Elnéző vagyok. Igen is elnéző, mert elnézem ahogy dacolnak a népek a szeptemberrel, polóba bújva számítanak valamire, valamire ami el megy - semmi kétség - valami, aminek most már maradni kellene. És én is ott vagyok köztük, és én is polóban bojkottálom az időt, a nagy nyári elmenetelést. Magam módja. Belőlem a szokásos nyárvégi hiányok szökdösnek, amit tettem, és amit nem tettem, de lehet, hogy kellett volna, vagy éppen ellenkezőleg. Majd itt marad valami ragacs, néhány pillanatnyi idő, ami elszámoltatható, számon leszek kérhető, és ez talán jó is. Olyan hirtelen jön ami megy, olyan hirtelen megy ami jön. Kapkodom a fejem, a fejem is kapkod engem. Úgy vagyok én már, hogy amikor nézek valamit, azt mindig csak nézném, valahogy egyre csak nézném, kiragadva mindenből, kiszakítani abból ami van, és mindig csak mindig csak nézni, de nem gondolni azzal, hogy miért nézem, és arra is csak egy kicsit, hogy mit nézek. A fejem egy börtön, egy kulcs nem sok annyi sem talál a zárba, arcokat rejtegetek, bizonyos arcokat. Úgy vagyok a várakozással én már, hogy arra is várok amire nem is nagyon kell várni, mert - három eset is lehetséges -, hogy arra várok ami van, vagy arra várok ami nincsen, vagy arra ami nem lehet. De úgy vagyok a várakozással is, hogy ha várok akkor, szóval, hogy akkor is csak mindig várnék, és nem gondolnék azzal, hogy ugyan vár e engem az a valami. Így bomlik meg bennem a folytonosság, mert persze nem vág mindig egybe a valami velem. Majd jönni fog egy szakasz, minek a végén ketté szakadsz, és majd az is ketté, így vagyok én négy jó mindhalálig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése