Első szerelmem Szabó Györgyi volt. Szőke sovány kislány, voltunk vagy 4-5 évesek. Rettentő ikszlába volt, lehetetlen volt nem a hatása alá kerülni.
Volt egy nővére a Kata, az ő fejformája nagyon hasonlított a Hakapeszimakiéra a zsebtévéből, ezért vele is rokonszenveztem.
De a Györgyibe igazából szerelmes voltam. Direkt lelepleztem magam ha ő volt a hunyó a bújócskában. Ilyen és ehhez hasonló áldozatokat hoztam, ez hozzám mérten eltúlzott áldozatnak volt mondható izzadtságszagú győzni akarásaim hajnalán.

A Szabóék lakásában szabószag volt, leginkább avas gyógypemetefű cukorkáéhoz hasonlított, nem is volt kellemes belépni, de pár perc után meg lehetett szokni, meg aztán a szerelem amúgy is vakká teszi az ember minden érzékét, az orrát is ha nagyon muszáj.
Az asztaluk felett volt egy faliszőnyeg, egy kifejlett szarvasbika állt egy domb tetején nyitott szájjal, nagyon valóságos volt a képen minden, a szarvas lehelete is látszott. A háttérben fülüket hegyező őzikék álltak háttal és néztek visszafele, popójukon fehér pöttyökkel. Sokáig hittem hogy a szarvas az a fiú, az őz meg a lányok, de ezt a tévhitemet a József Attila ált. Isk lerombolta, felszántotta, és annak rendje módja szerint sóval behintette. A sóból pedig ért az ember.
A Györgyinek egy csomó olyan játéka volt ami nekem nem.
A kedvencem az a kockajáték volt. Fakockákra képek részletei voltak ragasztva, mesék, Hófehérke a hét törpével sétál az erdőben, Jancsi a kemencébe suhintja a banyát, Csipke Rózsika elhagyja a cipőjét, a klasszikus mesék bulvár részei, ilyenek, bronzkori puzzle. Egy idő után rájöttem, hogy ha egész oszlopokat és/vagy sorokat 90 fokban elforgatok akkor a másik ábra különösebb agyi aktivitás igénybe vétele nélkül megint csak összeáll egy másik egész képpé. És volt az a játékunk, hogy a Györgyinek el kellett fordulnia egy kicsit és mire visszafordult addigra már ott volt a másik jelenet. Azt mondta, hogy én tudok varázsolni, és én tényleg annyira szerelmes voltam belé, hogy elhittem neki. Ezt nagyon szerettük játszani.

Aztán egy valószerűtlen nyári délelőtt platós Zil állt meg a házuk előtt és telerakták a bútorokkal a kocsit. Úgy mondták elköltöznek most, Leányfalura, Leányvárra, már meg nem mondom, hogy pontosan hova, csak a leány biztos. Én meg úgy voltam vele, hogy ha elmennek majd visszajönnek, olyat az ember nem csinál, hogy oda megy lakni ahol nem lakik, de nem jöttek vissza soha. Azt hiszem amikor elmentek a Györgyi elvitte a varázserőmet, beletekerte a szarvasos faliszőnyegbe és feltették a platóra, két kókadozó filodendron közé. Mert én azóta mióta eltűnt a "vigyázat légfék" felirat szemem elől senki emberfiának varázsolni nem tudok. Azóta minden varázslásom csak csalás, és ezt már mindenki tudja, az is akinek soha nem is varázsolnék. Amióta meg rájöttem, hogy nem tudok győzni azóta már nem is akarok. Fel vagyok nőve, a pokolba is.

Balról jobbra: stolczenbergertibi, szabókata, a szerző, moseksanyi, szabógyörgyi, baloghlali

Van ebben a lakásban minden, mi szemszájnak hányingere, benne vagyok én is, a napi rutinjaim rutintalansága, megszokhatatlan megszokásaim.

Nem sok minden van ebben a lakásban, itt vagyok én - ezt tényleg nem tudom nem észre venni. És ezzel véget is ér a felsorolás, élet az például nincs benne, csak én.

Nincs ebben a lakásban semmi, én sem vagyok benne, tán ha legalább én volnék akkor könnyebb lenne belőle menni.

Ez a lakás én vagyok, és most azt szeretném, bár ne lennék, sem így, sem úgy.

Nemes vadhiúz mondogatta olykor, hogy kisfiú, kisfiú vagy, ahogy most ott ülsz, ahogy tartod a szádat, babrálsz vagy ahogy nem figyelsz és türelmetlen vagy ,különösen ha gumicukor volt kézközelben,  és volt is ebben igazság, mert néha, nem tudom megmondani, hogy pontosan a lélek melyik hónalja alatt, de szoktam olyat érezni én is, hogy van kisfiú. A valamire való kisfiú pedig onnan ismerszik fel, tetőtől talpig szorongással van kibélelve, a félelem benne a szalma, az a töltő és az üzemanyag.
Be vagyok már felnőttséggel oltva. Magamra vagyok vastagodva, árnyékot vetek a saját kisfiúságomra, mit tudom én, csak néha érzek olyat, hogy létezik az, ami irányít mozdulatokat és benne van tekintetekben.
Memior noir. Kuss, fiú. ->
Asszociációs hengerbucska:
Egyszer meg a minisztériumi szamuráj valami kasztrendszert alkotott meg, mert igen szereti a rendszerelméleteket - és van úgy, hogy helyes végkövetkeztetésre is jut - és ott valami olyasmi jött ki neki, hogy én vagyok a legbolondabb, de én az ilyesmiket meg se hallom. Meg se jegyzem. Az ilyenek mennek a kisfiú raktárába.

Tegnap esti maradék

Tegnapi esti maradék.
Napnak vége, nyárban vásik, így marad már pusztulásig, elfelejtik, elfelejtem, olyan volt mint ezer másik. Napnak vége, hideg zuhany, aztán minden belezuhan, a nagy kékbe.

Napnak vége, késő bánat, ha ez elmegy másik százat ad helyébe majd egy állat, napnak vége, tátom számat. Ilyen nem lesz, bárhogyan is fordul kékbe, erőlködik, annak lenni ami ez volt, kékké válni, aztán vége.

Te lassú hömpöly, unaloméletem, a bánat kikezdett jócskán, csóválják fejüket a korszolga nyögve nyeltek, hogy mit eszek ezen az ócskán, de csak tegnapi húst rágok le a tavalyi csontról, még föld felett még ég alatt, és ez itt én volnék, neked a lakásod, vagyis hát az ami belőle megmaradt.

Mindenkinél egyformább vagyok, talán az lehet a bibi.

Hogy oda tudok kozmálni a redvához. A Keleti az pont ilyen, túl sok minden történt már ott, hogy vállat vonhassak. Nem is tudnék mindenre visszaemlékezni, de a keletiben született a tükitojiszatyiszün is ami nekem bővestelen elég mint emocionális apanázs.
És most már könnyebb is annak látni ami, mert visszaminősült azzá ami volt. Átmenetté. Már nem végcél és bizonyára már nem is lesz az a számomra többé. Mint végcél egyébként is vacak volt, abban a minőségében nem hagyott elég helyet a képzeletnek, nem lehetett helye olyannak, hogy ki honnan hova tartott, volt-e otthona és az milyen volt, mert a kulisszák mögé mehettem, nem volt titok. Végcélként az organikus massza része volt, és aki benne volt az is massza lett, én is, ki nem láthattam belőle.
Most már köztes állomás, nem csak idegennek érezhetem magam benne, hanem az is vagyok valójában. Ugródeszka, homályos és ideiglenes - a és b pontok érintésével - állapotok fenntartásának az eszköze és mint ilyen ismét tud hiányozni úgy mint végcél. Hát biztos ezt akartam. Beteg galambokkal, ideges vagy éppen izgatott emberekkel, nélkülem.

Letelt a mandátumom, új élet, vagyis a régi foltozgatása, az úgynevezett "úgy csinálás", aztán tegnap gondoltam, hogy akkor elmegyek még ilyen önnön szívbemarkolás jelleggel sétálok egyet, szemmel menés és a többi lelki szánalmasság rőzselángjaival a szívemben. A várban kezdtem, de nem köptem le onnan, csak széjjel néztem és konstatáltam, hogy tényleg nem lelém. És ennél a pillanatnál szóba elegyedtem magammal, egészen konkrétan az mondtam, hogy; baszod, jól nézz most szét, ki tudja mikor látod, vagy látod-e még egyáltalán, és persze az egészből csak arra fogok emlékezni, hogy figyelmeztettem magam  nézésre, a látványivászatra. Ebben a városban egyedül a házak igaziak, minden más csak csinált, de fentről a várból nem igen látszik a művilág. Az autók matchboxok, az emberek akiknek fröccsöntött műanyagszív dobog a mellkasukban azok nem is igen látszanak. Aztán le a lépcsőn, a lánchídon veszettül fúj a szél, ettől aztán mindenki olyan hősiesen néz ki amikor szembe jön. Amikor turisták csodálkoznak és mutogatnak, akkor eltudom képzelni, hogy létezik az a konstelláció, hogy jó ide megérkezni, de én ilyet már nem hiszem, hogy valaha is érezni fogok, némileg irigylem is emiatt őket, a havi nettójukat nemkülönben. Kicsinyes vagyok, de hát milyen legyek a Lánchídon, a legnagyobb magyar hídján én vagyok a kontrasztanyag.
A vár alatt, a pesti oldalon észrevettem egy házat, eddig még nem figyeltem fel rá. Nagyon szép, azt hiszem egy olyan házban lehetetlen hogy szomorúan ébredjen valaki.
Aztán betértem az ócsó pizzáshoz, ahol általános a pult mögötti bazmegolás, bár mindig más az eladó. Szoláriumozott lánykák egytől egyig, mindegyiknek átlag feletti, tejcsokibarna melle van és erősen dekoltálnak amikor a pizzás pult fölé hajolva porcióznak, szinte fél az ember, hogy önálló életre kelnek a melleik és ráesnek a magyaros pizzákra, megbontva az egy paprikás szalámi, egy erős paprika sormintát.
Aztán zárszónak a fogasház, az egyetlen hely ahol szeretek még közterületileg.
És ma már irány is a rezedaszagú Nihilvárad.

Kérdezgetnek, vagyok-e ilyen vagy olyan.
Persze vagyok.
Hogy ezzel vagy azzal hogyan állok.
Persze, háttal.
És, hogy velem szokott-e lenni.
Persze szokott, de nagyjából ennyi.
És hogy szoktam-e gondolni arra hogy.
Hát persze hogy szoktam.
És hogy velem tényleg mindig.
Persze, folyton.
És félek-e élettől, haláltól.
Persze, de magamba fojtom.
És ez ami van az mind igaz.
Hát persze, hogy persze.
És 78-ban vagy 77-ben.
Erre pontosan már nem emlékszem.
És én voltam az is.
Hát persze ki más.
Zsiráfnak törpe,
törpének zsiráf.

Veszem észre, hogy divat lett most a spanyolokat szidni, aztán amilyen hülye vagyok magamon meg azt kezdem észrevenni, hogy kezdem megsajnálni őket.
De tényleg maire visszaemlékszem, ilyen unalmasak csak az olaszok tudtak lenni 82-ben (megcsapták az NSZK-t a döntőben) és végig fetrengőzték a vb-t, Rossi csalásos góljai, aztán nyertek.
Annyira azért nem sajnálom őket - egyrészt úgyis nyernek, meg aztán ez nem is foci amit csinálnak, ez egy böhöm nagy emberflipper. Ott meg ugye mindig begurul valahova a golyó. Nem is értem minek góllövő listát vezetnek, amikor attól van elájulva mindenki, hogy mennyi passz, meg ki mennyit futott. Hát fusson az erdőben, rúgja le tobozzal a mókust a fáról, aztán gratulál majd neki a Moonspant Sarolta.

Senki se tudja, hogy mi az étel étterme.
Az ismeretlen lángossütő sírfelirata.

Már megint az EB.
Van az egyik riporter, a nevét nem tudom, a játékosok közül is csak a húzónevek ragadnak meg, de tényleg. És ez a riporter - már régóta figyelem - úgy közvetít mint akit  még régen gyerekkorában többször is újra kellett éleszteni révfülöpi strandon, de ennek dacára vízállás jelentést olvastatnak fel vele. Remélem hogy ez a muki kapja meg a döntőt, és akkor egész Magyarország mély álomba zuhan majd, lehetőleg ezer évre. A gonosz szomszédos államok persze nem teketóriáznának egy minutát sem, visszavontatnának minket országostul csörlővel Etelközbe és ha felébredünk akkor el csabakirályfizgathatunk kedvünkre, esetleg megnyerjük a csudaszarvas kupát a Besenyő ligában.

