2004. november 30., kedd

Perfect pair
Mit is magyarázzam ki vagyok, mi vagyok, engem sem érdekel már igazán. Jöttem meg láttam, aztán közben mondtam ezt meg azt. Átcsörtettem mindenen. Néha megálltam, amikor nem lehetett nem megállni, és akkor köszöntem illedelmesen. Mondta valaki egyszer azt nekem, hogy semmi baja a léleknek bennem, csak szarul teszem közzé. Ez azért vitatható, mert én tudom, hogy mi a közzétevés tárgya. És akkor mi van, ha ez az, hogy ez ilyen, és pont ilyen. Akkor azt kérdezhetném, hogy mi legyen, hogy akkor vissza az egész? Hogy e paraméterekkel nem teremhet babér? És hogy a nagyravágyásom alaptalan. Szép kis nagyravágyás. Mondtam valamit valakinek. Nagyon komoly vagyok. Csak szarul teszem közzé. Félre is szarul értek. Igen, nem. Nemigen.
Bonus § - Nem tudunk.
10. § - Elfogynak a vágyaink.Végünk van.
9. § - Nem írunk, nem olvasunk.
8. § - Nem várnak.
7. § - Várunk.
6. § - Nem vagyunk.
5. § - Nem alszunk.
4. § - Nem eszünk.
3. § - Nem beszélünk.
2. § - Temetés előtt nem beszélünk halottakról.
1. § - Haldokló előtt nem beszélünk temetésről.

2004. november 29., hétfő

Nem lehet ezt így tovább. Kettészakadok. Szóbaállok magaimmal. Az már viszony. A fejem verem be, ebbe a verembe, nem verem ki, heverem ki.
Nem lábatlankodom, lábadozok. Igéket iketlenítek.

Out of control. Closed.
Olyan tél ez megint, hogy a szemembe fagynak a tükörképek.
Mindig így:(. Elég. Tűz helyett tűzhelyet. Gondolat helyett, gondolatmenet. Menet van.
Axióma:
Aki van, az nincs.

Ebben elbotlani veszélyes dolog. Aki egyszerre ez és az is, az veszélyes. Aki botlik, az is az. Ez egy nagyon veszélyes világ. Megöli a szavakat. Ügyet sem vet. Mégis vihart akar(ok)(tam)(nék)(hatna).
...és hogy megkukulni hogy kell, az egyre távolabb.

Lázas lennék, nagybeteg, piros lenne az arcom, sajogna mindenem, gyöngyözne a homlokom, tekintetem opálos, fakó - drágám, kukulj meg, mondaná száj, vagy a sípoló műszerek. Megkukulnék könnyeden.
A nyugvást a mozivásznakra találták ki nekünk, úgy mint a Supermant, Batmant, Spidermant, Godzillát, Tarzant, Donald Duck-ot, a nyolcadik utast, a halált, a Terminátort, a hármat, az asszonyokat, az idegösszeomlást, a napokat, és ezek romjait, a lányt, a fülbevalót. A sikolyokat, a szerelmet. Fikciók ezek, fényből, és annak hiányából.

55 éves értelmiségi, meghasonlott. Ez akarok lenni most. Az első (melső) ülésen beszélni, szidni a nácikat és szidni a zsidót. Szidni, a liberálist és szidni az ellentétét. Szidni az utat előttem, és megkérdezni csak spontánul - nem dobunk be valamit. És az is én szeretnék lenni, aki mindezt a hátsó ülésen elnyúlva hallgatja és azt mondaná - miért is ne, dobjunk be valamit. Szét kellene szakadni két részre, erre gondolok. De maradok magamnak. Maradok. beszorulni valahova, végre beszorulni valahova. Ahova lehet.

Felhívom a figyelmet.
Leesik a tantusz.
Ez koppanás.
El(foglalt).
Ívet húzok,
vagy szívet,
nekem egyre megy.
Idegekre.
Lennél aki lehetsz,
Férfi.
A fű. Nő.
Utánad.
Még mögötted.
Majd leelőznek.
Mindjárt sírok.
Érzem.

2004. november 28., vasárnap

Na én ez nem csinálom. Értik?

Ez a nap..., nem ez a hét, mégtöbb, kettő is van, ha nem több. Megállni látszik az idő, és én vagyok az ökör is, a hat.
Ötölök, nem hatok.

Van egy olyan megkeseredett aki voltaképp nem is.
Van amaz. Róla ennyit lehet elmondani.
Az legelteti nyáját, amaz úgy éli világát...
Az egy kecske, amaz bízza rá a káposztát...
Az egy gát, amaz rajta, a légény a gáton...
Az, amazról nem tud semmit...
Az nem baj, hogy amazt ez érdekli...
Ha megszólalok, az a baj.
Az nem igazodik ki amazon.
A sok megkeseredett ember fogja magát ezen a vasárnapon és nekikerekedik a nagyvilágnak. Mert a vasárnap, az mindig is kedvezett a világuralmi elképzelések megvalósításának. Szóval, a sok megkeseredett ember , összebeszél és szervezkedésbe kezdenek, és hamubasült is. Aztán már ott gyanús a dolog, hogy ez a sok megkeseredett ember, végül is a világvégét az Aranyhíd vendéglőben lokalizája, mert hogy azt is megbeszélik, hogy az Aranyhíd vendéglőből ők jól ellopják a porcukrot és zsákokba teszik majd. És akkor kérdezik, hogy velem mi lesz, engem kérdeznek erről, nem tévedés, azt kérdezik tőlem, hogy mi lesze velem. Engem a cukor meg megrészegít, és az Aranyhíd vendéglőben szeretem azt valahogy, ahogy kiszűrődik a magyar nóta. Nem a magyarnótát szeretem én, próbálom tisztázni magam, hanem magát a kiszűrődést. De akkor újra a kérdés, hogy velem akkor mi lesz. Hát mondom, hogy most mondom. Aztán mondják, hogy igen, de és? És akkor mondom, hogy ennyi és nincsen deés, mert arra én nem vagyok programozva. Én csak a porcukorra vagyok programozva, arra viszont nagyon. Egyébként meg, itt, ebben a nem valóban is világuralmi terveket szövök, mondjuk kezdem azzal, hogy nem szólok, hogy megkukulok, hogy ha megveszek se szólok, pedig van az a hang hogy szóljak, de nem szólok, Pedig van az a késztetés, hogy de igen szólok, hogy nem mondok többet, hogy köszönök csak éppen, mert hogy már hosszasan ecseteltem, méltattam, deklaráltam, hogy így meg úgy. Még hiányzani se tudok normálisan, de mire is számítson az, aki ennyire porcukorra van programozva.
Ezt pedig itt nem lehet érteni. Valami éteri.

2004. november 27., szombat

Megzolásodás

Naná, hogy ez a nap ágyhalállal kezdődőtt, mert naná, hogy hajnalban kiköpött, és naná, hogy fertály óra sem és visszaakart nyalni, naná, hogy persze hogy a paplanok közé, naná hogy, az én ágyam (én igen nagy ágyam) de naná, hogy nem engedte mégse (igazán), naná, hogy azt, hogy birtokba vegyem, naná, hogy zavart a csend, és naná, hogy pont én vagyok aki ilyenkor pofázik, és akkor naná, hogy a tatárok is, naná hogy ki és be, naná, hogy a kilinncset néztem, naná, hogy nem ilyen nyitódásra számítottam, és naná, hogy akkor kerestem, egy naná, hogy másik (merőben) ajtót, és akkor naná, hogy én mondtam valamit, és naná, hogy komplett hülyét, naná, hogy én voltam az, naná, hogy csináltam magamból, naná hogy, senki sem tud semmit, naná hogy, biztos vannak szándékaim, naná, hogy ilyenek-olyanok, naná, hogy csak szerintem tisztességesek, naná, hogy képtelen vagyok elmondani, naná hogy faszkivan érzés van, naná hogy nem olyan értelemben van ki, mint azt naná, hogy gondolni lehetne. Naná, hogy most ezért van ez a naná-zás, hogy valamelyest, naná hogy érteni lehetne, naná, hogy ettől lesz még érthetetlenebb, naná, hogy füle, naná, hogy Bottyán, naná, hogy nincsen bennem közös vonás, naná , hogy már hegedű sem vagyok, naná hogy úgy táncolok, naná, ahogy a mozdony (gép) füstje megcsapott naná hogy azért mondok én valamit, hogy naná hogy az legyn rá mondva, hogy naná, hogy olyan izé vagy, hogy naná hogy nem mar az asztal, naná, hogy nem marasztal, naná hogy én se mondanék ilyet, naná, hogy hímezek, naná hogy hámozok, naná, hogy nanázok. Naná, hogy szarul vagyok tőle. Naná, hogy erre se lehet mit mondani. Naná, szeg kéne, naná deszka kéne. Naná, hogy nem veszi azt se észre. Naná, hogy zen nem lepődők meg. Naná , hogy én még rendesn hülyének se tudom látni (nézni) magam. Nana. Ebből elég már. Naná hogy nem tudom abbahyagyni, naná, hogy úgy csinálok mint ha fájna.


----------------------------

Naná, hogy megyek a hűtőhöz, naná hogy sörért, és naná hogy olyan vasárnapi leszek, amilyen naná, hogy soha nem akartam lenni, naná, hogy így nem lehet élni, naná, hogy meghalni se lehet.


----------------------------


Naná, hogy migrén is van egy rocskával.

----------------------------

Naná, hogy tíz perc múlva perpatvar. Ki kezd.

Napi betevő


Az nekem mindig betesz,
ha szívembe áll
egy csendből lett repesz
és nem kultivál.

Két fajta ember létezik különben tényleg.
Az aki el van felejtve.
És aki csak eztán lesz. (mi lesz?)
Nagyon azon vagyok, nagyon azon vagyok.
Nagyon azon van, nagyon azon van.
Rajta vagyok. Rajtam nincs.
Az ügyön. Az az egyén.
Rámegyek. Rá legyek.
Nem érem fel ésszel.
Fényéva nem láttam.
Soha se láttam
ilyen időt,
piros a hó,
és sárga a zöld

Viszonyunk (kám)formális.
Saját nyomába ragad a láb.
Itt a vendégsereg. A mi családunk. (keresztanya, uncsitesó, nagyon uncsi tesó). Utóbbinak közléskényszere van, vagy csak szélgörcse, nem lehet tudni, csak annyi bizonyos; hangosan fingik és nevet utána. (hidegen fújnak a szelek, nem jót jelentenek, ripityom, az én ripityom) Tétova lesz a szeme amikor én meg nem. Mert én tényleg nem nevetek. Azt tényleg nem. De megdícsérem azért, hogy, ügyes. Gondjaimra hivatkozok, mielőtt megkérdezné hova lett a humorérzékem. A kezemet a szám elé teszem mint aki hazudik. A tenyeremet a szám elé teszem, mint aki okádik.
Az én családom nem magyar. Nem, mert tatár.
A tatárság legjellemzőbb ismérvei :

1. - Üvöltenek
2. - Egyszerre üvöltenek
3. - Szerintük ez beszéd
4. - Szerintem nem.
5. - Sokáig maradnak.
6. - Beefsteak

Megmogyorózozott magyarságtudat


Nem és nem. Erre buzdít engem a plakát. Megmondja az igazat. Rámtukmálja a jót. A javamat akarja. Javamat akarja az, az a másik magyar. Mert itt hamarosan kő kövön, jönnek a magyarok magyarországra és kiseprűzik a magyarokat. Először a magyar munkahelykre fognak a magyarok beszüremkedni, majd ezek a magyarok elveszik a magyaroktól a magyar asszonyaikat, és hamarosan magyar gyerekeket nemzenek. És a magyar lakótelepkről is elűzik a magyar tulajdonosokat, vicsorogni fognak a magyarokra, hogy keressenek maguknak másik magyarországot. A magyarok már a spájzban lesznek, ott is ők lesznek pontosabban. Nem az állampolgárság kettős, hanem az emlékezet az, mert van az a magyar aki nehezen felejt, és van aki nehezen tanul. A nehezen tanulós, nos az hozta 10 évvel ezelőtt haza fél Ausztriát és vermelte el a kertben, a hétzenés kvarcórát, meg a villógós hi-fi centert, hogy az autótetejére installált Zanussi termékekről ne is ejtsünk szót, mert azt tényleg jobb volna elfelejteni.(nagyon azon vagyok) Mint ahogy azt is hogy Görögországban magyarul van kiírva, hogy "Kérjük kedves vásárlóinkat, ne lopjanak". Nehezen felejtős meg azzal van elfoglalva, hogy ezt az egészet megtanulja elfelejteni. Jönnek a magyarok elvenni a magyaroktól a minimálbért. Ijesztő látomás, de magyar. Ez lesz az évszázad mérkőzése, sokáig tévhitben leledzettünk, azt hittük, hogy olyan mint az angol-magyar, olyan már nem lesz soha. És lett. Sokal jobb lett, mint legmerészebb álmainkban hinni mertük volna. Itt a magyar-magyar. Fogadni lehet a bukméker irodákban.
Mondjuk ez az ország már olyan mint az étterem, az összes hibája az, hogy szék és asztal nincs benne, a koszos tányéron narancs van, a koszlott vázában meg hervatag szegfű. Már mindent, de mindent elloptak a magyarok.
Nekem persze könnyű, én horvát vagyok, és a mannát is mannával eszem.

(Van nekem a magyar férfiről is egy belső képem. Úgy értem ha, azt hallom, magyar férfi, akkor ez a kis kép jut az eszembe. A magyar férfi az, aki az apás szülésre videokamerával megy, és lehet jól, nagyon jól lehet hallani a hangját a felvételen, így azt is jól lehet hallani amikor azt mondja: anyukám mosolyogj már, buli van)
---lábjegyzetfetisiszta

Keresztanyának nem jó lenni. Nem, mert a keresztanya keresztkérdéseket tesz fel, (néha lét), aztán ettől a keresztfia meg keresztbe néz. A keresztbe nézés az meg simán, nagyon simán a megváltás előjele, úgy ahogy már ez jól leírva van.

Jó orvos véleménye


Neuralgia?
Nem szabad
eluralgnia.

Ligeti nőszés


Te kedves,
te tetves,
rongyos kicsi angyal, a gyöpre
heveredek.
Szorítanak a kapcsok, az izzó
hevederek.
Öleld meg a régi, a régi
haveredet.

"Egy férfit megbíztak, menjen a folyón le hajóval, egészen délre.
 Keressen meg ott, egy rég eltűnt ezredest, ha ugyan él.
 Na jó, mondta a férfi; na jó.
 A hajó, elúszott vele a folyón.

 Míg délnek ment, sok veszélyen át, több embere meghalt.
 Benszülöttek is, és néhány fehér mondták neki; vigyázzon.
 És közben ő, az a másik ott lent a folyón,
 akit keres, járt a fejében mindig.


 A lagúnán, él valaki a lagúnán,
 él valaki a lagúnán, él valaki aki más,
 valaki aki más.


 Majdhogy nem egymaga érkezett le délre, krokodilokkal
 csatázott előzőleg - ruhája csupa cafat.
 Itt vagyunk ! - mondták a négerei,
 és a fény átsöpört a lagúnán.


 Fölmászott egy létrán, éjjel volt, várták egy magas kunyhóban.
 Ott volt akit keresett, köszönt: good evening sir.
 Nagy kövér férfi volt az ezredes,
 good evening - mondta, és nehézkesen fölállt.


 És a mennyből, fentről,  a csillagos égből
 fények vágtak végig a lagúnán.
 Hello, good evening, yes,
 szólt az ezredes.

 Kiderült róla, hogy őrült és négerek lesik parancsát.
 Istennek érzi magát, levágott fejekkel játszik.
 Na jó, mondta a megbízott; na jó,
 Őrült - akkor én mindent tudok.

 Elindult, északnak ment, de visszanézett.
 Látta, hogy napfényben áll a nagy, kövér ezredes ott.
 Isteni karját kitárva röhög,
 na jó - akkor én haza megyek.

 A sötétség mélyén megyek a hajóval,
 Isten - mondom, és a sóhaj  elszáll
 és megy a hajó, megy hajó,
 megy a hajó, magy a hajó."

2004. november 26., péntek

Régen a sörtől elaludtam, most meg csak böfögök. Elfajzom, nem lesz ez így jó. Gumicukor, sör , sebkenőcs. A háromkomponensű illatok éjszakája jön.
Ezen én nem tudok segíteni. Ez az a helyzet, amibe én egyáltalán nem férek bele. Olyan baromságok jutnak eszembe, hogy látszódj annak, aki voltaképpen vagy. De tudod mit, ne látszódj, majd dühös leszek rád, majd elkárhozom, és hordágyért kiáltok. Nem én. Nyomulós vagyok, és buta.

Látszólag minden rendben.
Színleg, jól érzem magamat.
Bátorságmimikri. Egyebek.
Van az az érzésem.
Nem vagyok való ide.
Sokasodik azok száma,
akik azt mondják:
te erre nem vagy képes.
Rossz, de tényleg nem.
Nem vagyok az.
Menekülési kísérlet
a freeblogról.
(part one)

A szembembe nézett és azt mondta - menthetetlenül végletes vagyok.
Azt értettem, hogy én vagyok a végzete.
Teccenemi???
Egyáltalán nem fontos dolgok


Ma valahogy kivagyok, na jó, nem vagyok, de igenis ki voltam hegy ezve. Úgy van ez nálam, hogy magam elé képzelek egy hegyet. Egy olyan hegyet képzelek én el ám, amelyet nagyon is valós. (Naná, hogy baromira budán van ez a hegy). Ez némileg megkönnyíti az elképzelés, az elgondolás precízitást igénylő műveleteket. Szóval kalandozok, elbitangolok a hegyre ((f)eltévedek, hogy a valaki megtaláljon). Arra a hegyre pont, amelyen a sziklákat a nap hajnalonta rózsaszínre festi, és esztétizálni nem ér, mert a nyuszikkal mókusok feleselnek. Tündék mondjuk ezen a hegyen konkréten nincsenek, azt vinni kell a túristának, mint ahogy a svédasztalt, és franciaágyat is, hogy legyen az az ágytól-asztaltól mizéria majd. Mert az olyan, hogy annak mindenbe kell lennie. Ez a hegy bár csodahegy nagyon, semmi köze a varázshoz. A dolgot az nehézzé teszi, hogy ez a vélhetően vulkáni képződmény a világ legveszélyesebb helyének, a legveszélyesebb helyén van. És van egy szabály, mégpedig az, hogy már csak egyszer mehetek oda. Ismerem ezt a szabályt, mert ez a szabályt is én képzeltem el. Ezen a hegyen nincsen, mégegyszer, mint ahogy végre-valahára sincsen. Ezen a hegyen azonban, minden széttárt kézbe jut ölelni való, ahogy a kések végére ölni való is. Jóknak és rosszaknak egyaránt. Ott olyan az ég, hogy ha jön az este, a levegő sárgával lesz festve, és a felhők a habok a madártejben.
Az ember ott csak fontosakat mondhat, ott lövi ki az összes mondatát az űrbe, de fontos csak attól lesz, ahogy beleszáll a tündefülbe.
Hogy én ezt mindet elhiszem-e, ugye ez, ez itt most a kérdés. Talán nem hiszem el, de az is lehet hogy csak nincsen más választásom. Damilon reptetem magam, és vágja a nyakamat néha. És hogy milyen a viszonyom ehhez. Szeretem persze de össze is fut a nyál a szában. Én nyálam, én nyálam, én nagyon nagy nyálam.

Ami most jön, azt majd végig kell csinálni. Méghozzá teljesen egyedül kell végigcsinálni. Nem lehet máshogyan. Nem vagyok meglepődve. Csak mondom. Mert irtózatosan bevagyok szarva. Azt hiszem ez az első dolog, amit először végig kell csinálnom. Most fogok debütálni. Hogy nehézfejű vagyok, vagy könnyűnek találtatok. Lamb üvölt - Clouds Clear, kinézek miatta az ablakon és tényleg. Igaz.

What's left to say with all that's come and gone
Words get in the way and anyway the devils got your tongue
And a storm brews inside and there's nowhere to hide
It's gonna blow your cover sky high
If you let this thing go, it's gonna burn, it's gonna burn
You're gonna take the whole world with you when you go


Oh oh oh what you gonna do ?
When the storm takes over
Oh oh oh what you gonna do ?
When the storm takes over


So here you are, demons screaming in your head
You try to shut them out but they just get louder instead
And nothing you do can seem to break through
This darkness smothering you
When it takes hold, your heart turns cold
The very soul seeps out of you


Oh oh oh what you gonna do ?
When the storm, the storm takes over
Can you hold this thing
Can you hold this thing
Oh oh oh


'Til the clouds clear

Az arcomon érthetetlen jelek
rajzolódnak ki.
Titko-s-írás. Só, haj.
Most egy embert képzelek ide.
Olyat, akinek akkor is nyitva
van a szeme, ha csukva van.
Elképzelem, hogy van ilyen.
Elképzelem, hogy látom.
Legvégül azt képzelem el,
hogy elképzel engem.
Mert én aztán semmiből
nem maradhatok ki. Persze.
Van itt egy jószág, aki történetesen nem találja a helyét. Ma nagyon nem találja. Szemrehányó pillantásokat mér rám, hogy t.i. a helye tulajdonképpen én volnék. Meg, hogy én ezt hogyan engedhetem, hogy milyen Mindenható vagy te, ezt kérdezi tőlem. Mutató ujjammal függőleges irányba mutatok, félek felvállalni a felelőséget, félek, hogy megint bűnös leszek. Tovább irányítom közös félelmeinket. Félek helyette is, mert neki nincs mitől félnie. Neki a fájás van (ha van), a nem engedelmeskedő végtagok. Majd én félek neki. Ez ám a munkamegosztás. A helyzet nagyon bántó, ugyanis vesztenivalója neki van, hülyén ézem magam, hogy versenyt fájok vele, miatta. Az ilyet megérzi egy jószág. Ez a józág megérzi. Mindent tud rólam, az ijedtséget is látja. Azt mondom nem lesz baj, és hazudok. Nem valami jó ez így. Nem jó benne lenni, pedig emlékszem azt gondoltam, amikor Peer Gynt Aase-t átutaztatta, hogy ezt így kell csinálni. Azt gondoltam, hogy ez baromi rossz, de egyszerűen nem lehet jobban. Isten kire mutat, ha begazol, ha rajta a frász, benne a para ?
Nekrofób vagyok, kész.
Visszatérve a tegnapi napra. Naphoz, ... a bárányoshoz.(Elsőre bársonyost írtam ide bé) Hogy azt hittem, hogy a számba repül az a sültbárány. És előre deklaráltam, hogy ilyen nem lesz, és csak azért nem lesz, mert ilyen nem szokott lenni. Az rendhagyás lenne, és itt mindent a rend tart mozgásban, az működteti. Bármily furcsa engem is, pontosabban az definiál, az tesz rendetlenné. Az mondja ki a verdiktet, hogy eddig, nem tovább, tehát nem lett ez bárányos dolog, mint ahogy várni lehetett hogy nem lesz. És fel is készültem rá, hogy ilyen nem lesz. És fel is út le is út. És most aggodalmasan totyogok, mint egy Maszületett Sültgalamb, hol elégedetten, hol kétségbeesetten, de burukkolok.
Nem mindig világos, pedig mindig a világos kezd ebben a játékban, szóval nem mindig világos, hogy ez valójában nem is blog, hanemhogy egy kifestőkönyv. Előre biccentem a fejem, azán kigurulnak az asztalra a színes cerkák. Szeretem ahogy szétgurulnak az aszatllapon, szeretem ezt a hangot. Talán csak emiatt csinálom, mert hát az is világos, hogy magát a rajzot mindig összegyűröm és a szemétkosárban végzi. Ma például a tudatomra ébredtem. Igen arra, mert már nagyon nyomott.
Ennek a fele se királyság.
 - lyrics by Yorick -
Az egész nap, egésznap felhevíti, és az ember nem bírja már tovább lerúgja a cipőit, és belegázol. A lábai elé néz minden egyes lépésnél, mert jól akar lakni a látvánnyal is, mert nem elég csak érezni. Látni kell ahogy a lábujjak között a fizika törvényeinek engedelmeskedve az apró szemcsék utat törnek, és olyan a színük, mint a kalásznak. Mi magyarok meg amúgy is olyan kenyérfetisiszták vagyunk, hogy nem tudjuk kihagyni. Rész vagyunk. Mi vagyunk maga a részvét. Ezt nem mondjuk ki soha. Erre kínosan ügyelünk. Nem tudjuk miért nem mondjuk, mint ahogy azt sem igazán hogy mire ügyelünk. Csak álldogálunk ott, a hajakba néha belekap valami szél(ke), lebeszéljük egymást. És néha nézünk. Aztán pedig csak hallgatunk megint, mert neszez a természet nekünk. Ott állunk most,...ott ahol a part szakad. Fogalmazom. Fogalmazni akartam. Ezt.

2004. november 25., csütörtök

a tényszerűség az esetem. ohhó, mint valami elvetemült ertéleklubos oknyomozó riporter jelmondata.. dehátkérem médiasztárnak is kell valakinek lenni. napersze, a kell az meg egy olyan szó, aminek nem is igazán kéne lennie, de ebbe most ne menjünk bele. a gprs-szel van a baj. úgy értem, elég baj az, hogy van, és itt vagyok. igaz, hogy még örülhetnék is, azok után, hogy az utóbbi idők agonizálásában megállapítottam, hogy szenvedésben egy raszkolnyikov hozzám képest ipari tanuló, mostmeg csak azon, hogy miért nem vagyok én végre tulajdonképpen jajde víg. vidám. vagy legalábbis lelkesült. (lelkesültet vörösborban pácolt lélekből készítünk egyébként, közepes tűzön. a közepes tűz, az olyan, hogy nem éget.) de egyébként ott van az a végre szócska, hogy végremár soha lehetnél valamilyen, ebből adódik, hogy csak türelmetlenség az egész, hogy mindig, és tényleg türelemhiány, hogy egyszerűen én nem érek rá. elfut az életem. segítsééég - mondom halkan, akárcsak micimackó, nehogy megzavarjak vele valakit.
most akkor én ide tényleg beléphetek?
Több dolgot tudok elképzelni, mint amennyit eltudok hinni. El, eltudok, minden további nélkül eltudok képzelni egy negyven wattos izzót. Aztán eltudom azt a lámpát is képzelni amibe ez az izzó, az én kedvem miatt bele van csavarva. Elképzelem hozzá a kis asztalt, a fiókokat, a padlózatot, a fe erezetét, a lakk csillogását, a por finom szerveződéseit. A szőnyeg bojtjait is elképzelem. Az ágy alá rúgott, holtan heverő papucsokat is elképzelem.
Azt is elképzelem ahogy valaki hallgatni szokott. Azt képzelem, hogy nekem hallgat - és nem járok messze a valóságtól. Volt már ilyen, lesz ilyen még. Egyszer már volt, hogy valaki éppen úgy hallgatot el, hogy azt lehetett belőle kiérteni, de rettenetesen simán ám, hogy engem nem nagyon lehet, szeretni. Úgy. Azt is belefoglalta a hallgatásba, hogy úgy. Aztán jónak mondta, mert ez éppen hogy készült már fészket rakni a fejemben. Végtére is hálásnak kellett volna lennem, hisz hezitáltam, nem vallottam színt, hogy hányadán állok magamal, és akkor ő segített dönteni. Vannak akik úgy tudnak hallgatni, hogy hajlamos vagyok azt hinni, az aztán már sosem ér véget. Tonnányi csendek. Végül is mindez nagyon jó, szép kép ahogy elképzelem. Több mindent elképzelek, mint amennyiben hinni lehet. Kiadom a kuckómat, és elszegődök Budapestre mackónak. Jót innék és jót ennék, én lennék a főnök és a törzsvendég.

Elgondolom, ahogy itt a portámon sepergetek, hogy a sallangtalanítás után mennyi időnek kell eltelnie, a karakterenítléshez.
Kerek terek, karakterek.
Most mondjam azt, hogy már utálom az egészet?
Hogy kár volt?
Hogy nem gondoltam komolyan?
Hogy komolyan gondoltam, de nálam ilyen a komoly?
Komolyfelhők tanyáznak a homlokomon.

Itt állok a boltomban.
A pult mögött.
Rettegek tőle,
hogy valaki
matracot
mond.
Mondjon
inkább
csődöt.
Az is jobb.
A matracnál,
majd
minden
jobb.
Mondom.
A csőd is.

Hogyan olvassunk ill. hogyan ne olvassunk sebtolvajt...


így ne:

Ismerek egy nőt,...nem, nem,...ez így nem igaz, mert én senkit sem ismerek. Elképzelek egy nőt,igen... ez így rendjén van. Erről a nőről azt kell tudni, hogy rengeteg félefajta csizmája van. Van neki piros, kék, sárga, fekete és fehér csizmája és beige színű is (ezen olykor összeszólalkozunk, az szemantika harcemezején tusakodunk, ugyanis szerintem a beige az nem szín). De van neki, na mije van neki, van lovagló csizmája, rámás csizmája, kerek formájú manó csizmája - felpenderedő orral -, van spanyol csizmája, és van az a kurvás, irreálisan hosszúszárú csizmája is. Van neki ilyen, mit is tagadjuk. Ilyen is van neki.
Tudom mert én vettem valamennyi csizmáját, puszta kézzel. Mert én csizmát, puszta kézzel veszek, és félvállról. Ám ezeket a csizmákat nemhogy csak én vettem, de azt is én mondom meg, hogy mkor melyiket. Azt is én mondom meg a Mikulásnak, hogy mit, mikor és hova. Mert egy nagy zsarnok vagyok. (Az én asztalomra, mindig kerüljön csizma - ez a zéletfilozófiám). A Nagy Főcsizmazsarnok,, ezt szoktam mondogatni magamban. Ne persze, ezt.
Aztán már csak az van hátra, hogy a Centrum Áruház ügyfélszolgálatis kisasszonya majd mindjárt bemondja, hogy sebtolvaj anyukát és sebtolvaj apukát. (várják a hangosbemondónál - a gyengédek kedvéért)
Én pedig a szépséges könnyeimet törölgetve szipoghatok, és azt mondom, hogy már megint..., hogy ez mindig így lesz. De mindegy lesz, mert a könnyek mögé bújva is látszani fog, bizony látszani, hogy nagyon is élvezem.

így se, de így legalább nekem jó: audio


<!--Ez a csizmás nő, ez az elképzelt,...ez az izé,.... van hogy napokig nem rúgja rám a livingrúm ajtaját, és én persze hogy az ajtóra haragszom.-->

Itt volt még egy post, és egyáltalán nem ez volt az, mert azt elvitte a freeblog cicája. Ez ilyen állatos nap.
Ha ma születne egy bárány, azt hiszem kikelnék az ágyból, hogy megnézzem.
Könnyű kis kísértés ez önmagam felé.
Ilyenkor nem születnek egyáltalában bárányok. Nem szoktak, úgy értem.
Annyi minden lennék, mint amennyi nem. Pontosan annyi ám. Utánaszámoltam. Kétszer is. És ha valami nem szeretnék lenni, akkor az nagyon, mint ahogy ha valami nem szeretnék lenni, akkor meg az sehogy sem nem leszek.
Pédául, ha karóba húznának sem Hamvas Béla, mert folyton magamban kellene beszélnem, hogy valaki egyáltalán megértse, hogy mit szeretnék, így aztán Hamvas Béla semmiképpen nem lennék.
Viszont,...más dolog meg lennék,...azt hiszem lennék én Kevin Spacey hamiskás mosolya, vagy csak a szájszeglete, ezer és ezer szempár nézné, hogy rezdülök e már, de én persze nem, eszem ágában sem volna az ilyesmi, és tetszene nekem ez az öncélú játék. Aztán lennék Turay Ida szeme is, televigyorognám a világot, napjában többször is, és úgy hívna mindenki: Tekintet úr.
Lennék még Bartók Concerto-jának első tételében, az első két perc, amikor azt mondják az emberek, hogy jujj, és nem azt hogy jesszusmáriám.
Azt hiszem szívesen lennék Mikes Kelemen rokona is, egész nap a mélfiókjaimat nyitogatnám, hogy izomlázam is lenne.
De szeretnék én a Scala - Wires című száma lenni, mert az olyan gyereknemzős zene, rossz nyelvek szerint csak egyszerűen kúrós, de én ilyeneket nem mondanék soha. Hát persze hogy, végigfutnék a hátakon, végig a gerincen, a szívbebe, az agybabe, a szembebe, és nincs mese.
Magam lenni unalmas. Magam-magamban.
(Lennék még B-Molll akkord is, de az csak akkor, ha két Cisz (moll) fog közre, hogy megtámasztanak, úgy gondolom, s ezt már olyan szép, hogy nem is lehet fokozni)
Ha pont ma születne egy bárány, akkor nem lenne nehéz a dolgom a keresztapasággal. Persze, hogy Maszületett báránynak nevezném. Nagy szárnya lenne, mint egy kerubnak, és olyan fogai mint egy rozmárnak. Farkaskonzerveket enne, számolatlanul. Ha ma születne egy bárány, én bizony isten azt mondanám neki, hogy régóta vártalak.

2004. november 24., szerda

Örök parám, hogy amit mondok, arra nem lehet ráismerni egyáltalán.

És akkor Manci néni.... (cselekményszegény gyerekkori élmény alapján)


És akkor Manci néni leült a konyhában, a konyhakredenczöld (nem tévedés) hokedlire, és mindnyájan tudtuk, hogy most majd mi következik. És az következett. Mer' Manci néni mindig úgy kezdte a mondatait, hogy ... Drágáim. (Ezt többen pesti sikknek véltük). A nagyon is hangsúlyosan kirúzsozott szájból, a nikotintól elszíneződött fogak közül ez szivárgott ki legelsőnek, a csirkepörkörttől, és jóebédhezszólanótától terhes, nyári szombat, amúgy is nehéz levegőjébe. Aztán előkerültek a tábla csokoládék, a Kedvenc, az akkortájt kereskedelmi forgalomban kapható egyetlen nugátszelet (Budapest Csokoládégyár; fogy ár: 5, 50 Ft (szívfájdalom))
Aztán megkérdezett minket, hogy mik leszünk, ha nagyok leszünk. S amíg mi egy nem tudomra való levegőt próbáltunk tüdőnkbe préselni, addig ő élt az alkalommal és elmoindta: Diniék jól vannak, a kis Dini meg egymaga olyan okos, mint mi együtt véve se. A klottgatyáink szélét dörzsölgetve hallgattuk Manci nénit, a térdeinken az ilyentájt obligát nyári sebekkel, sérülésekkel,a bokánk meg csupa retek,(a pórusok köré szervesződöt, leülepedett por, kevés szebb dolog van annál, mint gyereklábon a retek. ha lenne gyerekem, megkövetelném, hogy legyen retkes a bokája (nyáron))
Aztán Manci néni befejezte Diniéket, és mondta, hogy akkor most ehetjük a csokikat, a mienk, nekünk hozta, ezt már senki nem veheti el tőlünk. És azt is mondta, hogy most mit álltok itt ilyen maflán, eredjetek játszani. Azt is mondta hogy ez nem lesz mindig így, de nem értettük, hogy miért mondja, és különben is, egy ilyen rúzsos száj is tévedhet, néhanapján. Aztán mi kitódultunk az utcára és futottunk a szódáskocsi után, néztük a bakon a kezeket, és benne a gyeplőt, zavart hogy nem látjuk a lovak szemét, mert elvolt takarva. Ha meguntuk visszafordultunk, és bottal piszkáltuk a tehénlepényeket. Friss széna illata volt mindnek. Csak úgy hemzsegtek körülötte az aranyhasú legyek.

Lehetne egy ember...

Lehetne egy ember..., úgy értem (el) tudnám képzelni, hogy van, (el) tudnám képzelni a tulajdon létezését. Nem is egyszerűen ember volna, hanem hogy nő, de nem olyan értelemben, hogy dolby stereo-ban hallgatnánk egymás ágyékának a nyöszörgéseit, apró neszeit, mert nem. És akkor én azt mondanám, az elképzelhetetlen színű szemeibe bele, hogy én egy szaralak vagyok. Így mondanám, hogy szaralak. Pont így. És erre meg ő azt mondaná, a.) - hogy őt ez nem zavarja, ez nála még a bocsánatos bűn kategóriája...b.) - nem, ezt nem jól látom, nem vagyok szaralak. ( a b válasz esetén erős gyanakodásba kezdenék, hogy milyen hátsó szándék vezéreli szavait, elmélyülten elemezném a mondata értelmét, és közben keresnék magamnak, valami finommotorikus elfoglatságot).
De persze megköszönném neki, hogy ilyen mérhetetlenül elnéző szaralakságom attribútumaival szemben, szemeimbe tán könny is szökne, és hálámnak minden elképzelhető módon nyomatékot is adnék, ( mondjuk, az ágyékok mentén nem). És egy idő múlva, már annyira hálás lennék, hogy fájna. Nekem is. Neki is.
Egy délután, egész pontosan fél négy előtt három percel, amikor a reluxa rései közt már nem olyan merdeken hasít be a bágyadt ősz végi nap, ...egyszer csak kiszakadna a mellkasából az, hogy ő még ilyen szaralakot még nem látott mint én, és megvető pillantásokkal tüzelné, kitérdesedett mackóalsómat, pilincka, ám de nagyon is hosszú lábaimat, amelyek egy Chigago Bulls papucsban vesznének el, de úgy ám, mint valami szintetikus fekete lyukban.
Ezen én megsértődnék, gyötören az önvád, hogy mégis csak nekem volt igazam, hogy játszott csak velem, hogy mindvégig egy követ fújt.(velem)
Soha nem felejteném én el azt a délután, az óra tikktakkolását, az alacsonyan beömlő, szűrt  fénysugarak fényét, olcsó parfümje illatát.
El is mondanám egy nőnek, akit még csak eztán fogok elképzelni, elmondanám neki ezt az egészet, aztán még csak annyit mondanék, hogy látod, hogy milyen szaralak vagyok. Így mondanám, szaralak. Pont így.
Ahogy elgondolom, már nincs is olyan ablak ebben a városban, a városomban, ahonnan kinézve ne látnék egy olyan ablakot, ahonnan valaha kinéztem.
Van egy hülye feltételezésem. A lényege az, hogy minden dolog, mindig is volt. Hogy már minden dal létezik, itt kergetőznek köröttünk a levegőben és az élelmesebje össze tudja fogdosni, mint a nyárvégi, bódult lepkéket, hogy aztán magáénak mondja. És jó volt ezt hinni, hogy az összes dal létezik már, csak csapdába kell ejteni őket. S hogy elhinni azt, ügyes dalvadász vagyok, hogy majd én is szert teszek egy ilyen-olyan mollra, dúrra, hogy itt kergetőz a levegőben a dalom, és hogy akkor nekem is van, lesz, dalom. Annyira akartam egy dalt, hogy arról teljesen elfeledkezem, hogy majd fülek is kellenek, és én a fülekre egyáltalán nem gondoltam, fülekre nem, nem ám.
Van az a határ...,van. Nem tudom hogy a szemhéjam az milyen vastag, de ilyen vékony kis határ ez. Odaesik a határ. Ez mindennek a határa. Ott dőlnek el a dolgok, ezen a ponton. Ahogy a lezárt szemek alól menedékjogért könyörögnek ezek a disszidensek, a gondolatmenekültek. Hogy bele a kintibe, a világba, a valóba bele. De szigorúak a fináncok, oda nem lehet csempészni a viháncot, bádogkonténer a szív, itt majd kitelelünk, majd meghúzzuk magunk. Az első bodzavirágzáskor már itt sem leszünk, jól elfelejtjük az egészet. És ami külön volt, összefolyik.

"És arra ébredt, hogy a hó belepte,
 s még le se rázta azt a havat,
 letiltott gondolat ugrott eszébe
 felleges hajnalon, hófödte hajnalon.


 Ő volt, aki tiltotta önnönmagának
 meg azt a bizonyos gondolatot,
 hát gyorsan meg is ölte önnönmagában
 azt a bizonyos gondolatot, hófödte hajnalon.


