Tele volt az égbolt csillaggal. Tavaly volt és nyár. Köveken ültünk, hol egymást, hol az eget néztük, hogy le nem szakad ennyi csiilagtól terhesen. Aztán azt mondtam, hogy lehet ezt úgy nézni (és tényleg lehet, ha sokáig teszi az ember), hogy mi most fent vagyunk és egyenesen bele is zuhanhatnánk a meleg kékségbe. Azt válaszolta, hogy lehet, de azt is mondta, hogy semmi értelme ezt gondolni, hagytam hát, nem akartam mondani semmit, Jó volt nekem az, hogy ott ülünk. Nem akartam megvédeni ezt a képem. Nem is ittam akkor eleget.

Nem tudom egyáltalán, Fogalmam sincs róla. Gőzöm nincs, hogy érdemes e tudnom, hogy tavaly ilyentájt mi volt - közérzetileg. Annyi tanulsága azért van, hogy ha akkor valaki ezt mondja, a mostot, akkor elképedek, hogy ilyen van. Szó se róla, képedés most is van, csak most ríltájm megyen az egész. Olya nelőadás féle szerűség, de baromira nem érdekel, hogy a végén mi lesz. Taps, fütty, vagy paradicsom. Ez az elvásás jele és nem az elvárásé. Hogy az ember (én) támaszt ilyen olyan követelményeket magával szemben - na jó ezt is csak azért mert mondták neki idejekorán, hogy ezt itt így szokás - de én meg nem hogy nem támasztok, de inkább támaszkodok. Nekinyomom, a nyomaték kedvért a fejem a monitornak, a informatika langyos, csak ennyit tudok meg ebből is. A szarnak akarok é mindent megérteni - aztán csak ennyi jut még az eszembe és megtalálom a sleep gombot magamon.

Néhány szó, csak annyi...., hogy maradás van, hogy 2004-et írunk, és február van, és te vagy. Csak ezeket kellett most kimondani (csak leírni). Átmentél. Magadon.

Vörösbor, a tiszta, hófehér abroszon. Azt mondja rá kosz, hogy el van koszolódva az abrosz. Én meg mintának látom...és úgy hagynám.

A napi betevő. Ahogy beteszem magam után az ajtót, aztán ez a zug, vagy nevezzük rejteknek elnyel, mint egy nagy torok...és tényleg csak elernyedés van (cseppet sem fájdalmas - e szóval még tartozom magamnak ti., hogy mi is ez pontosan), meg a kérdés, hogy ha így is lehetséges, ha meg lehet ezt így csinálni, akkor  bizonyára nem lőttem túl a célon, ha van cél egyáltalán. Hisz ami van, az már önmagában legitim, különben nem is lehetne, csak mi aggatjukk rá, ilyen olyan dolgainkat. Igen, díszitgetjük mint egy karácsonyfát, talán a izgalommal vegyes várakozást felideézendő, hajdani önmagunkban. Írunk, közlünk, mondunk valamit. Aztán cigi meg a kávé, és algopyrin (hogy kilegyen a három) és esni és kelni a túlzásokban. Ha kérdezek, csak azt mondják, amit én is mondanék, ezzel kint vagyok a vízből, de amúgy meg kinek is felelgetnek. Nem tudom elmondani, azt, hogy van amikor nincsen akarat, vagy ha van, akkor meg semmire se jó. Tisztelgek nekik, hogy ők ezt így tudják, hogy így tanulták meg, hogy ők a kovácsok és van melléjük rendelve sors is. Én ezt mind-mind értem. de egy vaknak nem tudnék elmondani egy Van Gogh képet, egyáltalán nem. Annak nem lenne se füle, se farka. Szavakba kell, tehát önteni azt ami épp nem a szavak tartományában helyezkedik el éppen, s hogy a konvertálás folyamán mennyi a veszteség, arra meg természetesen ügyelni. Aztán kapunk végezetül egy zip állományt. Betegállomány helyett. Nesze neked. Nem vagyok írigy, bár sokszor és sokat irígykedem, de én ezt a szót nem abban az értelemben használom, hogy kár hogy a másiknak van, hanem hogy nekem nincs, az e feletti aggodalmamban, csak abban. Ez egyébként angol nyelvterületen kerülendő, mert ott kifejezetten ellenséges értelemmel bír az irígység, mint szó, azt hiszem azt jelenti ott, hogy elsajnálni valamit.(saját élmény) Nézem a karom, kiduzzadnak rajta az erek, pedig nem erőlködöm, csak a fejem lüktet, de az már 3 napja és kitartóan, olyan mint ha örökké tartana, örökké akarna tartani. Halovány kísérlet az örökkévalóságra. Ilyen kis stiklijei vannak a fejemnek. De nem ver át. El fogok múlni, ebben bizonyos vagyok.

