A legbensőbb szélsőségek. Törökülésben ugyan, de az első sorban egy koncerten. A halál faszán, de igaziból Belemagyarázni azt, hogy ami most van, illetve akkor volt, az egy kicsit belőlem is ki van szakadva, hogy részem volt, része vagyok. Máshogy: egy kicsit belőlem is kiszakítatott. A sok egyet akaró mindig gátja az egyirányú változásnak és ez emberi ésszel felfoghatatlan, érthetetlen és értelmetlen, mindenkor. A hallgatóság külön- külön autonómiák kiváncsisága, nyíltsága vagy nem nyíltsága, leginkább félelme. Nem csak a rossz oszt meg, a jó is. Talán még fájdalmasabb, hogy nincsenek útjai, nincsenek csatornái a jónak. Szubjektivítás van. Az is úgy, hogy viszonylagosságba itatva. Így sose lesz megvilágosodás, irányultság, megváltás, ahogy mondani lehetne. Így csak céltalan befogadás lesz és a végén sírás, de azt meg senki se bírja. Szóval, locsogni fogok. És akkor az van, hogy elviselhetetlennek érezhetem magam - egyfelől. És várom azt, hogy magammal is ellenkezve, de elviseljenek. Az ilyesmi mindig elhasznál. Semmi öröm nem jön belőlem ki. Ezt érzem hetek óta. Olyan vagyok mint egy gép. Pokolian el vagyok fáradva és olyan üres vagyok, hogy hét mennyország is elférne bennem. Ha idegenekre nézek, az jut eszembe, hogy semminek semmi értelme. Ha magamra, akkor még ennyi se.
És ez minden amit jelenpillanatban adni tudok.

Egy matróz vagyok. Az Ulászló 2. (néhai Vöcsök 1) hajón. Nem iszom vizet, csak bifiduszos rumot. A vasutasok se eszik meg a sínt. Nem sejtettem, hogy Csel e patak, aztán tessék. Három tenger mossa az önérzetem, vértől az óceánig. Ezt tévesen hiábavalóságnak értelmezem. Rozsdás mondatokat mélyesztek bele az iszapba. Keresem a gyökereimet. Tasmacska. Huba zmeg. Szundi, Morgó, Kuka, Álmos. Álmos én vagyok.

Amikor kinyitod a szemedet pont akkor oltod el a lámpát.

Az abszolút következetlenség az az amikor zsizsiket sugároz a tévé.

Lao Seb