Persze meglát és azt kérdezi, miért ilyen nagy a szám. Erre azt felelem, hogy mert kurvára fáj a fogam (óva intek mindenkit attól, hogy e mondatot félremagyarázza). Nem faggatozik, tudja a dolgát, vasak után nyúl, a szemembe világít, amitől persze, hogy nagy lesz a pupillám és magas a vérnyomásom, de jó a szívem, viszont napok óta, egy nagymama nem sok, annyit sincsen kedvem bekapni. Amit művelek az inkább csak nyammogás, nem is tudtam kikúrálni magam. Amikor a tű az ínat hasítja, akkor megrezeg a telefon a zsebben, de nem tudok odanyúlni, remeg a szám és rezeg a zsebem, dupla az élvezet a végső zsibbadás előtt. Görcsbe rándul a kezem, aztán a csempék a falon, a nikkelezett csaptelep, a személyzet lábán a fapapucs.. Rájövök, hogy én szeretek zsibbadni. Aztán kiültetnek a csempék közé, van egy vörös színfolt is a váróban, szerencsére nem vér. Megnyugtat a mosolygás. Néhai és jelen fogaimról esik szó, mindnek szépen elmesélem az életútját röviden, különösen annak a fránya tejfognak, akiről nem is lehetett tudni hogy tej, és belülről bomlasztott. Nővér jön, hogy zsaibbadok e, mondhatnám azt hogy vagy 10 éve zsibbadok, de a fogam az még hasogat egy kicsikét. Eltűnik az ajtó mögött, néhány perc egér út. Sorstárs is akad közben. ELO tematikájú fogkezelési tanfolyamban részesülök, amikor nem értek valamit, akkor azt mondom, aham. Aztán nyílik az ajtó és én meg be. Eltátom rettentő szájamat, hogy jól odaférjen, megérdemli, hogy segítsek neki, aki engem így elzsibbaszt annak nem gördítetek nehézségeket ténykedései elé. Beindul a black and decker light verziója, megint rezgek. Zsibbadok. Belenézek a lámpába, hogy szarabb legyen az egész. Memorizálom, hogy milyen márkájú lámpa alatt szenvedek, és hogy nincs e benne kamera és most a fogamba beépít valami jelfogót. Mit tudom én, az apeh kérésére, vagy valami kereskedelmi csatornának érdekes lett hirtelen pont az én a szám, netalán tán egy új discovery sorozat készül a szájba lakó planktonállatokróll, annyi minden veszély fenyegeti a magamfajta embert manapság... Egy sor olyan tárgy kerül elő, amiről nem akarom meg tudni, hogy pontosan mire is jók. A fehér köpenyes azért sejthet valamit jelen lelkiállapotomról, mert mielőtt egy vatta pamacsot fog meg, azelőtt is gondosan tájékoztat - ez nem injekció. Zsibbadt mosolyom a jussa. Nekem már mindegy, én elvagyok zsibbadva, tőlem most már akármi is lehet. Elgondolom, ott székben, hogy az egész művelet után félrehívom és diszkréten megkérdezem, hogy nem adna e még be ilyen zsibbasztókat, vannak ötleteim, hogy hova. Kérnék mindjárt egyet a hónaljamba és a fülem mögé. Mindkét combomba, félig megmaradt lábikráimba, a farizmom helyére is adatnék egyet. A végén pedig még azt kérdezném tőle - doktor úr, a maga szíve sose fáj? Válaszától függetlenül ambícionálnám ha belevágna a mellkasomba néhány hónapra elegendő érzéstelenítőt, s hogy erre az egészre ne is emlélkezzek az agymba is kérnék egyet. Persze most mondja R, hogy nem érezni nem jó. Igaza van, tudom, de ez a másik, aminek szorításán csak a zsibaddás enged valamelyest, nos az meg olyan pokolian nehéz.
Sajátos sebtolvajszendvicsek ideje jő el, két gumicukor közt egy cataflam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése