Belőlem csak a has beszél ki, a gyomorszáj, ahonnan tegnapi sörök hörögnek,ahol nem kell maradni öröknek, és lenni is úgy lehet, ha muszáj. A fejemhez falak kocódnak, ezt a ziccert nem hagyom ki, mert minden viszonylagos, szobába zárt értelemmel, mibenlétem csak nagy,lapos, vagylagos. Derengő fényben, nem látszik már a tésztán, hogy mi a hangya és mi a mák, a szájban 365 foggal emésztem a morzsát, bennem ne lássa meg többé senki, senki másnak a sorsát. Karomon legyek sutyorognak, a sarokban szárnyakból egy halom, megnyitom az ablakot kicsit, a teret, hogy az ősz lassan puhán birtokba vegye, jön sok régi vendég, az orrdugulás, a bacilus, a nátha, ilyenkor nem gondolni volna jobb, de az ember gondol, mert azt hiszi, hogy hátha: nem történt meg, ami megtörtént megint. Úgy fekszem éppen, mint zongorákban a húr, a szívbillentyűm is fekete,s fehér.
A Deákné vásznán tegnapi filmek peregnek, mindenők kockájuk eretnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése