Anya 30 éve vonatra szállt. Nem egy vonatra, hanem általában: a vonatra. Hajnal volt, mert hajnalnak kellett lennie, szombat volt, mert nem voltak akkor más napjaink, és sötét, amilyen csak abban az általában vett városban szokott lenni a sötét, általában véve a sötét. Csak a nagykémény piros lámpája világított, és 6 órakor fújta a gyár bele a bánatot a levegőbe. Körülötte 80.000 eszmélet volt szárazdunsztba csomagolva, paplanok közé szorulva a nagy kollektív szürkeség, szájak sarkában keveredett a hajnali nyál és a szénpor. Amikor elindult ez a vonat, annak általában vett szerelvénynek a világ leglassúbb szempillantásai alatt minden egyes ablaka mozivászonná változott. A radiátornak nyomott lábszárakban lustán folyt a vér, az élet meg szeretett volna állni, de ebben megakadályozta a MÁV. Épületek kergetőztek, a másikat soha utol nem érve. Anya 30 éve vonatra szállt, nem is az anya, hanem általában véve az én anyám. Vele voltam én is. Én tettem szárazdunsztba az összes szerencsétlent, aki rólunk mit se tudva az igazak álmát úgy aludta, hogy fejét az izzadt párnákba beledugta, én tettem bánatossá a hajnali dudaszót, és az állomásra az olajszagot, az is én csináltam. Épületek rohantak a vonatunk ablakai után, aztán lihegve elmaradtak előbb a gyárak, aztán a raktárak és a lakóépületek. Házak, amelyekhez volt közünk, vagy lehetett volna, és olyanok is, melyekről nem tudtuk, hogy valaha lesz. Mint ez is itt most. Az ott a szénosztályzó, az ott egy meddőhányó, mellette a M.Á.K. épülete, és az ott bányaipari kollégium, az a hússzínű épület.
Anya 30 éve vonatra szállt, vele voltam én is, és fogalmunk sem volt, hogy hol szállunk le róla, hogy akarunk-e leszállni egyáltalán. Hogy milyen emberekhez mikor és miért lesz közünk, hogy melyik épületről éppen majd mi jut majd eszünkbe. Már minden kész volt, az egész ott volt a szemünkben, jó előre megrendezett, spontánnak tetsző filmek vibráltak a vonatok ablakaiban. Nem történetek, csak töredékek, és azzal ütöttük agyon az időt, hogy összeraktuk őket.
30 éve utazunk, anya meg én. Számoljuk az embereket, a házakat, számon tartjuk viszonyainkat velük, élőket és halottakat idézünk meg. Minden állomáson leszállunk, és mindig a vonaton maradunk. Aztán a vonat ablakából nézzük magunkat, ahogy most is.
Ott vagyunk abban a hússzínű épületben, ugye emlékszel, 30 éve még kollégium volt. Most idősek otthona. Ülök egy ágyon és hallgatok. Hallgatom azt, ahogy azt mondod, ez már nem élet. Látom a vonatunk ablakából, hogy nem tudok megszólalni. Azt akarom mondani neked, hogy de igen, ez is élet, csak annyi van, hogy a vonat ablakából nem ilyennek látszik, de nem tudom kimondani. Gyáva vagyok hazudni, és buta ahhoz, hogy fel tudjam ismerni, hogy ugyan hazudás lenne-e.
És nem tudom, milyen az az élet, amire azt mondod, hogy nem, csak nézem veled innen a vonatunk ablakából, hogy ott vagyunk a hússzínű házban, te azt mondod, nincsen már kedved, nekem pedig elakad a szavam.
Anyám 30 éve vonatra szállt, nem is az anyám, hanem általában véve: anya. Vele voltam én is.
Közösen nézünk valamit. Valami olyat amit csak egyedül lehet látni.

Otthon vagyok. Itthon-otthon. Abban az otthonban amibe beleszülettem.
Ez az az otthon amire úgy vagyok jogosult, hogy nem szükségesek hozzá
semmiféle természetű érdemek. 12 négyzetméter. Zömében kaotikus
rendszerek számomra félig meddig átlátható rendje, a megérkezéseim
állandó színtere. Együtt öregszik és lélegzik velem. Ha felpenderedik
az ablak alatt a tapéta olyankor viszketni kezd a szemem alatt a bőr.
Most éppen megint megérkeztem. Az utóbbi időben van az az érzésem, hogy
többször érkezek meg mint amennyiszer elindulok. Van 12 négyzetméter a
világban amit nem szeretek, nem szeret, de nem tudunk meglenni
önmagunkban. Tökéletes a szimbiózis, ahol éppen állok mindig ott ázik
be a plafon.Szóval most is meg vagyok érkezve, cipővel a lamináltra,
úgy rontok be mindig. Serceg a por a cipőtalp alatt. Úgy nézek szét
mint egy győztes hadvezér. Halmok vesznek körül, tárgykupacoktól ölelt
méretarányos őshaza. Szuszogok, ahogy a cipőt lehúzom, igyekszem
beleöregedni abban amiben vagyok. Leejtek egy cetlit, hülyén hajolok le
mert fáj a derekam, közben a fogaim között szűrt káromkodás és egy jajj
istenem.
Az utóbbi időben veszem csak észre és nem tudom valójában mióta van
így, de nem vagyok egyedül a szobában. Valaki a hátam mögött áll és
néz, és gondol. Látom hogy néz, noha nem merek hátrafordulni hogy ki
az, gondol és hallom amit gondol, de nem merek válaszolni neki.
Látom, hogy a hátam mögött én ülök, megtévesztésig én vagyok, de
magamnál jóval fiatalabb, halványabb, kissé homályosabb is, és onnan
tudom, hogy aki néz az nem lehet valóságos mert a kontúrja szaggatott
vonal mint a Dörmögö Dömötör mellékletei voltak, mellette olló, hogy
itt vágd ki.
És nézem magam, a szaggatott vonalas, teoretikus énem nézi ezt a
véresen valóságos vastag aurájut. Néz és gondol, engem néz és rólam
gondol. Az előbb azt gondolta, hogy milyen szar cipőket hordok, lóg
rajtam a nadrág, és hogy szinte már bármit felveszek kritika nélkül, se
stílus, se semmi, kiveszett belőlem a valami. Most azon gondolkodik,
hogy néven nevezze ezt a belőlem kiveszettet. Nem jön a nyelvére a szó.
Gondolok neki egy szót. Fáradtság. És ilyenkor az ő gondolása meghallja
az én gondolásomat. Még hogy fáradtság, röhögni kezd, úgy hogy a
szaggatott vonalak olyanok lesznek mint a wordben a menetelő hangyák.
Ezt meg ő nem érti. Gondolok róla. Milyen hülye vagy, órákat szarakodsz
a cipővásárlásaidnál, és a végeredmény mindig ugyanaz szépet és szart
veszel. Lekapcsolom a villanyt, reggelre olvad el csak fény, olyan
kicsi az a szoba.

Anya 30 éve vonatra szállt. Nem egy vonatra, hanem általában: a vonatra. Hajnal volt, hajnalnak kellett lennie, szombat volt mert nem lehetett más és sötét amilyen csak abban az általában vett városban lehetett sötét, azaz általában vett sötét. Csak a nagykémény piros lámpája világított és 6 órakor fújt a gyár. 80.000 eszmélet volt akkor paplanokba csomagolva, ezt akkor mindenki tudta. Amikor elindult ez a vonat, az az általában vett szerelvény a világ leglassúbb szempillantásai alatt minden egyes ablaka mozivászonná változott. A radiátornak nyomott lábszárakban lustán folyt a vér. Épületek kergetőztek a másikat soha utol nem érve

Tavaszodik. Aki a környezetemben él és mozog, most mindenki mesét ír. Tetszik ez nekem. Szeretem látni, ahogy babrálnak, szöszmötölnek vagy kapkodnak vele. A mese a legjobb dolog, amit közéleti légszomjra lehet kapni a honi piacon. Van, hogy nagyon sajnálom azt, hogy nem értek a kotyvasztásához, pedig ha nagyon összeszorítom a szemem és a fogam, akkor előbújik Olajszagú Lajcsika. A hipotalamusz mögül, ott lakik, de a felettes én nem tapsol neki, ezért aztán ő cseszik meghajolni és azt mondani, hogy hölgyeim és uraim, de még csak azt se, hogy jippijájé.
És akkor itt vagyok maradva egy mesehőssel, aki se nem mese és se nem hős, még kitalálva is csak félig van. Olajszagú Lajcsika rám fog rohadni, ugye gyűrűzik be a válság, hogy rohadna meg, jön bele az emberbe az is, és Lajcsi idekozmál a homlokomra, ha nem ereszkedik rá valami meseikus atmoszféra rögvest, rajtam meg röhöghet majd boldogtalan, ha látják, ahogy Lajcsikás a homlokom. Engesztelem is, hogy Lajcsi, a hétfejű sárkányok ideje baromira lejárt lemez, a teszkóban kifejezetten cikinek tartom azokat, akik a hentesnél sárkánydagadót vesznek. Lajcsi, húzz vissza oda, ahonnan jöttél, nincs taps, nincs fanfár, nincs dobpergés. Az emberiség éppen heroikus csatákat folytat önnön nihiljével, rád fognak tapodni itt a nagy sürgés-forgásban.
És akkor jön azzal is - ezt a kártyát mindig kijátsszák az ilyenek -, hogy akkor most vele ki van baszva, mert félbe van törve a létezése. És olyankor sajnálom egy kicsit, mert azért mégis miattam van minden, és az is az én baromságom, hogy Olajszagú, és még azt se tudom pontosan, hogy étkezési vagy műszaki olajra kell gondolni. A Lajcsiságot azt már régről tudom hogy milyen, kivágott orrú tornacipős, maga a lábfej pedig retkes bokában folytatódik. A Lajcsiság tömören foglalja össze saját mibenlétét. És persze rühellem magam, és rühellem a Lajcsit is, de benne is csak magamat rühellem, méltatlatlankodom, hogy miként is hagytam, hogy ez történjen. Most egyel többen vagyunk, szerintem már réges rég túl vagyunk népesedve, a klíma meg instabil, nő a károsanyag kibocsátás, és én kinézem ebből a Lajcsiból, hogy személygépkocsit vásárol, ha kell 1000 év hitelre is, és 2 km/h sebességel döcög a nagykörúton. Lajcsi csúnyán beszél, Lajcsinak sansza van, ha nem is a boldogságra, de a boldogulásra bizonyosan. Leesik neki majd kamaszkora táján valahonnan egy legkisebb királylány uniós forrásból, felekirályság valamelyik belső kerületben. Lajcsi tehát nagyon veszélyes. És amikor mát itt tartok, akkor hatalmas meteorzápor hull alá az égből, egyenest rá a Lajcsira, később meg láva önti el a házát, a fülére pedig a MIR űrállomás eddig az űrben elveszettnek hitt 4000 tonnás szerelékei esnek.
Én csak azt szeretném kérni a gondolataimtól, hogy eztán kétszer is legyenek olyan szívesek meggondolni, hogy biztos gondolódni akarnak-e, mert mindig van nálam kénkő és láva. És még tavasz is.

Ha nap akkor vasárnap. Ha napszak akkor a délután és annak is a közepe. Ha szigorúan vesszük, nem kezdünk így mondatot. De ha mégis kezdünk akkor ilyenkor indulnak útnak a piros Skoda 100-asok a Czinka Panna utcza 23 elől. És pont ebben az időben karistolják össze az eget a sugárhajtású repülőgépek az alföld felett. A sofőr magas, szép férfi, különösen az arca és a keze. A kapukban pongyolás nénik támaszkodnak a deszka kerítésnek. Bökdösnek, mondjam én azt hogy jó utat, ha nő mondja karambolozni fognak, ahogy az a híres bemondó nő is jászberényi vasúti átjáróná. Haza felé megnézzük a villanyoszlopon a koszorút és összeveszünk azon, hogy pontosan hogyan is hívták.
A kalaptartóra hajítva fekete műbőrtáska és az olvadt elsősegély doboz. Műanyagosodik el a világ.
A testeken izzadtság, az izzadtságon por, ami ellen senki nem ellenkezik, valahogy mindenki viszketni szeretne, vakarózni az integetés helyett. Nincs rá mód, a családi hagyományokon nyugvó búcsúzkodás kellő komolyságot és jó adag bánatot kíván meg a benne résztvevőktől, ezt minden érintett tudja, a bánatstatisztériaként felvonuló Aeroflot gépek is szomorú hangpermetet bocsátanak ránk. Már mindenki szügyig szomorú, de csak a figyelmesebbek veszik észre.
Mondd már azt, hogy jó utat, mondd azt hogy sok szerencsét, mondd azt hogy jó reggelt, mondd azt, hogy jó étvágyat. És légyszíves ne vakarózz és pláne ne bámuld az eget. Búcsúzni vagyunk.
A Skoda 100-as pirossa egyébként alig észrevehetően, defacto fakóbb mint legutóbb, ez a fényes por a karosszériát is eszi. És két hetente fordulnak vele egyet. Hány út kell még ahhoz, hogy elvesszen a színe? Hány repülőgép ahhoz, hogy az eget teljesen fehérre fesse? Hány fürdés, hogy lejöjjön rólam ez az egész napi por? Hány év alatt lehet elfelejteni egy utcát, egy házszámot? Aztán eltűnik a Skoda 100-as, a részeges Rózsi háza mellett az utolsó kanyar amikor a farát mutatja nekünk.
Az integető kezek lehullanak, lassan megkeresik a viszketés pontos forrását és munkához látnak.
Ha nap, akkor vasárnap. Ha szag, akkor napszag.

Ne ijedjenek meg, kérem. Szar lesz, elsősorban önökért lesz szar, mint eddig mindig. Mint most azt tapasztalhatják, a hungaro-szellemvasúton utazunk, lesznek, akik mindezt zötyögésnek fogják érezni, a rebellisek, a zúgolódók, velük most ne foglalkozzunk, a barlang közepén kilökjük majd őket, bele a hangtalan a sötétbe, magasztosabb céloknak áldozva vele. A közepén úgyis meg kell majd állni, én fogom a tulajdon reszketegségemmel a barlang falára rajzolni az önök majdani boldogságát, a közös víziót, az összeurópai bölényt. Azt, amiért most szar lesz. Ne rémissze az önöket, hogy kézügyességnek híján állok, mondom, a korom sötét lesz, én rajzolok, maguk meg majd azt képzelnek oda, amit csak akarnak. Addig jó mindenkinek, amíg így van. Én olyan erőst óhajtom maguknak a jót, hogy a szartól sem ijedek meg.
Azt mégse mondhatja egy felelős barlangvasút társaság önöknek, hogy van fény az alagút végén, a fényen túl meg ott van a a tejjel mézzel folyó óperencia, a makrogazdasági kurtafarkúval. Nem mondhatja, azt évezredek óta senki sem látta. Önök ezt úgysem értenék, maguk élni akarnak folyton, gondolni, létezni, holott az emberi természet nem erre van kifejlesztve, különösen nem a miénk. Értsék már meg végre, az élet nem más, mint folyamatos túlélések sokismeretlenes egyenlete. Pedig aki nagyon akarja, és egy kicsit is hajlandó arra, hogy hunyorítson az amúgy igen tömör vaksötétben, annak már felsejlenek majd az új horizontok jóléti kontúrjai. Egy világ, amiben nem esik majd minden negyedik mosógép a vízkő áldozatául, a havi ciklusuk kellős közepén kiránduló nőket láthatni, emésztésügyi hivatalok vigyázzák majd sebezhető bérflóránkat, a THM meg olyan alacsony lesz, mint a sátán ülve. Csak most arra az emberöltönyi kis időre kérjük a türelmüket, amíg a nagy szellemek adnak randevút egymásnak a szellemvasút kölcsönökből fenntartott félhomályában.

INDIEN (REMI GAILLARD)

ESCARGOT (REMI GAILLARD)

KANGOUROU (REMI GAILLARD)

SQUASH (REMI GAILLARD)

DECATHLON OLYMPICS (REMI GAILLARD)
by nqtv

Ugye adná magát, hogy nem mondtam csütörtököt. Nem mondani pedig ez esetben csütörtököt mondást jelent. A csütörtök a fáradtság napja, Szót sem érdekel. És eztán már semmi.
Megyek az utcán és bámulom az embereket. Tipizálom őket, hogy a nagy massza össze álljon valamivé amit egésznek merek majd nevezni, és a mondatom végén azt mondhatom, hogy ahha és hmmm. Azokért a mondatokért rajongom amelyek így végződnek, hogy ahha és hmmm, egyúttal az ilyen mondatokat gyűlölöm a legjobban.
Ilyen nincs. Semmi van. Emberarcú szocializmus sincs, szocializmus arcú kapitalizmus sincs, azt hiszem úgy általában véve rend nincs. Nem itt, úgy értem a rend maga nem létezik, csak a rendre való törekvés. Megyek az utcán bámulom az embereket, belekényszerítem őket az előítéleteimbe. Megy ott egy ismeretlen, fogalmam sincs mit forgat a fejében, fogalmam sincs arról hogy forgat e valamit, hogy arról tud e és vannak e vele tervei. Tud e róla, hogy forgat, tud e róla, hogy célja van vele. Irígykedve nézem azokat az embereket akikről messziről le rí, hogy tervei vannak? Én látom belé a a gondolatokat, én nem tudom, hogy van e célja. Értelmet nem mernék mondani. Tud e róla az aki ott megy és forgat a fejében valamit, hogy néhány évtized múlva érettségi tétel lesz, mint aki megfejtette a Lánchíd alagútjának a mozaik mintázatát, mint szabadkőműves szimbólumrendszert értelmezte és elhelyezte a néhény évtized múlva létező fejekbe. Kérdezné e azt, hogy és akkor mi van? Nem nagy ügy, minden nap arra járok, nem tudtam belenyugodni, hogy az a sok apró mozaik csak úgy, teljesen értelmetlenül lett felhányva az ívelt falra, mellesleg skizofréniával kezeltek, hát gondoltam összekötöm a kellemest a törvényszerűvel. Aztán eltűnik, ahogy csak az ilyenek mint ő is, csak az ilyenek  tudnak eltűnni nagy emberforgatagokban akikről még látszik, hogy akarnak, vagy valaha akartak valamit. A Péntek az urbánus Robinsonok napja, hatalmas sziget, milliárdnyi hajótöröttel.

Persze, szerda. Nem fogható személyhez, tárgyhoz. Állagra nyárvégi köldökökbe ragadt szösz és és szerves koszok, elhalt hámsejtek mixtúrája. Színre viszont határozottan combsárga, ízre szilvalekváros kenyér. Csupa ellentmondás, úgy az ahogy csak egyensúlyi helyzetek lehetnek ellentmondásosak, a mi nagy kollektív egyensúlyainkra gondolok. Nem fogható személyhez, sem tárgyhoz. A szerda az az állapot amikor a kéz már kavicsot tart a kezében és mindjárt dobni fog, olcsó kis izgalommal átitatott figyelem. Szemben a léckerítés, fele levegő, fele fa. Fiftififti, egy rés, egy léc. A szerda ez a lelki állapot amikor a kéz már lendületben, de még nem lehet tudni, hogy ezredszerre is a fát találod el, vagy végre, ha máshogy nem de legalább mandínerből átmegy valamelyik résen.  Így kínálgatja magát minden egyes szerda, a maga fiftififtijével. Bárkit képes rászedni, győzelemre esély sincsen, mert ugyan miféle csoda történhetik, ha a kavics mégis átjut a kerítésen? Két csütörtök, vagy mi a franc?

A szerda egy utca. Olyan házak vannak benne amiben csak guggolva férnek az emberek. 6 lakás van egy házban. Közös a wc.

Sok arcú kedd. Nylonszatyorba csúsztatott, háztól házig tátogó
tükörponty a kedd. Lábon kihordott eszméletvesztés és kopoltyúba
szorult mákszem. Hideg vízzel teli fehér kád a kedd. Áttetsző piros
szárnyakkal evező iránytalan lebegés. Beragadt kabátcipzár a kedd és
rajta a kapkodás hagyta vér. Vagy talán a tükörtojás sercegése a forró
zsírban. Szivaccsal bélelt kávészín bánatkabát a családi nervózusfogason. Nem oka és nem
is okozata semminek. Maga az oktalanság. A kedd a félbehagyás napja, e
napon az okos ember nem kezd bele semmibe, (az óvatos egyiken sem), a
hét napjai közül e napon mondják le leggyakrabban vacsora
meghívásaikat, utasítanak vissza állást, szenderülnek jobb létre,
öntenek ki bizonyos kávét a konyha kőre. Évezredek óta. Kedden születni
sem nagyon érdemes és ez nem légből kapott, ez maga a tapasztalás. De
ne higgyük, hogy a kedd vészterhes nap volna, könnyed nap ez, éppen
csak értelme nincsen.

Felül kellene kerekedni a hétköznapokon. Sportos szabadidő szárnyakat növeszteni, virágmintás otthonkák anyagából. Hétvégi hobbysasnak lenni, mérsékelt pocokallergiával.

Sok arcú kedd. Nylonszatyorba csúsztatott, háztól házig tátogó tükörponty a kedd. Lábon kihordott eszméletvesztés és kopoltyúba szorult mákszem. Hideg vízzel teli fehér kád a kedd. Áttetsző piros szárnyakkal evező iránytalan lebegés. Beragadt kabátcipzár a kedd és rajta a kapkodás hagyta vér. Vagy talán a tükörtojás sercegése a forró zsírban. Kávészín bánatkabát a családi nervózusfogason. Nem oka és nem is okozata semminek. Maga az oktalanság. A kedd a félbehagyás napja, e napon az okos ember nem kezd bele semmibe, (az óvatos egyiken sem), a hét napjai közül e napon mondják le leggyakrabban vacsora meghívásaikat, utasítanak vissza állást, szenderülnek jobb létre, öntenek ki bizonyos kávét a konyha kőre. Évezredek óta. Kedden születni sem nagyon érdemes és ez nem légből kapott, ez maga a tapasztalás. De ne higgyük, hogy a kedd vészterhes nap volna, könnyed nap ez, éppen csak értelme nincsen.

A hétfő az nagy kövér konyhás néni. Ritkás szőke hajjal, a fityulája alatt malacrózsaszín fejbőrrel, nikotinsárga fogakkal, noha nem dohányzik és kismamacipőbe szuszakolt barokkosan vastag, szalonnás bokával. A hetvenes éveket ő csörömpölte teljesen szét a kopott alumínium tálcáival. Amikor felébrednek reggel a menzaivadékok, ő méri nekik a teát, a kakaót és más életfontosságú folyadékot. Aztán vizet önt a nagy üstökbe, tésztát főz és fukarul bánik a mákkal, ha eljön az ebéd ideje. Hol ad repetát, hol nem. A hétfő hangulatember, a hétfő az tisztára olyan mint a Németh Zsolti anyja, még a lábát is fáslizza. Világ életemben féltem tőle, de némi extra mák reményében nem volt kérdéses a megalázkodásom.

A legtöbb Ágnes egyenes,
az persze kivétel, hogyha
az illető Ágnes a görbeség
egyenes ági leszármazottja.

Minden Ágnes egyenes,
és van a szívüknek szottya,
ha nincs
egyenes ági leszármazottja.

Minden lány lehet még delnő,
ha nem néz bután vagy fancsalin,
a fiúk lelke meg böszmeteg felhő,
és fent akadnak a kan csalin.

Utálom a világrendet. Nem ezt a mostanit. Én a mindenkori világrendeket utálom. De mivel nekem a mostani az egyben mindenkori is - egyszer élek - ezért a mostani világrendet is utálom. Válsággal vagy anélkül, egyre megy. Tökre egyre megy. Azt szeretném ha elsorvadna a világrend. Nem azt szeretném, hogy világrendetlenség legyen, hanem azt, hogy ne ez legyen a rend hanem akármi más.
Ne ezt hívják rendnek ami most az, hanem azt amit eddig rendetlenségnek lehetett hinni. Tökre tökmindegy. Legyen több, vagy kevesebb levegő, de lehessen beszívni. Vagy ne legyen egyáltalán semmi beszívni való, de akkor azt lehessen is tudni. Vagyis inkább szabadjon érezni. Meg legyen az is, hogy amikor neki akarom valaminek vetni a hátam, egy falnak, hogy az akkor ne legyen vég nélküli tolatás. Tessék a falaknak közelebb jönni. Egy olyan világrendet szeretnék utálni amiben lehet élni.Tökre. Élni.
Felnőne benne egy nemzedék, ha van olyan egyáltalán, hogy nemzedék. A könyvtáraikban csupa olyan könyv lenne aminek a lapjai üresek, a múzeumaikban üres vásznak lógnának a falakon, a tévéjük hangyás képet sugározna. Az maga lenne tökre a szabadság. Szerintem egy olyan világrendet amiben jelen van a szabadság, vagy ha nem is az, de legalább az árnyéka, az olyan világrendet még utálnom se lenne annyira fárasztó mint ezt a mostanit, mindenkorit.

A gazdagok a szegényeket. A szegények a reményteleneket. A reménytelenek a gazdagokat. Az okosak a butákat. A buták az ostobákat. Az ostobák az okosokat. A felnőttek a gyerekeket. A gyerekek az időt. Az idő a felnőtteket. A merészek az óvatosakat. Az óvatosak a gyávákat. A gyávák a merészeket. A soványak a kövéreket. A kövérek az átlagosokat. Az átlagosok a kövéreket. A férfiak a nőket. A szépek a csúnyákat. A csúnyák a kirakatot. A kirakat a szépeket. A fiatal az öreget. A valami a mindent. A semmi a valamit. A mindent a semmi. A kígyó a farkát. A farka a kígyót. Én ragadoz, te ragadozol, ő ragadozik, mi ragadozunk, ti ragadoztok, ők ragadoznak. Jól bele ragadozva a táplélekláncba.

El kellene tűnni. Uckmuckfuck. Nem is úgy, mint erdőben a vadnyom. Arról egy magamfajta urbánusnak amúgy is kevés fogalma lehet. A lila fingja, az se. Inkább csak úgy kellene, mint ahogy a csiga húzza a nyál-kondenzet maga után, úgy lenne az én eltűnésem. Aztán az a tér, amit jelenleg kitöltök, az úgy lenne, hogy szaggatott vonallal volna(sic!) jelölve, hogy az ott valakinek a helye, aki most még, vagy már nincsen, de a helye aza van neki, mása se nagyon. Vagy úgy kellene, hogy ma este lefeküdni, mint én, és holnap felébredni,l mint valaki egészen más. El lehet képzelni. Borzasztóan közönséges vágyaim vannak, és a késztetés megvan bennem, hogy emiatt szégyenkezzem, de a képesség meg nincsen. És írni is kellene magamról már végre és valahára, vetni a számot, aratni a vihart. De a semmit elég nehéz megfogalmazni, nem látszik, nincs szaga, seíze, sebűze (ilyeneket anya mond), csak valami, amit szaggatott vonal jelöl. Leginkább hiányt, azt jelzi, hogy valami nagyon nincsen rendben, de úgy van jól. Aztán, ha nagyon akarom, akkor lehetne ilyen ollót is rajzolni, hogy itt kell kivágni a szaggatott vonal mentén, kérjük, ne vágjon bele, mert kibaszottul fogok sikítani. Én mindig úgy érzem magam, mintha hetvenvalahány lenne, akárhogy is győzködöm magam, hogy most bazmeg nem hetvenvalahány van, az érzet akkor is csak hetvenvalahány. Létigei csalódásom van, feszt az van, és folyamatosan. Le kellene feküdni este, és felébredni reggel, hogy az lenne reggel az első mondatom: látom a jövőt - színtelen, íztelen, szagtalan. És akkor erről eszembe jutna, mint ahogy eszembe jut is néha Járinka Lajosné, hogy pont így mondta el nekem a vizet. És azóta nekem elég sokan akarták már elmondani a vizet, meg mást is. Kicsit árnyaltabban, de így. És én mindenkinek hittem, mert nekik nem szaggatott vonalaik voltak, hanem tussal kihúzott folyamatosaik. Mint amikor a Hübel Zoli is megmutatta nekem a hetvenvalahányban, hogy ő puszta kézzel bezúzta a lépcsőházi villanyóra furnérajtaját, és akkor ő nem egyebet tett, mint megmutatta nekem az ő tulajdon létezését, a színtelent, íztelent, szagtalant, és hogy én hülye nem értettem csak egyedül, hogy az voltaképpen micsoda is, mert csak a bezúzott ajtót láttam. Mert nekem a látvány mindig eltakarta azt, amit nézek. És szaggatott vonallal volt jelölve az a seb a furnérajtón is. Meg telis-tele volt a hetvenvalahány is mindenhol szaggatott vonalakkal. Aztán az ember olyan, hogy mindent megtud szokni, a szaggatott vonalakat is, sőt később még igénye is lesz rá. És én most evvel nehogy azt tessenek hinni, hogy mondani szeretnék valamit. Csak azért mégis van az a gondolatom, hogy rám kövül itt ez a szaggatott vonal, és azt meg sőtpláne ne tessenek hinni, hogy mindez az én akaratomból volna. Én már semmit sem akarok mondani, azt se akarom mondani, hogy van az a sejtésem, hogy az élet vége és a halál kezdete közt van hetvenvalahány év, ami még nincsen besorolva sehová, nincsen definiálva, hanem kellő szavak helyett úgy hívjuk, hogy élet. Szaggatott vonal keretezi, mint ahogy minden szügyig egymerő szaggatott vonal. Vagy ha nem, akkor meg zárójel. Mint ahogy ez is itt.
(powered by nyakas budai irsai olivér)

írta Sebtolvaj - anonim szaggatottvonaladdikt

 

