Hosszasan ébredek. Keszonkarma. Maradnék minden reggel ott, ahol egész este voltam, amíg az eszméletem az ingek mellett lógott a fogason, vagy a hangeszerek mellett a falnak támasztva egyensúlyozott a józan ész. És reggel valahogy nem talál a helyem, nem beszéltük meg melyikünkön mily ruha lesz, ki olvas újságot és milyet, a felismerést megkönnyítendő. Elmúltam a szavak emberének lenni, a csend az többé már nem mímelt, nem dramaturgiai eszköz a valamihez, hanem magának való. Cafatokat lopkod belőelem éjjelente a jelen, a fele lábikrám már hiányzik, mit az éjjel kiharapott ez a valami, ez a démon, aki egyre többeket torzít, a korszellem szerinti széppé. Már a fókasággal is beérem, már az eszkomósággal is, én már megvehető vagyok, nincsen becsületem, nincsen önbecsülésem. Kis malíciával azt is mondhatnám, ide azzal a tál lencsével, de nem visz rá az étvágy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése