(kimentaháza zablakon dallamára) 

A Kátayék kukája
ki van rakva az utcára. ›››

Szeretem a hasamat. Mert a has - erre régről emlékszem - alkot és gyarapít. Persze idővel változnak a szokásaim. A tápláléklánc szamárlétráján araszolok felfele. Vagyok, aki leszek. Araszolgatok, fehérjedúsan. Régen még egy ominózus cet gyomrában laktam, bár ne ivott volna az a jószág keserűvizet, nem spárost, mert az szar - de ezt mindenki tudja (azt beszéli már az egész spáros). Akkor még most is ott lennék abban a  bélbolyhos cetmelegben, és az már közvetőlegesen az óceán. Az baszki, az tényleg az - erre most mit mondjak. Csokiból csak belga. Kolbászból kerítés. Pecsenyéből persze nem a fatányéros, zöld vagyok vagy mi a fa. Szeretem a vadhúst, abból is az olyat ami nem rajtam nő. Csak ökoszóját vagyok hajlandó a számba venni, előtte beletunkolom jól a bifiduszos biolibazsírba. Régen, amikor még kilátszott a seggem a nadrágból, minden évben ettem etióp banánt, karácsonykor. Szentül megvoltam győződve arról, hogy a banánnak köze van a kereszténységhez. Mondjuk tényleg olyan fojtogató amikor lenyeli az ember, szóval vannak ebben még rejtett áthallási tartalékok. Ma már - hála az istennek, vagy kinek - kizárólag magyar narancsot fogyasztok. A borból nálam kizárólag az ó jöhet szóba, sokputtonyos. Zsömléből, gondolatból, csak a magvas és a saját sütetű. Lisztből - hogy el ne felejtsem - a teljes őrületű. Társaságban kizárólag görög fügét mutatok. Szusiból meg a kósert eszem csak, a többit lazán a tál szélére pöccintem a halkéssel, azzal. Gasztrokulturálisan elvagyok hízva. Mentális és intellektuális térfogatomat helyzeti előnynek értelmezem. És mivel gourmand vagyok, egyszer meg fogom magamat kóstolni.

Az életem - és ez egyáltalán nem vicces - olyan mint egy asztal. Jó, jó, az egyik lába valóban rövidebb, jól látod. Igen, a bal lábam mutató ujját rakom alá, azzal ékelem ki, biztosítva a tojásrántotta, a tojásrántottánk, a tojásrántottáink (...) egyensúlyi helyzetét. Ezért van az, hogy nem mindig szeretek neked mesélni, mert akkor az van - és ezt te is nagyon jól tudod- , hogy tágra nyitod a szemeidet, megkerekszik a tekinteted, felsűrűsödik, elöblösödik a lényeglátásod, előre könyökölsz és egész az testsúlyoddal elkezdesz figyelni, mit nekünk aurafittnesz. És olyankor tartok attól, hogy ha túl érdekeseket mondok, akkor majd te egy kicsit  még jobban előre fogsz dőlni, hogy jobban hallj, a lábaidat óvatosan, nagyon lassan elemeled a konyha kövezetéről. És akkor én elvörösödöm és abban a minutumban tragikussá válok. És azt te is nagyon jól tudod, hogy én nem szeretem amikor a mondataimnak a sinusgörbéje így lefele konyul, mert az nem elegáns, korszellemileg, abból pedig, ha akarom ha nem én is felszippantottam egy irreverzibilisnyi adagot. Pedig ugye majdnem mindig van nekem ez a görbém, már megszoktuk, szinte szeretjük is, ha megfeledkezünk róla. Már teljes súlyoddal az asztalon vagy, és akkor én félkövér,48 pt nagyságú, dupla sorköztávú, véraláfutás színű betűkkel kezdek el ilyenkor beszélni. A végére, a végemre akarok érni. Azt szeretném, hogy érdektelennek tarts, unalmasnak, visszahőkölj a székre, arcodra üljön ki az én ennél többre számítottam eltéveszthetetlen csalódásának jelei, a verbális pír, úgy a plafonnézés, a kínos szemkontaktiális traffic jam. Amikor te hátradőlsz, akkor én az elvörösödött arcom mögül, a sajgás lobjaitól övezve sóhajtok egy öblöset. Erre te azt hiszed, hogy te gondoltad rosszul, hogy még nincs vége, nem akartalak unalomba, az unalmamba fojtani, csak ügyesen elnyújtottam a kezdetet. És akkor megint előre dőlsz, egyre közelebb, elkerekedett szemekkel figyelsz. Várod a vérkifejletet.

Fölötted a föld, alattad az ég, benned a tótágasra való hajlam.

Fölötted az ágy, alattad a plafon,
benned a kérdés: miért nem fekszel hason?

Mentschváry Zebulon feltaláló volna. Ifjú korában még olyan , némileg könnyű kis dolgokat eszelt volna ki, mint az eltéphetetlen mozijegy - évekkel később a mozit is -, a röphernyó, a szoknyagalamb, a lottószelvényen az x jel, vagy a szavazási fülke, a globális felmelegedés vagy a talponálló. Azt mondani nem lehet, hogy ezek mind értelem nélkül valóak lettek volna, de különösebben nem figyelt fel volt rá a szakma. A kollektív tudattalan valami nagyobb, zsírosabb falatra vágyott, törzsfejlődési értelemben.
Hanem Mentschváry Zebulon 1905-ben, egy álmatlan éjszaka után, felkelvén volna a tajtékos ágyból lerakta volt az élet alappilléreit. Izgatottan járkált volna fel alá, mint aki tudja, nagy titoknak dörgölődzhet most neki és az már majdnem olyan volna mint istennel smárolni. Heteket, hónapokat töltött volt a szobájában, kövér gyertyacsonkok mellett, hogy szabadalmának minden apró részletét a végletekig kidolgozza volna. Hatalmas ívpapírkon számítgatta ki az élet algoritmusait, bájos bárány és rózsahimlőket tervezett bele volna. Sokáig vívodott magában azon, hogy tegyen e bele hátra felé lövő lovasokat, de végül kihagyta volna. Feltalálta volna a beszédhibát, a tüsszentést, az ásítást, az alanyt és az állítmányt, a hazudást magát. A szifiliszt és a középfülgyulladást, a teagőzt és a színes tintákat, végül a posztmodernt volna is feltalálta. 
Feltalálta a holdat és a napot is, a kolbászt is. A nap annyira jól sikerült, hogy több nap is lett volna. Az utolsón megpihent volt. A hetediken. Az ő maga volt volna.
Mindent kitalált jó előre volna, mindent kitalált ami van volt és volna. Elvitte volt a szabadalmi hivatalba.
Bevették volna. Nézhettük magunkat volna.
1958-ban halt volna meg egy villamosbalesetben, Recsken, amit ő fedezett fel, levágott feje egy csatorna fedeléig gurult, úgy ahogy eltervezte.
Van egy életnagyságú szobra a Mentsváry- ligetben, azt is ő találta ki, egy csatorna fedélre mutat húsos mutató ujjával. Egyesek szerint a jövőbe.

Fölötted az ég, alattad a föld, benned a lejtő.
A létra elviselhetetlen könnyűsége.

Mit tudom én. Nem tudhat ilyet az ember. Azt hiszem velem egy idős, és az is lehet, hogy belőlem való, velem egy lényegű. Ha egy idős is velem, nem vettem észre, hogy születésemnél jelen lett volna, pedig ott kellett lennie.
Elsőnek nagyanyám vette észre, még akkor amikor a hetedik pár cipőmet sem nyűttem el. Ő vette észre, a temetőhöz vezető úton, egy koszos kis kőhídon. Magához hívott és azt mondta letörli az arcomról azt a bigyó-t. És letörölte onnan, az arcomról. Kértem mutassa meg, elkértem tőle. A bigyó kicsi volt és könnyű, megtévesztésig hasonlított egy dinnyemagra. Elpöcköltem egy a bigyót.

Irgalmas Istenem adj egy fehér limuzint, 
hogy a trolin, villamoson ne izzadjon rám az ing.
Halleluja, halleluja.

Este van. 10 óra után. Már vakon heversz el az ágyon, a lábszáradat (vádlis oldalával) a hideg falnak nyomva.
Már rajtad van az ájulat, már vártad. A kinti zajok bentiekkel keverednek, plusz még a cirkogejzír kattogása kontra tücsökcsorda. Már rajtad van az ájulat, már csak szűrt tartalom juthat beléd. Lebegsz. Az utca túloldalán, a Balaton vendéglőben rázendítenek a zenészek: Szeretném bejárni a hölgynek minden segglyukát.
Már alszol. Már fel is ébredtél. Már meg is fésűlködtél. Már meg is mosakodtál.
Már meg is öregedtél. Konyhakész vagy. Már csak két dolog foglalkoztat, van e isten, és ha igen, szokott e reggelizni.

A Szabó Laciék fia, a Szabó Laci romlott fasírozottat evett a vámosgyörki utasellátóban. Így mondták. Én soha semmi olyat nem tudtam elképzelni, hogy a vámosgyörki utasellátóban veszélyben lehet bárki is. A nagykonytyos, töredezett körmű nők, akiknek rúzsálló mosolya konkrétan törtfehér színű fogakat rejtett, egyáltalán nem azt sugallták a pultok mögül, hogy az élet az valami véges dolog volna. A boros tégelyek horpadt alumínium tetejének kocódása is elevenség volt, a bordó metlakidarabkák (nova) burjánzása is inkább az életigenlés évtizedes mocskát zárta fugái közé. A trafik kirakátaban is műanyag fröccsöntött Mazsolák lógtak sormintában Tádéval. Szabó Laci mégis meghalt rá egy évre.
Azt mondták, hogy a fasírt miatt. Hogy nőtt benne, a Szabó Laciban valami vadhús - így mondták, és ennek a vadhúsnak bizonyosan köze volt a romlott fasírozotthoz.
Hiába falu, hiába a hiányos infrastruktúra, okokat mindenhol keresnek. Ment is a család Putnokra a tizenegynegyvenessel, a halottlátó asszonyhoz, aki megidézte a Szabó Laci szellemét. Meg is mondta kerekperec, mindennek a romlott fasírozott az oka.
A Szabó Laci 19 évesen halt meg - és ezt csak azért említem, mert minden történetbe kell halál, és ha van halál akkor van életkor is, a jobb fogyaszthatóság kedvéért teszem bele csak a romlott fasírozottat. A Szabó Lacinak a nagyanyja, akkor volt 68 éves, mert 1908- ben született. Az én nagyanyám a Szabó Laci nagyanyját januhárnak becézte, de inkább csúfolta, mert a szemébe soha nem mondott ilyesmit, nekünk is tiltva volt. A mi családunknak különös érzékei vannak az emberi kapcsolatok árnyalásához. A januhár azért kapta ezt a gúnynevet, mert teljesen esetleges módon csempészett, az avatatlanok számára is tisztán kivehető néma h-kat a szavakba. A Szabó Laci esetét az egész falu sajnálta. Ki azon bánkódott, hogy ki fogja eztán azt a nagy szép szőlejüket permetezni, másoknál pedig az verte ki a biztosítékot, hogy nem elég a számtalan kórság, pandóra szelencéjének aljában még maradt némi fasírozott morzsalék is, ami ellen egyáltalán nem vagyunk felvértezve.
A Szabó Lacinak volt egy vadonás új piros MZ-je, azt minden vasárnap - a mise után kitolta a kis közbe, ahol mi a tyúkokat legeltettük. Mellé tett egy kis piros vödröt, amiben egy nagy szivacs volt és felhőnyi habokat vert ultrából. Az a motor olyankor úgy csillogott olyankor, hogy még a tyúkok se mertek a közelébe menni, pedig aki látott már tyúkot közelről, az tudhatja, a tyúk egy kiváncsi, tolakodó és pimasz állat. Ugyanakkor muja is, mert ha átvizelsz a kerítés lécei között, akkor nem megy odébb, hanem vár, nem érti mi történik vele és ázik. Helyben.
A Szabó Lacit eltemették, szép kis sírkövet csináltattak neki, még olyan ovális porcelán is volt rajta amin az ő fotója volt, és érettségi öltönyében mosolygott ránk. Papsajttal* néztük meg a friss sírkövet. Amíg ő a virágokat rendezgette és szipogott, én - a 9 éves - azon gondolkodtam, hogy mi lesz eztán azzal a nagy piros MZ-vel, és csigákat szedtem a sír fonákján.
A Czinka Panna utcában - pedig van az vagy 600 méter hosszú is - azóta az idősebbek közül senki nem eszik fasírozottat. És egyre több a motorkerékpár.

Papsajt ( vagy Papp néni) állítása szerint volt a temetőben egy sírkő, amire az volt írva kegyeleti fülszövegként, hogy: Itt nyugszom én, olvasod te, bár olvasnám én, nyugodnál te. Gyakran kértem tőle, hogy mutassa meg, de valamiért soha nem találtuk meg. Kópé.

Szeretnék írni egy mesét. Amit később megfilmesítenének, aztán pedig a megfilmesítést is megfilmesítenék. Úgy kezdődne, hogy menne egy részeg vakond az erdőszélen egy bazi nagy jachtal (földijacht) és egy csipkebokorba pöckölné a csikket, amitől a csipkebokor sokat sejtetően elkezdene lángokba borulni, mint ha valami kezdet lenne ez, dramaturgiai origó. A közelben lakó csiga előbújna a házából és szóvá tenné mindezt, de a vakond felhúzná a napszemüvegét a homlokára, lazán és secperc vesén rúgná a csigát, mert tudná, naná, hogy tudná, hogy csigát le nem fejelünk - a szarvak miatt , tudod a szemüveg az meg gucci. A jelenet végén azt is mondaná, hogy fákk. Így többes számban.
Szeretenék írni egy mesét. De csak elkezdeni tudom, befejezni nem. Mondjuk, nem tudom mi legyen a bokorral, vagy a jachtal. Talán túl kicsi az az erdő, vagy túl nagy, meg aztán sose jártam még benne és ahogy ez itt kinéz már nem is nagyon fogok. Naná, hogy az egérnek a templomban a helye.

Van úgy hogy az ember vérzik. Nem kívül és nem belül, csak valahogy érzi, sejti a vérzést, maga sem tudja, hogy miként. Csinál ezt azt, egy rakat közepesnek is alig mondható akármit, szöveget vagy képet és a végén meg azt mondják rá, hogy jó, de azzal is csak úgy lehet lenni mint a vérzéssel. Úgy van, hogy nincs, illetve nem lepleződik le a létezése, vagyis a vanása, mert nincsen tünete, nincsenek a szem számára értelmezhető színeváltozásai - ilyen vérzésre kell gondolni. Aztán meg lesztározódik, de azt sem úgy, nem médiailag, egy simán jóleső perszonál lesztározódásról van itt szó - de akkor is, mindig van az érzet, hogy nem az van ami van és ebből miért éppen én lennék a kivétel - nem hogy az abszolut. És hogy akkor én se vagyok az ami vagyok. A vérzés az valami ilyen. Önkéntelen szivárgás a nem tudni honnanból, a nem tudni hovába. Így persze remek, bár némileg  csonka szabadság is egyben, a vérzés helye az szerencsés esetben megválasztható, a mértéke viszont soha
Mert mi van, ha a rakat akármi az nem érvényes - könyörtelenebbül: hiteltelen. Ha csak adott viszonyrendszerben, és úgy ahogy találja meg a helyét. Nem jön alá a világ, márpedig a mozdulatlanság az a természetes alapállapot.
Hátha nem is az aminek látszik, hátha csak botrányosan tétova és/vagy triviálisan tehetségtelen, nem mellesleg dermedt.
És akkor ez tényleg olyan mint egy szivárgás, amikor éjjel a visszahajtogatott takaró háromszöge alá bebújik ez az ember a bermuda nadrágjában, hogy megoldjon egy rejtélyt és reggelre elfelejtse.

A Duna nem hogy nem fecseg, hanem hogy egyenesen büdös. Semmi romantika, semmi dinnyés áthallás. Úgy csinálunk mint aki nem veszi észre. Nem akarunk hinni a szemünknek - az orrunkig sem látunk. Én hanyatt fekve, becsukott szemekkel kotrom a kavicsokat. A feladat: alakról következtetni a színre. A fehér a legkönnyebb. Mindig az a legkönnyebb ami fehér. Nehezen lesz a legkönnyebb, de végül az lesz. Ez most olyan vigaszféle a vélt vagy valós fehéreknek (egyúttal magamnak) ezektől a szoláriumoktól terhes időkben.
Aztán perceket kezdek el számolni, hogy mennyi időm van még hátra. Munka hadának a lépte fog dobogni - akkor ott azt nem sejtem, hogy át is menetel majd rajtam. A munka dada. Olyan jól dolgozom vasár és ünnepnapokon, hogy a végére még én keveredek adóságba és akkor eszembe jutnak a kavicsok. Azókból is a fehérek. Mert a fehérek azok már kézbe simulnak, annyira le vannak kopva, nincs bennük semmi ellenkezés. Nincs már meg bennünk a kövek makacssága, istenhez is alig van már közük. Hevernek a parton és azt várják, egyszer csak valaki megszánja és visszadobja őket, oda ahonnan valók, abba a valamibe amire már ők maguk is alig emlékeznek.

Állítólag erőszakolnak meg állítólagos rendőrök állítólagos lánykákat. Állítólag, az egyik ott sem volt. Vagy, ha igen szunyókált, állítólag. Állítólag kicsit odébb cigit csempésznek és állítólagosan embert is rabolnak. Állítólag földön fekvő emberekbe is bele rúgnak állítólag. A tévén is mutatták állítólag, de az lényegében az a hazaszeretet kicsúcsosodásának képi megjelenítése volt, állítólag. Aztán most fejek hullanak állítólag.  Állítólag az ellenzék tette ezt velük. Állítólag nagyon is, hogy nem, sőt ellenkezőleg. Állítólag ez nem két - kórtüneteiket tekintve - termetes pszichopata párbeszéde. Állítólag többé. Állítólag ez most egy intézkedés sorozat, mert a nép szereti a sorozatokat.  Állítólag nagy a kapkodás. Állítólag mindenki ura a helyzetnek. Állítólag a jövő a tét. Állítólag a múltat eltöröltük. Állítólag Gergényi cimborál Pintérrel. Ezen állítólag a társadalom apraja-nagyja fel van háborodva, mint ha nem lenne hamvas lelke felkészülve arra, hogy itt minden egyes állítólagos idiótára van a nemzettestnek egy állítólagos ellenbarma.
Állítólag az ilyen bonyolult élethelyzeteket sosem lehet a megélés pillanatában megfejteni. Állítólag szerintem ez kurvára igaz.
Állítólag ez egy ország. (most épp zárójel(em)ben, de ország)

Szoktak e olyat álmodni a pultosok(...), hogy nagy kövér cseppekben egyszer csak elerednek a kávéskanalak és hullanak alá az égből?

Nem az a kérdés, hogy mi lakik bennem. Még csak nem is az, hogy lakik e bennem valami. A kérdés az, hogy miért nem jön ki belőlem az aminek ki kellene jönni. Lépjünk most túl a szoruláson. Mert az olyan elegáns. A túllépés az maga a korszellem.
Nem az a kérdés, hogy mi vagyok. Még csak nem is az, hogy vagyok e valami. A kérdés az, hogy lehetek e az aminek lenni kell lennem. Lépjek most túl magamon. Mert az olyan elegáns, hogy olyankor írok postot, amikor a kutya sem olvassa. Végsősoron a blog lényege ez. A világűrbe tüsszentett közlés. Mit állítok? Azt, hogy tüsszentek és nem azt hogy közlök. Mert közlés - tessék észrevenni - nincsen.

Okleveles epilógus. Ez akkor most úgy mint egy szakma. Epidermia/epilógia szakon végezve.
Az epilógus egy olyan film kockáit őrzi a szeme alatt, amit sosem fog senki leforgatni. Van képe hozzá. Jó tett helyébe jó képet vág, vagy valami hasonló. Az epilógus a záróakkordban nagyon erős és a hullámzó tájban. (felettük felhők). Az epilógus után kinő a fű, ha letapodja kiegyenesednek, mindketten, ő és a fű.
A zenei aláfestés fontos - az a kapaszkodó. Egy vonaton. A táj hullámzik, az epilógus pedig hunyorog - ez a tökéletes munkamegosztás. Magába engedi a tartalmat, de nem érti. Ez néha fájdalmasan bántó. Szépen hajlong a gabona, igazán életszerű, isten jó az actionscriptben. Az a nagy lágyságnak látszó valami odakint, nos az nem igazi, de éppen lehetne az, ez voltaképpen a lényege. Az epilógusnak határozottan szokott az az érzése lenni, hogy neki soha sem lesz vége, hogy ő egy végzetes kivétel (egy fatal error) és a végén azok a filmkockák egyszer csak egymás mellé rendeződnek, értelmet nyernek. Helyette is.

Bözsi néni nem tudja Szattyángörözdön, hogy ő micsoda. Nem definiálta még magát - olyan ráérősen van vidéken minden. És azt se tudja, hogy csakis úgy maradhat ember az ember, ha jól meg van körvonalazva. A városi huncutok bezzeg tudják az ilyet, általában vastag ironnal dolgoznak, nem önironnal. Bözsi néninek nincsen ideje ilyesmire, a jószág nem várhat, az ura meg pláne nem. Ezért aztán nincsen hülye színű bukósisakja se, csak virágos fejkendője, egyentáska helyett meg csak hálós szatyra. - abban nem fülled be a meleg kenyér. A jószágnak bicóval hoz tápot, fér rá keresztbe egy egész zsák. Nincsen hülye színű bukósisakja, egyentáskája, Bözsi néni van bele csak a világba bele. Önmagára vonatkozóan alulinformált. Mondhatni magányos harcos.
Holott ő maga a megtestesült ökogladiátor, csak még nem szólt neki a városi szamurájok legeleje.
Amíg ez meg nem történik, mindaddig  úgy fog kinézni Szattyángörözdön egy kritikál basz, hogy aznap több száz - felvirágozott - talicska kerekének vidám nyikorgása hallik egész végig a Petőfi* utcán. Nem tudtak jobbat kitalálni, hogy különbözzön más egyéb napoktól. Próbálkoztak eleinte lóval is, de azok mindent összeszartak. 

*Azt hiszem nincsen olyan település Magyarországon, ahol ne lenne Petőfi utca és ez is sokkal inkább az országot minősíti, mint a névdonort.

Megy a hasam. Így szabadulnak fel a bennem rejlő lehetőségek. Kiolvasok két vímes dobozt, egy toilett kacsát közben. Ennyiben áll a tehetségem. Szarok magamra.

Most még elnagyolt közellenség. Inkább sejlik mintsem van. Tényleg nem különösebben nagy, olyan mint egy legóvárosi kalózkapitány, annak viszont pazar. Nem válogat az eszközökben, de nem is az a baj vele. Az a baj, hogy nem az innenső oldalon áll - még nagyon is szigorúan onnan nézve. Majd édesgetve lesz. Meg lesz találva a módja. Seggrepacsniában élünk, navégre. Egy mindenre képes, zavart pszichéjű bárhol és bármikor jól jöhet. Tarcsiba, ha ezek a mostaniak kikopnak. Médiaképessé kell tenni. Nem kis meló. Talán megnyeretik vele a Ki tud többet a holdról szuperprodukciót az ertéelen 2014-ben, abszolút sms fölénnyel meg is nyeri Yodat megelőzve. A teleshop ismét kínálatába helyezi a bomberdzsekit ezúttal flitteres kivitelben, na bumm.
Nem az eszközeivel van bajuk, az irányuk az érdekes, pályára kell helyezni őket és úgy már mehet. Megtért népnemzeti Ludas Matyit kell belőle csinálni, ha fene fenét eszik is. Alapítsa meg a Döbrögi Kft-t, legyen neki jó, titkolja el az evezőtollakat a szárnyasokról az Apeh elől, nem számít... Minden vele való verbális foglalatosság a legitimitás felé löki - pofámat befogom.
2089-ben már Rúzsa Sándor mellé ő lesz a b tétel az érettségin.

Egy angyal vagyok - annak ugyan kancsal, de angyal vagyok. A legdühösebb fajtából való. Ezt el sem tudod képzelni. Na jó, nem lepődök meg. Mindenbe beleharapok. Mindenbe bele is törik a fogam, én így áldozom a dentológiának. Estelente úgy vár a paplan hogy háromszög alakban vissza van hajtva a fejnél való rész, színtiszta aranymetszés. A bebújást elősegítendő, ezen ellágyulok, de tudomásul veszem, hogy van, hogy létezik ez a háromszög ami az enyém, noha nem jár nekem. Más egyebem nagyon nincs is e háromszögön kívül.
Ánégyzetpluszbénégyzet, sokszorosan szublimált Pitagoras-tétel. Egy angyal vagyok. Az ilyenek halnak meg ideje korán különös természetű rákban, vagy akármiben. Mert mindenbe beleharapnak és mindent ki is köpnek. Az ilyen csak forgatja a szájában az ízt, de sose lesz az övé. Képtelenek az emésztésre, csak rágnak. Egy angyal vagyok. Annak is tróger. Szar helyzetekbe keveredek, szar évtizedeim vannak, szar melóim vannak, mondhatni szar mindenem van. Ugyanakkor olyan angyal vagyok aki azt is tudja, hogy minden nem lehet szar, mert akkor nem lenne az a háromszög a paplan sarkán estelente. Egy Pithagorasérzékeny angyal vagyok. Egy angyal vagyok akinek nem nőttek szárnyai - szégyen. Egy angyal szárnyak nélkül. Nem nehéz belátni - nem vagyok angyal. Egy angyal voltam. Lehettem volna az. Az angyal, aki egyéletű, és nem tud vele mit kezdeni, hogy ilyen végzet nélkülien egyéletű, hogy ilyen végzetesen szárny nélküli.

Sosem tudom igazán, hogy amit leírok az elviselhetetlenül bánt, vagy akaratom ellenére is éltet.

Sok lúd disznót főz.

Lao Seb

Aludni. Aludni. Aludni.

Reggel van. Felébredni rossz. Valójában nem is felébredni rossz, felkelni, kikelni, ott hagyni az ágyat, a koponyád által kipréselt bombatölcsért a párnán. Azt ami vagy és már nem lehetsz többé. Az ébredés azért mégis jó, bár reggelre meghűlik a szoba. Az ébredés még az, amikor a dunna alól megszámolod a két ablak közé rekedt legyek tetemét a két ablak között, őszről maradtak ott. Még mindig kilenc, fájlalod ezt a befejezetlenséget. Húsvétkor lesz egy nagyobb takarítás, ablakmosás, a temérdek ágynemű kimosása, házfal becsinálása, ott ahol megvássa majd a tél, de azt előre nem lehet tudni, mindig máshol rágja meg a vályogtapasztást. A teatűzhely elején elolvasod a nikkelezett sűt/főz táblát, azt hogy Salgótarjánban készült. A tegnapi füst szaga keveredik az éjjeli testszagokkal. Lepereg az életed, pedig alig éltél.
Úgy tettél csak, mint ha, bár reménykedsz benne, hogy legalább azt jól. Kétperces menedékeket kérsz magadtól, először a lábad fejét dugod ki a fűtetlen szobába. Felülsz, az ablakon át látod, hogy az udvaron nagyapád fát hasít. A kutya felcsavarta a karóra a láncát éjjel. Megint. Ez a kutya sose tanulja meg hol van a helye. A kutyák ilyenek. Miért nem vagy te kutya?
Nagy üstök felett fehér gőzök tekergőznek, húsok fortyognak. Az ablak tévéképernyővé lesz, időnként megjelenik benne egy rokon arca, nem sokáig, éppen egy villanásnyira. Jó rokonok, egy pillanat is elég, hogy meg lehessen jegyezni őket. Csukott szemmel öltözködsz, meggyőződésed, hogy ha behunyod a szemed, akkor kevésbé fázol. Elkezd esni a hó. Reggel van - olyankor elhiszed, hogy eztán már bármi megtörténhet és te benne leszel, vagy ha azt akarod kimaradhatsz belőle. Kettéhasított disznótest hever az udvar közepén.

Amikor szépek vagytok, akkor vagytok a legfáradtabbak. Ahogy rátok ül a mázsányi tavaszi délután és kábán hunyorogtok. Akkor, amikor meglátjátok saját arcotokat egy metrószerelvény ablaküvegében és már nem ismertek magatokra. A bánatos tekinteteitek, a szótlan erőtlenségetek olyan rajtatok, mint a cikuszi artista testhez álló ruháján a flitter. A dobpergés vagy négy trombitaharsanás egyaránt jól állna nektek. Most, hogy délután lett már nem készültök semmire és az sem érdekel titeket, hogy siralmaan befejezetlenek vagytok, attól olyan szépek. Akkor, amikor lebiccen a fejetek egy ideiglenes buszmegállóban, amikor az ajtók szétcsapódnak. Amikor nem tudjátok azt, hogy hol vagytok, amikor kétségbe esetten nem tudjátok elhelyezni magatokat abban a semmiben amit még délelőtt mindenségnek magyaráztatok. Olyankor vagytok a legszebbek, amikor nem veszitek észre, hogy ott vagyok köztetek és figyellek benneteket. Nézést, sóhajtás, kézmozdulatot. Amikor az arcotokra kiül valami féle sértődöttség, és mint ha azt kérdeznétek olyankor: hogy miért éppen velem?
Olyankor elhiszem hogy szépek vagytok, amikor fáradtak vagytok. És én is ott vagyok köztetek, egy vagyok belőletek, aki fáradt. Olyannyira fáradt, hogy már nem is érdekel a szépségetek.


Este lett. Beleharapott a Gellért hegy a napba. A központi laboratórium alagsorában csak a jelzőfények égnek. A legújabb projekt az egérváros. Már kétharmada kész van. Az egér - hármashatár hegy munkálatai csúsznak, megfelelő minőségű szemesgabona híján - a projekt sikérorientált. Az egérvárost a földszinten építik, éjjelente eresztik le hidraulikus szerkezetekkel az alagsorba. Fontos tényező a hőmérséklet. Az egerek életébe is kell valami állandó.
Az egérduna tulajdonképpen egy speciális alakú fondükészítő készülék, kicsi gázlángok melegítik alulról a sajtot. Termáltrapista. Az egérváros kissé meg van döntve, hogy a folyók folyanak. Ezért a labor ablakai ferdén vannak elhelyezve az épületen, optikailag teljes élményt nyújtva az egérváros lakóinak.
Az egerek innentől mindent kizárólagos valóságnak fognak értelmezni.
Az este nyugalomban telik, néhány lakója van még csak. Kísérleti példányok. Stresztűrőek, álhatatosak. A kísérlet nagy általánosságokat is mérni kíván. Például azt, hogy az egér gondol e olyat s ha igen akkor milyen gyakorisággal, hogy bár csak két élete lenne.
(persze azt minden valamire való egér tudja, hogy ha valamiből kettőre vágysz, akkor az azt is jelenti, hogy egyre sem vagy még méltó) - ennek ellenére bármelyik egér gondolhat ilyet.
Az egérvárosban kvótikusan osztanak majd szét lakásokat, személy és tehergépjárműveket, szovjet hősi emlékműveket, terrorcselekményekre alkalmas szódabikarbónát és vietnámi balzsamot, szénsavas ásványvizet. A szegény egereket hívővé teszik, a gazdagokat gátlástalanná.
A projekt végén leengedik az egész várost a -1 szintre, az alagsor alá az egész hóbelebancot - de ez még nem publikus.
Ott egy újabb egérpopulációt adnak a már meglévőhöz. Ezek legjava, közgazdász - politikus - dirrektmarketinges- mávpénztáros - banki ügyintézőegér lesz. Aztán az egészet ferobbantják egy este, titokban egy almának álcázott sajttal, amiben egy nukleáris basz lesz elhelyezve. Olyan lesz mint ha nem is lett volna soha ilyen. Remélem addigra kitalálok ebből a labirintusból és felmászhatok a másodikra. A patkányokhoz. Ott aztán majd embernek fogom érezni magam.