O mio babbino caro

Fáj az ujjam. A mutató. Az fáj. Az is fáj. Ahol a körömmel találkozik a bőr, ott az epicentrum. Mindig van valami penderedés, hámlás, ami egész nap elviselhető, de estére már bántó ahogy bele akad a paplan cihába, hajba. A folytonosság fenntartása állandó szervizelést igényel, rágást. Az este megszokás, megszokásból alszom, bár azért is mert aludni szeretek. Azt mondják többet alszok mint az normális. 10-11 óra eszméletlenségi ebédszünet. Élesztőt kellene enni, attól nem penderedne bőr sem szaru, az élesztőtől reggelre megkelnék. Amíg alszom rág valami. Valami amiről nem tudom, hogy micsoda. Azt álmodom, hogy egy mutatóujj vagyok, hámló bőrdarabbal a körömágynál. És én a fájós mutatóujj az ugyancsak fájós mutatóujjammal mutatok rá egy másik fájós területre, nevesül a tulajdon húgyhólyagomra. Álmomban most már egy húgyhólyag vagyok, sárga folyadékkal mutatok rá a neuralgikus pontjaimra. Ágyéka vagyok önmagamnak. Az alvás olvasztja el a fájást és a fájás idézi elő az alvást. Az alvás az egérút. Az elalvás előtti percek a legalkalmasabbak arra, hogy a felpenderedő bőrdaraboktól szabadulhassak. Persze nem figyelek, túl rágok. Mindent túl rágok. A vacsora is túl van rágva, a körömágy is. Mindenről leginkább a hús van lerágva. A két túlrágás közti szusszanás az alvás, a nemrágási bunker ahol én leszek a rágóból a rágott. Reggelre csak csontok maradnak az ágyban. Egy izmok nélküli ember ébred fel, kimászik az ágyból, lefőzi a feketét. Nem figyel, megégeti a hüvelyket. Felhólyagzás, hámsérülés. Meg van az esti rágni való. Mindenki csak ezért csinálja végig a napokat, az esti rágásért? Hogy jól körülhatárolható hámsérüléseket szerezzen, amit aztán rághat elalvásig? Hogy ez a napi betevő. Túl van már rágva itt minden. Ez is itt. Ez is.

A téllel való viszonyom egyre rosszabb. Well, elhidegültünk. Hozzáhidegedtem. Megnyalom  a hideg esőereszt, hozzáragad az édes anyanyelvem. Nyárról maradt még némi vegyesgyümölcs nyalókaíz, az keveredik még a nikotinsárga nyállal. Ilyenkor már csak ez a ragasztó marad, ez tart egyben. A nyalókanyál. Néhai nagyanyám már melegíti a vizet - másik kezében merőkanál -, amit majd ráönt a helyre, ahol az ő eresze és az én nyelvem találkozik. Ha becsukom a szemem, piros fazekakat látok, belsejükben kékeszürke kavargás by Bonyhád, zubogást mímelő textúra. A jószándékhoz vezető út hamuval van végighintve. A legjelentősebb változás az az, hogy már egy tavasz és egy nyár nem elegendő egy tél kiheveréséhez. Egy fazéknyi meleg már nem elég, hogy kiolvassza azt, ami itt néhány hónap alatt összefagyott, ahogy a valami összelappadt a nem evilágival. El fogok fáradni, érzem. Folyamodni kellene valahova, a Mindehatósági Minisztériumba, hogy nem lehetne-e azt, hogy 6 évszakos évek, felsorolni tételesen, 2 db tavasz, 2 db nyár, a többi, köszönöm, maradhat, és egy júdáspénzzel teli borítékot is jó időben, jó helyen valami nyákos zsebbe belecsúsztatni. Kicsinál a télvég. Két alvás közt úgy csinálok, mintha élnék. Fejtömör lesz mindenki, olyan tömör, hogy minden gondolat kintre reked, és ott vagy megfagy, vagy elázik. Az ázott negrós papír nagyon hasonlított a varangyos béka bőrére, nagyon kellett vigyázni a nyirkos időkben a kétéltűiszony miatt. Most az égbolt egybefüggő és egymerő negrópapír szürkeség. De...

Már nyílnak a völgyben a Kajla nugátok,
már ráspolynak hívom a vasreszelőt,
de innen is látom, hogy semmit se látok,
csak sárkaparókat a gangok előtt.