Tódi, te lettél a 2081-edik bejegyzés. Engem mindig érdekeltek az ilyesmik, hogy végül majd ki hogyan helyezkedik el az idő- és számegyenesen. Az a pozíció érdekel, amikor valaki beleér a kimozdíthatatlanságba, és hogy ott marad örökké, beleég a valahovába. Régi vásárokban is, a vurstliban ülve - mert hogy nagyon be voltam szarva mindenféle sergőkön és körhintákon - azzal ütöttem el az időt, hogy azon méláztam, hogy lehet, hogy a nagy forgatagban sétál ott valaki, aki most arctalan és nem ismerem, de később közöm lesz hozzá, barátom, szerelmem, feleségem lesz. És az is, hogy hány ilyen van. És most fáj a szívem persze, mert hogyis ne fájna egy olyan macskát elveszíteni, akinek az ábrázatja szín olyan, mint Mikszáth Kálmáné azon a pipázós képen, kicsit szigorú, de valamelyest mégis csak emberi. Ha akarod, ez a te nekrológod (nekrológban gyenge vagyok  - mindenben az vagyok, ezt az ember belül érzi csak igazán), de tudod, nálunk embereknél ez úgy van, hogy állatot nem illik emberként gyászolni. Ez ilyen főemlős szokás. Meg aztán a Maszat már végigcsinálta ezt előtted, ha úgy tetszik, kitaposta bennem neked az utat, és én én kétszer ugyanabba képtelen vagyok belehalni. Ami rossz, mert azt hiszem, hogy egy élet annál értékesebb, minél többször van belehalva. Elfáradtam az elfáradásba. Add át Maszatnak üdvözletem, kergetőzzetek tovább, ha van a cicamennyország. És ha van, akkor legyen kolbászból ott a kerítés, gépsonkából a metlaki. Most pedig indulok hozzád, megyek haza érted. Nem tudok sírni. Ez is itt egy merő kapkodás.

Érezte, már elég korán, gyerekkorában érezte, hogy valami nincs rendben. Biztos ezért is szeretett engem annyira, mert én meg pont az ellenkezőjét éreztem. Azt, hogy a világunk, nagy kerekség, langyos tejszaga van és nagyon kék színe. És mi vagyunk rajt' a mazsola. Ő a tömzsi, én a nyurga, ő a szorgalmas, én a lusta. Ő hamar nőtt, én lassan. Egyre terebélyesedett csak, de csak térfogatra, súlyra nem, én voltam kettőnk közül a nehezebb. Én győztem birkózásban, versenyfutásban, lábtengóban, és gombfociban. Nekem egyre tökéletesebb volt a világ(unk), amikor ő azt kezdte érezni, hogy valami végzetesen nincs rendben. Egyre nagyobb lett, de ugyanakkor könnyebb. Az éves iskolai mérlegeléseken egyre kevesebbet mutatott a mérleg ha ráállt, minden egyes évben csak megint könnyebb. Én pedig csak gyarapodtam, nehezültem, nagy cula, úgy kezdett el hívni az anyám, neki meg soha se engedte el az anyja az utcán a kezét. Ha iskola után a kiserdőben, a gázcseretelep mellett titokcigiztek a fiúk, akkor ő ugyan velük ment, de soha nem dohányzott, lehetőleg igyekezett minél meszebb kerülni attól akinél parázslott a cigaretta, nagy nehéz táskáját markolta. Egyszer véletlenül megláttam, hogy nem csak tankönyvek, irkák vannak abban a táskában. Két kisméretű tégla is volt benne. Egyszer a tolltartójában láttam, hogy horgászólommal van körbe rakva. Érezte, de nem tudta, azt hogy ő nagyon könnyű, könnyebb bárkinél akit ismer. Azt gyerekfejjel  nem igen tudta, hogy ez a könnyűség csak üresség sziplán vagy egy valamikor eljövő szabadság lehetséges nyughelye. És ő egyre nagyobb és egyre könnyebb lett, és egyre több koloncot rakott bele az iskolatáskájába, és még a csehszlovák orkádzsekije cipzárjára is ólmot rakott fityegőnek. Én meg egyre nyurgább, egyre culább lettem, növekedett a testsúlyom, valami, vagy valaki mindig tartotta bennem a lelket. Gyerekfejjel nem igen tudtam, hogy ez a tömörség csak belülről növekvő kérgesedés, vagy egy valamikor eljövő ürességnek a hús és csont által való helyfoglalása. Én utáltam a szelet, ő nem utálta, de nagyon félt tőle. Én azt hittem egészen sokáig, hogy a szelet a fák csinálják, abbéli dühükben, hogy oda vannak szegezve egyetlen ponthoz. Ő ilyet soha nem hitt, ő okos volt, légmozgásban különösen erős. Olyan színészek kártyanaptárait gyűjtötte, akiknek 10-nől 8 ember felismerte az arcát, de nem tudta a nevét. A kedvenc rádióműsora a vízállásjelentés volt, kis füzetbe írta ami ott elhangzott, egy félig pucér Brigitte Bardot kép volt benne a könyvjelző.
Egy május elsején tűnt el. Mi ketten vittük a felvonuláson az iskola tábláját. Amikor az emelvény elé értünk meg kellett állnunk, koreográfiailag. Élőkép, miegymás. Aztán az iskola összes diákja leoldotta a csuklójáról a lufi kötelét és az égre szabadította, hogy lássák ott fent az égiek is, hogy milyen nagy boldogság van idelent a földön. Akkor láttam őt utoljára. Senki nem hallott felőle. Mondták azt is hogy megbetegedett, hogy külföldre szöktek, hogy az alföldön kaptak lakást és még sok ilyeneket. Nem tudom mi történt, de nekem még aznap, azon a valamikori május elsején amint haza felé tartottam, az égből a vállamra esett egy 5 grammos horgászólom.

Egy farakás a ház mellett. Egy jégvirág az ablakon. Egy kutya csaholása. Egy gyűrődés a dunnán. Egy légy a kihűlt kályhán. Egy kicsorbult fülü bögre. Egy reggeli szívdobbanás. Egy elsőnek hitt lélegzet. Egy koszfolt a hajópadlón. Egy felemelt mutatóujj. Egy kopasz meggyfa. Egy ónfazék az eresz alatt. Egy elérzékenyült jégcsap. Egy béka a küszöbön. Egy homályos fotó a falon. Egy ferdén bevert szög a gangon. Egy falnak támasztott seprű. Egy megállt óra. Egy földbe taposott dianás üveg. Egy megsárgult naptár. Egy gombos doboz. Egy félig megfejtett keresztrejtvény. Egy varázsszemű rádió. Egy száradó mosogatórongy. Egy áldozati csirke. Egy lepattogzott lábas. Egy papírba gyűrt élesztődarab. Egy szúette nyugágy. Egy tollbetét. Egy rongyokkal teli heverő. Egy 37,8-at mutató lázmérő. Egy film színház muzsikával teli láda. Egy gödör a kutyaól alatt. Egy kiszáradt tuja. Egy kiégetett viaszkos vászon. Egy nő az asztali áldáson. Egy első lélegzet. Egy szalmamatrac zizegése. Egy almahéjjal teli vödör. Egy marék hó. Egy szemhunyásnyi idő. Egy ököllel bevert ablak. Egy fataliga. Egy mészfolt az arcon. Egy gyantacsomó. Egy dér ütött piszkebokor. Egy mérleg réztányérjai.
Egy ébredés. Egy lélegzet. Egy szemfedő. Egy lepel. Egy fekete bársony ing. Egy öltözés egy skoda százas hátsó ülésén. Egy vonat. Otthonról haza.

Vigyázat, itt most számok jönnek. És betűk. És én ezektől külön külön is képes vagyok összezavarodni. Engem az ánégyzetpluszbénégyzettel ki lehetett készíteni. Most is így lesz. ki fogok készülni. Amikor annyi idős voltál min most én, öt éves voltam. Már vannak rólad képeim. Egyenruhában indultál el reggelente. Olyankor azt mondtad: megyek szoliba. És akkor még az nem azt jelentette, hogy le akarnál barnulni, hanem azt hogy a várja a lelked a fegyveres testület, hogy szolgálhasd a dolgozó népet. Ezt mondtad minden augusztusonként az építők parkjában, a sör és a virsli előtt volt egy ilyen intermezzo, hogy te és a többi hozzád hasonló egyszerre csa k ezt mondja. Mi meg kicsit hátrébb álltunk, a te apád, az ő posztócipője és én. Mindannyian büszkék voltunk rád. Amikor én öt éves voltam, akkor te rendőr voltál, és színtévesztő. Vannak már rólad képeim. Ahogy állsz egy piros szőnyeggel a hónod alatt és mindvégig azt hiszed, hogy zöldet hozol. Nagy és félelmetes lapátkezed van, olyan mint nemzeti nagyjaink szobrainak. Soha nem volt rajta gyűrű, anya szerint azért, hogy tudj kurvázni. Amikor öt éves vagyok, akkor te még mindig nagy vagy, és néha kurvázol. Mi ott állunk a hátsó sorban, a te apád, az ő posztócipője és én, és leszegett fejjel kavicsokat rugdalunk a porban. Amikor te öt éves voltál akkor te is rugdaltad néhányszor így a kavicsokat, csak te az anyukáddal, az én nagyanyámmal. Amikor öt éves voltál, talán voltak már rólad emlékeim, mint ahogy nekem is vannak. Lehet, hogy egyre gondoltunk mi, az ötéves korunkban, hogy jövőnek azt a közeget nevezek, ahol semmi sem sikerül, minden kancsal lesz, vagy ha az nem is, de gellert kap. Amikor annyi idős voltál, mint most én a Sarokházba jártál, és néha engem is elvittél, és akkkor mindig botrányok voltak. Nekem - bár ezt nem mondanám el soha bele a szemedbe - azóta vészterhes egy kicsit a gesztenyepüré első falatja. A többi nem, mindig csak az első, és az nagyon. Amikor én öt éves voltam, már megtanultam, hogyan ne nézzek a szemedbe. A haverjaid szemébe néztem a tied helyett. Név szerint ismerem őket. A Szalóky Laci, aki két fél hubiért ingyen nyírt meg engem, csak szombaton kellett menni, mindig zárás előtt. Amikor öt éves voltam, akkor úgy néztem ki én a hajammal mint egy csocsójátékos.
Nagyon sok haverod volt, nem is értettem én öt évesen, hogy tudsz annyi nevet megjegyezni, és azt hogy az a rengeteg ember hol lakik. És te tudtad, soha nem mentél a Csík Janihoz véletlenségből, amikor a Szuromi Imréhez akartál. A Szuromi bádogos volt, és alkoholista, már nem él, de nem azért mert leesett, hanem mert részegen bandukolt haza és találkozott egy másik részeggel, és annak autója volt. Amikor öt éves voltam megengedte, hogy felmenjek vele a tetőre. Egy zöldséges bolt tetejére, és hozott vel a boltos nekünk dinnyét. És a Szuromi felszegte a dinnyét, vágott nekem is. Bűn rossz volt az a dinnye. Azt mondta a Szuromi, hogy direkt hozott rossz dinnyét, és mostantól nem kell lemennem pisilni a tetőről, megmutatta a csatornát, hogy hova kell majd eztán.
Amikor öt éves voltam alig tudtam valamit, pedig a zöldséges tetejéről jó messzire el lehetett látni, ha az ember hunyorgott látta a Sarokházat, meg a Százas népboltot is. Amikor öt éves voltam, akkor nem éreztem hiányát a jövőnek. Most sem hiányozna, ha nem ömlene lépten nyomon az, hogy: van. Színes szórólapokon hírdetik a jövőt, vagy aluljárókban, hol énekelnek, hol ordítoznak róla. És mi tagadás, olyan vagyok mint egy öt éves, majdnem mindent elhiszek.

Minden évben megy a sixtusi kápolnába, 3 napra. Eleinte izgatták a freskók, ma már inkább unja őket. Már csak a repedéseket fényképezi. Az érdekli, hogy merre fejlődnek. Szerinte baromira nem véletlen, hogy a teremtés freskója a kezeknél van megrepedve. De azt sem tartaná kizártnak, hogy a repedések is festve vannak. Az a fajta aki a kételkedésben is kételkedik. Egyszer számításokat végzett, hogy a dédunokája kb 2081-ben fog megszületni. Amikor ő már nem lesz, meg semmi sem lesz ami van, mert akkor már másra fogják azt mondani, hogy van, erre a mostnai vanra azt fogják majd mondani, hogy nincs. Szóval kiszámította ezt az évet, osztott, szorzott és ez jött ki neki. És írt a még csak benne létező unokájának egy levelet. Abban megemlítette, amennyiben áll még a sixtusi kápolna, nem alakították át benzinkúttá, vagy kistérségi közösségi házzá, el ne mulassza azt, hogy végére járjon ezeknek a repedéseknek. Aztán bezacskózott még egy kézi furdancsot is, egy spáros nylonba, rá kis címkét tett, ráírta a nevét, a kézi furdancs vásárlásának becsült időpontját és elásta az erdőben. A levélben az is megírta, hol ásson a dédunoka majd 3012-ben.  Mindenkinek kell életprogram - az övé ez - ezt szokta mondani. Hosszútávú létező. Az élete egymerő, szüntelen készülködés a jövőre. Most még nem jó, de majd jó lesz. Így telik neki a múlás, csápokat ereszt a jövőbe, szétrepeszti.

Ugyanaz a szoba, ugyanaz az ember. A Viszonyuk az ami más. Régi szoba, régi tárgyak, alattuk már nem a régi eredeti helyük. Már soha nem mennek oda vissza, egy darabig vándorolnak még, aztán fáradtan megporosodni lesz már kedvük. Látszatléteznek. A soha ki nem olvasott könyvek univerzuma is csak mindegyre tágul, igazgatja őket a kezemben lakó káosz, elfelejtett majd észbehozott cetliket keresve. És ez a fakó ablak is. Ezen keresztül ömlött be a világmindenség köbméterszám, kötött oda a linóleumra, az ember nem is igazán győzte pajszerolni. És jutott bőven külvilág az emberre is. De tisztán lehet arra emlékezni, hogy ez az ablak tavaszi nagytakarítások alkalmával elmosolyodott - évente egyszer, amikor az ember anyja nyikorgó népszavával a kezében, lehelt a síküvegre serényen. Aztán, ahogy ez már szobáknál lenni szokott, romlásnak indult, elsőbben a négy fenti sarok mentén vásni kezdett. Tisztázatlan eredetű foltok telepedtek meg a falon, polcokon, kárpitokon, pánikajándéknak számító makramékompozíciókon, urbánus eredetű asztali áldásokon. Székek karfái fordultak ki helyükről, szekrényajtók váltak örökre becsukhatatlanná, nikotinnal festett a tapétára pointilista stílusban valami felsőbb erő.
Felsőbb erő a legfelső emeleten, az már nem tréfa dolog, ott tényleg azt érzi az ember, hogy onnan már nincs tovább. És tényleg soha nem is igazán volt nagyon, mert a szob az egyben a hova is.
Ugyanaz a szoba, ugyanazok az emberek. Egymást lakják, letüdőzik a légköbmétert. Mindegyik ember saját országot hord a mellkasában, átmeneti idők,  amíg nem jön el az ő országa - és ahogy ez most kinéz, hát nem nagyon akaródzik eljönni sehogy sem. Elköltözik a szobából a rend, helyére szagok telepednek, lakhatatlan lakótelepiség növi be az ablakpárkányt, szivárog ki a lepattogzott festék alól az ott rekedt korszellem. Ráront az emberre. Aztán melyik előbb, melyik utóbb minden szoba öregedni kezd, aztán az ember meg belevénül, de okot és okságot a tudomány el nem érheti. Szoba öregít-e embert, vagy az ember a szobát? És olyankor már fél az ember bárminő mostani szobákba belépni mert azt nehogy megöregítse, nehogy szeplőt hagyjon benne, meg aztán van félelem attól is, hogy a szoba öregítené őt. Csak annyi biztos, hogy a titkos kórt, melytől évente lehullik egy két metlaki lábazat, azt ember hordja magában. Porsminkjeik alól plüssállatok agóniiája mosolyog.
Annyi minden történt meg itt és annyi minden nem történhetett. A szoba nem levése a van-t megrepszti, az ember meg azt érzi, hogy végtelen. Nem gyűlölöm én ezt a szobát - igaz nem is szeretem, viszonyom hozzá a közöny és a nyegle tudomásulvétel közé pozícionálható. Másfelől pedig ha benne tartózkodom akkor pontos fogalmazásra, viszonylagos őszinteségre kényszerít. Présel. Annyi szobán vagyok már túl, de csak ezt az egyet ismerem igazán. Annyi szoba betegített, de csak ebben az egyben tudtam betegnek lenni. 80-as évek béli szaggal impregnált a a szőnyeg, bökrégkben csorbaszellem lakik. Én ezt  szobát mindig, mindenhova magammal viszem, ezért van az, hogy nem is nagyon van merre menni. Ez a szoba a hova. Az egyetlen szoba viszont a sok milliárd szobák közül aki ismer engem és elvisel.
Felettem plafon, alattam linóleum, bennem a hiányérzet. Íme hát megszívtam.

Hat alaptípus.

Van agya, de nem használja. Nincs agya és használja. Van agya de nem tud róla. Nincs agya, és tud róla. Van agya, de nem az övé. Nincs agya, és a sajátja.
Hatfélék, bogoznak, szőnek, egyik a másiknak kivájja.

Épp a testemben, épp a lelkemet vettem szemügyre. Lassan már szemüveg kell magamhoz. Nehezen bogarászom ki az apróbetűs* részeket. Egy ember szorgalmával dolgozik  bennem egy állat.

* szemre (még) való vagyok

Nagyon úgy néz ki, hogy a disznófejű nagy úr megmurdelt. Oda a disznóvágás. Nem is az van, mert az eddig se nagyon volt, mondva volt. A disznóvágás látszata, az, na most már az se. Aztán mondva lett, hogy nem olyan medence ez a Kárpát, hogy ide begyűrűzne. Aztán most meg lehet látni, hogy államosítva lesz az üst, a hurkatöltő, meg még a malacpörzsölő is. Bizonytalan ideig nem fog ez desznyó aranytojást tojni. Aztán lehet, hogy olyan gyűrűzés lesz itt, hogy a mikulás se lesz, meg nyuszi se lesz, meg aztán békegalamb, hogy a rohadás jöjjön rá, az se lesz. Most valami nagy nagy tüzet kéne rakni, mielőtt kiéneklik a disznósajtot a boraboráról a bankár dalárda.

Azt álmodtam, hogy ufó vagyok. Aztán felébredtem. Aztán megigazítottam
egy képet a falon. A kép megigazult. Aztán kimentem az utcára és azt
láttam, hogy ember vagyok és ufók sétálnak az utcán. Aztán már nem volt
sehogy, és az valahogy jól esett. Aztán már felmásztam egy árbócrúdra, és azt kiabáltam le a
fedélzetre, hogy víz a láthatáron. Aztán leszaladtam és azt kiabáltam
fel az árbóckosárba, hogy akkor kikötünk. Aztán megtelepedtem egy
lakatlan tengeren. Aztán jöttek a medúzák. Aztán arra akartak
megtanítani hogy hogyan kell szomjazni. Aztán elmentem másik tengert
keresni. Aztán már nem találtam. Aztán már vissza mentem és megint
kikötöttem. Aztán akkor már túlzsúfolt volt a tenger, medúzák közt
maradhat ember csak az ember. Aztán azt mondtam magamnak, hogy leszarom a küzdve küzdést, meg hogy mondottam ember és közben tévesen az égre néztem. Aztán nekem lett értékválságom, az értéknek pedig álsága. Aztán már elmúlt felettem az idő. Aztán
én is elmúltam az idő fölött. Aztán annyira kimerültem, hogy elaludtam.
Aztán azt álmodtam, hogy ufó vagyok, de legalább is nem abba a
képkeretbe való amit ébredés után majd mindjárt megfogok igazítani a
falon.

Az hogy majd kicsattanok az egészségtől az nem valami túlzó kifejezés. Szó szerint értendő. Valóban csattanok, távoznak belőlem a testnek mérgei, pedig idestova nem látom a szaunától a felhőt 20 éve se. (A finnek egyébként a szanuna gőzre mondják azt a szót amit az ófinnek, a nagyon régi finnek a lélekre használta, szép ez, de annyira mégsem, hogy magát a szót megjegyeztem volna).
Szerintem amikor anya szült engem, akkor belém szülte ezt a kicsattanó egészséget is, ami azért rohadt fájdalmas tud lenne, ha nem talál jobb kifejezési formát mint a lob. Tegnap pont erről írtam, hogy rés melyen keresztül ki lehetne szivárogni, el innen ebből, az olyan ufóktól és droidoktól lakta helyről, akik pont az várják el, hogy minden egyes nap ismerd be, viselkedj úgy mint ha pont te lennél droid, és te lennél ufó, a te arányérzékeid kancsalok, a te igazságérzeted fekélyes. Óbazmeg, már csak azért is tudom utálni őket, hogy ezt így, hogy igazságérzet leírom, pedig nem akarom leírni, mert a szót is utálom, meg azt is ha van egyáltalán nekem ilyenem. Egyszóval, nemtől, vallási felekezettől és iskolázottságtól is függetlenül szarjankóktól való távozás. És tegnap erről írtam, a szivárgásról, és bele nézek a tulajdon testembe, és látom, hogy ott is erre van igény, az anyagelmenetelre, táguló pórusokra, menekülési útvonalra. Úgy hagyják el a mérgek a testemet, ahogy a patkányok, a szarjankók a sülyedő hajót. Aztán, hogy ez a jéghegy csúcsa, az se túlzó kifejezés, az aggaszt csak, hogy én már a csúcsától is tudok szenvedni, olykor meg szenvelegni.
A nap végére, amikor elcsitulnak azért a test mérgei, olyankor szoktam azt gondolni, szokott rend szerint, amikor már tudom, hogy aznap nem fogom többet kinyitni a szemem, de az eszmélet még nem költözött ki belőlem, hogy másnap reggel újra kezdje. Akkortájt még üzen egy utolsót, hogy nem élni születtem. Mondatbeivódás. Holnapra felfakad. Szaladj a gézért. Hol a tetrán? Így tetrán, úgy tetrán, Rozika, Terike, Marcsa. Szauna és flóra.

Szeretem úgy elképzelni ezt itt, ezt a mindent - amire azért nem merném mondani, hogy világ, mert ahhoz elég szubjektív és az énvilág az mára már nem világ, arról ugyanis is le lett rágva a hús, elgyarmatosodott, felverte a muhar, be lett hintve sóval, borssal, vigalommal (meg aztán az így hogy világ, kimondva nem is nagyon tudom hova tenni, mert nem egyéb az mint mondás, nem a valami, hanem a valaminek a mondása) - mint egy fürdőszobát. A fürdőszoba azért jó, mert azt meg lehet fogni, a világot meg nem lehet, illetve lehet, de nem szabad.
És amikor én azt képzelem, hogy ez a rengeteg sok minden egyben van, összeáll, akkor tényleg úgy néz ki mint egy fürdőszoba. Földrajzi helyzetemből adódóan épp olyan mint egy munkásszállás fürdőszobája a korahetvenes évekből, és posztakármista is, de fürdőszoba azért. És én sose azt nézem, hogy milyen a szaniter, és hogy mellé van e hugyozva a wc csészének, mellesleg igen, vagy eszi e a vízkő a csaptelepet. Amikor fürdőszobának gondolom ezt az egészet, akkor engem csak a fuga érdekel belőle, nem az hogy koszos e, vagy telepszik e rajta a penész, és az se különösebben szokott, hogy miylen csempe veszi körül. A fuga is csak azért lényeges, mert ebben az elátkozott fürdőszobában az az egyetlen út - nincs más mód az elszivárgásra. Lezuhanás a zuhanyrózsa széléről (sub rosa), vagy szétkenődni az olasz import csempén és lefolyni a lábazatra - ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a Viledától. A fuga a harmadik út, rés a kétpolusság rettentő pajzsán. (Ennek a fürdőszobának eddig az volt a baja, hogy mindig kettő közül kellett, választani, úgy mint jó és rossz, igaz és hamis, stb, pedig hagyományosan mindenből három van, királyfiból magyarigazságból, aztán az atya és fiú meg szentlélek, út , igazság, élet, ilyenekről már nem is ejtve szót. Egy vízcsepp alakját öltöm ilyenkor magamra, jóformán csak ehhez értek, ráz az önsajnálat, ott reszketek a zuhanyrózsa szélén, én a szegény pára. Annyit akartam csak mondani, hogy a létező világból nekem legjobban a rések tetszenek, ha lehet abból is a tökéletlen illeszkedés, a könyebb átjárás miatt. Újabban, ha egy szép kerítést látok, akkor is a két léc közti szünetet dícsérem meg.

Van nekem olyanom, hogy mondatbeivódás. Verbális tetoválás, ha úgy tetszik. Amikor kiradírozhatatlan lesz, mint egy dollyroll sláger és közben gyűlölhető, de közben megy fejben, hogy iminimiszeminimisubáppáhagydmárabba. Amikor megtörténik a mondatbeivódás, azt már lehet előre tudni, hogy az egy egész életre szól, az ilyesmit észre veszem, és az elég ijesztő, amikor osztok szorzok a várható élettartamomat számítgatva, hogy elég sok ideig (hoppá, optimizmuson kapom magam) kell egy-egy mondattal szaladozni széles e világban. Ma is beivódott egy mondat, és ahogy megfigyelem a kora délutáni beivódások a legjobbak, de mint mondtam, mindehogyan terhek. Vinni fogom egy darabig, sose múlik el nélkülem. Csak velem.
"Volt ott egy kevés hűvös anyageljövetel."
És azt hiszem enyire szíven nem ütött, ennyire tarkón még em vágott mostanában mondat, akár így magában, akár az áthallásaival. Mert most ide tényleg csak egy kevés, hűvös anyageljövetel kell, hogy töltekezzék be vele az aki még szégyenszemre nincsen betöltekezve, se ideológiailag, se társadalmilag, se sehogy. Akikben nincsen meg az elhatározás se abban, hogy igénytelenül vagy igényesen legyen nevetséges és hülye. Hűvös anyag kell, és az ő eljövetele, hogy kitöltse azt ami eddig üresen állt, és annyira bosszantott már mindenkit, mint ha legalább is az ő helyét foglalná ebben a nagy micsodaságban. Azért kell, hogy ez a hűvös anyag jöjjön már, mert ha nem jön, akkor ez az egész kóceráj teljesen be lsez lakva. Ami pedig teljesen be van lakva, az lakhatatlan. Ezért hát még mindig jobb, ha valami anyag tölti ki.

A Magyar Titkosszolgálat archívumából #02:

A Magyar Titkosszolgálat archívumából:

Egy ötven méteres üres úszómedencében úsznak. Mindegyik média/kommunikáció szakos. Egytől egyig, faltól-falig. A cipészek, a pékek, az epedakészítők kihaltak. Játszuk most ezt, játszuk azt, hogy drámaiság van. Ne azt, hogy nincs tovább, ne azt, csakis azt, hogy drámai, de van tovább. Sok az eszkimó, remény a kvóta. Szóval a tempó is csak olyan formán van, hogy nincsen, elbeszélve van, úgy van. Ki van mondva, hogy verejték, de maga a verejték az nincsen, szó van, nem helyette, ellene. Stilisztika van helyette. Ki van mondva, hogy cica, de az meg elvitte saját magát.
Ha lenne kalapom a fejembe húznám, de nem hogy kalapom, merszem sincsen. Aztán nézném hogy fecseg ez a kiürült ötven méteres úszomedence, benne a sok zsizsik, és bíztatnám magam, hogy merjek benne kételkedni, hogy nagyobbnak van mondva mint amijen. Hogy ez itten kurvára nem ötven méteres, vagy hosszabb, vagy rövidebb, de hogy nem ötven az egyszer zicher. Hogy itt, ebben a medencében a hátrafelé nyilazás az félreértelmezett menekülés, maga a honfoglalás az meg nemes egyszerűséggel rsszul koordinált, de jól kommunikált eltévedés. Azt akartam kérdezni, hogy van e otthon valaki. Nem, nem azt. Azt hogy; van e otthon, valaki? (esetleg: van e valaki, otthon? És hogy ha ennyire üres, akkor hogy a csudába van ennyi vihar benne.

Tegnap már megint a Keleti pályudvaron - ami szerintem 100% képezi le azt amire azt mondjuk, hogy magyar, meg hogy ország - szóval ott, indulási oldalról átmenni érkezésire, szóval, hogy ívet írni le, ha nem is egy életét, de úgy skiccelni azt amire már majdnem azt lehet mondani, hogy ez az. Szemrebbenéssel, mert tudni lehet, hogy ez az az, az olyan az amilyen az az az már soha nem tud lenni, eltévedni lehet benne ahogy akárminő forgatagban. Rajta felejteni a szemet egy itáliai hálókocsin, a maszatos ablak mögötti létezés látványát lesni, a kis tyúklétrák fokai közé befeszült rendszert, és abban bennefoglaltatni amit még nyújtózva ugyan, de képes elbírni az érzékelés, ők vannak, mármint a látványok, az impresszionizmus, az igazság és azt félek kijelenteni, hogy odaképzelem magam, bele abba az itáliába tartó vonat hálófülkéjébe, és ahogy fekszem a sötétben, ami több mint ijesztő, mert én hajlamos vagyok testhelyzetekben ragadni, az indokoltnál jóval hosszabb ideig, és ritmusra simítják majd végig egy nem létező város fényei a kárpitot, a piktogrammokat, hogy hogyan és hol nem lehet kihajolni, vagy kidobni a boros üveget. És ott lesz ennek az egészen a végén a megérkezés. De nincs megérkezés, jobbára az út is csak képzelt, a távolság meg ugye üveggolyó. Az álom utáni maradék, többnyire rossz szájíztől terhes. És egy idegen városban, ami talán még, talán már, de sehogy nem létezik, és ott még félni sem úgy kell mint itt, szóval ott az indulási oldalról, az érkezésire, szóval amíg onnan oda átér az ember sokszor olyan kis semmi időnek tűnik, hogy többször is kedve lenne megkérdezni közben, akár minden egyes lépésnél, hogy miért is csinálja. Aztán megigazítja a gyávaságtapaszt a száján és utána néz egy itáliába tartó, távolodó vonat hálófülkéjének. Talpa alatt kitapogatja lábujjával egy nemlétező város pulzusát. Sehol sincs, otthon van, szóval ezt gondolja olyankor magában.

Milyen érdekes - egyáltalán nem érdekes, vagyis maga a szó, így hogy érdekes, nem födi be és érdekeset elég rég óta nem is nagyon tudok mondani, maga vagyok a ritmustalan ismétlődés -, hogy szombaton épp azzal keltem, hogy milyen nagyon meg vannak örgedve a szombatjaim. Levesszagúak ugyan, rendesen ahogy kell, de észlelhető némi elvásódás, szájíz tájban mindenképp. És én ezt a tegnapelőtti szombaton úgy éreztem, hogy a bennemvaló szombatok vannak megöregedve, olyasmire gondolni sosem mernék, hogy a szombat, úgy általában megöregedett, hogy a kollektív szombatjaink vénülnek és pocsékolódnak és ez mindig csak egy sokadik, rákövetköző vasárnap vehető észre. Abban bíztam, hogy a nagy, általánosságban vett szombatra még a kezdet kezdetén rálöttyintette valaki véletlenségből az életelixírt, délelőtti zsebtévével, fixifoxival, bundáskenyérrel és főzött kakaóval és a szombat az azóta is konstans. És hogy olyan mondatokat ki sem mernék ejteni a számon, mint azt, hogy az emberiség szombatjai meg vannak számlálva. A szombatok emberiségét meg figyelmen kívül tudom hagyni. Olyat lehet állítani, hogy a szombat most nincs jó passzban, kócos, ledöntötte lábáról a láz, gyengélkedik, megtestesedett, stb, de hogy a szombattal komoly gondok lehetnének, azt azért nem. Tudom, hogy két szombat van, az én szombatom az egyik, a másik az a közös, a kommunális szombat. Köszönő viszonyban vannak egymással, de nem tegeződnek. Néha azért igen - ha máshogy nem akkor úgy, hogy baszod alássan - felszólító mód, és akkor az inkább csak félig tegezés. Ezen a szombaton egy elég nagy, egetverő telihold csúszott fel erre a szombati égre, be is dugult estére tőle az orrom. Láncdohányoztam is, falat is bámultam. Aztán nagyon hirtelen lett az este, a szombatban is meg bennem is. Majdhogynem egyszerre, de azért külön.

A szatyromon is fül van, a fülemen is szatyor van,
vasárnapszagút lehelek, az életérzésem non-stop,
hétvégföldes a félcipőm, abban gázolok a boltban,
kinézek, felírok, elmegyek, beteszek, fizetek és bontok.

Évente találkozunk. Egyszer. Mindig a halálról beszélünk.Megfigyelted már? És te mindig ugyanazt kérdezed minden egyes évben. Az szoktad kérdezni, na mit, mondjad, tudom most is ezt fogod, mindig így van, mindig ezt kérdezed. Közben meg olyan az intonációd, hogy azt meg kell zabálni. Na kérdezd, tudom mi jön, szépen és tagoltan azt fogod kérdezni, hogy. Na gyerünk, már szinte várom, reszket a fülemben a kalapács és az üllő, belső mellkasi dobpergésem lesz ettől. Na nyögd már ki, kérdezd, bátran, eddig is ment eztán is fog.
Nem foglalkozol te túl sokat a halállal?
Csak kinyögted. Már kicsit féltem, hogy most már nem lesz, hogy nem kérdezed meg, hogy már annyira be leszünk szarva, hogy nem mered megkérdezni. És ugye most te is azt várod, hogy azt mondjam amit ilyenkor mindig is szoktam mondani. De várj, most nem. Jól rám ijesztettél előbb ezzel, hogy kétséget hagytál afelő, hogy megkérdezed. Nekem ez így nem megy. Nem tudom azt mondani, és félre ne érts, én nem a választól vagyok beszarva, sokkal inkább attól, hogy majd a végén mégsem kérdezed meg.
Nekem most nem megy az hogy

Papp néni szerette a szelet. A strandon is akkor szeretett a legjobban lenni amikor fújta a szél a hátunk mögött a jegenye sort, és akkor mondta is nekem, hogy az most jó, hogy olyan mint a mennyországban.  Pletykáltak a levelek, mert a jegenye az egy elég hülye fa, mi pedig áztattuk a termálban magunk. A szelet szerette, a huzatot meg ki nem állhatta, a templomban is mindig arra panaszkodott, hogy ő ilyen kereszthuzatban tíznél több miatyánkot nem tud elmondani, jobban szereti azt ő otthon mondani, amikor lefolyik a sötét este az égről, az udvarra előbb, az ecetfák levelére, onnan a kifényesedett ásó és kapa nyelekre, úgy le a hideg fűre, hogy odaalvadjon reggelig. Amikor ez megtörtén akkor lehetett behúzni a nagyajtót.
És azért is furcsa, vagy lehet, hogy inkább törvényszerű, de Papp néni lelkét épp a böjti szelek fújták ki belőle, pedig ott lakott az a lélek benne egészen 87 esztendeig. Rendes temetése volt, családi kérésre zártkoporsós ravatalozással, mérsékelt sírórohamosztagokkal.
És Papp néniről nagyjából lehetett sejteni, hogy hol van, de olyankor meg az kezdte el érdekelni az embert, hogy amikor betették a nagyajtót kívülről a házán és kattant a tutolakat, hogy akkor mihez kezd magával az a sok minden, ami még van, ami még megmaradt és most már magára is van maradva. Mihez kezd például az az idő, ami a vályog falak mögött rekedt, és mostantól jó sokáig nem fogja belélegezni senki, örökösök hiányában. A házban bizonyosan olyan sötét lehetett, mint amit Papp néni is látott, utazva a nyirkos földbe a föld középpontja felé,  vaksötét.
Néhány hónap múlva, a Képzőművészeti Alapot reklámozó gyufásskatyulyából egy, a Beatles dobosára megtévesztésig hasonlító fapálcika mászott ki. Felmászott a polcra, ott megtetszett neki egy vímesdoboz, az érzéstől lángra lobbant, ugyanakkor megcsúszott a polcon, leesett onnan, egyenest bele a a petróleumlámbába. És lett világosság. Ha valaki bent lehetett volna abban a sötétségtől üres házban tisztán látta volna a kamra cirádás kilincsét, a méreteit tekintve eltúlzott kulcsot, a lábasokat, a csészéket, a sokol rádiót, az ultra kézmosót a lavór mellett, a nők lapja falinaptárat, a piros ceglédi kannákat, a fali áldás szövegét (az én uram csak a vizet issza, nem sírom a leányságom vissza), az asztal alatt kazlakban heverő szabadföldeket 4 esztendiziglen, a törött szemüvegeket, a valószerűtlenül virágmintás otthonkákat, az önkézzel pecsvörkölt kötényeket, a sparhelt zománcának lepattogzásait, a korlátján az utoljára használt törlőruhát, Papp Ignác bekeretezett fotóját, mellette, kicsit alatta és jobbra Erzsike elsőáldozása, fehér, függőnyszerű kesztyűben, és ott vagyok én is, igen én, a mindig norvégmintás, mindig bazsalygós, tervezetten született, erős akaratból tejfogú. Ami addig nem volt, most a fény - tessék - mindet visszahozta, mindez egy meggondolatlan, egy, a Beatles dobosára megtévesztésig hasonlító gyufaszál érzelmessége révén.
Aztán sokáig nem történt semmi, csak az üres ragyogás terpeszkedett a sötét helyén, nyomta szét a vályogfalakat, vagy elhevert a döngölt földpadlón. Nem tudni mi idő telt el, mert az ilyet nem lehet években mérni, a lassú csorgásra nincs szó, tízezermillibilliárdnyi kétszer is meggondolt sóhaj, annyi volt. Aztán a ház egyszer csak összedőlt. Állítólag, az utolsó napon, mozgolódás volt a kávéskészletek között, az egyik, csorbaszélű valahogy átmászott az asztalra és a következőeket mondta: én vagyok az út, az igazság és a csésze. És akkor egyszere minden összeomlott, ami addig a ház volt. Mondják, a fény vetette szét.
És most itt vagyok beékelődve, beleszorulva a jelenidőbe, úgy hogy féltemben még alanyt és állítmányt is elfelejtek egyeztetni, a vesszőhibák temérdeksége fölött szemet is hunyva. Itt állék tehát én, aki magam valék a jelen, csípőre teszem a kezem, állok a háznak hűlt helyén,valék oly mint egy szent tehén. Számban flegmaságot söndörgetek, jobb szegletből a bal szegletbe, bal szegletből a jobb szegletbe, jár a gyufaszál, cöccögögök és értek, krákogok , slejm, a sok kiköpött miértek, és mondom ,ha innen nézem már minden világos ebben a fényben. Ha meg onnan nézem, csak kosz vagyok, fénylek a vaksötétben.

Egyszer csak fogja magát és elmegy. Semmi módon nem lehet majd maradásra bírni, és ha így lesz, aztán majd nekem kell helyette is írni. Ismerem már, ő nem olyan fajta, mindig versenyzik valamivel, de nem megy el a rajtra. Fogni fogja magát, nem lesz erő mi vissza tartsa, igaz én majd nem is nagyon marasztalom, a hátát nézem majd, és ujjammal matatok az asztalon. Ráébred, hogy ő többé már nem önazonos énvelem, ő engem félreutánoz, míg én őt egyre rosszabbul mímelem. Eltűnik, akárha soha nem is lett volna, felváltva játszuk azt, hogy ő elefánt én bolha. E hangulatban telnek mostani napjaink, az enyém és az övé. Egyébként a közös napjaink is csak olyan formán közösek, hogy amire én tudom a választ azt ő soha nem kérdezné tőlem.
Elegünk lesz majd egyszer, talán májusban, de mindenhogyan csak önmagunkból, és én majd nem mehetek, és ő majd nem maradhat. De nem lesz  fájdalmas, mindez maga lesz az észrevétlen lágyság, könnyűség, akár az avaron lépés, homályos lesz ahogy egy lélegzetvétel lehet csak az, vagy mint vattacukrot fény felé tartani.
Egyszer elmegy, rajtam kívül majd senki sem veszi észre, hogy már nincsen, hogy eltűnt. Kiszökik, az ajtót se húzza be majd maga után, leakasztja a kabátját a fogasról, szegre akasztja a kulcsot, távozik innen, attól aki én vagyok, fogja magát, mondom, és elmegy az aki ezt itt most leírta.

Én az életem nagyobb hányadát a tévhitben szoktam tölteni. Akkor is amikor nem, nincsenek illúzióim. Illetve van az a tévhitem, hogy nincsenek illúzióim. A tévhit az még a rögeszménél is makacsabb, ugyanakkor csendes, szép a panoráma, magas a terméshozam és az évi középhőmérséklet, és külön jó, hogy mindez egészen barátságosan okkersárga, akár egy lyukas kétforintos. Mégis, inkább legyen tíz rögeszmém, mint fél tévhitem - a számszerűsítés szabaddá tesz. Egyszer volt, hogy folyamatosan - két évig egy huzamban - éltem a tévhitben, teljesen egyedül, én fizettem a rezsit is. A tévhitben az a legrosszabb, hogy még csak sejtése sincs az embernek arról, hogy a valósághoz képesti helyzete, a helyzetéhez képesti valósághoz stb..., és kovászszerűen siralmas. Így voltam én a bélással is, hogy a tévhitben dagonyáztam. A hosszan elnyúló tévhit az maradandó károkat okoz. Rosszabb az mint az életfogytig tartó albérlet. Amikor szűkebb környezetembe beszüremkedett a csöveskúltúra, nem az amit most hívnak annak, nem, akkor még nem voltak így direkt szociohajléktalanok. (Akkor még a Zalka Máté téren délutánsárgára voltak festve a házak és húsos muskátlik somolyogtak az ablakpárkányokon. Isten helyett emberarcú szocializmus nézett le ránk, bele egyenest a vasárnapi zománcozott levesetányérunkba, amiből ha elég fürgén lapátolt az ember, kishamar előtűnt az a végtelenül kedves életkép, egy kutyus és a kisfiú, ahogy baktatnak a mezőn, a háttérben lenyugvó és betegsárga nappal.)  Azidőben a csövességet választani lehetett, és szűk farmerben kellett tárolni, és illett alföldi papucsban befejeződni, mint életérzés. És akkor, pont akkor, amikor biztostűvel lehetett a szívre odaerősíteni a szabadságot, na akkor lett, pont akkor lett nekem egy tévhitem. De nem is hogy lett, én költöztem inkább hogy ő belé. Én bizony a bélásról azt se tudtam, hogy eszik e vagy isszák, és ne mentsen fel az se most, hogy süldő voltam. Az ember soha nem lehet annyira fiatal, mint amennyire hülye. És apának is kellett vinni, be a munkahelyre a hóvégi tojásosnokedlit, ecetes salátával, és alumínium éthordóban kellett mindezt, ellehetetlenítve az elvegyülést, ami koccan mindenegyes lépésnél, üvölti hogy étel van bennem és visznek, tart velem valaki, valahonnan valahová. Az észrevétlenség lehetetlen, hiába menne az ember lábujjhegyen, az különben is lassú, meghűl a nokedli, elfonnyad a saláta.
Olyankor az embert folyton észreveszik, olyankor az ember a puszta létezését is szégyelleni képes. A kollégium előtt ott állt a két csöves, a homlokukra az volt írva testszínű tintával, hogy nincsen apjuk, se anyjuk, és hogy náluk mindig két forint ez a dal, hogy melyik dal és miért pont annyiba arról én mit sem tudtam. És mellém álltak, de én valamiért azt éreztem, hogy körbevettek, hogy sarokba szorítottak és még azt is hallani véltem, hogy rezeg a kezemben az alumínium éthordó, és összekoccan az első emeleti saláta, a földszinti nokedlivel, és az is eszembe jutott, hogy az éthordó is csak egy ház a Zalka Máté térről, és én is az vagyok, egy ház, akkor épp sápsárga. És az egyik csöves, akinek egy kicsit nagyobb betűvel volt írva a homlokára mint a másiknak, az szólt hozzám, hogy adjak má' neki egy bélást, és én kétségbe voltam esve - és ezt azóta tudom, hogy a kétségbe esés, az a tévhitbe esés előszobája.
Még egyszer elismételte, hogy bélásra lenne szüksége, és a szemével a fekete kordnadrágom zsebére mutatott - jó nadrág volt, a Napsugár Áruházban vettük, Endre bácsi azt mondta amikor kijöttem a próbafülkéből, hogy rám öntötték, mindig és mindenre ezt mondta, akkor is amikor sílécet vásároltunk vagy szőnyeget, ilyen volt az Endre bácsi, mindent rám és ránk tudott önteni, és állandóan mosolygott a szeme, de észrevettem azt is, hogy a szeme fehérje már sárgul, és egészen addig sárgult, amíg el nem vitte a mája. Most a mosolygós szemek helyén iszap terpeszkedik és némi szénpor, hamár bányászváros. És akkor amikor már harmadszor mondta, hogy adjak má' egy bélást, akkor én a szememimet hunyorogtattam és nagyon erősen az Endre bácsira gondoltam, és azt vártam, hogy ott terem, és a két fiúnak is azt mondja majd amit nekem szokott. Hogy rájuk vagyok öntve. De akárhogy szorítottam össze a szemem, pedig én olyan erőst tudtam összeszorítani a szemem, hogy szinte fájt, az Endre bácsi mégsem jelent meg, valami különös oknál fogva nem.
A zsebembe nyúltam, és kotorásztam az aprók között, az első érme ami a hüvelyk és mutató ujjak közé került egy ötforintos volt. És akkor én azt odaadtam a két fiúnak, és azok megköszönték és eltűnt a homlokukról a testszínű tintával odaírt felirat, és én akkor, nem több, de egy pillanatig mindent értettem, csoda történt. Érdekes, hogy Papp nénivel is mindig ötforintost adtunk a templom melletti Szent Antalnak, a kis barlangjában, amit a Búzavirág MGTSZ kőműves brigádja képezett ki direkte neki, célzottan Szent Antalnak, nem az általában lévő Szent Antalnak, hanem a jászárokszállási szoborszentantalnak , ha hinni lehet a kis márványtáblának, ami a posta felőli oldalon van elhelyezve alumíniumból, az emberarcú szocializmus meg bevakolta önkezével kívülről és körbe. De Papp néni száját soha nem hagyta el olyan fonéma, hogy mi ugyan bélást vinnénk a Szent Antalnak.
Meg voltam győződve, hogy ezermillió év telt el, a nokedli megkövült, a salátából időközben kőolaj párolódott, pedig csak 2 perc volt. Bélásnyi idő. És azt is hittem, mivel a két fiúnak fülig ért a szája, hogy én adtam a legjobb bélást egész életükben, hogy így, ilyen megegendően és elegánsan még nem kaptak ötforintot soha senkitől. És két év múlva, egy testnevelés utáni öltözés alkalmával költözött ki belőlem a tévhit, az a tévhit, amibe én költöztem bele, amikor is közröhej tárgyává váltam, egy ötforintos lebélásozásának apropóján. Azóta nem adok pénzt már senkinek sem, különösen annak nem aki kér. Az a tévhitem, hogy majd jön más és úgyis ad. Valamit, amiről azt hiszi egy másik valaki, hogy bélás.

Felvettek a Halott Fiúk Kórusába. Oda olyanok mehetnek akiknek abszolút a halásuk és a következő életükben jegesmedvék szeretnének lenni. Ez azért fontos, mert nincs fűtés a próbateremben, -36 fok van, és hát az egy olyan kritikus hőmérséklet, mert ha +36 fokban nem ápolja az anyja az adott illetőt, akkor mínuszban meg zicher , hogy pláne nem. Huszonegyen maradtunk végül, voltak mindenféle vizsgálatok,tesztek. Egy csomóan elvéreztek a halallergia vizsgálaton. Sokaknak lett kiütésük a hidrogénes szaunától, ami a karmikus fehéredésünket hivatott előmozdítani. Van két jégretek is a csoportban, ők felmentést kaptak a negatív szolárium alól, mindegy, ők majd az elevenszülés órán fognak szopni. Aztán van a talp edzés, nagyon durva salakon kell körbe menni, esetenként szökellni, közben pedig azt éneklni, hogy ha egyszer sok pénzem lesz, és fél hangonként feltranszponálni, állítólag az segít. Táplálkozástanon brókereket marcangolunk szanaszét, ez a kedvenc órám. Az egészben az a legjobb, hogy most így lassan összeszarja magát a klíma, és mi jegesmedvék megmenekülünk, mert az északi sark elolvad és elkezd csorogni lefele, az egyenlítő fele de hát a déli az ugyan hova csorogna, az nem tud le, mert annél már nincs lejjebb. Ki a világba, bele, oda fogunk mi jegesmedvék a délisarkkal csorogni, egyenest a világba. Meg fogunk menekülni, és akkor a Halott Fiúk Kórusa el fogja énekelni a hogyha egyszer sok pénzem lesz-t.

Izgulok hát. Hogy a pokolba ne izgulnék. Végül is ez a második napom itt. Amikor napközis lettem, akkor is izgultam a második napon, kezdtem kiismerni a Major Bea árnyoldalait, jelentősebb bőrhibáit, a körme alatt a sötétedő piszkot, kétkedni kezdtem, hogy a töredékét árulja el annak csak ami van, hogy a koszlottabb mosdót mutatta meg nekem - van egy másik mosdó, egy sokkalta tisztább, ahova ők járnak amikor én nem figyelek, és Brünyi tanár úrról sem az igazat mondja, túl elnagyolja a jellemrajzát, bírálatai sokszor megalapozatlanok. Ez a második napom itt. Kezdem unni. Kiismerni és attól koldulni. A szárnyas puttók letapodják az új cipőmet a piros hetesen amikor megyünk a Hozsana Minisztériumba. Nem hittem, hogy ilyen hamar kiigazodok, mert én mindig is béna volta a kiigazodásban, de azt hiszem ma már jobban érdekel, hogy mi van a pokolban. Ott nem lehetne mondani, hogy várakozásaim túlzóak lennének, sőt, ott azt hiszem semmire nem számítanék, pedig az a legnehezebb, a semmire sem számítás. Aggaszt azonban az, hogy tart e már ott a tudomány, hogy gyehennatűrő számítógépeket kreált volna. Mert a pokol is csak olyan formán érdekel, hogy meg tudjam írni, mennyire féltem az első vagy második nap, szóval az, hogy egyáltalán voltak e nekem napjaim. Az élettel is ez volt a bajom, hogy minden nap első - így minden nap félelemmel teli, nehéz így bármit is pozícionálni. Vagy fogja az ember magát és megteszi a félelmet központi égitestnek, és onnantól már ahhoz képest van a miheztartás. Ez a második napom itt, és félek, félek attól, hogy ilyen hamar világossá vált az, hogy nem ide tartozom. Nincsen rám való szárny a Lucifer Öltönyházban, lötyög rajtam a glória. A trombitatanár is azt mondta a hallásom botrányos, a lovastréner szerint legfeljebb a hátra fele nyilazást tudom megtanulni, azt is közepesen, szóval apokalipszisre is alkalmatlan vagyok, jobb esetben beleférhet egy honfoglalás. Ez a második napom, már hogy a mennyországba ne félnék, mindig kiderül, hogy nem ott kellene lennem ahol éppen vagyok. Még a világvége projekthez sem tudok hozzájárulni tisztességesen, képességeim olyan botrányosak. Nincs nekem itt perspektíva, szar, hogy ez a túlvilág is ilyen közönségesen kétpólusú, és az is rossz, hogy erre ilyen hamar rá kellett jönnöm. Most a Credo tévé telefonos vetélkedőjét hívom egész álló nap, hátha össze jön a főnyeremény, egy Jerikói álomutazás. A múlt héten már megnyertem a hét csapásból egyet, a sáskásat.