Törvényszerű e, hogy ha véget ér egy történet, hogy azt szükségszerűen egy másik kezdőpontjaként jelöljük meg. Vagy nem egyéb ez mint egy transzcendens algopyrin, fájdalom ellen. Mert fájni ugyan nem jó, de elgondolod, hogy meddig lehet. Elmenni. Vajjon lehet 1000 évig sírni...úgy, hogy 2000 év tombol benned, vagy éppen lágyan hömpölyög? Vagy tényleg irány a tüzéptelep és az ablak bedeszka, nincs vel több gond. Nincs több reggeli macera a nyitogatással, az inasokat is szélnek lehet ereszteni,...tőlem a valőság is mehet, olyan sok örömem nincsen amúgy sem benne. Elképzelem (mindig, mindig elképzelem ezt a pillanatot, ezt is), ahogy a sötét szobában állok, meztelen talpam a csiszolt fa padlóját érinti, az ingem pedig fehér és frissen vasalt, és úgy állnék akkor ott, mint aki valamire készül, és így állnék néhány millió év(á)ig. Bár sötét lenne nagyon (ugye a deszkák), azért én csak behunynám a szemem, mert jogom van nekem ahhoz, hogy ott azt hordozzam, amit a néhány évtized partra vetett, és nem is mindig három kívánságot teljesítő aranyhalat. Talán, hogy az alkony, talán csak az, talán csak az ami igazán megmarad, és szívesebben beszél magáról mint az ébredés. Eltelnek tényleg azok az évmilliók és egy lélegzet nem sok, még csak annyi nem marad ebből."Az élet,...hiányozna,...ha nem volna. Mondta a tábornok a szajhának. Vagy a szajha a tábornoknak." Így, mindig csak így. Nem lehet máshogy. A muszájság bilincse,...hiányozna, ha nem volna.Mondta sebtolvaj a falnak. Vagy a fal sebtolvajnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése