Egyszer csak fogja magát és elmegy. Semmi módon nem lehet majd maradásra bírni, és ha így lesz, aztán majd nekem kell helyette is írni. Ismerem már, ő nem olyan fajta, mindig versenyzik valamivel, de nem megy el a rajtra. Fogni fogja magát, nem lesz erő mi vissza tartsa, igaz én majd nem is nagyon marasztalom, a hátát nézem majd, és ujjammal matatok az asztalon. Ráébred, hogy ő többé már nem önazonos énvelem, ő engem félreutánoz, míg én őt egyre rosszabbul mímelem. Eltűnik, akárha soha nem is lett volna, felváltva játszuk azt, hogy ő elefánt én bolha. E hangulatban telnek mostani napjaink, az enyém és az övé. Egyébként a közös napjaink is csak olyan formán közösek, hogy amire én tudom a választ azt ő soha nem kérdezné tőlem.
Elegünk lesz majd egyszer, talán májusban, de mindenhogyan csak önmagunkból, és én majd nem mehetek, és ő majd nem maradhat. De nem lesz  fájdalmas, mindez maga lesz az észrevétlen lágyság, könnyűség, akár az avaron lépés, homályos lesz ahogy egy lélegzetvétel lehet csak az, vagy mint vattacukrot fény felé tartani.
Egyszer elmegy, rajtam kívül majd senki sem veszi észre, hogy már nincsen, hogy eltűnt. Kiszökik, az ajtót se húzza be majd maga után, leakasztja a kabátját a fogasról, szegre akasztja a kulcsot, távozik innen, attól aki én vagyok, fogja magát, mondom, és elmegy az aki ezt itt most leírta.

Én az életem nagyobb hányadát a tévhitben szoktam tölteni. Akkor is amikor nem, nincsenek illúzióim. Illetve van az a tévhitem, hogy nincsenek illúzióim. A tévhit az még a rögeszménél is makacsabb, ugyanakkor csendes, szép a panoráma, magas a terméshozam és az évi középhőmérséklet, és külön jó, hogy mindez egészen barátságosan okkersárga, akár egy lyukas kétforintos. Mégis, inkább legyen tíz rögeszmém, mint fél tévhitem - a számszerűsítés szabaddá tesz. Egyszer volt, hogy folyamatosan - két évig egy huzamban - éltem a tévhitben, teljesen egyedül, én fizettem a rezsit is. A tévhitben az a legrosszabb, hogy még csak sejtése sincs az embernek arról, hogy a valósághoz képesti helyzete, a helyzetéhez képesti valósághoz stb..., és kovászszerűen siralmas. Így voltam én a bélással is, hogy a tévhitben dagonyáztam. A hosszan elnyúló tévhit az maradandó károkat okoz. Rosszabb az mint az életfogytig tartó albérlet. Amikor szűkebb környezetembe beszüremkedett a csöveskúltúra, nem az amit most hívnak annak, nem, akkor még nem voltak így direkt szociohajléktalanok. (Akkor még a Zalka Máté téren délutánsárgára voltak festve a házak és húsos muskátlik somolyogtak az ablakpárkányokon. Isten helyett emberarcú szocializmus nézett le ránk, bele egyenest a vasárnapi zománcozott levesetányérunkba, amiből ha elég fürgén lapátolt az ember, kishamar előtűnt az a végtelenül kedves életkép, egy kutyus és a kisfiú, ahogy baktatnak a mezőn, a háttérben lenyugvó és betegsárga nappal.)  Azidőben a csövességet választani lehetett, és szűk farmerben kellett tárolni, és illett alföldi papucsban befejeződni, mint életérzés. És akkor, pont akkor, amikor biztostűvel lehetett a szívre odaerősíteni a szabadságot, na akkor lett, pont akkor lett nekem egy tévhitem. De nem is hogy lett, én költöztem inkább hogy ő belé. Én bizony a bélásról azt se tudtam, hogy eszik e vagy isszák, és ne mentsen fel az se most, hogy süldő voltam. Az ember soha nem lehet annyira fiatal, mint amennyire hülye. És apának is kellett vinni, be a munkahelyre a hóvégi tojásosnokedlit, ecetes salátával, és alumínium éthordóban kellett mindezt, ellehetetlenítve az elvegyülést, ami koccan mindenegyes lépésnél, üvölti hogy étel van bennem és visznek, tart velem valaki, valahonnan valahová. Az észrevétlenség lehetetlen, hiába menne az ember lábujjhegyen, az különben is lassú, meghűl a nokedli, elfonnyad a saláta.
Olyankor az embert folyton észreveszik, olyankor az ember a puszta létezését is szégyelleni képes. A kollégium előtt ott állt a két csöves, a homlokukra az volt írva testszínű tintával, hogy nincsen apjuk, se anyjuk, és hogy náluk mindig két forint ez a dal, hogy melyik dal és miért pont annyiba arról én mit sem tudtam. És mellém álltak, de én valamiért azt éreztem, hogy körbevettek, hogy sarokba szorítottak és még azt is hallani véltem, hogy rezeg a kezemben az alumínium éthordó, és összekoccan az első emeleti saláta, a földszinti nokedlivel, és az is eszembe jutott, hogy az éthordó is csak egy ház a Zalka Máté térről, és én is az vagyok, egy ház, akkor épp sápsárga. És az egyik csöves, akinek egy kicsit nagyobb betűvel volt írva a homlokára mint a másiknak, az szólt hozzám, hogy adjak má' neki egy bélást, és én kétségbe voltam esve - és ezt azóta tudom, hogy a kétségbe esés, az a tévhitbe esés előszobája.
Még egyszer elismételte, hogy bélásra lenne szüksége, és a szemével a fekete kordnadrágom zsebére mutatott - jó nadrág volt, a Napsugár Áruházban vettük, Endre bácsi azt mondta amikor kijöttem a próbafülkéből, hogy rám öntötték, mindig és mindenre ezt mondta, akkor is amikor sílécet vásároltunk vagy szőnyeget, ilyen volt az Endre bácsi, mindent rám és ránk tudott önteni, és állandóan mosolygott a szeme, de észrevettem azt is, hogy a szeme fehérje már sárgul, és egészen addig sárgult, amíg el nem vitte a mája. Most a mosolygós szemek helyén iszap terpeszkedik és némi szénpor, hamár bányászváros. És akkor amikor már harmadszor mondta, hogy adjak má' egy bélást, akkor én a szememimet hunyorogtattam és nagyon erősen az Endre bácsira gondoltam, és azt vártam, hogy ott terem, és a két fiúnak is azt mondja majd amit nekem szokott. Hogy rájuk vagyok öntve. De akárhogy szorítottam össze a szemem, pedig én olyan erőst tudtam összeszorítani a szemem, hogy szinte fájt, az Endre bácsi mégsem jelent meg, valami különös oknál fogva nem.
A zsebembe nyúltam, és kotorásztam az aprók között, az első érme ami a hüvelyk és mutató ujjak közé került egy ötforintos volt. És akkor én azt odaadtam a két fiúnak, és azok megköszönték és eltűnt a homlokukról a testszínű tintával odaírt felirat, és én akkor, nem több, de egy pillanatig mindent értettem, csoda történt. Érdekes, hogy Papp nénivel is mindig ötforintost adtunk a templom melletti Szent Antalnak, a kis barlangjában, amit a Búzavirág MGTSZ kőműves brigádja képezett ki direkte neki, célzottan Szent Antalnak, nem az általában lévő Szent Antalnak, hanem a jászárokszállási szoborszentantalnak , ha hinni lehet a kis márványtáblának, ami a posta felőli oldalon van elhelyezve alumíniumból, az emberarcú szocializmus meg bevakolta önkezével kívülről és körbe. De Papp néni száját soha nem hagyta el olyan fonéma, hogy mi ugyan bélást vinnénk a Szent Antalnak.
Meg voltam győződve, hogy ezermillió év telt el, a nokedli megkövült, a salátából időközben kőolaj párolódott, pedig csak 2 perc volt. Bélásnyi idő. És azt is hittem, mivel a két fiúnak fülig ért a szája, hogy én adtam a legjobb bélást egész életükben, hogy így, ilyen megegendően és elegánsan még nem kaptak ötforintot soha senkitől. És két év múlva, egy testnevelés utáni öltözés alkalmával költözött ki belőlem a tévhit, az a tévhit, amibe én költöztem bele, amikor is közröhej tárgyává váltam, egy ötforintos lebélásozásának apropóján. Azóta nem adok pénzt már senkinek sem, különösen annak nem aki kér. Az a tévhitem, hogy majd jön más és úgyis ad. Valamit, amiről azt hiszi egy másik valaki, hogy bélás.

Felvettek a Halott Fiúk Kórusába. Oda olyanok mehetnek akiknek abszolút a halásuk és a következő életükben jegesmedvék szeretnének lenni. Ez azért fontos, mert nincs fűtés a próbateremben, -36 fok van, és hát az egy olyan kritikus hőmérséklet, mert ha +36 fokban nem ápolja az anyja az adott illetőt, akkor mínuszban meg zicher , hogy pláne nem. Huszonegyen maradtunk végül, voltak mindenféle vizsgálatok,tesztek. Egy csomóan elvéreztek a halallergia vizsgálaton. Sokaknak lett kiütésük a hidrogénes szaunától, ami a karmikus fehéredésünket hivatott előmozdítani. Van két jégretek is a csoportban, ők felmentést kaptak a negatív szolárium alól, mindegy, ők majd az elevenszülés órán fognak szopni. Aztán van a talp edzés, nagyon durva salakon kell körbe menni, esetenként szökellni, közben pedig azt éneklni, hogy ha egyszer sok pénzem lesz, és fél hangonként feltranszponálni, állítólag az segít. Táplálkozástanon brókereket marcangolunk szanaszét, ez a kedvenc órám. Az egészben az a legjobb, hogy most így lassan összeszarja magát a klíma, és mi jegesmedvék megmenekülünk, mert az északi sark elolvad és elkezd csorogni lefele, az egyenlítő fele de hát a déli az ugyan hova csorogna, az nem tud le, mert annél már nincs lejjebb. Ki a világba, bele, oda fogunk mi jegesmedvék a délisarkkal csorogni, egyenest a világba. Meg fogunk menekülni, és akkor a Halott Fiúk Kórusa el fogja énekelni a hogyha egyszer sok pénzem lesz-t.

Izgulok hát. Hogy a pokolba ne izgulnék. Végül is ez a második napom itt. Amikor napközis lettem, akkor is izgultam a második napon, kezdtem kiismerni a Major Bea árnyoldalait, jelentősebb bőrhibáit, a körme alatt a sötétedő piszkot, kétkedni kezdtem, hogy a töredékét árulja el annak csak ami van, hogy a koszlottabb mosdót mutatta meg nekem - van egy másik mosdó, egy sokkalta tisztább, ahova ők járnak amikor én nem figyelek, és Brünyi tanár úrról sem az igazat mondja, túl elnagyolja a jellemrajzát, bírálatai sokszor megalapozatlanok. Ez a második napom itt. Kezdem unni. Kiismerni és attól koldulni. A szárnyas puttók letapodják az új cipőmet a piros hetesen amikor megyünk a Hozsana Minisztériumba. Nem hittem, hogy ilyen hamar kiigazodok, mert én mindig is béna volta a kiigazodásban, de azt hiszem ma már jobban érdekel, hogy mi van a pokolban. Ott nem lehetne mondani, hogy várakozásaim túlzóak lennének, sőt, ott azt hiszem semmire nem számítanék, pedig az a legnehezebb, a semmire sem számítás. Aggaszt azonban az, hogy tart e már ott a tudomány, hogy gyehennatűrő számítógépeket kreált volna. Mert a pokol is csak olyan formán érdekel, hogy meg tudjam írni, mennyire féltem az első vagy második nap, szóval az, hogy egyáltalán voltak e nekem napjaim. Az élettel is ez volt a bajom, hogy minden nap első - így minden nap félelemmel teli, nehéz így bármit is pozícionálni. Vagy fogja az ember magát és megteszi a félelmet központi égitestnek, és onnantól már ahhoz képest van a miheztartás. Ez a második napom itt, és félek, félek attól, hogy ilyen hamar világossá vált az, hogy nem ide tartozom. Nincsen rám való szárny a Lucifer Öltönyházban, lötyög rajtam a glória. A trombitatanár is azt mondta a hallásom botrányos, a lovastréner szerint legfeljebb a hátra fele nyilazást tudom megtanulni, azt is közepesen, szóval apokalipszisre is alkalmatlan vagyok, jobb esetben beleférhet egy honfoglalás. Ez a második napom, már hogy a mennyországba ne félnék, mindig kiderül, hogy nem ott kellene lennem ahol éppen vagyok. Még a világvége projekthez sem tudok hozzájárulni tisztességesen, képességeim olyan botrányosak. Nincs nekem itt perspektíva, szar, hogy ez a túlvilág is ilyen közönségesen kétpólusú, és az is rossz, hogy erre ilyen hamar rá kellett jönnöm. Most a Credo tévé telefonos vetélkedőjét hívom egész álló nap, hátha össze jön a főnyeremény, egy Jerikói álomutazás. A múlt héten már megnyertem a hét csapásból egyet, a sáskásat.

Báro von Kétélet. A neve nem véletlenszerűség, az egyetlen valaha volt ember akinek két életet adott akinek ez a dolga. Mivel egyedül volt, fogalma sem lehetett, hogy a két élettel hogyan kell sáfárkodni. Na most egy valamit tisztázni kell. Van az a két élet, ami egymás után van, ilyenről is csak egyről tudhatunk, bizonyos Krisztus kapcsán, neki úgy ahogy, lehet mondani bejött, merchandise, miegymás. Báro von Kétéletnek azonban egyidejűleg volt az ő két élete, ezért aztán semmiféle tapasztalat nem állt a rendelkezésére, merrehányméterileg, pedig régtől tudta, vagyis inkább sejtette, hogy valami rejlik benne, ezért aztán járt is keresztrefeszítés klubokba edzeni, de mint utólag kiderült mindhiába, haszontalan tapasztalatokat rakott kazlakba csak. Báro von Kétélet nem tudta hogyan kell kétéltűnek lenni, bár a kopoltyúja is elég markánsan fejlődött, de a víziszony az csak nem akart múlni. A víz az a káosz, és Báro von Kétélet nem bírta elviselni a káoszt. Ő a káoszt csak megteremteni tudta. Bizonyosan ezért nem tudta hogyan kell azt, hogy kétélni. Mert egy normális kétéltű ha egyik életében teszem azt, szereti a harangzúgást, a másik életében érdemes minimum ateistának lennie, mert a két élet úgy lehet csak teljes. Persze Báro von Kétélet mindkét életében ugyanazt szerette, az utolsó szögig, a harangzúgást is, addig a percig amíg nem érte verték félre, bizonyos vízbefúlásból kifolyólag, kopoltyútrombozist követően. Báro von Kétélet gyakorlatilag annyira nem tudott kétéltű lenni, hogy egy nyom maradt csak utána. A vizakártya, csak az.

Olimpiai kifogástár:

A kínai asztaliteniszezők egy hagyományos ütőre megtévesztésig hasonlító 47 cm átmérőjű wokkal játszottak.

A női vizilabdázók medencéjébe Han Juan Phong szabotőr calgon adalékot öntött.

Phelps valójában egy delfin, a speedo készített számára speciális emberbőr ruhát.

Az magyar atléták cipőtalpának anyaga megegyezett a pálya borításával, ezért interferáltak.

A magyar olimpiai bizottság a jövőben kérelmezni fogja, hogy az öttusa lovas száma mellé vegyék fel a hátrafele nyilazást hatodik tusának.

Több politikussal jobb eredményt érhettünk volna el.

reggel felveszem, este ledobom,
a hiányát nehéz csak szokni,
hetekre eltűnik, semmi nyom,
de hát ettől titok a zokni.

Reményvarasd. Ez már már felszólító mód, pedig csak egy helységnév, éppenhogy az Óperencián innen, de még innen. Ez később még fontos lehet. Mindenki hentes. Május másodikán a bérből és nyesedékből élők szakszervezete zárszámad, oszt és szoroz, avanzsál, bazsevál, sör és virsli. Ilyenkor Popincsák Zoárd, okleves mészáros mond beszédet, a neje, Eleonóra az első sorban sóhajtozik. Unja már az urát, ezt a Zoárdot, ezt az túlságosan is árnyalt mészárost, aki ilyenkor, ahogy ő mondja: böllérre ereszti a szót, bele a pacalszagú koradélutánba, annak is a közepébe, és volt már úgy, hogy beletalált. Mint egyszer, amikor azt állította a laskadt tömegnek, hogy ne bízzák el magukat, mert az, ami van, az sokkal inkább nincsen, mint az, amiről meggyőződésük okán azt hiszik, hogy nem létezik. Vagy azt, hogy az élet egy hurkatöltő, sose lehet tudni, hogy mi jön ki belőle. De azt is sokáig emlegette a falu népe, hogy: azt amit nem tudunk, azt nagyon tudni sem érdemes.
Popincsák Zoárd amikor lejött a pulpitusról, odament a deszkakerítéshez, a gurítós kuglipálya mellé, és neki dörgölte az oldalát, majd eldőlt egy pocsolyában. Eleonóra ilyenkor felemelte nedves, reves orrát, és valami olyat röfögött neki, meg vagyunk mi itt egytől egyig hasonulva.
De nem figyelt már ilyenkor senki rá, jött az esti mulatság, az egész falu ütötte bottal Fanyar János, néhai szb titkár lábnyomát. Volt már úgy, hogy eltalálták. Reményvarasd, innen elmenni, ide érkezni: nem érdemes. Az Óperencián éppenhogy innen, és nagyon közel a valósághoz. Ahhoz, ami nem létezik.

Két hete hagyott minket cserben,a gaz wc-tartály. (megjegyzem a fűtés kazánja se jó, csak az nem aktuális, ezért az a post a fagy beáltával lesz esedékes) Benne hagyott minket a szarban. Először ahogy szokta, csak csepegéssel kezdett. Ekkor körbebandázsoltam sok méter műanyag szigetelő basszal. Mert én ilyen vagyok, holott ragszalaggal ringatok, holott csobogással, aztán a derű meg sehol. Aztán a beavatkozásom után, de inkább kövekezményeként egyre jobban kezdett el csepegni, ekkor nyomtam oda neki az ő folyásához úgy 70 deka szilikont, ezt a pisztolyos fajtát. Aztán már két helyről folyt, ha kétezer évvel ezelőtt művelem mindezt, az ziher hogy már benne vagyok a bibliában és a hittanos gyerekek álmukból felkelve is, hogy Fajanszikus Szentsebtolvaj, meg a járulékos, hogy én a wc-t is könnyekig hatottam. Kettáválasztottam a szent wc-tartályt.
ÉS én nagyon jól tudtam, hogy nem vagyok az a barkácsmókus, vagy hód típus, de vesztemre kihaltak a mammutok, s velük az a játéktér, ahol a férfiember még kapott esélyt arra, hogy bizonyíthassa, azért még ér valamit, mondjuk ha máshogy nem, mint mammut eleség.
Aztán meg lett mondva nekem, hogy nehogy típusidegen tartályt vásároljak, mert az ide nekünk nem jó. Csak a Dömötör energiatakarékostalan, az megy oda fel, hogy a rosszseb megeszi, mint felfogató lik fesztávolság és más egyéb dimenzionális jellegekből kifolyólag. De nem, nekem az nem jó, én nem tudom elképzelni hogy egy Dömötör legyen a fejem fölött az ihletett percekben, kalandvágyból elhoztam a Higienia de Luxe-ot, mert hatökör vagyok, nem ám a Dömötört, azé mert én vagyok a honi szaniterbetyár, az innovatív. Pénz, paripa, semmi se jó. Most van az, hogy Mobil és Manuál Dömötör, szép sárga és kerek, 10 liter űrtartalom, állítható sugárerőséggel. Régen mondjuk lavórnak mondtuk, nem nagy ügy, már kezdem megszokni a rituálét,a sliccgombolás elé iktatott vízelkőkészítést. Onnatól minden dogmatikusan ugyanaz. De így is lehet élni. Árnyéklét.

Egyszer bolt, cekker volt
a kezében lángolt kolb
- ász ez a lépcsőház.

Néni, ki nem köszön
nincs száján semmi zön
gétlen és zöngés sem.

Félve gondol olyat az ember, különösen ha a Fáradtházi Szabadstrand nyugalmazott úszómestere, hogy a víz alatt mégis valahogy jobb. Látott ő már fuldoklást, ilyet is, olyat is. Vízihullát is számtalanszor, amikor a lélek felfúvódik, beledagad a testbe, mint egy vattapamacs. Mégiscsak félve gondol, de gondol az ember ilyet, hogy a víz alatt. Mert a vízen, a vízben lenni, kidugva a szájat, levegőért kapkodva, lent meg megy a kapálózás, az inak feszülése, na annál semmi sem rosszabb. Az, hogy az egésznek a lényege fedve marad. Fejjel lefelé kellene fuldokolnia minden embernek, ez szent meggyőződése volt. A lélek elesége elvégre a heroikum. A kert végébe vitte a a bádogkádat is, amint elhullajtotta az első leveleket az ősz, a nagy diófa alá, hogy hulljon bele a levél, annyira nem tudott ő már a vízre nézni, mert ő a vízből már csak a felszínt tudta észrevenni. Márpedig a felszín az mindig is a fuldoklásé, az a fuldoklás helye - és félve gondol az ember olyat, hogy akkor már tényleg jobb a víz alatt. A víz alatt, ott már minden igaz, oxigénszegény lanyhaság, partszakadás, langyderű, fulladás, de nem fuldoklás. Ilyeneket gondolt magában, igaz, félve csak, Vágylaki Oszkár nyugalmazott úszómester estelente. Faltól falig ért olyankor a szobájában az élet, ilyenkror megesett gyakran, hogy jelenése is volt ilyenkor. Egy speedo nadrágos, kívülről polgármesternek látszó nagy bajuszú embert látott. Bort ivott, de arra nem figyelt soha, hogy mit prédikál.

Megfigyelted már? Itt mindenki legenda akar lenni. Ez egy ilyen legenda ország. Beszarás, mi? Ki érti ezt? Legenda, ezt majszolja egész nap a lelke mindnek, hogy neki legendának kell lennie. A legendaság meg azt jelenti, hogy kívülállás, talán felülemelkedés is. De ha megkérdezed ám, hogy ugyan miért akar legenda lenni, úgyis csak az derül ki, hogy mert akar. És akarni kell, és ha már van ez a kényszer, hogy annak aki lélegzik, és tapossa a földet, annak mindnek akarnia kell. És ez egy nagyon súlyos kényszer. Ez a beszarás mukikám - érted te ezt? Az abbéli akaratával, mármint hogy ő legenda akar lenni, csak a könnyűséget akarja elnyújtani, elodázni, a figyelmet arról, hogy amíg van, létezik, lélegzik és pacalpörköltet eszik, vagy ül egy lépcsőn, addig mindvégi akarnia kell. Az akaratának az irányával födi be az akarata tárgyát. Érted te ezt? Én meg cipész vagyok bazmeg. Ott vagyok hol hagyva, hol felejtve a kaptafánál, és nem is akarok legenda lenni. Semmi nem kényszerít rá, mert én nem akarok. Ami persze lehetetlen, mert nem akarni is csak úgy lehet, hogy azt kell akarni, hogy ne akarjak. Itt vagyok hagyva, felejtve a kaptafánál. Érted te ezt mukikám, ez egy ilyen. Ez egy legenda ország. Jó, ha mindegyik tízezrediknek sikerül ez a legendaság, és tényleg jó, mert a legenda az már semminek sem a része, az kívül van. A legenda az nem szemlél, az már kész van és szemlélni lehet, másra se jó. És érted, mukikám, ha mindenki legenda lenne, tökre nem lenne értelme az egésznek, mert lenne egy valag, egy rahedli legenda, akit szemlélni kell, de nincs, aki szemlélje. Legfeljebb csak én, aki itt vagyok maradva a kaptafánál, meg te, akinek mondom, és mivel mondhatom, abból nyilván kiviláglik, hogy még te sem vagy legenda. Viszont, ha már te is az leszel, akkor itt fogok ülni egyedül és beszélni fogok a kaptafámmal, rólatok, ti összes legendák.

Vasút utca 44/1

Kovácsék. Négyen vannak, az asszonyt Margitnak hívják, tengerimalacra emlékeztet, emiatt rendszeresen köszönök neki, jó előre és hangosan. A férj maga aKovács, bányász, mint itt majd mindenki. A nagyobbik fiuk Sanyi, Zenit fényképezőgépe van, állandóan vörhenyes a feje.

Vasút utca 44/2

Szabóék. Az asszony egy Almodovar filmből bújt elő, a sarka erősen töredezett, barna fröccsöntött papucsban jár mindig. A férje, Lajos bányász, fejéről sose múlik el a barna svájci sapka, Csepel kerékpárral közlekedik, azzal hordja a tüzifát. A fiukat Öcsinek szólítják, neki van először tikitakija az utcában, szilánkosra is töri vele a csuklóját. Közepesen futballozik, ezért aztán többnyire kapus.

Vasút utca 44/3

Lunáné. Magára nagy figyelmet fordító ötvenes, széles káromkodás-repertoárral, és gyakori hajfestéssel. Esténként jön rá a hoppá, akkor random módon kurvaanyázik az cserebogaras nyárestébe, a pontos címzett kilétét dramatikai okokból félhomályban hagyva, ezért mindenki utálja.
Zsuzsának, a lányának akkor lábkörme van, mint egy gombfocijátékos, tulipirosra vagy bordóra festi. Jelentős pajeszt visel, ha tollaslabdázok, az ivarérett férfiak leülnek a házuk elé.

Vasút utca 44/4

Kerekes Ferenc. Kerekes bácsi, a nyugdíjas bányász, akit sose lehet anélkül látni, hogy ne tolná a talicskáját. Szélsőséges esetekben ágyneműt is szállított vele. Utolsó éveiben teljesen elhülyült, szellemekkel, démonokkal küzdött, erős szagaura vette körül. Sose látogatta meg senki. Egyszer anya megvett tőle hóvégén egy üvegpoharat, kegyelemből.

Vasút utca 44/5

Csík Jancsi. Bányász, trapéznadrágos félmondén. Borzasztó nylon ingjein a világ flórája szerepelt. Volt egy anyajegy az arcán, olyami, amiből később ez a Crawford lány végül is védjegy lett. Csík Jancsi rosszkor született, mert ebből az anyajegyből csak annyit profitált, hogy három műszakba járt a bányába le. Beszédes volt, a szavak által keltett légáramban lehetett némi kocsis irmát mint illatanyagot észlelni. És mindez összekeveredett a Barbon termékek átható illatával.
Vidám volt, egészen addig, míg nem jött az a bizonyos sújtólég. Most ott van a neve egy márványtáblán.

Vasút utca 45/3 (az átellen, ahonnan mindez látszik)

Ismeretlen eredetű fiatal pár. A férj rendőr, az asszony háztartásbeli, gyesen van, az évben vezették be az ilyesfajta ingyenélést, ők meg kapva  kaptak. A gyerekük haja éppen szőkéből barnába fordul, de már jellegzetes menzamosolya van. Tévégyerek, úgy hívják maguk között. A horizont tévé öt perc, amíg bemelegszik, 7.25-kor be kell kapcsolni a készüléket, és van hogy így is lemarad a legizgalmasabbról, a maci gurgulázásáról. Van egy hülye lámpa a falon, azt utánozza, hogy egy gyertya, vibrál, villog és izzik, de csak démonokat rajzol a falra.
A hátsó ablakon a disznóólak látszanak, Csöpi és Bobi kutya nyaranta aláástak az egész kócerájnak, és ott sziesztáztak.

Így telnek a nyarak.

A hodályban van mozgólépcső, tisztaság és fegyelem. A járdára nyilak vannak felfestve eltévedés ellen, és mindenki tegez. Úgy kell csinálni, hogy elébb felfedezzük az igényeinket, aztán pedig fedezzük őket. Eltéveszthetetlenül egyszerű. Mert csöpög, elereszt, meghasad, leválik, elvásik, és ők a hodályban ezt jól tudják. Ezért élnek, lesik azt, hogy valami megpocsékolódik, és szélesre tárják a bejárati ajtót, az egerek meg mennek be. Minden olyan tökéletes, tüchtig kis ajursvédikus szükségletwellness, és van hányinger is részemről, épp úgy, mint ott, a másholban, ahol még hátrafele mutatnak a nyilak, az irány meg többnyire úgyis mindegy. Úgy képzelem én ezt az egészet, hogy van a jövő, és a múlt, és ezek ketten olyanok, mint egyazon satu két pofája, és mindig szorítanak egyetlen pillanatot, olyan gyorsan, hogy azt elme nem követheti. Pedig egyszer ki kellene merevíteni egy pillanatot, amikor oda van a két satupofa közébe beszorulva. És fogni és megjavítani, ha romlott, és nem rohanni a hodályba. Sajtból van a hodály. Szeretnek ott az egerek. Most pedig énekeljük el a vállalati himnuszt, közben multitaskingoljanak, nem utána. Alatta.

Kereső kifejezések // 2008. 27. hét - dadapost

Egérrel álmodni szabadság, gépreményű legyeknek stop, most kiteszem a szarul vagyok megállító táblát, egy merő türk íz a gyrosom. Szőrős pina, nagyon közelről, lógó körmök, alkohol és cigi, némi születési májfolt. Margit kőbe vésve, vektor wartburgokban ülnek gondnokok Aszódon. Kant kezében megáll a kubikustalicska, lábai előtt hotplate alkatrészek, sörös kupakok. Lágy szájpadlás tumor, firhang mögötti fecergés a kapualjban. Felhőgalamb, rózsaszín felkiáltójelek, 30 évesnek lenni gardrob, de több mint szárazkenyér. Egérrel álmodni fáj a tarkóm fölött az ég.

Néha azt érzem, túl jó a szívem, hogy olyan túlzóan lojális vagyok ezzel a sok undorító urbánköcsöggel, ezzel a rengeteg gyökértelen véggyökérrel. És amikor ezt én így észreveszem, akkor elkezdem végletesen utálni őket, még a szájam is habzani kezd, fékezetten, de habzani.
Ettől aztán mindig ki van ficamodva a lelki békém.

Valahogy kedvelem a görögöket. Lehet, hogy ennek nincsenek is kulturális vonatkozásai, hogy tényleg csak a dinnye miatt, a nyári evések mián, amikor folyik le a mellgödörbe az az édes megragadás. A régi görögök is kedvelendők, és az újak is azok. Bár ezek a régiek olyan sokat foglalkoztak a lélellekel, lékelgették, kóstolgatták, aztán nemigen jutottak semmire. Az meg egyenesen botrányos tévedés, hogy a lélek az úgy eleve van, és mint egy kabát, ráterül a hús, befedi, ápol és eltakar. Éppen fordítva van. Eleinte csak a hús van, vér, inak, hám és kötőszövet, kelletlen test van, nyirokcsomók és erek, amiben folyik a megmaradás. A lélek az csak később van, neki későbben van az ő jövetele, de ideje van. Én például emlékszem arra, hogy mikortól van az enyém. Az én lelkem a Fővárosi Vidámparkban nőtt ki, egy nagy, alvó, betonból készült óriás előtt, két falat molnárkalács lenyelése között, fojtó nyárvégben. A lélek ott fakadta a rügyet. Az óriásnak - aki egyébként aludt, betontarka réten, betonvirágok között - mozgott a hasa, látszott rajta az elevenség, a hús, a lélegzet, a nagy betontüdő, szívta be a sok betonlevegőt, és fújta ki a betonszénmonoxidot. És akkor nekem kinőtt a lelkem, de nem tudtam, hogy mi az, ami kinőtt, csak valahogy este a vonaton sokkalta nehezebb volt már minden mozdulat, szokniuk kellett az inaknak minden mozdulatot, a nehézkedést, az elnehezedést. A lélek kezdetben kék volt, és molnárkalács illatú, tapintása kettős, mint a vattacukoré, elsőre selymes, aztán csak ragacsos. Minden apró dologra emlékszem, arra az időre, amikor kinőtt, és azóta is lóg rajtam, itt fityeg most is. Arra kevésbé emlékszem, hogy mikor lyukadt először ki, és kellett elvinnem szervízbe, aztán hogy penészes lett, és összeaszott.
Néha el kellene menni a Fővárosi Vidámparkba, adni neki megint molnárkalácsot, hogy hízzon, hogy ne csak nagyobb legyen, mint a betonóriás lélegzete, hanem legyen térfogata is, akkora, hogy aztán már mozdulni se tudjak miatta.

Élet van egysíkú, van kétsíkú, van négysíkú, sőt több. Ma már odáig merészkedtem, hogy nem a szokásos útvonalon közlekedtem a gyár és az otthont jelentő b-pont közti bermuda kétszögben. Így mentem magamnak az élményszámba. Néha felnéztem az égre, hogy nincs-e valami ufo rablóbanda, de ezzel, hogy így szét lett blaszfémiázva a klíma, már arra se sok esély van, hogy ezek ide avászkodnának, ilyen-olyan természettudományos megfigyelés, mintavételezés ürügyén. Megfájdul a szemem, ha ökológiai lábnyomot látok lépésben araszolni a négysávos utakon, nem is patakokban, de tömött sorokban folyik olyankor a homlokomról a sós bele a szemembe. Aztán az arcomra repül egy katicabogár, és magamban elkezdem énekelni neki, hogy sóskútba teszlek baszki, ez nem tréfa dolog, itt vidámkodsz, pöttyösködsz, mórikálod magam az arcomon, aztán néznéd már meg, hogy milyen apokaliptikusan vagyunk mi most itt. Hurut vagyunk, meg lepedék ezen a valamin, őserőn, vagy minek nevezzem. Érted-e, te katica? - ezt mondom neki. Aztán letessékelem az arcomról, előbb az ujjamra, aztán le a földre, és nem azért, hogy egy külsejét tekintve 110 kg karizmát magán hordó háziasszony, uszkve 4 bevásárló szatyorral átgázoljon rajta, de aztán meg mégis.

És akkor egyszercsak belelógott a kezem a tejjel és mézzel folyó eldorádóba. És hol az eldorádó győzött, hol én kaptam ki belőle a kezemet. És e pillanatban jelent meg a maga orgánumában a damilhangú énekesnő, elénekelte a dalát medvéről és majomról, a köztesről, amit én már nem igazán értettem, valamint kiderült rólam, hogy nekem ennyi pólóm, mint amennyi most van, az életbe még sose, úgy értve, idáig összesen se, és hogy ezt én felfoghatom tejjel, aktívszemcsével folyó akárminek is. Arról is esett szó, hogy itt és valahol távol, születhetnek egy napon, de különböző emberek, és hogy koncertjegyeket idejekorán kell vásárolni az arra érdemteleneknek. És most valahogy a lábam is kevésbé izzad, köszönöm néked, hidegfront, de ezt is inkább gondoltam, mintsem mondtam. Sokszorosan illetve nem is annyira gondoltam, mint amennyire érezni se akartam.

Egyszer volt egy olyan, hogy a hangyának tele lett a töke. És ez tényleg csak egyszer esett meg. Ment dirrel-dúrral morfondír a két kis csáp között, hogy kellene hegedűre gyűjteni. És végül is el lett határozva, ki lett számítva, túl is lett lihegve. A hangya póza, amikőr ő valamit elhatároz, az a  hanyatt fekvés, és nem öncélból ám, hanem akkor rá lehet fogni a kék égre, hogy az nem egyéb mint egy szőnyeg, a felhők porcicák, és ő meg alatta szövi a terveket. Nem a világmegváltóakat, hanem csak úgy a hegedűvel kapcsolatosakat. A hegedűlés leképez, oda és vissza van minden, a vonónak szokott rendje van a húron, plusz még a biztonságérzet, az. Na de a hangya nem hegedűlni akart a hegedűvel, nem akarta ő senkinek se elhúzni  a nótáját, még mocskos buzizni se járt ki a melegfesztiválokra, a tévészékházat is egyszer látta csak, egy osztálykirándulás révén. Legyet is ott látott először és majdnem ájulattal rontott rá a látvány. A hegedű az lett volna az alfa, hogy sose húz rajta egyet se a vonóval, de ugyanakkor tudná, hogy bármikor megtehetné. Egy ilyen frusztrált bojba, mint az övé, sok hangyának kellene hegedű. Kellene egy Nemzeti Hangyahegedű Kuratórium, ez lenne a HNK, egy elhízott tücsök lenne az elnöke, baromi elegánsan öltözködne és golyóálló hangyaaudival közlekedne. A hozzájuk befutó kérvények alapján bírálnák el, hogy ki tart már ott, amikor csak a hegedű segít. És akkor kiutalnák neki, és az húzná a nótát, oda és vissza, ismételne mindenki, mert az ismétlés a hangyatudásnak az anyja és omegája. És lenne egy leányvállalatuk, vagy leányszervezetük, ők pedig azokkal törődnének akik a füldugóra szavaznak. Az alapanyagot a tücsök ólombányája biztosítaná, minek előtte megnyerte volna a tendert. A tücsöknek tender sok dolga volna, egy csomó fellebbezést kellene benyújtania, kabócákal, csíkokkal, lárvákkal és álcákkal egyeztetnie. A hangyának egyszer tényleg annyira tele lett a töke, hogy már a zene sem érdekelte. Pókhálós lett a winampja is.

Nárcisz görnyed a patak parton,
a háttérben parázslik az alkony,
lenéz az ifjú és szédület
mosolyog rá egy szép ülep,
a víztükröt széttöri egy pardon.

Hát pont akkor értünk a temetőkapuba, amikor elkezdték a holtak a legjobb játékukat, a feltámadósdit. A kapu felett, pedig rendesen ahogy kell, félkörívesen : Feltámadunk, mohával borítva, hátam mögött észak élet. Elsőnek Veron néném felett nyílt meg a sír, nagy ólmos lassúsággal, fél kézzel húzta fel magát, mert a kezében még ott volt az 1977-es 32. heti rtv újság, persze a hétfőnél, amikor az embernek egyebe sem volt, mint hogy bánatosan nézze azt ahogy táncol a petróleumlámpa fénye a tapasztott falon. Mögötte rögtön lánya, akit Alíznak hívott a falu, noha Mária állt a keresztlevelében, az idő jól leette róla a rúzst, a húst és meglehetős átnyirkosodott rajt a részvétmintás nylon otthonka is. Az ismeretlen katona sírjánál meghajtották a fejüket, mert akkor már az ismeretlen katona is túl volt a feltámadásnak azon részén, amikor a testet öltés fázisa után visszaaplikálta az aranyozott vöröscsillagot az obeliszkre. Füleki bácsi, mint mindig, a vállán kaszával jelent meg a ravatal előtt, nem a halálból kapta, saját, mint ahogy a kaszakő is, a nagyapja adta neki 1912-ben. Azt mondja, azt, hogy 1912, azt már ő se nagyon tudja elképzelni. Kicsit alacsonyabb mint szokott, amikor hozzám beszél fel tartja a fejét, hunyorogtatja a szemgödreit. Azt mondja, jó nagy lettem, és hogy kicsi voltam, és sehol jobb, se ott ahol ők, se itt ahol én, de ha őt kérdezem, legalább az enyém, ha langa is, de lét.
Aztán elmegy, a nagyanyja sírját felverte a gaz, most hogy így kihalt a pereputty elég ordenárén néz ki a családi sírhely, pedig bizonyosak voltak benne, hogy jó ötlet a munkásőr pantheon mellett megváltani a nyughelyet. Aztán a Tőzsér jön, rajta a békatalp, őt is valamikor 80-ban fullasztotta pocsékolta a medence aljára a termál, nem sok szenvedés, el ne higgyem - mondja - és mindvégig meleg van, olyan az is csak mint az anyja hasában, csak minden visszafele. A Fartali is megjelenik, csupa zöld még mindig, felfúvodva, megmérgezte az asszonya, egy szerb mozdonyvezető miatt. Nagy termetű asszony volt, a szerb meg nagytermészetű, szerette a nagy dolgokat, nehéz súlyokat, mázsás dolgokat mozgatni, együtt vannak eltemetve, most őket mozgatják a mázsák, tektonikailag. Aztán a megtébolyult énektanárnő, a hangvilla alakú sírkő mögül heherész, hogy az igazgató úr, így meg úgy, és hogy felesége volt, aztán az is neki ment a sajónak, vagy már nem is emlékszik minek, emez meg lugot ivott, abszolút hallás ide vagy oda. A hamvasztottak ebből mit sem vesznek észre, ők isapor halmazállapotban kihulltanak az öröklétből. És az élők kapujára is kellene egy biztató felirat, de hát mi lehetne az?

Csak az van amit elgondolok. Csak az van amit elképzelek. Csak az vagyok aminek
elgondolom magam, csak annak az elképzeltnek vagyok akinek elképzelem. Csak az
vagyok aminek elképzeltetek, csak az lettem aminek titeket képzeltelek. Csak az
vagyok amit megértek magamból, csak az lettem amit felejteni akartam belőletek.
Csak az voltam amik ti is voltatok, csak az leszek amik ti sose lehettetek. Csak
azok vagytok, aki én sose lehettem, csak azok vagyunk amit megértettünk magainkból.
Csak az vagyok ami lehettem, csak azok leszünk, amik még sose voltunk. Van
lakcímünk, kulcscsomónk és sorsunk.Csak az lehetek ami voltam, csak az lehettem
ami vagyok. Csak azt akartam, amit akarhattam, csak attól félhettem amitől
féltem. Csak azt hagytam félbe, ami széttört volna úgyis, csak az fejeztem be,
ami be volt fejezve már. Csak azt hittem, amiben nem lehetett hinni, csak az
voltam, akinek nem lehetett lennem.Csak az vagyok amit tapasztalok, csak az
leszek amit neheztelek, csak annak látszom, aminek látni akarsz, csak arra
figyelsz amire figyeltetek. Csak az vagyok ami nem vagyok, újabban már a napon
is hervadok. Csak úgy vagyok az, ahogy ti is mind hervadtak, és nincsen kibúvó,
feltámadás, mesebeszéd, egérút az, hogy harmadnap.

Nem tudom elképzelni róla, hogy az egész élete annak a várakozásnak a jegyében telt el, hogy lesz majd egy ötlete, ami élethosszig kitart. Nem nagy ötlet, kicsi, de amiből el lehet lenni egy életen át. Olyan kis ötletre gondolok csak, mint májküldzsekszon orra, vagy koósjános kislánya a zongoránál, a fehérnél, kiszeltünde bugyigyűjteménye, tornóczky anita akkoreztmosthogyanja, győzike zebracsíkjai.Egy kis apróság, ami kizökkent, és már soha nem enged vissza a rendes, a köztiszteleti vagy közutálati profitban szegény régi kerékvágásba. De Gomez szerintem soha nem várt semmilyen ötletet jönni, és valahogy ő se ment túl közel az ötlet felé. Élt és él, ahogy lehet. Nincsenek álmatlan éjszakái, nincsenek világot megrengető elképzelései. Rövid kis sétái vannak, a nonstop kisboltig meg vissza. És mintha ő nem is akarná már azt az ötletet annyira, a szeme körül, a szemhéján, borsszemnyi kis vadhúsok nőnek, nehezítendő a látást. Gomeznek mindene nő egyébként bele a világba, ezt választotta ő, a türemkedést, a belelógást abba, amibe még eddig nem lógott bele. A nagylábujján a körmök már rég kihasították a posztómamuszt, balon, jobbon egyaránt, és vágják szét a szövetet, mint valami organikus konzervnyitó. A lábi mutatóujjánál is számottevő kopás észlelhető. Gomez rendszertanilag házfelügyelő, de házmesternek vagy közös képviselőnek mondható. Jellegzetesen jár, totyog inkább, az ember keresné a hátában a lemezjátékok méretarányosan felnagyított felhúzó kulcsát, hasztalan. Gomezen az látszik mindig, hogy dolga van, és ezért folyton megy, halad, intézkedik, de ugyanakkor az is látszik, hogy magáról a dologról nem sok fogalma van. És olyankor leül egy padra, a szájába gyufaszálat tesz, és félvitálisan cöccög, meg nézi a nőket, a nyári ruha alatti sejtelmeket, cöccög, mert ugye a vadhús a szemén az nem tréfa dolog, az kitakar, míg ő nem tudja, mit akar. Nagyokat ásít közben, mint aki már tényleg unja ezt, ezt az örökös várakozást legbelül, hogy hátha, hogy valahogy, hogy nem tudni, hogyan, de lesz egy nyári ruha, ami szembe jön vele a körúton, és nem romantikus sejtelmeket takar, hanem kihullik alóla egy ötlet, egy szabadalom. Az ízesített parafadugóé, az unintelligens, sőt az egyenesen tahó mosopóré, az évszakok szerint virágmintát váltó otthonkáé. Csak valami legyen már, ami rajta kívüli, ami nem innen való, nem ide való, valami égi, és ingyen van, és csak ő kapta. Legyen valami, ami nem baj, ha csálé, ha sréh, ha vizavé.

Szon ette

AB AB
CD CD
DVD DVD