Most elgondolom ahogy alszik. Elgondolom a takaró összes ráncát, nagyon aprólékosan ám, az ágy pihéit is, a szöszöket rajta. Ahogy a teste elernyed, ahogy az arca kisimul. Elgondolom ahogy messze jár, ahogy az álma szétfolyik, és illatozik tőle a levegő, előbb csak a szoba, aztán egy kerület, majd a város, és a legvégén már az egész ország. Nézem at orrcimpáját, ahogy mozdul,ahogy meg-meg rezdül a szája, ahogy a levegő (a közös) hol benne, hol bennem fordul meg. Nézem őt és olyan egy kicsit mint ha helyettem is álmodna, ha már én álmot adni neki nem tudok. Hogy kifogytam belőlük és most az övéin reptetem magam.

Köhög, nem kap levegőt. Csak nehezen. Krahácsol,zihál,prüszköl. Hallgatod egy ideig, ahogy a szervezete reagál a belső ingereire,az életösztönnel karöltve, de aztán már segíteni szeretnél. Igen segíteni. Hogy megragadnád a nyakát és jó erősen mindkét kezeddel amíg tart a szusz, minden hogy a te szuszod vagy az ő szusza,  csak annyit akarsz mindössze, hogy érjen már véget ez az örökös krákogás. Végleg, és mindegy hogy hogyan.És még annyit is mondanál-közben: FOGD BE A POFÁDAT.De nem mondod.

A négyfal egyébként öt, mert ugye a mennyezet az mi franc volna. Csak horizontális. Lehatárolt tér. Tehát megtérünk, ide ( a többes szám, most önkényes, az elviselhetőség jogán), mert hát ki van itt? Azt kérdezed? Arra a tereptárgyra mutatsz? Már látom, az az anyám lesz, ha jól emlékezem, vagy ami megmaradt belőle. Igazad van, eligazodni jó, tereptárgynak remek. Mi a szemedben ez a szemrehányás? Hogy hagytam, ugye most arra, gondolsz, hogy hagytam, ugye eltaláltam. Ugye már megint nekem lett igazam.Ugye, hogy erre gondoltál? Hát persze, hagytam, ahogy mindenki hagyja. Elvileg közétek való vagyok. Elvileg.És ugye most meg meglepődsz, látom már, látom rajtad, nagyon is jól látom, hogy kifejezetten meg vagy lepve, és azt is nagyon jól látom, hogy döbbenve is. Most azt gondolod, hogy ezt így nem lehet, hogy az embernek csak egy anyja van (jó esetben), és hát ez jár ezzel meg azzal. Hogy ez indukál bizonyos érzelmeket az emberben (benned), és hogy ezt nem árt addig megtenni amíg lehet. Hát..., meglehet igazad van, de én nem érzek sem ezt, sem azt. Sajnálattal vegyes hálát - de esetleges ez ahogy mondom. Ugye, most meg azt gondolod, hogy gazember vagyok. Jó, hát gondold. Néha én is gondolom ezt, de nem feszengek e szerepben. Én ennél még sokkal olyanabbakat is gondolok...,hogy tényleg egy szerencsétlen ördög volna. Na, jó, egy elrontott ördög. Na most meg látom, hogy ezen nem lepődsz meg, és megint nekem lett igazam. Figyelj - ha hagyod, hogy mindig igazam legyen, akkor én ezt hamarosan megfogom utálni és nem lesz kedvem az egészhez. Elrontod a játékot, és neked lesz igazad.

Van amikor azt érzed véged van, ezt érzed,
...de tudod, hogy nem.
(hogy csak becsapod magad)

Az én hídjaimnak két baja is van, mindjárt rögtön. Nevezetesen, hogy nem vezetnek sehova, de viszont.... elfogynak mögűlem. De nem én vagyok aki rajta megy. Nem az én folyóm hömpölyög alatta. Ha lenézek nem magam látom a víztükörben. Nem az én szelem fújja a hajam. Nem az enyém a szél ami vitorládba karmol. Nem én rikoltok a hajókosárban, hogy föld, föld. És az sem én vagyok aki S.O.S. Nem az én aszfaltomon áll a kocsiknak sora. Nem engem vetkőztet a nyár. Nem én. Ezt a világot nem én teremtettem. Nem én. Nincs egyebem, ezt jöttem most neked adni. Ha kifogyok a szavakból, akkor is itt kötök ki. De, a hajó, az nem az én hajóm. Érted-e ?Fényéva.

" Nymphátska szólla Faunhoz:
 "Na mondd mellyik fülem tseng?
  Adok szamárfüledre
  Tsókot, ha el-találod."
  A Faun, még senge fitzkó,
  Kis szarváig pirúla:
 "Ha mondom, bal füled tseng,
  Erősködöl te jobbra,
  Vagy mondgyam én, a jobbik,
  Fogadkozol te balra:
  Ne szóllyak, nem katzagsz ki."
  Meg-szánta őt a Nympha:
 "Nem tartalak bolonddá,
  Jer-ide, mind két füledre
  Végy tűlem tsókot ingyért."
  De nem hívé a gyáva,
  Eggy szép kívánatosnak
  Hogy ő kedvit tehetné.
  Hitetlenség s kívánat
  Jobbrúl balról emészté,
  El-ódalgott az erdőn,
  Keseregve nagy bajában."

W S - Jobb s bal

Azt írja ismeretlen szám. Nem azt, hogy természetes, vagy tört,vagy prím,vagy hogy többes szám, nem azt. Csak ezt írja ki, hogy ismeretlen szám. Lássuk, mennyi minden szalad át az ember (én) agyán. Először is a koragyermekkorból ittmaradt, itt porosodó intelem,...nem áll szóba idegenekkel.(Mondjuk akkor ez így globálisan a Néma Leventeséghez vezet(ne) - de részlegesen mindenképpen). Aztán meg, hogy ha imeretlen akkor mi a francnak hív. És miért hív, ha ismeretlen.Meg van is, hogy sejt az ember(én) ilyenkor e mögé valamit, amikor ezt látja, hogy ismeretlen szám, akkor valakire gondol. Keres az adatbázisban, húúú, csak úgy pörögnek a lehetséges verziók, nevek, a nevek. Olyanok is akikhez már régen nem tudok hozzárendelni számot és olyanoké is akiknek soha se volt. Na, ez utóbbiak a legveszélyesebbek. Ezek azért a legveszélyesebbek, mert nem is kell többes számba tenni őket, mert csak egy van belőle, de olyan sok, hogy az E/1 személy az meg nem fedi le teljesen őt magát.Van akiről csak többes számban tudok/lehet beszélni. Szóval azt is megengedem magamnak, azt a nem kis merészséget, hogy azt merjem gondolni, hogy ők/ő hívnak/hív. Hogy rettentő konspiratív módon megszerezte a számom - és akkor ezentúl én már nem vagyok ismeretlen szám. Természetes szám vagyok onnantól. Azzá tenne vele, így értem. Bugyuta, de jól eső érzés ez. Hogy ki lettem nyomozva, meglettem szerezve, titoklalamítva lettem számilag. Hogy megmozgattattak értem csekély mennyiségű kövek. Amikor ez írja ki, hogy ismeretlen szám - mindig ez az első a találati listámon. A valószerűségszámítás csődje ez maga. Mert ők/ő nem lehet/nek. Egy kavics nem sok, annyi kő sem. Csak nézem az írást - ismeretlen szám, és közben ezeket gondolom, és közben nem veszem fel. Így marad meg az esélye annak, hogy azt lehessen hinni, hogy mégis csak ők/ő volt/ak.
Egyébként meg; vitézek mi lehet, e széles föld felett az végeknél?
                        holott kikeletkor, az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él.

Volt egy....izé, programom (lehet így kezdeni valamit(?)). Szóval volt mert,... volt, az enyém. Egyszerű mint egy pofon. Olyan volt. (kérdőjeles a múltidő is). Még egy lényeges dolog, hogy nem csak hogy volt, de az enyém, ezt azt hiszem a végkimenetelt illetően nem indifferens. Az öntudatlanságból bukkant fel, ki tudja mikor, de úgy ám mint egy jéghegy, ami még nem tudja milyen hajóban üt léket. Most már ezt is tudjuk(én). Valami erő a felszínre dobta. A csúcsát. Mind mondtam volt,és tényleg pofon egyszerű. Szépet és sokat. Csak így volt, nem kell valami barokkos cirkalomra gondolni e program kapcsán.Nem panaszkodhatom, volt szép, és sok is volt persze, az is, azt hiszem nem panaszkodhatom. Bruttó.
Gyanakodnom kellett volna, mert hát a hármas egységhez való vonzódásomhoz nem fér kétség. És ez meg akárhogy is számolom csak kettő. És beértem vele, holott már erre is mondták, hogy nem kellene belemerülni, alámerítkezni, vagy mi. Aztán mi történik...keresem a hiányzó harmadikat, hogy meglegyen az általam oly áhított hármasság. És persze tudom is, hogy mit hagytam ki, így utólag már tudom is. Azt, hogy mindig, ezt felejtettem le a végéről és ez hiba. Ha így vágok neki talán minden más és, mit tudom én, talán nem tartok itt, vagy a legrosszabb esetben egyáltalán nem vagyok sehol. Hát volt egy programom.Rosszul megírva.

Fogalmam sincs arról, hogy miért nincs fogalmam rólad. Egyszer úgyis megharaplak, vagy megcsíplek, úgy mint az isiben egykoron, ha szóba jött így-úgy, maga által is homályosan a vonzás, mint olyan.(ezt meg baromi jó lenne ha olvasnád)

Történt egy baj. Na ez most nem olyan azért. Nem tragédiára kell gondolni, arra ott vannak a görögök, és én meg semmi pénzért nem lennék görög sem. De a baj nem ez, csak elkanyarodtam, persze el. Varga betű - ó jajj, mit nem mondok. Vezetéknév-szerelő.
Ahogy most írom egyre inkább elbizonytalanodom, már a bajt illetően, hogy ez a baj, amit ezzel az enterrel kezdtem,hogy a baj, az baj e valójában. Mert volt valami, amit most jobb szó híján bajnak aposztrofálok, egy történés, egy láncreakció. Hogy úgy február táján, midőn leszegett fejjel, és hanyatt a homok, volt ott valaki, aki arra képes amire csak nagyon kevesen. Mert ez a valaki az egész testével nevetett, minden valójával, ha ugyan. A baj - ha egyáltalán baj, egyáltalán nem ez, mert ha valami, akkor hát pont ez az amit jól esik egy (na jó) ne óvatoskodjuk el, két beteg szemnek látni. És a baj, talán ez, a baj ez, hogy én ezt akkor is észreveszem, ha nem akarom. Van ám ilyenkor hadakozás, meg fogaknak csikorgatása. Egész estés felkiáltó jelek. Hogy nem. Ezt mondogatom olyankor, hogy ezt most nem,mondom magamnak, osztja lapokat a felettes én. Aztán persze, azt gondolom, hogy dehogy is nem, észrevetted nincs kec-mec, sőt mi több belőle is csak egyetlen példány. Ezt nehéz kifelé érthetően artikulálni, ennek az egésznek a mibenlétét, hisz az sem eldöntött, hogy baj e egyáltalán. Telve vagyok én ezekkel a lényekkel, és mind túl él engem, meg amit még túl lehet.
(Most kifejezetten jó, hogy nem olvassa az, akinek ez szánva vagyon)

Férfi : Ne emészd magad.
Nő: De mi francot csináljak, ha te nem emésztesz? Azt, azt mondd meg legalább akkor.
Férfi el.
(valós történet alapján, de a szereplőkkel való mindennemű hasonlóság a véletlen műve)

Volt egy nőm. (Na most ezt így azonnal tessék befejezni - így nem lehet kezdeni semmit - ez nem anyag így/cenzor/). Volt egy kedvesem, egy szeretőm. Volt. Ugye érthető, hogy aktuelite nincs, ugye ebből rögtön kitűnik, hogy a volt szócska itt azt irányozza elő, hogy már nincs,...ugye ez világos, hogy ez a volt szócska a jövőbe mutat, paradox módon, vagy éppen ellenkezőleg. Lehetne ezt hosszaban is, de röviden ennyi.


Volt egy nőm (Na most ezt így azonnal tessék befejezni - így nem lehet kezdeni semmit - ez nem anyag így/szenzor/). Nem volt nekem egy kedvesem, egy szeretőm. Aki sose volt, csak mondjuk, ha a körülmények kis fuvallati felém libbentik a szoknyáját, akkor lehett volna.Ha a szelek a kezemre játszanak. Ugye világos, hogy itt - ehelyt - a szoknya szó a múltba mutat, vagy egy épp lehetséges, de meg nem történt jövőbe, de semmiképpen nem a valósba, paradox módon, vagy éppen ellenkezőleg. Lehetne ezt hosszabban is, de röviden ennyi.

Volt egy.....elképzelésem (na, ez az),lehetne ezt hosszabban, de röviden ennyi. Fényév(e)(a) (kinek hogyan) nem láttalak.

Volt egy....mozdulatom (egyszerűen pazar),ezt sehogy nem lehet.
Se hosszan.
Se röviden.
Ott van felejtve.
Csak nem is sejti.
Titok.
Közös.
Tőlem.
az.
Tőle,
van.

Hát vannak bizonyos kételyeim azt illetően, hogy 2004 június 16-án, majd egész nap a Mikrokozmosszal bíbelődjön az ember (én), a bíbelődés szigorúan audiális, ha van ilyen szó egyáltalán. Feladatorientáltságnak nagyon is híján van ez, tutira nem ez a legjobb balzsam amivel ezt a napot kezelni kellene, ha egyáltalán ragaszkodunk ahhoz, hogy minden egyes napnak mauzóleumot állítsunk. De hát miért is ne ragaszkodnánk (én), ha már van itt ez a lehetőség, hogy save as 2004 jún 16. Aztán eltenni valahova és megtalálni majd egyszer véletlenül, de nem emlékezni arra, hogy mi volt a mentésnek, magának a tulajdonképpeni oka. Ám jó lesz elővenni, és nézni, no lám, ilyen is volt, ilyen is voltam és azt kerseni ami annyiszor ismétlődik, hogy ne lehessen egyszer - de ezt már leírta helyettem valaki máshol, nem is helyettem, nekem, de jobban. Csak a különbség annyi, hogy ő a végén azt is kérdezte még, nyilván számos jó oka volt rá, hogy mihez kezdjen a levelekkel, a nézéssel, és hogy mihez kezdett hozzá a szél amikor először ért hozzá. Nekem ilyen kérdéseim nincsenek, még vagy már. Elvagyok a széllel, a hajam szana-széjjel, de nincs az a nosztalgikus nagymama illat a levegőben. Rettentő konyhakredencek sincsenek már, és az igazat megvallva sok minden nincs, ami segítene az eligazodásban. Tereptárgy, azt hiszem így mondta nekem az én egyik sorozásom alkalmával egy nagybajuszú tiszt, aztán egy fára mutatott, vagy bökött, már régen volt. Én meg persze döbbenet, hogy akkor ezt így is lehet, hogy minden rög ami csak van, nem egyébre szolgál, eligazodásra, vagy elágazódásra (nehéz szó - ez meg egy előkelő férfi mondta, egy előkelő helyen). A feladat adott, eligazodni. Lehet, hogy ez másnál bevált, de nekem valahohogy mégis a szél tűnik biztos eligazodási pontnak, lévén akárhonna fújhat én egyformán nem lepődök meg, egyáltalán nem érint egyensúlyilag, míg a fentebb említett tereptárgyakkal nem ritka az ilyen olyan koccanás, amely hát tudjuk minimum egy horzsolás, de ismerünk (én) súlyosabb eseteket is. Igen sebek is vannak, azokra gondolok most, hogy végignéz magán az ember és úgy eligazodik, hogy attól koldul. A sebek is csak tereptárgyak, a szél meg kezdjen hozzájuk, ha már hozzájuk ért. Tessék végre valamit tisztességesen befejezni. Tessék.

Gondoltam lesz egy nap. Mondjuk ilyen mint mostantájt van, amikor a nyár kicsordul és a szoknyákra csöppen, és lennének nagyon kemény giccses szelecskék is, no meg bárányfelhők az égen, teljesen hiába, mert hát, hogy maga az aktus az bizony este volna. Afféle osztálytalálkozó, ha már az osztályharc oly megszokott szőnyegét kihúzták a lábam (lábaink) alól. A találkozás is valami. Ez csak annyiban osztály, tehát egyúttal osztálytalálkozó, ahogy én elképzelem, mert ennek semmi köze nem lenne az iskolához. Mondjuk padonüléshez viszont igen, meg leckéhez és leckéztetéshez. Bazi nagy díszterem lenne, lampionokkal teli, az asztalokon meg csak úgy roskadozna a jólét,hogy nézni is tereh. És meghvó, meg ülésrend is lenne és tükörfényes(!!!) parkett. Zene az mondjuk nem lenne. Helyette diavetítéssel ütném agyon az időt, de nem szaladok előre. Nem akármilyen társaság lenne ám, de nem ám. Az összes volt és majdnem lett szerelmemet hívnám meg e kései zsúrra, tapasztalat cserére, talán. És lenne tombola is fődíjjal, ami persze nem én lennék, persze hogy nem, hanem egy kibaszott nagy torta, esetleg marcipán díszként rajta én, de többet tényleg nem vállalok. Tósztot is mondanék legelébb, most nem tudom mit, de valami magvasat. Úgy értem, nincs mit mondanom. Aztán hagynám, hogy teljesen lerészegedjenek és amikor meglepne minket a langyos este, akkor elkezdődne a vetítés. A fejemből hirtelen projektor válna, és nagyon jó felbontásban vetíteném a képeket valami közösen összegyűrt lepedőre (mindegy hogy kivel). És csak úgy sorjáznának a pillanatképek, a megdermedt pillanatok a vásznon, de én csak a félig vagy már teljesen részeg tekinteket nézném (persze rögzíteném ezt is - egy majdani osztálytalálkozót forgatva fejemben), és azt hiszem egy kortyot nem innék és rohadt részeg lennék, illetve szédülnék én azoktól a fél vagy tljesen részeg tekintetektől. A vége lenne a legnehezebb, a záróakkord, hogy az hogyan legyen, hogy milyen legyen a kadencia. Hajlok arra hogy inkább moll-ra végződjön, mert az úgy ott tud maradni az ember...gyomrában(?), vagy legalább is arra fele. És akkor felszelnénk a tortát is végezetül, elmajszolnám marcipán önmagam, aztán amíg ők a tejszínű habokkal időznek el én szárnyas cipőkkel eljönnék. Egy levelet hagynék csak ott, magam után. Nem mondom meg mi lenne ráírva. Ilyen lenne az a nap, amit gondoltam, hogy lesz.Hogy ilyen is lehetne.

Engem nem zavar a korom ---- ezt tán a 70-es években mondta egy 40 körüli kéményseprő. Régi szép idők...voltak még kémények, lehetett a gombokat tapogatni.Meg szerencsét találni. Nyilván abban is felületes voltam, de ez a mondat valahogy megmaradt nekem, bennem.Mármint; nem zavar a korom, aztán valami borzasztó zöldszilvánit (amit szüleim kérésére én szereztem be a 100-as számú Generál vegyesárúboltból(a hajdani ABC-k őse)kevert össze szódával (ma egyébként ugyanezt ásványvíznek hívják) és miközben széles vigyor ült ki az arcára, a karja is megtette a szükséges mozdulatot a pohár felé. Ki tudja él e még, nem is érdekes, idepottyantott egy mondatot nekem, vagy nem nekem, de én felvettem és fényesítem (ó már megint fényes) akár egy gombot, nem tudni már, hogy miért. Talán azt akarta, hogy én meg majd most azt mondjam, hogy ; zavar a korom...mert hát engem zavar...akadályozzuk egymást és még valami,hogy amikor én még kissrác voltam, dadaistákat is alkalmazott a kéményseprő vállalat. Ez valahogy olyan szívet melengető nekem. Atlantisz.

Megtalálni a nem kerestet, s közben elfelejteni azt amit nem szabad, minden kép keretről visszamosolyog rám, ottfelejtett önmagam. Persze a lógás mindig ment nekem, serény voltam mint kólában a buborék. Hülyeség, de soha nem gondoltam azt hogy ez valaminek a levágása volna, hogy ezzel rövidítenék is valamit. Csak azt akarom kihámozni, hogy ez nem a megúszásra irányult. Az isten se érti honnan jött, hisz az ember(mondjuk ehelyt én) számtalan módon azonosíthatja magát, és nem tudni azt, hogy véletlenszerű e a választás. Egyébként gyanítom az. Sok dolgom akad a véletlenekkel, mindig meg-meg találnak, belém botlanak egy utcasarkon, amikor nem figyelek, nem számítok a jöttükre. Vállon veregetnek, belenéznek jó mélyen a szemembe, aztán eltűnnek a keleti forgatagban, elnyeli őket egy busz, vagy egy metróállomás. Retróállomás. Hogy már megint a volt türemkedik újra csak elő, s mint létező tömege is kell hogy legyen, tehát térfogata van bizonyos értelemben, s ha így van, valamit kiszorít.Minden vízbemártott test...rád hasonlít. Így vagyunk tehát, térfogat, az vogymuk, isa persze. Befogott terek, ki hinné, ha magunkra nézek ellágyulok, azt meg nem szeretem, ezért hát ritkán fordul az elő, hogy magunkra nézzek. Nem olyan megoldhatatlan a dolog, lévén lehetetlen. Mi, én ,te - szolid, jólfésült urbánus szentháromság. Kézen-közön, kanyargós utcácskákon folyik el a tér, a mi terünk. A Moszkva tér. Tiltott hely vagyon ez egykoron, most már enyhébb a szél, de nem gondolom azt, hogy ne lenne erő, hogy ne létezne, ami újra odakenne az aszfalthoz, hogy a fal adja a másikat. Az a fal, igen az, ami közted,mi, én, te között gőgősen lehasít valamit. Nem tudni pontosan mit, talán egykor volt mimagunk, talán azt amik lettünk volna. Egyáltalán nem tudni. És azt sem tudom, hogy érdemes e tudni.

Még egy értelmezhetetlen forgács a töprengés műhelyéből: vacogj velem. Fázzunk rá egymásra.
(ilyen intro)

Öregszem. Ezt ár mondtam, mindegy is, nem árt ezt jó helyen és jól súlyozni. Onnan veszem, hogy meghatódok/m (le az ikes igékkel)ma. Meghatódásaimnak többféle okai is lehetnek. Ezek: belsők és külsök, ill ezek folyamatos konfrontálódása. De most külsö, csak külső, ez most nem az a beengedős szakasz. Csak felületi. Egyébiránt meg nem kell komolyan venni amikor egy film csak az első mondatért ér valamit.
"Vannak halak, amelyeket nem lehet kifogni" -milyen bugyuta és bájos kis hülye egy mondat, és hogy meglehet hatódni tőle. Öregszem, mondom.
De így tényleg nem szabad kezeni semmit. Talán ezért az elfogódottság bennem, mert bár nem szabad, lehetséges.

Csak úgy fektemben, elheverve, néztem a töprengtem a tapéta mintázatán aztán csak jött valahogy, ne tudom miként, csak az; hogy hatályon kívűl helyezem magam. Hülyeség ahogy ezek meg-megtalálnak, és a a tapétáról lassan átcsúszik az értelem erre, mint egy meztelencsiga. És aztán már ezen időz el az agy. Ötletem sincs. Talán azt jelenti - kissé óvatos megfogalmazásban, hogy nélküled lenni, már az sem ugyanaz.Hogy a hiány is egyre silányabb.Hogy nem akarok benne részt venni sem. Talán csak ennyi, ennyi volt az egész, ami egy pillanat alatt megtalált és aztán továbbhaldva itt hagyott. Letett egy szót a kopott heverőre, és elment ez a valaki.

...magáért van minden, semmi másért. Mégis oly hihetetlen ez, ha olykor ez az kicsúszik a számon, azaz belőlem. Ki. Olykor. Hogy az is valószerűtlen, hogy valahogy este tíz felé a kamilla illatú papírzsebkendők illatfelhőjében elzokogod neki azt amit a helyzet megenged, vagy éppen megkíván. Mondod, hogy a zokogásnak éppen most ő lenne a tárgya, hogy ezt a megkülönbözetett szerepet most reá osztottam. Csak néha nézek rá, ő is csak néha rám. Két lehajtott fejű ember. Olykor a hajába túr. (Ez nagyon szép kép). Olykor sóhajt, de csak levegőt vesz. Gondot teszek a lábai elé, talán azért van így lehajtva a feje, mert azt nézi. Azt a labdacsot, de nincs kedve játszani mint a kismacskáknak a gombolyaggal. Egyébiránt a körme nincs kifestve. Natural. Teljesen az. Beleszökik ez a kép is a többivel, ahogy eltűnnek a ujjai a hajában, majd újra előbukkannak. A szemem sarka. Csak az, csak az van most arra idomítva, hogy őrizzen meg ezt azt, néhány lomot abból ami ott van. A narancsos fény. Néha mondunk csak valamit. Nehezen megy nekünk. Midenkinek meg vannak az okai, én már bizonyos értelemben mezítelen. Ő...nem tudom. Feszeng. Persze nem értem, mert ha ezt akkor ott én mondanám magamnak, akkor madarat lehet fogatni, még úgy is hogy meglehetős utálom a tollnak, mint anyagnak az érintését is. Ezért hát nem értem - nem szabad értenem, hisz az értés elviselhetetlen. Kérdezi mi van ezzel meg azzal, és hogy úgy látszott én ezzel meg azzal egész jól, ha egyáltalán. Aztán már nem lehet tovább folytatni. Jön egy mondat. Úgy ahogy egy vonat. Robosztusan és pontosan. Aztán szépen helyére kerülnek a menetszéltől a dolgok. Mondja: lent ugye a város, és amit én most itt,...ha azt ott, akkor bizonyára olyanok is fognának madarat, akiknek erre relatíve kevés késztetésük van. Nem ért, nem érti, hogy belőle egy van - még nem jött rá, meglehet nem is akar, én meg itt jövök a bizonyításaimmal. Aztán végeszakad, vagyinkább bele, a beszélgetés, akár egy fullánk a feldühödött méhbe. Madzagon röpülünk - na, jó hogy ezt nem fogjuk ott bevallani. Nem tudom mit gondol. Elmondja, de olyan mint ha nem mondaná el. Indoklást várok ott, ahol mentségem is alig. Lettetem én oda valamit. Néztük...,legalábbis néztük nagyon a pvc padlót, mintha ott lenne. És ha ott volt, hát ott is maradt. Aztán ki-ki el. A helyére, vagy amit annak vél. Vele álmodom, végighömpölyög a szoba padlóján, beszivárog az ajtaja alatt. (nincs küszöb, vagy rossz). Belélegzi, ahogy ős is alszik. Éterrel itatom. Várom van e hatás.Várom.Nincsen. Egy farmer van, egy pullover, egy illat, egy nézés, egy mozdulat. Már majdnem minden van ezen a képen. Már majdnem...csak ő hiányzk róla. Jó régen ez - meg van több hómapja is, de kettő mindenképpen. Nem látom (csak ha akarom, s ez majd mindig van), nem beszélünk. Neki nincs mit mondani. Én meg már mindent elmondtam. Az ellőtt puskapor esete. Megvolt a nagy ugrás részemről. Szökkenésnek látta.Lehet, hogy igaza van.