Talán meg kellene őrülni, itt hagyni ezt a világot amiben félig vagyok már csak jelen, csak testemmel, holnapig sem elég izmaimmal, mert minden érzékem már szanaszét gurult tulajdon létezésem hiábavalóságában. Már minden elmúlt ami elmúlhatott, most azon a sor, hogy az múljék el ami sose volt. Így rágják át rajtam keresztül magukat minden hétköznapi dolgaitok, igazságaitok. Hogy érzékenységem túl megy-e minden határon, ugyan ki mondja meg, ki bizonyítja, hogy a szanatórium felé vezető út jegén, tán 4 éve volt e meglátni okom valaki arcát aki nincsen és bízni abban, hogy talán lehet. Vagy hogy 30 éve halott nagyanyám hangját hiába őrzöm, mint ahogy cigaretta füstöt fújni az orromból egy teraszon, nézve ahogy ráolvad a tájra a délután. Talán csak meg kellene őrülni, nem okosan, nem kiszámítva minden lehetőséget, hanem csak hagyni mindent, hogy engem is hagyjanak már mindenek. Szeretni annyi mint félni. Ki is állíthatná az ellenkezőjét bizonyosan?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése