Mammutért indultam minap a közértbe, olyan mohás szapiensz érzés vett rajtam erőt, én voltam az, semmi kétség, a fehérjedús neandervölgyi archetípus. Persze, csak egy sorban állás lett belőle és tej, abból is két liter. De útközben vizsgálódásom tárgyává tettem néhány falra ragadt árnyékot, memorizáltam a levegő szagát. Aztán eszembe jutott, hogy olyan vagyok mint aki menteni akar valamit - talán menthetőt, mint aki óvatos, még lassan is léptem, szándékosan. Zavart, hogy az az egész ami körbe volt 360 fokban az mégsem díszlet, nem lesz kiírva a végén, hogy a tetőről lefagyott galambnak semmi baja nem esett. Talán aggódtam is. Az egész könnyűsége miatt, ami így hirtelen képes engem elnémítani, tapaszt tenni a szájra vagy titoklakatot. (mivégre folyton mindig, mindent elfecsegni) És aztán pedig azt mondani, hogy szeretnék, kerek egészséges mondatokat leírni, de végső soron nem hinni benne, csak szájalni, fecsegni, elnyúlni a hullámon, szólamszörfözni, egy szóval nélkülözni tudni magam. Furcsállani, hogy a homlokegyenest az nem mindig szembe, félrehúzódni, megteremtve ezzel bizonyos megtalálások előfeltételeit, részlegesen átadni magam annak a könnyűségnek, hogy mindez velem történik. Átlátni magamon, és félni, hogy valami olyan részem is létezik, amiről eddig mit sem tudtam, és attól is félni, hogy meg tudok e barátkozni vele. Ha pedig nem, akkor kit bántok meg. Magammal. Ha levegőt veszek, akkor tudom, hogy levegőt veszek. ha megbotlok, nem azt mondom, hogy hoppá, hanem azt, na nézd, most jól megbotlottam, szinte katasztrófálisan vagyok jelenidejű. Megrémít, hogy ezt akartam, jelenidejű akartam lenni, minden pillanatot szélsőségesen hosszúra nyújtani, zacskó szám lopni az időből, nem elszámolni vele. Itt ül a felelőség a vállamon, lecsorog a mellkasomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése