Sebre vele.

Söntés és publikál.

MINDJÁRT VÉGE VAN.

MINDJÁRT BELEHALUNK.

MINDJÁRT MEGÖREGSZÜNK.

MINDJÁRT HOLNAP VAN.

MINDJÁRT MA VAN.

Egy üvegre nézel, benne gonosz ital van, és mondod magadnak ez a beszéd, de ugyan ki is szólna más, hiszen csak te vagy itt, ebben a hihetetlenűl túlméretezett díszteremben. No lám, azért mégsem, hisz annyi suttogás van és annyi sóhajnyi szó, ki súgja, ne tedd magad tönkre, de azt nem tudja mondani, csak éppen azt, hogy hova tedd. Hisz nem is várod el tőlük, már jámbor vagy, már nem fáj, már nem hasad tovább. Ennyi volt, széttárod karjaid, mint ha szárnyak lennének, és sóhajtani is úgy sóhajtasz, mint ha az utolsó lenne. Cefet egy meleg van, valami helyett mondod még ezt is, hogy megmaradjon a hitük, a beléd vetett, nem kell tudniuk, hogy úgy sülyed el akár a kő, mikor a vízbe dobják. Persze, az nem lehet, hogy nincs tovább, és persze nincs is úgy, számolod a napokat, napra nap. kőre kő, betűre betű. Mi szorult beléd kérdezné most, ha kérdezne egyáltalán valamit, mert tényleg úgy van, hogy ő az embert sosem érti meg, a tenyerem,....nos arról halgassunk most. Összecsúszik a volt a leszel, és te már jámbor vagy, mindezek ellenére nem verekszel, csak hagyod hogy testedben, valami vegyszer helyre igazítsa a helyre igazíthatót. Elmélet és eszmélet, szóra sem vagy érdemes, a szó nem talál, vagy te véted el a szavakat. Könnyű onnan okosnak lenni - onnan én is kurva okos vagyok, okosabb mint hinni lehet, és ezt a bölcsességet az ostobaság köti bilincsbe. Hétköznap. Hétközlegény.Hét tenger. Hét hajó fedélzetén. Minden leiratott, magad hiába keseríted, hol van a fonál vége, s hol a kéz mi megragadni képes. El vagy veszve, ha meg nem is, uilyen kutya vagy, jámbork endgedelmes, de gyötör olykor a telihold, nem felejtesz, tanulsz felejteni, átlépni, megúszni, túlélni. Mikor mi a célravezetőbb. Nem hiszel abban, hogy végül, valamikor lesz majd egy kérdés, hogy mindezzel elszámolni kell, nem mondja senki; mivégre - csak benned tündölkő tévhit csábít néha el. Rossz az irány, a fent és a lent, a jobb és a bal. Kimondani; hogy eztán már egyszer sem, azaz, hogy soha többé, elundorít, s szédülni csak, mint ha kútba néznél. Pedig régen - a kútba nézni jó volt - lent az ég szédítő mélységm, és nem félni jobb mint megijedni. Egy mozdulat, egy végső, mibe szándékod szerint belemerevedsz, nem akarni meghalni többet, azt mondani; többet meghalni képtelen vagyok, és közben mosolyogni, elhitetni, nincsen semmi baj, csak rosszul, bal lábbal ébredtél. Vigyázz, ha meglátják rajtad, szét tép a falka, mosolyogj, és akármit mondhatsz, beveszik. Csak mosolyogj,..csak mosolyogj közben, hitesd el, hogy nem hány hét a világ, és a jó pap sem holtig tanul, bármit mondhatsz, csak egyre vigyázz, mosolyogj, mindegy hogy ki vagy.

Hitted e volna, hogy esztendő sem fordul és a szemed, a jól megszokott, annak látja ami; vegytiszta hiánynak a létét, s hogy ez már évmilliókig így marad. Persze, nem hittél semmi ilyet soha. Voltál, mindössze ennyi, és remélted, hogy ilyen értelemben vanni elég, s hogy ez nem kíván külön magyarázatot. Hitted e a sebet, féltél e tőle, attól, hogy természeted ismerve, elvakarod. Hitted e, hogy van gyógyulás, hogy mindenre lesz magyarázat, mindössze csak "figyelned" kell, mint az indiánok a nyomot. Nem, nem hittél semmiben, beleolvadón voltál, nem akartál hinni, nem akartad tönkretenni. Sem őt, sem magad. Elhibáztad és elfogod hibázni még. Tetszik neked ez az egész. Szeretsz rontani. Emberinek érzed akkor magad.
Nem mellé, nem fölé, nem kapufa, gondosan elvégzett önblog.

Elmentem megnézni, megtapsztalni, élni hogy kell, mert, hogy kell afelől nincsen kérdés. Csak onnan, abból az irányból nincsen, onnan nem törleszkedik a miért. Szóval menni, bele a világba, és szemlélni, mi hogyan van, ha nem úgy ahogy szerintem. És látni, nézni, csodálni és undorodni a mindig tettre és napra készektől, a mindent jól tudóktól, a soha semmit sem sejtőktől, a mindig eredetiektől. Ráébredni, hol végződöm - általuk, s gyűlölni őket ezért, meg azt is, hogy ennyi a légköbméter és kész. A haladás kerékkötője vagyok, megtudom. Szembesítem magam. Ilyen előre, nem előre, vissza, gyorsan vissza, iszkolni, hajszolódni, gyorsan csak vissza, amikor még...látható volt,...a bármi. Paradicsom,...talán, egy belémnevelt éden. Megtudni; valamit rosszul csinálok, gondolni arra, hogy ez a kezdetektől van így, és így lesz eztán is. Rosszul csinálni, botlani, hibázni, a feltámadás napján halni meg, minden félben, kikadt rugójú óraszerkezet. Papírlap, rajta a betűk hemzsegnek. Megjelölöd, összegyűröd, kisimítod, szamárfület hajtasz rá, emlékeztetőnek szánod, aztán amikor nem számítasz rá, csak lágyan elfelejted, miért is mindez. Nem, nem felejted el, ezt is tőlük tanulod meg, tőlük a mindet túlélőktől, a mindenen átsikló ügyesektől, az eredetiektől, a rugalmasoktól. Sose törnek, semmibe bele, bár olyanok mint a nyíl. Észrevenni, hogy bánt mindez, s nem bánni, hogy így van. Megtanulom, megtanulom. Képes vagyok rá,... rendben a szél az tényleg az övéké, de enyém a vizelet. Semmire sem mennének nélkülem.

Máról gondolni holnapra, elegem lett, a lábam alatt a mederben hűs iszap, álló víz, nincs sodrás, sem vizimanók, se sellők. Nézem a partot, hogy a fajankók, a semmire sem kellők, hol ütöttek tanyát, s integetnek e nekem, nekem, ki nem visz szájában lombos ágat, és nem érti igazán, hogy a kívánat és a bánat miért járnak kézenfogva. Egyáltalán.

Egyedül szeretnék maradni. Jó, persze recseg ropog, és mondják helyenként utópisztukus, de mégis csak kompakt, és nem utolsó sorban, az egyetlen dolog, amihez érzelmi szinten közöm van, az pont ez. A gondolataim, a szeretem és nem szeretem gondolataim, az eltagadottak éppúgy mint az elhallgatottak. Talán ez kell nekem. Hm..., hogy kripta volna? Ugyan miért jobb a kanapé? Érvek..., sorakozó. Nincs külömb, nincs különbség.

Arctalan hét. Törvénytelen hét. Lehetetlen hét. Ötölés, hatolás...,illetéktelen. Tényleg, mi dolgod vele? Hogy nem valóság...,de mi is az igazán. A szél, az az. A menetszél különösen, a haladás látszatát kelti, s ez idő szerint langyos is, mint egy tenyér. Van kijárat persze. Innen is van és mindenhonnan van, de mi lsz a nyugvással? Kell? Nem,...nem kell, hömpölyögni kell, akár egy hatalmas folyam, mélyen és sötéten, mit sem törődve a beletörődésbe, mert hát legyünk őszinték, ez van...és mondom is, semmi sincs,...na az van, hogy hellyel közzel kínálom magam és vagy nyolc órája Human Game van. Dobhártya szakadásig. Miért a bánat szeret fecsegni magáról, miért éppen ő. Levelet írsz, fondorlatos vagy, értsük így; kiszámítható. Tervek. Látszatok és látszódások. Játék helyett. Azt mondta tágra nyílt szemekkel, vagy csak erősen nézett már nem is tudom: nézze, ilyen értelemben mindnyájan egyedül vagyunk. Hát jó, és ne válaszzuk meg, hogy mindezt az egyedülséget kinek adjuk. Ebek harmincadja és kész. Tétova kísérlet, bizonyára az utolsó, bizonyára az. A nyár az utolsókat rúgja, az árnyékok az aszfaltba ragadnak, arcunkon langyos szél tanyáz, gyerekek fújnak szappanbuborékok, elveszett galaxisok robbannak a járdán, 2004-et írunk, augusztus havát, a fejemben február lobog.

(TENYEREMRE TETTEM...)

Tenyeremre tettem a lelkem:
Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!
De Ő gyémántokat szedett elő,
Mert Ő az embert sose érti meg.

1924. júl. 17.

"Miért van egyáltalán a létező, és miért nincs inkább semmi?"
/Martin Heidegger/
Válasz kellene nyilván, vagy becsukni a boltot.

Nagyon remélem, hogy vannak olyan cipészek, akik elbizonytalanodnak a kaptafánál, de maradnak. Mert, ha nem, akkor egyedül leszel barátocskám.

Azt mondom: látom
S te azt érted alatta: megértem.
Félrenézünk.
Másfélre.

Azt mondom: megértem.
S te azt érted ez alatt: elfogadom.
Félrebeszélünk.
Másfélre.

Törvényszerű e, hogy ha véget ér egy történet, hogy azt szükségszerűen egy másik kezdőpontjaként jelöljük meg. Vagy nem egyéb ez mint egy transzcendens algopyrin, fájdalom ellen. Mert fájni ugyan nem jó, de elgondolod, hogy meddig lehet. Elmenni. Vajjon lehet 1000 évig sírni...úgy, hogy 2000 év tombol benned, vagy éppen lágyan hömpölyög? Vagy tényleg irány a tüzéptelep és az ablak bedeszka, nincs vel több gond. Nincs több reggeli macera a nyitogatással, az inasokat is szélnek lehet ereszteni,...tőlem a valőság is mehet, olyan sok örömem nincsen amúgy sem benne. Elképzelem (mindig, mindig elképzelem ezt a pillanatot, ezt is), ahogy a sötét szobában állok, meztelen talpam a csiszolt fa padlóját érinti, az ingem pedig fehér és frissen vasalt, és úgy állnék akkor ott, mint aki valamire készül, és így állnék néhány millió év(á)ig. Bár sötét lenne nagyon (ugye a deszkák), azért én csak behunynám a szemem, mert jogom van nekem ahhoz, hogy ott azt hordozzam, amit a néhány évtized partra vetett, és nem is mindig három kívánságot teljesítő aranyhalat. Talán, hogy az alkony, talán csak az, talán csak az ami igazán megmarad, és szívesebben beszél magáról mint az ébredés. Eltelnek tényleg azok az évmilliók és egy lélegzet nem sok, még csak annyi nem marad ebből."Az élet,...hiányozna,...ha nem volna. Mondta a tábornok a szajhának. Vagy a szajha a tábornoknak." Így, mindig csak így. Nem lehet máshogy. A muszájság bilincse,...hiányozna, ha nem volna.Mondta sebtolvaj a falnak. Vagy a fal sebtolvajnak.

"Rossz vágy járatja el velem bolondját:
Két Asszony s egy se; s fáj az agyvelőm.
Sűrű olaj fájhat, jaj, így, midőn
Hengerben lassan, lassan összenyomják."

Alas my love you do me wrong
To cast me off discourteously;
And I have loved you oh so long
Delighting in your company.

Greensleeves was my delight,
Greensleeves my heart of gold
Greensleeves was my heart of joy
And who but my Lady Greensleeves.

I have been ready at your hand
To grant whatever thou would'st crave;
I have waged both life and land
Your love and goodwill for to have.

Greensleeves was my delight,
Greensleeves was my heart of gold
Greensleeves was my heart of joy
And who but my Lady Greensleeves.

Thy petticoat of sendle white
With gold embroidered gorgeously;
Thy petticoat of silk and white
And these I bought thee gladly.

Greensleeves was my delight,
Greensleeves my heart of gold
Greensleeves was my heart of joy
And who but my Lady Greensleeves.

"The Human Game

Under the sun I call your name
I revise your inner flame
I who dare to come disguised
In the night of the human eyes
As we begin to unravel the veil
Of our visions vivid and pale
We recoil with invisible bliss
Loosing there the claim to the comfort
Of deaths pre-designed
Questioned in vain
The soul remains
To tell its tale
Vivid and pale
Of broken dreams
Out of the pool and into the flame
We begin the human game
That refers to rise above
Clarity that calls you to
Come out of your tears
Lend me your fears
And fly away
Rest within arms
That promise to come
The pain away
Some where I'll find you inside
The answer when we
Remember who we can really be
And there we will arrive home
With all the answers that fair
To reason all within our love
Out of the pool into the flame
We do begin
All of our love rises above
The human game
Out of your tears
Lend me your fears
And fly away
Rest within arms
That promise to come
Your pain away"

Most jön a bújás, az elbújás ideje, hogy lesz egy vacok, és most ezt úgy értem, hogy csak az lesz, hogy létezik az a reform őrszoba igazán, ahol majd nem lesznek túlméretezettek, behemótok az álmok - ha lesznek egyáltalán - viszont ott jól vigyázhatok magamra. Úgyis túl van hangsúlyozva már ez a vigyázz magadra dolog. És olykor nem értem, sem pro sem kontra nem értem, hogy miért jobb lenni mint nem. Meg mi van akkor ha mindkettőtől éppen úgy viszolyog az élő. Volt egy időszak, majd eként mondhatom el ezeket a napokat, amikor bevágott a nap éles fényeivel az ablakon és ami elébe került az szerte hullott, elmondhatom "nagy idők" (időm) szemtanúja voltam és nem kell irígyeli érte. Néztél volna B kategóriás amerikai filmet helyettem, olvastál volna újságot. Néztél volna tükörbe és ne ijedtél volna meg. Annyi döntésed volt, annyi keret miben magad elhelyezhetted volna, de nem. Jöjn az ősz, a pálinkaszagú alkony. A levegőben pára, és ha odaképzelem egy balkon. Jeleztem. leszállnék, a hely alkalmasnak látszik, hurcoljon az Ikarusz ezentúl málamnál bátrabb utasokat. A holdvilágban.

Egy nap egyetlen nap, csak egy az égen, csak egy nap éppen úgy mint régen. Táncol a kötél, rajta minden volt démonok, régiek és újak. Kell hogy legyen, hogy ne lehessen, nem lehet tovább. Tovább kell. A mellkasban ezer év vacog, mától nem vagyok, csak fentartom a látszatot.

"Túl a Jávai tengeren,
túl az óperencián,
túl a Kínai nagyfalon,
túl a sok szögű Bermudán.
Nem tudom még merre vagy,
hol lakik az a furcsa lány,
elmegyek, megkérdezem,
itt bújik, aki tudja tán.
Vár ég az ég és vár a nap,
tárva sok szép ablakok,
tejbe-vajba ördögök,
lángost sütnek az angyalok.
Messze, messze a végeken,
vár a tíz kicsi indián,
fára mászna a mókusom,
fánkot sütne a nagymamám.
Vár a szél és vár a hó,
szája tátva az emberek,
mindig csukva a nagykapu,
páraködben a tengerek.
Árva a Szindbád a tengerész,
hol bolyong, vajjon merre jár,
túl a Zsolnai dombokon,
Berhidán vagy Bonchidán.
Nem tudod még merre vagy,
hol talál ma a holdvilág,
égbe szálltak az angyalok,
földre hulltak a bóbiták."