Meghallgatni ezredszer, elmondani ezredszer is. Megérteni, felfogni, rendszerbe foglalni. Oda nem illő dolgokkal hozakodni elő. Nem érteni, nem felfogni. Belekezdeni a következő ezerbe, Nem érteni, nem felfogni. A változás ostobaságára és annak képtelenségének tudatára ébredni. Megérteni, nem elfogadni. Nem tudni elfogadni. Nem elfogadni tudni. Úgy tekinteni másra mint önmagát jelenteni is alkalmatlan alapanyagra. Formálható masszára. Az anyag orrára vetni. Hallgatni, semmibe taszítani. Megszólalni tettleg. Racionálni. Érzelemni. Magánnyal büntetni, észérveket egymásra sorakoztatni. Sírfelirat. Visszacsinálhatatlanságaitokért.

Fonák Lajos, Fancsal Béla és Szabó Tádé, Feszesné is, a Jolika. Mocsárnok lombos temetője, a sorsodi vasútállomás ködbe vesző varjúzajos képe, a kifényesedett bőr bicikli nyereg, a szatyorban haldokló ponty, a fogadó amiben soha nem aludt senki. Ha nem vigyázok elég jól előbb-utóbb még történik velük valami. Most jól elvannak ott ahol vannak, a meg nem születettségben, nem is sejtik, nem sejthetik, hogy mennyi hiány van abban a világban minek létezéséről ők nem is tudnak, és hogy milyen remek tömítőanyagai is lehetnek régen megutált hajszálrepedéseinkben. És hogy milyen veszélyes részemről az elcsábulás az számukra tán sose derül ki.

Nem nagyon szoktam én érezni a szívdobbanásaimat, hogy pontosítsak, az említett belső szervem (semmi eufemizmus) eddigi meglétének puszta feltételezése is a saját irányomba érzett mérhetetlen elfogultságnak és a vaksi jóindulatnak tudható be. Így volt ez eddig. Néhány hete kezdődött, kisebb kopogásokkal, neszezésekkel, minek után a gazdatest nem tulajdonítva különösebb jelentőséget a kis zajok idővel bágyadt, ugyanakkor közepesen dühödt dörömböléssé változtak, amit zakatolásnak nevezni azonban már eufemizmus lenne. Csak olyan zajok mint amikor valami menni készül, a kabát anyagának suhogása, kulcscsomó zörgése, kilincs zaja, vagy csak sóhaj és minden egyéb ami az ilyen szívjátékoknak elégséges kellékei lehetnek, ha ugyan. És lehetne itt és most kétségbe esnem, hogy ugyan milyen érveket sorakoztathatnék, milyen tényeket kellene kazlakba hordanom, hogy maradásra bírjam, de honnan is lehetnék abban biztos, hogy akad még bennem elvégzetlen dolga.
Mert mi van - és ez bennem régóta erős sejtelem - ha az élet nem a halálig tart, mert nem tarthat, hiszen a világ csak a maga tökéletlenségében értelmezhető. Mert nem mindig tarthat, nincs mindig egyről a kettőre. És ez biztos nem általános, mert van akinek pont addig tart, nanoszekundumra pontosan, és afelől sem lehet kétség, az is létezik, hogy valakinek hosszan belenyúlik az élete a halálába. Csak az nem mindegy amikor elmegy a szív, hogy utána az üres mellkasba mi költözik bele, hogy költözik-e egyáltalán valami. Hívhatjuk mindezt romlásnak, valójában csak válaszreakció, pörsenés, allergiás tünet, melynek okait mindenki vérmérséklete szerint magyarázza. Akinek nincs szíve az természetszerűen meglehetősen hűvösen. Nem fogják észrevenni rajtam, sose veszik és külsőleg nem is lesz rajtam semmi szembetűnő változás, minden játssza csak amit játszania kell. Csak a mellkasomban gyűlik majd az idegen anyag, és ha szerencsém van akkor a levegőnél is könnyebb lesz, légnemű könnyűség és elrepít.

Amit írtam leírtam, és amit leírtam az ami. Nincs rejtvény, nincs talány, nincsenek benne szimbólumok, nincsenek benne behelyettesítésre váró szereplők, életmegfejtési állandók, lélekemelő képletek, csak hús, és van az úgy hogy az ember egy olyan testrészéről ír amiről azt se tudja létezik-e még vagy sem.

Megette a fene. Penetráns. Ez mondogatja nekem főhős, vagy én a főhősnek már nem is tudom/tudja. És hogy pfhü, hangutánzólag üreset köpve all inclusive az ürességbe. Szeretem/szereti azt mondani hogy penetráns, mert az azt jelenti ahogy hangzik. Semmi fakszni, nem ápol s eltakar, csak maga a pőre jelentés. Arra mondtam/mondta mindezt, hogy találtam/talált 160 forintos táblás csokit, és hónap végén a legfőbb vezérelv  tápérték, ezt vallom én, ezt vallja főhős. Csokira cigi, lehet nem szeretni/szeretnie, ennek van ilyen tájt reneszánsza. Tetszettünk volna forradalmat csinálni. Amikor nincs mit enni akkor mit egyen főhős, mit egyek én, tán emésszük önmagunkat, az még se járja. Azon túl, hogy szemrehányó tekintetünket a stelázsira vetni, figyelmünket részlegesen elaltatólag, az igen, vagy hátra fele élni, az igen, feltételesen nem lenni, még az is igen, de az önemésztés mindezért, nos az sehogy se. Öntorkán akadva minden. Attól csak még üresebb lesz a gyomor, és a lélek helyére is belé költözik evidenciának a nyomor. Mi végre? Ilyenkor ezt kérdezzük én meg a főhős, noha csak önmagunktól, hozzánk mérten félszegen. A válaszra számos, a saját elgondolásunknál is több alternatívánk van, és bár ne lenne, de mindegyik lesújtó. Csepegtetnénk mi a bánatunkat, permeteznénk bele a kibaszott spleent a világba, hogy csak lenyelni ne keljen, de nem igen van rá igény az életigenlő ragadozók akol melegében , hát visszanyeljük ilyen irányú tartalmainkat akár a tél végén a slejmet. Aztán kitavaszodik, és mire a bánat dühvé változik, olyankor már nincs apelláta, záporozik le az égből istenverése dühünk, esik kel olyankor a zélet. És olyankor van nagy riadalom, ha ugyan van, jön is a bölcs tanácsadók kara, nemzedékeik legjobbja, hogy hát mit akarok én, mit akar a főhős. Van munka, van fedél, hogy nézni is tereh. Csak hogy aki mondja annak majdnem mindig tejszínhab csillog a szája szegletén, így helyezve e szörnyű helyzetet az irónia sodójába, osztályellentétig hatóan. Mert én már már nem vagyok kíváncsi a tejszínhabos szájakra, mert ahol  a tejhab megtelepszik, megülhetik ott kérem a szar is. Mondja főhős, és kórusban én is. És úgy teszünk mint akik nem látták a tejszínhabot, szemle sütünk, így vagyunk nevelve. Már annyira megkedveltük a félszeműek birodalmát, hogy nem esik nehezünkre a vakság tettetése. És már látjuk az alagutat a tápláléklánc alján. Mondják a tejszínes szájúak, azon túl van a fény, csak ki kell bírni. De hogy az a mi fényünk lenne, enyém és főhősé, arra nem szolgált még senki sem -tejszínen innen és tejszínen túl - elégséges bizonyítékkal.
Ott egye meg a rosseb, mondja bennünk a látens fényevő és a fal felé fordulunk, hátha kicsorog a falrepedésből még lusta gyantaként némi álom.

Én már csak úgy gondolok a semmire, mint rég nem látott rokonra, ahogy tulajdon létezésemre is mint zokon vehető adalékanyagra. És az mindennek a teteje, hogy mindennek én vagyok az alja.
Már nem írunk egymásnak én és a semmi, már nem telefonálunk, semmi sms, csak jó messziről elgondolom mint lehet most és ha van is viszonyom vele, hogy lehet hogy közöm meg semmi. Minden számítás szerint a világnak apró darabokra kellett volna hullania, de a világ az kevély, bár sekélye mély. A semmi otthona csak lenni is képtelen belső világ, a táj pedig nem más mint lágy nyakhajlatok, dombok és végül pinák. A semmi már olyan, hogy nem lesz belőle lesz, méginkább nem lehetett volna, mert a semmi az arisztokrata és az élet pedig a szolga.
Egyszer Albertfalván félrészegen voltam csak egy egészen rövid ideig egész, de annak már évtizede van, csak ide kéri most magát minden csip-csup dolog én meg hagyom már magam. Most meg kinyílik egy ajtó és én kilépek, egy helyre ahol csak egy város van, és az van ahogy ez a város körbevesz, benne a semmi szorít, fojtogat, de jelenlét az rohadtul nincsen, se ajtón történő bekopogás. Csak a semmi van a torkomhoz bogozva, se istenem, se hazám, sehol se volna jó nekem, vagy talán ott sem igazán.

- Azt ismered, hogy Á szóba egyeledik, vagyis elegyedik Bé-vel?
 köszönöm neki, hogy volt olyan szíves

Nyista Hungarorum

Az én népem (fogalmazás)

Az én népem a magyar. Az én népem nem mindig ott lakott ahol most lakik. Levédiából jött, ami most már  innen nézve borzasztó messze van, de még azért az óperencián innen. A magyarok egész pontosan az Etel közéből valók. Minden magyar embert Emese szült, az első fiát transzcendens állapotjában, pont álmában, ezért aztán Álmos nevet adta neki. A magyar gyerekeket, a világ más gyerekeivel ellentétben, nem a gólya, hanem a turul madár hozza, aki egy sólyom vagy egy héja.
Az én népem - a magyar - sportszerető, szenvedélyes nép, de az én népem akkori szomszédai is (kazárok, besenyők, stb) mind sportszerető, szenvedélyes népek voltak. Gyakoriak voltak a világbajnokságok, konföderációs kupák, melyekre a népem a hátrafelé nyilazás szakágban gyakorta benevezett, ám infrastrukturális okok miatt sokszor, de legalább is az előzetes várokozásokhoz képest többször alulmaradt. Az én népem büszke és szorgalmas nép, ennek értelmében Etelközben sorra nőttek ki a hátra felé nyilazásra alkalmas létesítmények, sportarénák, stadionok. Az én népem - a magyar - ezután néhány esztendő leforgása alatt minden lehető bajnokságot megnyert, Ázsiában, a világon, végül a marson. Hanem ennek az volt az ára, hogy mindenhol stadionok voltak, alig volt hova lépni, hiába a fű kövér. Ekkor leült a népem - a magyar - hogy gondolkodjon, de elaludt ami végső soron nem baj mert felébredve is arra jutott mint álmában, hogy másik, úgynevezett  új hazát keresnek, ahol több stadion elfér, nincsen a tőszomszédságban köcsög besenyő, és az ottani, majdani új szomszédainkat is le tudjuk hátra fele nyilazni a nemzetközi ligákban. Szó szót követett, majd elindultak a Pannon tengerbe. Az én népemnek - a magyarnak - csavaros az észjárása, és mielőtt útnak eredtek volna elmentek, biztos ami biztos egy önkéntes véradásra. Mire odaértek addigra az a nagy tenger mázlijukra kiszáradt, csak némi avar maradt az alján. Ebből kitetszik, hogy az én népem - a magyar - nem kétéltű, valamint szerencsés alkat a klímaváltozásokat tekintve. A héja formájú madár aki a népemet a kiszáradt pannon tengerig kalauzolta elbánt az avarral. Az én népem a letelepedést követően szövetségi kapitányt is választott, akit királynak hívott és szent volt, de ez utóbbiról ő maga mit sem tudott, mert azt nem mondták meg neki. A királyról arról állítólag igen. Ez a király annyira szerette a hazáját, hogy a jobb kezét is odaadta érte. Az én népem - a magyar - ennek a királynak köszönhetően egy új anyára is szert tett, akinek a neve Mária volt, de róla kiderült, hogy nem is a magyar volt az első fia, mert volt egy másik is, és róla meg kiderült idő közben ez az, de legfőképp, hogy nem magyar. Az én népem - a magyar - kényes ha pedigrére kerül a sor.
Az én népem - a magyar - olyannyira lojális, hogy 1526-ban, nyilvánvaló hadi és stratégia fölénye ellenére győzni hagyta a nagyhatalmi törekvésiben akkor még amatőr ligában játszó török hordákat. Az én népemnek - a magyarnak - a történelem hajnalán legendásan rossz úszók voltak a királyai, vízipólózni, kajakozni viszont egyáltalán nem is tudtak. Ezért inkább ha az időjárási viszonyok kedvezőek voltak a jég hátán választották őket.
Az én népemnek - a magyarnak - három igazsága is van, ezért aztán soha nem tudja, hogy melyik szolgáljon számára önigazodási pontként.

főhősnek rengeteg élete van, képtelen számon tartani őket, úgy van velük mint más a ruhával, az egyiket leveszi magáról de egy másikat már rögtön magára is öltött. Vannak kedvenc életei, nem azért mert annyira szeretni tudná ezeket, de valahogy kedvesek a szívének. Már amennyiben egy olyan életéből szemléli a többi életet amiben mellkasában nem fröccsöntött műanyagszív dobog.

Van az élete amiben egy piros lámpa világít a homlokán, ami ha kigyullad azt jelenti, ne érj hozzám ne ülj mellém, ne szólj hozzám, és van aki ennek ellenére mégis érinti őt, mellé ül és szól, szóval állhatatos, nos arról főhős tudja, hogy bizonyosan dolguk van egymással. A lámpa ma már nem működik, hisz régi élete az, kiégett az izzó, vagy az akku merült le, de ma már nem tudja eldönteni Főhös, ha valaki szól, mellé ül, érint, az a lámpával is megtette-e volna.

Számon tartja még azt az életét amikor hajnalokon valami járműre száll, legyen az busz, vonat vagy úgynevezett melós barkas, és ezekben félálomig emeli fel magát a hajnali közöny jellegzetes szagú melegében, közben nagyon erősen arra gondol hogy soha ne érjenek oda, arra a gyűlölt helyre ahova mindig menni kell. A vonat, a busz, a melós barkas - mondjuk Tokod altárónál mindig lerohad és mindenki úgy tesz mintha ez először történt volna meg, pedig minden nap ez van, már ki tudja mióta. Zaklatott férfiak ugrálnak ki járművekből, így tisztelegnek tulajdon létezésük előtt, elemlámpákkal világítanak bele a rozsdaszagú de olajos gépszívekbe és tekergetik a nyakukat, hozzáértően cöccögnek, újra élnek. Főhös alszik bent a mindenkori melegben és tudja hogy mindjárt, mint eddig mindannyiszor meg kell tolni, kezdődik a nekifeszülés dicstelensége, a mozdulatlanság szisztematikus leigázása, és csörömpölve összetörik ilyenkor az égbolton az idő, hogy szilánkokra hullva szét terüljön a földön a Tokod altárói vegyesbolt előtt. A főhősön nincsen cipő, mert az út alatt azt félálmában már az indulás után jól leálmodta magáról. Az jármű pedig nem indul sehogy, az idő lábuk alatt széttörve, főhős meztéláb, ott maradnak amíg világ a világ, hogy holnap valami másolatuk újra elinduljon ugyanoda, és elakadjon ott ahol már számtalanszor elakadt. Így másolódik főhős egyik élete a másikra.

Aztán még van az az élete amiben nő van, az a nő van aki nincsen. Aki egy másik életben már egyébként mellé ült a piros lámpa ellenére, de hát kiderült róla, hogy fényérzékeny, mit lehet tenni. Persze, most hogy kihunyt már a lámpa mindez édesmindegy.

Van még az az élete is amikor a születése után rögtön mély álomba zuhant, és 79 év múlva ébredt fel, mindössze egy meghalásnyi időre. Nem voltak utolsó szavai.

És van még az az élete is amikor egy helyben ül, hol egy padon, valami téren, hol rosszul világított kocsmákban, hol moziban, hol temetőben, hol emlékezete által megjelölt kivételezett helyeken, és mosolyog, és ha megkérdezem mosolygása okairól nem tud számot adni.

Végül van az az élet, ami nincsen. Nem képletesen vagy szimbolikusan nincsen hanem ténylegesen, benne minden csak fakó álom és üres káprázat és ebben az életben főhős nagyanyjának ablaka történetesen és valóságosan egy lombos temetőre néz. Ez az élet annyira nincsen, hogy csak nemlétezőkkel való viszony fér el benne. Egy út a szanatóriumba egy jó szagú nővel. Egy távoli fürdőhely, ahol úgy lehet mindent szeretni ahogy van. Aztán olyan csend amibe ember csak belehalni tudna, de mivel ez az élet nem élet így nem is lehet halál a vége.

Ez én vagyok és állomás,
látomás ez nem vitás,
és hova lett a sok
rendbe szedett toilet

Én most tényleg úgy érzem és kérem bocsássátok meg (még ha tévedés is), hogy nem igen kellek ide, és ahogy kinéz már nem leszek sehol sem hiányzó puzzle darab azon a képen ahol az a borzasztóan szép, megejtő szánszet a szíven pettingként egy kicsit csámcsog, de aztán rászánja magát és belemar.
Az alkoholmeleg beszél belőlem.

egykétháés

||: Fel kel hatkor
főzi  kávét
nincsen cukor
na még ez is
le ül géphez
nézni semmit
most  majd hátha
időt elbasz
aztán rohan
jegyet venni
hosszú a sor
most lekési
"kösz hogy megvárt"
szalad a táj
ablak koszos
menetjegyet!
köszi viszlát
heló-heló
jössz egy cigi?
aztán kávé?
jössz egy cigi?
merre vagytok?
megcsináltad?
persze-persze
ez így nem jó
én is látom
és ha amúgy
nekem mindegy
jössz egy cigi?
főzzé' kávét
jössz vagy maradsz?
mingyá', mennyé'
úgy se arra
piros hetes
állomásra
ötös peron
megin' késik
nincs ülőhely
másfél óra
város halott
utca sötét
lakás üres
csempe francba
kaja hideg
falnak beszéd
villany leó
fekvés gyorsan
holnap  korán:||

Behunyom most magamnak a szemem. Élek, és érzem is, hogy így van. Minden a legnagyobb rendben, az összes belső szervem rutinszerűen teszi a dolgát, nincs miért aggódni, mennek a dolgok a maguk útján. Meg van itt nélkülem is minden, behunyhatom
De ugye mi van, ha az élet az nem minden? Mi van akkor ha az embernek egyszer csak vége van, egyszerűen vége szakad és kész, de erről az amúgy ingatag talajon álló valóság valahogy nem szerez tudomást. A valóságnak úgyis annyi dolga van, hogy mindig másnak mutassa magát mint ami, nem pesztrálkodhat állandóan a halandók felett.
Mert amikor az embernek vége szakad - anélkül, hogy ez a szoros értelemben vett elevenségét a legcsekélyebb mértékben is érintené - minden megáll és nem csak egy pillanatra. De felesleges is firtatni, hogy mennyi időre áll meg minden, mert amikor minden áll akkor már az idő sem idő. És ilyenkor úgy, de úgy áll meg minden, hogy abba bele lehet szédülni. Leszel hirtelen az a gyerek aki okkersárga iskolatáskával a hátán átvág a Béke téren, el a könyves pavilon előtt és a Napsugár áruház mellet. A garázssoron elolvassa azt, hogy ki kibe szerelmes és az iskolához érve végig húzza a kezét annak fekete kerítésén 15 méteren keresztül, végül lenyalja tenyeréről  a sós ízű koszt és ízlik neki. És leszel az is aki mindezt végig nézi, mész a gyerek után, követed, és ott van anyád is, apád is, akik egyszerre ülnek piros fotelekben és fekszenek a halotti ágyukon. Az emberek akikkel valaha dolgom volt azok egyszerre elérhetetlenek és van mellettem mind, egy időben. Mindegyik ember olyan mint ő maga, és egyszerre olyanok amilyennek gondolom vagy látni szeretem, szerettem őket. Akik megutáltak azok mind szeretnek, akik látni sem bírnak azokkal épp kirándulni készülök. Egy hajdan lekésett vonatot utol érek, egy rossz mondatomat egy sokkalta jobbal teszem jóvá. Sírok és nevetek egyszerre ebben a kimerevített pillanatban. A dolgok egymás utániságából a dolgok egymás mellettisége lesz, és minden ami történt az időben és azon kívül is egyetlen statikus pillanattá lesz. Amikor az embernek vége szakad az érthetetlen.

Barbados

Nem szeretek már itt élni. És olykor gyanakszom is magamra, hogy az "itt" az valamiféle kibúvó, mentség, arra nézvést,  hogy általában véve élni nem szeretek. Az ilyesmit bevallani valamire való ember átall, tehát valamire való vagyok, csakhogy a valami körvonalai valahogy sehogy sem akarnak felsejleni, homályos kontúrokban mutatják csak maguk. Távolítás az "itt", buzgó igyekezet, átlátszó mentség, és ha valaki akkor én átlátok a szitámon. De egyelőre maradjunk abban, hogy én itt nem szeretek, vagy talán nem is hogy nem is nem szeretek, inkább hogy nem tudok élni. És nem a politikai berendezkedés, sem annak tónusa miatt, mert azokról mit sem tudok, saját elhatározásból. Persze eljut hozzám is minden aktuális hőzöngés, és annak kiváltó oka, de engem - és ez most nagyon is hangsúlyozandó, hogy "itt" - egyáltalán nem érdekel. Mert a minden "itt" mi vagyunk, az is amit másban gyűlölni oly annyira szeretünk az is csak mi magunk. Magunk szemében a gerenda. Az emberek miatt nem jó itt és azért mert "itt" én is az emberek vagyok. Parázsló optimizmusom mégis felteszi a kérdést nekem, hogy vajon máshol is így kell-e, így lehet-e embernek lenni. És akkor e szent minutában máris azon kapom magam, hogy az ujjam nagy világtérképeken matat és könnyeden rábök Barbadosra (kis bökés ez az emberiségnek), és az egyetlen amit tudni lehet róla a magamfajtának, hogy kedvező klímáján túl a világ legjobb zászlaját mondhatja magáénak. És ebből következik, hogy ott biztos senki sem beszél össze-vissza, hogy amit mond annak tudja a jelentését, megbocsájtja azt amit meg kell bocsájtani, hétfőre mindig kedd jön. Hogy ott senki nem feltételezi fel rólam eleve, hogy nekem az osztályrészem volna a boldogtalanság, azt meg pláne nem, hogy célom. Kell egy hely ahol a dolgok a helyükre találnak, anélkül hogy kényszerítenék őket. Mindenkinek szüksége van egy szigetre, egy olyanra ami rajta kívül áll, igaz. Még akkor is ha képzelt, nem igazi az igaz. Mindegy az csak annyira távol legyen, hogy ne ismerjen az ember gyűlölt önmagára. Mindezt tudni rettentő nehéz, főleg az igaziban tudomásul venni a nem igaziságot.

Elvehetné valaki a szemem világát, mert én úgy el fáradtam már látni. És minden érzékemet is is kitéphetné belőlem tövestől, hogy ne kelljen éreznem, arról a kevés jóról is lemondanék. Elvehetné agyamból az összes emléket is, az összes képletesen vagy valóságosan holtat aki bennem lakik és már rég nem az aminek látom. Elvehetné a régi szeleket melyek az arcomhoz valaha is hozzá értek. Elvihetné az összes buta álmom, a lesz ez még jobb-ot, az összes hülye alaptalan reménykedést, a reggeli ébredéseimet amikor magamra eszmélek, mert nincsen ki másra. Kivehetné a hátamból a tőrt, lábamból az izomzatot, a lélegzetvétel kényszerét. Elvihetné az összes karácsonyomat amit nem kellett egyedül töltenem. Alighanem ilyesmire ember nem vállalkozna, az ördögnek meg nincsen bejelentett lakcíme. Olyan vagyok akit nem lehet minden áron szeretni és olyan akit szeretni kell.

3 éve is meg van annak a karácsonynak amikor még olyanokkal tölthettem akik nem mérlegeltek hideg elméjükkel azon, hogy mi vagyok számukra. Tudomásul vettek, ezt jobb helyeken úgy mondják szerettek, és nem kellett hozzá különösebb okot szolgáltatnom. Hiába no, korcsosul a világ, korcsosulok hát én is. Most az önigazolásnak lett nagy divatja és az ultimátumoknak, nemes egyszerűséggel a leszarásnak. Kérve vagyok éppen, csak éppen nem a számon, ami a szívemen van az leginkább csak lepedék. És olyannyira le van már itt minden szarva, úgy értem minden épkézláb emberi igyekezet, hogy nem látszik a szartól a máj. Nekem bántja ez a szemem és úgy általában mindenem, de ez nem kívánságműsor, laza esztrádműsor csak, tömegek öröme. Hülyék birodalma.

Régi

Legtöbbször csak arra emlékszem ahogy megyek haza. Arra nem igazán, hogy jó volt e haza menni, és semmi olyasmit nem tudok felidézni, hogy éreztem-e valamit a hazaéréssel kapcsolatban. Természetes volt, ahogy az ember lélegzetet vesz, belepisálja a monogramját a hóba, vagy a csatornába ejti az ellenőrzőjét, ami már több sebből vérzik, pedig alig kezdődött el a tanév. Csak csinálja az ember, mert akkor ott perpillanat azt érzi hogy azt kell csinálni, de nem gondolkodik rajta. Becsukom a szemem és tél lesz, ilyesmire emlékszem. Tetszik a Napsugár áruház karácsonyi kirakata, a kisvonat ahogy megy körbe-körbe, a vasorrú bába a seprőjével hadonászik, hiába úgyse tud átjönni az üvegen, hadonászhat. Szúr a kabátom bélése, nem rég kaptam cseszkóból, de viszketek tőle, pedig azt mondják szép kabát és meleg is, örülnöm kellene neki, tudom. Tetszik ahogy Endre bácsi aki a Napsugárban eladó a szőke szemfelszedő nő pultjára támaszkodva beszél a szőke nőhöz. Tetszik ahogy a nő pultján kis zacskókban sorakoznak a megjavított harisnyák. Tetszik a nő, szőke, olyan mint egy tévébemondó. Tetszik a méterárú osztályon a nagy papírhenger, amiből az Endre bácsi a barna köpenyéből egyetlen mozdulattal szakít le pont akkorát amekkorára szükség van, soha se többet. Nem most, mert most már nincsen senki a boltban, csak az Endre bácsi meg a szőke szemfelszedő és én, a valóságon és az időn is kívül rekedve. Tetszik a hogy a Béke téren a trafikos záráskor szöszmötöl a zárral és megindul a Wartburgja felé. Tetszik ahogy az autója szivárványszínű benzinfoltot pisált a nedves útra, amíg a gazdája dolgozott. Tetszik az órás kirakata, tetszik a hogy a szemével tartja meg a nagyítót és mindkét kezével babrál. Tetszik a könyves pavilon, főleg a Bőrharisnya borítója. Tetszik a nagy szürke trafóház, ami nem volt mindig szürke csak a cementgyár festette azzá. Tetszik a légópince betonbejárata és mellette a légoltalmi sziréna. Tetszik, hogy az utcában mindenkiről tudok valamit. Tetszik, hogy elhagyhatom nyugodtan a kesztyűmet másnap valamelyik kerítésre ki lesz téve. Tetszik hogy esik a hó és tetszik ha egy autó reflektora megvilágítja ahogy esik. Tetszik, hogy hunyorogva az egész valahogy szebb lesz. Tetszik az utcánk elején a villanyoszlop. Tetszik, hogy szurokkal van bekenve, tetszik hogy látszik fán a nyoma annak a fura cipőnek aminek segítségével a villanyszerelők felmásznak rá. Tetszik hogy a szurkot le lehet vakarni róla. Tetszik, hogy szurok szagú lesz a kabátom. Tetszik ahogy a Béres Mikiék ablaka előtt megyek el és látom, hogy a Béres Mikinek az apja most adott a Mikinek egy taslit az esti vacsoránál. Tetszik, hogy nem tudják, hogy látom őket. Tetszik a kerítés amire a Magyar Eszti bátyja felakadt egyszer, eltört a karja, roham mentővel vitték el, tetszett a roham mentő. Tetszik a ház amiben az a bácsi lakik aki nagyon hasonlít a krokodilra a Sicces kártyámból. Tetszik, hogy boxer kutyája van és botja, pedig nem is sánta. Tetszik, hogy  Kovácsék mindig hangoskodnak, és hogy nincs is bevezetve hozzájuk a víz, mert pont előttük van a kút. Tetszik hogy a Székács Zsoltiék háza előtt kis szennyvízelvezető árok van és kis betonhídon mehetnek be a lakásba. Tetszik a Nagy néniék előkertje, japán keserűfűvel van tele és télen pont olyan szomorúak mint a Nagy néni. Aztán egyszer csak hazaérek. Apa otthon, anya otthon, egyikük a fogasra akasztja a kabátomat mert még nem érem el. Gőzölög a tűzhelyen a víz. Mindjárt fürödnöm kell. Otthon vagyok.

Eza zélet
tartha
tatlan
fosztó
képző
síthe
tetlen

Eza zélet
lehe
tetlen
mégse
vagyok
halha
tatlan

A reggelek unalma, az esték unalmával egy tőről fakadnak. Közte semmi, vagy ha úgy akarjuk akkor mondhatjuk rutinnak. Lényege, hogy szindbádi elemektől mentes. Semmi olyan nincs, nem fér bele, hogy betér a főhős, vagy mellékszereplő a príma pék üzletbe és itt most mindegy, hogy az illető kereskedelmi alkalmazott unja-e a határozott vásárlási szándékkal betérő fogyasztó ábrázatát és/vagy viszont, és az már megszokásból nyúl a sóskiflis kosárkába, hogy azokból hármat kiporciózzon, mikor is a főhős vagy éppen mellékszereplő azt találja mondani, hogy nem úgy a' Vendelinné, ma valahogy kívánnám az édeset; a túrós batyujuk friss-e, - bár sok helyen táskának hívják, de nekem úgy hívni engedelmével meglehetőst ellenemre való. És ha tartanak a sifonérban, liptói túróból készült-e, mert én azt igen-igen kedvelem. És a főhős vagy mellékszereplő ezt úgy mondaná, hogy fogai közt szűrné a kimondást, mint aki akarja is meg nem is ezt az egészet. És szerintem inkább nem akarja már. Nem akar már semmit, a semmit valaminek hívni vagy annak látni, még ha ez másokban rokonszenvet is ébresztene. Mert mindez amiről itt szó van az nincsen, csak a reggelek és az esték közötti semmiben definiálja újra és újra magát a semmi és kerül más megvilágításba, kinek reménykedésre adna okot, kinek hosszítaná az agóniát. Levés közben jön-megy a létvágy.

Ha a végén kiderülne, hogy egy tréfa voltam, és magamból kiürülten éldegéltem csak holtan, és nem voltam magamra káros, és ugyan másoknak se hasznos, hogy embernek túl gyenge, tréfának pedig vaskos. Akkor ki nevetne? A kor ki nevetne. Ki nevetne a véglény, kinevetne a végén.

Para, frázis

Miért írnék bármit is le, elolvasgatják úgyis
Miért ne írjak bármit is le, el se olvasnák úgyis

Halotti, csacska beszéd

Irigylem a halottakat, annyira különbözök tőlük és tán ezért van, hogy olyan könnyű szeretni őket. Pedig aztán tényleg nem tesznek semmit, csak fekszenek vagy éppenséggel porladnak mohos fekhelyükön, koponyáikban nem e világi férgek élik mindennapos életüket és mégis mindenki szereti őket, noha sehonnai bitang emberek is, részben bizonyosan. Ős a pánik, leborulnak. A sírok is olyan fennköltek, még ha az alvilághoz vezető út büdöskével is van kikövezve, meg a kis sír előtti padocskákon a nyárról ott maradt fénylő csiganyállal. Őszi napon fénylő kis ábrák, természetrajz, megfejthetetlen üzenetek, halál szignó vagy amit akarnok.
Hanem ha én lefekszem - mondjuk hanyatt - csak arra tudok gondolni, hogy én ebben a pozitúrában még magamnak sem tudnék hiányozni úgy, hogy azt magamtól elvárhatnám, ezért aztán meghalásomat olyankor meghatározatlan ideig mindig elnapolom ad acta, így nem ehet meg az atka.

Talán

Talán nem itt kellene lennem, talán nem is ezt kéne csinálnom, talán világgá kellene mennem, de talán nem is ezen a világon.

Követem meg magam

Úgy veszem észre, hogy mára már mindenki beéri a boldogsággal (könnyű kis préda), noha nem is tudja valójában, hogy mit is ért alatta, és szükségét sem érzi, hogy az adott boldogságot kicsit is összemérje azok adott igazságával, mert hogy e kettőnek bizonyosan köze kell, hogy legyen egymáshoz, mert minden emberi számítás szerint úgy illenék, hogy ezek ketten kéz a kézben járjanak. És azt hiszem úgy van itt már a fejekben, hogy a boldogság az könnyű, méznyalás és vattacukor illat, ingyen menet a ringlispilen (felénk; sergő), és nem szeretnék tudni, hogy a boldogság - ha egyáltalán létezik - hasonlít a térre melyben létezik, nevezetesen az életre, ami hol könnyed, hol elképzelhetetlenül elviselhetetlen. Az ember azonban az a faj (és ebbe sajnálatos módon én is beletartozom, még ha nehezemre is esik tudomásul venni) hogy születése után is valamelyest geczi marad (az archaizálás tompít és eltakar) és mind csak arra igyekszik, hogy a terméketlen méhbe ő érkezzék meg legelébb, még ha időnek előtte is.
- Gondolta a szerző - aztán meg azt hogy ilyesmit állítania már-már túl megy a kóelhóságon, ha ugyan azon túl nem mutat. Az önignorálás és az önigazolás közt egyensúlyoz azóta is, a kurta farkú malacon is túl.

Ha engem kérdezel azt mondom, ez nem élet, hogy hazaérek, élek és falaknak beszélek. Jó falak szó se róla, az enyémek, itt a fal pontosan ott van ahol megszokásból falakat remélek. Egy mauzóleum ez itt, vagy tán pokol, ahol még nem vagyok eléggé halott, de az élet az elbujdokol, és bárhogy is szeretnék, de nem élek. Elvagyok veszve, veszteség ha van.

Hanem amikor megérkezek haza akkor - a halott isten a megmondhatója - nem érzek én bizony semmit. Mint a kisujjamon a köröm annyit se. Nem érzem magát az érkezést, és nem érzem épp ugyanúgy a hazát. És olyankor lelkiismeretem mardossa önmagát, mert szilárd meggyőződésem, hogy valamicskét azért illene úgy intellektuálisan mint mentálisan megragadnom a hazaérkezés aktusából, de nem. Csak az motoszkál olyankor nagy makacs fejemben egyre, hogy voltaképpen velem valahogy üresebb lesz a lakás. És ezen az érzésen az sem különösebben változtat, ha a szomszéd lakásban, a nagy panel akol melegben hangosan kúrnak a szomszédok.