzelni intim helyzetben, de az se ment. Soha nem tudtam elképzelni Kudlik Júliát dugás közben, vagy Berkes Zsuzsát, ahogy a vécén ül sápatagon, de mégis, valahogy méltósággal teljesen. Kisebbség vagyok, most éépen egy porszívóba kapaszkodok, konkrét.

elmondom mit gondolok: dévénynél nem érdemes, se kaput se falat, fönt elvisz a piros hetes, vagy egy metró a felszín alatt. sírásra is alkalmatlan ez itt, már mint a kárpátok alja, de mindegy, akinek ólommal teli a füle az aligha hallja. lenézni háztetőről, állni vaspálya mellett, pirulákat bámulni asztalon, aztán egy nőt, azon belül egy mellet. aztán bámulni a csapnál hagyott zsilettem, és tükörtől kérdezni: látod, hogy mi lettem? Pusztaszer meg tiszta szar, magyar vagyok, félmagyar.

Három pohárral kell inni. Az egyik saroktól a másikig. Elemésztett energia. Száraz házi. Bácshegyi, echte. Aztán megint a hűtő és megint előlről. Egyfolytában az érezni, hogy nem vagyok léhűtő. Bennem ez a hideg felmelegszik, faltól falig vagyok önmagam. Álság a válság. Három pohárral kell inni, kezdődik minden előlről, ne figyelj ide, vége van.

akad e akár egy is köztük, aki felszegné fejét és azt mondaná: én vagyok a tévút, a féligazság és a félek? ha lenne is, épp úgy elpusztítanák, mint amazt, azt az őszintétlenebbet, de erénnyel telit. kozmikus lengőteke, melyben a dőlés mámora jelent minden izgalmakat, hogy idő előtt a halálba el ne únd magad. addig ringasd magad abban, hogy utánad bármi is megmarad.
sztornómagazin.

van úgy, hogy az ember egy jóízűt sírna és nem várná meg amikor az lesz kiírva, hogy kanyec a filma, úgyis tudja - a filmek mindig ilyenek voltak - a végén a földről felállnak a holtak. aztán három saroknyi katarzissal a hóna alatt - ilyenre csak ember képes - rájön hogy végtelen és attól olyan véges, bár hinnék magától komolytalannak, de neki bizony rongyos szándékai vannak. és még azt is tudja hogy, ha azt mondja hogy: kérek, abból majd rögtön kiderül, hogy miként van a lélek összarakva, még akkor is ha néha a maga száját maga megharapja, de mégis, nem cserélne el újra semmiféle régit. és belőle indulnak, azok a montoton körök, amiből meg az lesz, hogy anna talán örök, vagy marad ami volt: egy célt tévesztett görög, aki tévesztve, de mégis pályára állt, és azt is elhitték neki, ha félredumált. persze akad majd belőle való, aki ezen is csak röhög. az idő lesz a szemében a csipa, valami álomszerű gyanta, kimossa majd persze, vagy ő, vagy az aminek lesz hozzá mersze.

Nyet-net. Net-nyet. Kérjük amíg a világ nem áll le magától, ne kapcsolja ki. Ha nem akarna ennyi kéket, kékeset, nézze azt ami eddig magán kívül ilyen jól szét esett. Máma már nem bútol tovább, a nyuka is aluszik.

A harmadik korsó után megváltozik minden. A poháron Dreher Antal elkezd hasonlítani Nicolae Ceausescu-hoz, de annyira, hogy az ember már várná, hogy közbe szól, beszól. Nem teheti, homokfúvott.
Amikor az utolsó szál cigire gyújtok rá, akkor már határozottan érzem, hogy közel járok az igazsághoz, hogy mindjárt megragadom és kölcsönösen leszünk képtelenek elengedni egymást. Megigazulok, megokosulok és balzsamos önelégedettség lesz rajtam úrrá. Aztán ilyenkor van az is, hogy hirtelen felülről kezdem látni ezt az egészet, azt hogy ott ülünk, ott ülök és olyanná válik az egész, mint valami David Attenborough film, amiben én vagyok az a rovar, aki két kortyantás között rágyújt és képzettársít, hol üres üvegeken keresztül nézi az ott eltorzult látványt, vagy az olajos padló struktúráját kényszeríti bele a sajátjába. Közben egyfolytában azon gondolkodom, hogy tán kevesebbet kellene gondolkodni - ez az önfarkába harapó kígyó rémét engedi sejtetni velem. Van úgy, hogy ez félelmetes tud lenni. Élethelyzetileg. Hogy ez az egész egy kör, aminek a minősége sosem, nagysága is csak ritkán változik. Ettől lehet unalmasnak, vagy kevésbé annak találni. Nem tudom talált e már David Attenborough valaha is olyan bogarat, aki kimerészkedett ezen a körön kívűl. Úgy értem, olyat, aki kimerészkedett és túlélte, és aztán nem lett sem kör, sem körönkívülésig utána. És aztán azt végig lehetett nézni, mindenféle szédülés nélkül.

Nyílt levél a magyar médiához. (globalice)

Tisztelt médiamunkások!

Régóta követem figyelemmel munkásságukat. A legmesszebb menőkig követtem és elemeztem elveiket. Úgy vélem, hosszas és kitartó munkám eredményeként alkalmassá váltam a megmérettetésre. Energiát nem kímélve érzelmi és inteligencia hányadosomat meglepően rövid idő alatt sikerült a bűvös 20-as hányados alá csökkentenem. Bár nincsen feleségem, de ha volna kész lennék hímsovénnak lenni, gyermekneveléshez kellően flegmatikus vagyok. Formás fenekem - úgy vélem - passzentosan tudna belesimulna bármely Audi bőrkárpitjába.
Képessé váltam olyan mondatok megalkotására amelyek nélkülözik személyiségemet, bármilyen panelekből képes vagyok értelem nélküli, de a magyar nyelv szabályainak megfeleltethető mondatokat alkotni. Ha lennének gyerekeim, azokat kellő képpen tudnám ignorálni, közben úgy tennék mint ha törödnék velük. Szükség esetén az ordas tahó szerepét is nehézségek nélkül teljesítem, akárcsak a hallgatag merengőét. Nem kevesebbet állítok, mint hogy én volnék ama bizonyos bőségszaru az önök számára.
Maradok, ha maradok, tisztelettel: Sebtolvaj

Nem kiéhezett vagyok, hanem kiélezett. Csak egy betű a levesben, és eszembe jut Mahler meg a hülye dala.

Nézek ki a fejemből. Az se biztos, hogy az én fejem. Ha objektív leszek, akkor tőlem ez rögtön elidegenedik. Ilyen. Kisajátítható gyarmat leszek ilyenkor. Gazdátlan, de gyarmat. Ahhoz, hogy kiderüljön: kritikus helyzetekben rosszul döntök, ahhoz szükséges lenne annak a térnek a léte amelyben a választási lehetőségeim játszanak velem bújócskát én meg hol jól, hol rosszul le ipiapacsozom őket. Felemelem a fejem a nagy rónaságon, én a nagy magyar, a szürke, szarvam végén és takonytól nedves orromon az ősz bágyadt napsugarai megpihennek, érezném már hogy otthon vagyok. Otthon vagyok, azt érzem, azt gondolom magamban. Tettlegesen hajléktalan, de otthon. Hobbyrabszolga munkát vállal.
Valami itt korcsosul jeligére a kiadóba, ha még van olyan ami ki és van olyan ami adó.
Bénává tesz. Béna vagyok. Béna, én vagyok. Béna én vagyok.

Egy jó ideje azzal telik ki a napom, hogy megtudjam mennyire vagyok szar. Önsanyargatásom nem ismer határokat. Közben a világ legszarabb munkahelyének horizontját vizionálom, ahol majd kontúrjaim élesen felsejlenek. A mindegy kontúrjai pedig igen veszélyesek szoktak lenni. Nem  mint ha tapasztalatom lenne az ilyesmiben, csak megérzés. De nem hagyom abba, újabb és még újabb adalékokat kérek azt megértendő, hogy miért kell magamat folytonosan feleslegesnek éreznem, hogy mi ez a kívánalom odakintről, hogy mi ez a szarság, ami vagyok. A szarságom feltérképezése folyik tehát. És nem akarok sértődött se lenni, meg indulatosnak se lenni, olyan mint egy végig mosolygott kötéltánc, amiben mindenki próbálja elfelejteni, hogy mekkora hatalmasakat lehet taknyolni közben. Lehet, hogy ez már az, amit mások személyiségfejlődésnek neveznek, na de a honnan hova az számomra egyáltalán nem lényegtelen. Itt mindig elakadok.
Mindjárt le vagy elhányom magam, fedőszagnak az is jó lesz. A szarság diadala.

Ps: Lehetséges e annyira utálni saját lehetetlenségünket, hogy aztán mások is lehetetlennek lássanak?

Régen mondták, nekem modták. Szerintem van valami titkos vezeték a felszín alatt. Senki sem tud róla, mert olyan rég óta van ott, hogy mindenki elfelejette. Még azt is, hogy ki rakta oda. Na, szerintem ebből a vezetékből szivárog ki az, amitől ilyen itt minden. Valami gáz. Ettől a gáztól kezd el porladni két tégla közt a habarcs. Ettől olvad meg a macskakövek közötti szurok nyaranta. Ez a gáz rázza le a leveleket a fákról mindig. Most sincs máshogy. Ettől lesz időről időre mindenki az önmaga árnyéka. Ettől a gáztól szemek tudnak megfakulni, de az ajtózárak is ettől romlanak el. A vonatokon ez a gáz képez rozsdabarna lerakódásokat. Ettől a gáztól hiszi a mindentudó, hogy mindent tud. Ettől a gáztól szenved a tétova és a méla. A körmök is e gáz miatt törnek, a hajak is emiatt hullanak.
A házikedvenceink e gáztól veszítik el tájékozódási képességüket és válnak kóborkutyává. Fel kellene térképezni ezt a vezetéket és elzárni a csapot. Vagy nem is, előbb megvizsgálni csak a gázt, szóval azt, hogy mivégre. Pislogtam, mint akinek valami csípi a szemét és próbáltam elképzelni az egészet. Úgy ahogy, mondja, részleteiben. Azt hiszem valamennyire sikerülhetett, mert néha úgy nézem ezt az egészet, mint ha valami laboratórium lenne. Olyankor gázszagot is érzek.

Egy fotó. Nem első, nem utolsó. Egy nagy diófa van rajta és persze a lombok között megint csak én. 8 éves vagyok. Ez életem első napja amikor azt érzem, hogy dolgom van. Ennek nagy diófának a legvastagabb ágán ülök. A kérge lehorzsolja a bőrömet. Nem érdekel, hogy mi van lent. Nem igaz, érdekel, nagyon is érdekel hogy mi van lent. Az oda vezető út nem érdekel. Nem érdekel a zuhanás. Dolgom van, érzem. Nem érdekel ezen kívül semmi. Nem érdekelnek a zsibbadó lábaim, a reszkető karjaim. Azt játszom, hogy az a dolgom, hogy észrevétlen maradjak, elbújva a fa lombai között. A világ 63,5%-t látom most a levelek közül. Éppen elég. Mindját megérkezik a nagyanyám és nem talál. A nevemet kezdi el kiabálni, kissé kétségbe esik. Én ezt fentől nézem. Közben azon jár a 8 éves eszem, hogy ha egyáltalán nem lennék, akkor nem ismerne, tehát nem kiáltozná a nevemet és azt sem érezné, hogy aggódnia kell miattam. ( éves vagyok, azaz 8 éve ismer. Ha két napja ismerne akkor is kiáltozna? - ezen gondolkodom.
HA egyáltalán nem lennék, akkor senkinek sem hiányoznék. De most, hogy vagyok valaminek a része lettem. Valaminek, ami nem viseli el azt, aki annak ellenére hogy van, megpróbál nem lenni.
Egyre kétségbe esettebben kiabál, rettentően zsibbad a lábam, a karom sem tat már rendesen, mégis én irányítok most mindent, madzagon cibálom az ijedtségét. Mosoly van az arcomon, a combomon legyek hűsölnek. A legyekért aggódik valaki? Leszólok, megkérem nagyanyámat, hogy a nevem mellé azt is kiabálja oda, hogy: "hol vagytok legyek"?
Felnéz, valamit mond aztán keresni kezdi a legyeket. Aztán vissza megy a házba.  Ahonnan 5 perc múlva az ebéd illatával keveredett öregség szagot hoz ki valami vacak nyári szellő.
Lemászok, dióstésztával édesgetnek vissza a létezésbe. Azzal fizetnek, ahonnan jöttem.
Olcsón adom magam, éhes vagyok. Amikor lenni akarok, akkor teszem magamat meg nem történté.

Keveset mozgok. Növök megfele. Mint a tüdő a fazékból. Úgy. Többet kellene mozogni. Keresem a nekem alkalmas sportot. Olimpiát rendezek magamnak. Mondjuk kezdődne egy havinegyvenfix kamikaze vegyesváltóval. Aztán pedig felsorakoznék a fedettpályás cv írás rajtvonalára. Remegne a rajtnál az orrcimpám és megfeszülnének az inaim.
Aztán jönne egy laza félpróba, majd a látványos elemekkel tele tűzdelt záróünnepség.
Hazafelé minden rajthoz álló átvenni a ruhatárból az otthagyott önbecsülését.
Keveset mozgok. Türelem, mozgásterem. Szólok a lehetőségeimnek alkalomadtán, hogy szövetkezzünk, mintegy sorakozzunk fel a pálya azonos térfelére és onnan mondjuk, hogy a nagyhal az mit csinál a kicsivel. Nem mint ha számítana.

Nem kell már várni csak, azért mert bármikor bármi vagy és ez lehet,
hogy véletlen, de akkor is megrettent. Ez a bármikor bármi és hozzá a
kitalálni-t - azt sem kell, megtették réges rég azok a kisfecskék akik
nyarakat hurcolnak szárnyuk alatt. Te meg most leheled borgőződ és
beszélsz egy sírkőhöz, aztán eszedbe jut, hogy szovjet és magyar
népeknek bár elfanyar és plussz jobb és egy bal kanyar, de barátságuk
megbonthatatlan, mint a literes Pepsi, valahogy 70-ben bár ez is
megrettent, de naprendre tértünk a tökéletlenség felett. Bezzeg 70-ben
más is volt, hogy mást ne említsek, 70-ben Hatvanon több ízben
haladtunk át egy rossz vonattal. Tehát 70-ben hetvenkedtünk, 80-ban
berzenkedtünk, 90-re már semmit sem értettünk, aztán okosnak sikerült
hinni magunk, és most is azt hisszük, hogy így marad ez a bármikor
bármiség, és mondatunk egy misét azért amiben nem tudunk hinni se. És
így leszünk árulók, a léc alatt átbújók, az alázatot is felváltotta
bennünk a magyarázat, odakint óriás gyárakban gépsorok okádják
a leárazott lázat.
Most azt játszom, hogy nem látszom, belülről húnyom be a szemem, engem
a máv valahogy szentimentivé tesz. Tragikus vagyok - mondva van - ez tragédia.
Aztán végig mentek a csinált úton - még ezt is mondta nekem az anyám és én elhittem neki.