Kevés dolog van szomorúbb a reggeli metrónál. Jó, mióta van ez az ingyenes újság elfoglalja a java azzal magát, de amúgy egy zakatoló mobil siralomház az egész.
Én mindenkit lesajnálok, a reggeli gyűröttséget rajtuk, és nincs okom nem feltételezni, hogy engem ők nem ugyanígy, mostanában meg amúgy is úgy nézek ki mint egy hajléktalan, de luxe, szóval nincs sértődés.
Mondjuk annyi különbség lehet köztük és köztem, hogy bennem nincs elszánás, nincs tervezgetés, és másokon azért látom az igyekezetet, hogy összepróbálják rakni magukat. Hogy hitből-e, vagy csak önáltatásból az nekem tényleg mindegy. Ezek az arcok üdítő pontjai a reggeli metrónak, ezért aztán unalmasak is nem érdemes sokáig nézegetni őket. Az elgyötörteket nézem inkább, különösen ott jó ez, ahol a Stadionok előtt a napvilágról beszalad a szerelvény a föl alá. Ahogy a fényviszonyok megváltoznak - a fényviszonyokhoz engem amúgy is beteges kötődés fűz, az emberre gyakorolt hatásaikat sokszor eltúlozom, de egy jó árnyék vagy fénypászma, jó időben, jó helyen tényleg csodákra képes. Némileg rontja az utazás értékét, a nyár rákfenéje, a szandál, amit boldog boldogtalan hord, függetlenül attól, hogy a lábfeje és lábkörmei nemhogy a világörökség részéve soha nem nyilváníttatnak, de ha lenne egy lábfej tehetségkutató már azzal már az alázós első részben kiesne. Szóval a lábfej bezavar, a békát is utálom, de elsőnek veszem észre a szemem sarkából és meg nem állom, hogy ne nézzek oda és ne irtózzak. A randa lábfej is ilyen, egy béka.
Aztán ha levizitáltam az arra érdemes arcokat és legrettentőbb lábfejeket csak akkor kezdek el hallgatózni, de reggel elenyésző a kihallgatásra érdemes beszélgetések száma. Persze olyan van, hogy a munkában a Laci most átszervez, meg hogy máshogy lesz a bónusz és ilyenek, de az ilyet leszarom, a Lacit és a bónuszát is. A magánéleti szöszmötölésekre vagyok inkább kihegyezve. Az olyanban jó esetben mindig elhangzik legalább egy olyan mondat, amit más soha nem tudna kimondani úgy ahogy ott az elhangzik.
Ma egy nő azt találta mondani egy másik nőnek a vibráló neon alatt, hogy szerencse, hogy rám is ugyanúgy süt le a nap bárki másra. Ezért aztán rögtön minkét nőt megszerettem. A másik nő helyeselt és letörölte az árnyékot a szeme alól. Nincs tanulság.

Magam előtt látom ezeket hárman. A városi nyüzügét, az Kiskátét, meg a Nenét, ahogy mennek este haza a moziból. Tavasz van, vagy nyárelő - mit lehet tudni, csak az a biztos, hogy meleg van és sötét. A városi nyüzüge megy elől, flattyog a szandál a lábán, összes létező kerítésen végighúzza a kezét, legyen annak anyaga tsz-ből lopott fa, vagy  fémhulladék. Sötétbe vész a kutyák ugatása, muszájból van a csaholás, ha akarják kolbászból a kerítés. A Kiskátéba belekarol Nene, nehézkes neki a járás, és ezen a járási tanács sem fog segíteni. Keveset beszélnek, leginkább csak sóhaj, vagy jajj, néha akad egy két bazdmeg, de nem hallja úgyse senki, tök üres az utca. Ha meg beszéd mégis, akkor olyanok hogy ki halt meg, meg ki vált el, ki házasodott meg, ki szándékszik megházasodni, meghalni, és ezek végtelen variációja. A csendesebb szakaszokat a szagok töltik ki, növények és pékség. Ahogy azok ott mennek az tisztára olyan mintha annak mozinak - ahonnan jönnek -  soha nem érthetne vége, egyszerűen az a vége, hogy ők onnan hazajönnek, azaz félbehagyottság.
Félbehagyott szereplők, félbehagyott filmeken. Nagy beteg árnyékok követik őket.
Aztán hideg víz a lavórban, és retekpöttyök a bokán. Este még egy kis sutyorgás, ágyszag.
Aztán minden félbehagyva. Hát így mennek azok ott hárman abban a félbehagyott, de soha véget nem érő filmben, és egyre nagyobb árnyékot vetnek.

Mint aki kabrióba köpött...

És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
és lát, ahogy nem látott sose még

Mondjuk nézem a meccseket, de úgy kifejezetten nem szurkolok. A neveket se tudom megjegyezni. Nincs is nagyon mit görcsölni, ezért aztán elkalandozok néha. Teljesen ki esek a borsodit vedelő baráti társaságos sztereotípiákból. És olyankor csak azon mélázom, hogy én már azt gondoltam, hogy a nájki az annál rondább cipőket lehetetlen, hogy készítsen világeseményre mint legutóbb, de mindig tud.
A kisszögletnek semmi értelme - ha valaki látott már valaha olyat, hogy kisszögletet követően (mondjuk 10 másodpercen belül) gól lett, az szóljon szóljon, és bizonyítsa youtube videóval.
A játékvezetőknél, veszem észre feltétel lett a kócsag szerű alkat és általánosa madárszerű arc.
Meg most valahogy divatba jött, hogy ahogy így pásztáz az elején a kamera a himnuszoknál, hogy most mindenki énekel, és régebben mindig volt egy kettő aki nem, rágózott, meg rázta a lábát, izgágáskodott, szóval úgy viselkedett mint egy sportoló. Most meg valahogy minden csapatban mindenki énekli. Fene se érti, világvégi kánon.
A bicikli cselnek meg reneszánsza van.

Update: Újra divat a panyenkázás

Találtam egy fényképet, harmadikos vagyok rajta. A Zsdánov kultúrotthonban készült, farsangi bálon. Ez volt az utolsó farsangi amin részt vettem. Egy csíkos kis öltönyben vagyok, kifejezetten mécsimrés, de nem annak öltöztem, ez már csak az afterparty.
A képen anyával táncolok.
A jelmezes felvonuláson még tigris voltam, fehér harisnyát festettünk be sárgára és arra varrt anya fekete csíkokat, sárga poló és álarc. De nem nyertem, a Filotás Zoli nyert kovbojként, a dobogó második fokán a Török Matild és a Horváth Zsuzsa osztozott, én ugyan nem tudom minek öltöztek, csak azt hogy szerintem hülyén néztek ki.
A bronz az annyira nem számított, hogy arra már nem is emlékszem.
A 70-es években egyébként a kovboj volt a pókember, az indián meg az minimum a batman. Akik biztosra akartak menni mind annak öltöztek. Én nem is akartam tigris lenni, egyáltalán semmi sem akartam lenni, az első tapasztalás után megutáltam a farsangi bált, és erre a tigrisre még rábeszéltek, hogy hátha majd ettől kedvet kapok. De nem kaptam. Egy sportszeletet kaptam, a futottak még kategória alja. Persze a sárga harisnyán nem volt zseb, csak így betűrtem a derekamnál a gumihoz, aztán úgy olvadt a hasamra. Aztán át kellett öltöznöm a kényelmetlen öltönybe és derűt sugározni, táncolva.
A képen is ez van - egy gyerek - hülye öltönyben, el akarok menni innen tekintettel.
Anya éppen tánc közben perdül egyet a képen, látszik a száján, hogy valamit mond nekem. Azt is tudom, hogy mit. Azt, hogy; kisfiam, érezd jól magad, sékelj. Mindig ezt mondta, az összes 3  farsangi bálomon. Ezt annyira lehetett előre tudni, mint azt hogy ki lesz ugyanaz a három ember az évzárón akik minimum lerókázzák az előttük állókat, de elájulni se restek. Én meg se nem rókáztam, se nem ájultam, se nem sékeltem, mert én azóta egy tigris vagyok, hasamra olvadt sportszelettel. Úgy maradtam.

Már belülre szökött minden, ami kívül szeretett lenni és bordák közt alvad a semmi és kenyérre lehet kenni. És úgy van itt már jó sok dolog, hogy ne is lássák mások, a gyomrom helyett a szívem korog és apró harapások egy karéj kenyéren, és rászárad majd a semmi, szemet becsukva, számat kitátva, hogy kedvem akarjon lenni.
Már úgyis ezerszer felböfögtem, kiköptem, letüdőztem, egy kondérban a lélek fortyog én meg ott állok csak a gőzben. Egy életem egy halálom becsukott szemmel inhalálom a halálom, a mindiget meg a mostot és milyen lehet most ott, ahol nem volt, nem lett és még csak nem is lehetett volna, a bordák közt meg alvad a semmi, mert neki az a dolga.
Már kívülre szorult minden, ami belül szeretett lenni, amim volt azt régen kipárologtam, most kezet tárok, hogy ennyi. Hát ennyi.

Akinek már annyira elege van, és annyira elege van abból, hogy elege van, és már rohadtul nincs kedve bíbelődni önmagával, mert csapás csapás hátán, és ömlik  baj orrán-száján, és ilyenkor ha nem is kifejezetten a szeplőtelen fogantatás ortodox gyakorlata szerint, de amúgy mégiscsak a szaporulat okán teszi össze, vagy tárja szét az bizony a vészterhes.

Idén elég sok a balkáni gerle. Az általános iskolai vakációk alatt - különös tekintettel az 5-8. osztályok - e jószágok miatt lettem egy életre kialvatlan.
Ez időre tehető, hogy kialakult a belső rend bennem, ami min. 10 óra alvást jelent, de a madarak gáncsoskodásának köszönhetően ez nagyon ritkán sikerült.
A gerlék az ablakpárkányon huhogtak, vagy ha ők nem, akkor a ház előtti bölcsődében tolta a jövő nemzedéke a világ leghangosabb és legidegesítőbb játékát, a műanyag dömpert. Azt ami nem is dömper volt, inkább billencs, de a köznyelv a dömpert ragasztotta rá, nem minden ok nélkül, a dömper hangzásában és alakjában is kifejezőbb.
A dömperre kevésbé volt szar volt felébredni, egyrészt messzebb volt a hang forrás, meg egy idő után elfáradtak tolni és abbahagyták. 
A balkáni gerle az azért idegesítő, mert rendkívül kitartó, csekély a szókincse amely mellé nagy közlés kényszer társul, végül is rokon lélek - vélhetőleg ezért tudtam olyan dühös lenni rájuk, a rokonlélekség bosszantott. Azt hiszem egyébként vidéken elviselném a balkáni gerlére ébredést, bár még nem próbáltam, mert úgy veszem, hogy az ott, egy nem urbánus környezetben alapfelszereltség, de a városban meg olyan mint a szerződés végén az apróbetűs rész. Hogy nem számítasz rá. A balkáni gerle hú-húúú-hú-jában az a legidegesítőbb, hogy semmire nem lehet következtetni, szenvtelen ti-tá-ti és kész. Mindenre ezt mondják, ha éhesek, ha macska jön, ha cicerlni akarnak. Mindent elintéznek ezzel. De azt az eshetőséget sem zárom ki, hogy valaha a balkáni gerléknek olyan nyelvezete volt, hogy csuda, csak elfogytak, elkoptak a szavaik, lemorzsolódott róla minden ami sallang és csak az maradt meg ami igazán lényeges. A balkáni gerlék nyelve ezért nagyon organikus, azt teszi amit a világban minden élő, igyekszik megsemmisíteni önmagát, akár tud róla, akár nem.
Ez idő szerint annyi közlendője van a világ gerleségének, hogy hú-húúú-hú.
Most hogy már egy életre kialvatlan vagyok, (kamaszkori traumám  a gerlék miatt nagyjából értem), tényleg kb. ennyi amit úgy általában véve érdemes mondani.
A műanyag dömper hangja még a gerlékénél is tömörebb, de a dömper az kidöglött a 80-as évek végén, közepén.

Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi aljasabb.

Keresztanya tolakodó parfümjének az illata, ahogy beléptem az előszobába olyan volt mintha falnak mennék. A tükrös fésülködő asztalból is az áradt, elnyomta a fekete bakelit telefon szagát, a dohos könyvekét is a polcon. Keresztapának lemezjátszó szaga volt. Apának eleinte bőrtáska szaga, aztán régi padláson tartott spirálfüzet szaga lett, végül pedig cigi kávé is fröccs, aztán ez így is maradt. Garics mama bőrének kenyér és dinnye, Garics papának fém és gyanta. Horváth mamának rosszul elmosott zsíros vájling és kukorica dara keveréke, néha fényesre taposott bőrszandál és párnapos kacsa. Horváth papa kamra (spejz) és biciklibelső szagú volt. Kiss Laci bácsi folyton benzin szagot árasztott magából, a pannónia motorjának pedig kisslaci szaga volt.
Anyának rózsaszín gyöngyház rúzs és golyóstoll szaga volt.
Egy szagpantheon vagyok, nemlétező dolgokkal kibélelve, minden napra jut egy ünnepélyes újratemetés.

Kutyák ugatják a holdat, farkasüvöltő a nyár, báránynak öltözik a holnap, de a számban még tegnapi a nyál.

Bejelentkezés
Új bejegyzés
Ír
Delete
Kijelentkezés
(napi rutin)