 Később a kedvenc nagy kukájába nézve,
 éppen amidőn reggelizett
 – majonézt egy mocskos nejlondobozból –
 már megint eszébe jutott, hófödte hajnalon.


 Megint a tiltott ugrott eszébe,
 s míg tévéműsorral szájat törült,
 elfojtotta ismét, kissé dühös lett,
 felleges hajnalon, hófödte hajnalon.


 Aztán jól megvolt egészen estig,
 nem járt eszében fikarcnyi sem
 lábának fázásán, borocskán kívül,
 felleges estelig, hófödte estelig.


 Még este tárgyalt egy vidám rendőrrel,
 míg üres kirakatban vackára dűlt,
 kint a hó esett, esett, mint rosseb,
 felleges szombaton, hófödte szombaton.


 Kérte a rendőrt, még ne hagyja magára,
 félt, hogy az elmegy, de magától félt,
 merthogy a tilalmas eszébe juthat,
 hogy mitől jutott ide, ahová eljutott.


 De elment a rendőr, ő nézett utána,
 és máris ellepte a gondolat,
 az, hogy az egészet egy nő okozta
 pedig ez nem volt szabad, semmi szín alatt.


 A jobbik eszével ugyanis tudta,
 az a nő ártatlan, ő maga hibás,
 mert amit az ember el tud képzelni
 magáról, végül az, az lesz belőle majd.


 S mivel ő el tudta képzelni magáról
 azt, hogy az utcán végzi, azért van itt,
 a nő bezzeg nincs itt, mert inkább meghalna,
 azért van fent, ő meg itt, azért nincs lent az a nő.


 A jobbik esze csak mindig ezt mondta,
 na de jött mindig elalvás előtt
 a másik, amelyik mindig azt súgta,
 gyűlöld meg már azt a nőt, gyűlöld meg már azt a nőt.


 Félt az alvástól, félt a reggeltől,
 inkább a lábfázás, mocskos doboz,
 mint az a gondolat folyton fejében,
 hogy a nő, vagypedig ő; mért kint ő, mért fent a nő,
 mért lent ő, mert fent a nő; mért lent ő, mért fent a nő."

Bagoly mondja; téged a nők fognak tönkretenni. Na én ekkor aztán jól indulatba jövök és mondok neki olyat, hogy ugyan mennyivel és miért jobb, ha az ember fiát/madarát, a pockok, tücskök és más fertelmes (de kedves is és aranyos) teremtmények teszik tönkre. Kifogyok az érvekből. Naná, hogy ki,...erre meg jön azzal, hogy szerinte valahogy nagy a fejem. Ebből azt hallom ki, hogy nem sok eszem van. Ekkor, és csak ekkor veszem elő a csúzlit,...fontos ez, a dramaturgiai lüktetés miatt. Elbaktatok Füleshez. Hazamegyek.
Péter bá. Babits az akkor most depressziós volt, vagy szimplán csak magányos ?
Babits az művész volt, fiacskám.

(Péter bá egy 84 éves lelkész, a fiacskám, no, az meg én is lehettem volna)

2004. november 23., kedd

Anyúúúúúúúúú.
Az erős vonzalom az már szerelem?
Nem tudom édes fiam, kérdezd meg apádat.
De hát apa kocsit hajt.

Elmélázok.
Szoktam, szoktam.
Hogy örülni nem úgy kell,
hogy örülök annak aminek
örülök.
Hogy az örömnek nem is
szabad örülni egyáltalán.
Ezen mélázok el.
Pont ezen.

Leltárt tartok. Számba (számra veszem) a jó tulajdonságaim. Mértéket tartok, de nehezemre esik. Keresem a balzsamot. Rosszban nagyon jó vagyok, és eszeveszettül mosolygok Próbálok mosolyogni. Befelé.
Közléskényszerem van, két oldali, tüszős... ehh. Elhordom a mirhámat.

Én a hallgatólagost mindig is feltudtam cserélni a viszonylagosra. A valódit meg a valótlanra, a bennem valóra. Egész jó kis világ ez, kár, ejj de igen nagy kár, hogy nem igaz egyik szeglete sem. Jó nagy, dunnányi titkokkal van itt minden ellátva mindegy ágy, és ro(o)mszervízben meg a sok bájital hallatán, csak kapkodni lehet a fejeket. Úgy értem mind a hetet lehet kapkodni. Aztán ködevés, és tűzokádás, a végén meg csak vidám kártyázás. Esetleg tökmeg. Van nekem az a határozott érzésem, hogy szürke vagyok és az első (metsző) fogaim, eltúlzottan nagyok. Más alkalmakkol meg azt érzem, hoy templomban lako, furamód ez a kettő sosincs időben átfedésben. A kettővel oszható napokon ezt gondolom, a prímeken meg amazt. Túl sok ideig éltem koalák között, túl sok tulajdonságuk dermedt rám az időben, túl sok, mondom, ez persze észrevétlen marad. Minden csak úgy látszik, ahogy akarom, hogy látszon, ezzel hitegetem magam. Hogy már nincs ló és nincs lovas, bakügetés sincs, és láb sincs ami kilógna a paplan alól, úgy fél négy felé, hajnalonta.

2004. november 22., hétfő

Az meg csak egyszerűen eszembe jutott, hogy én minden dolgok közül azt utálom, de végletesen ám, amikor Koltai Róbert, azt mondja az 1848-as keltezésű viccei között, bemondja azt, hogy most adok egy piszi-puszikát. Azt hiszem ennél jobban én nem gyűlölök semmit. Mondjuk az lehet hogy a csendet még ennél is jobban utálom. Viszont egy csomó mindent meg szeretek is, csak azt nem szeretem még, hogy ez sose jut eszembe.

Az imént, még egy perce sincsen, ...de talán annyi azért van már, kicsapott engem egy biztosíték. Hagytam magam. Hogy legyen vége. A mezcsere miatt.

Kacérkodok egy gondolattal.
(értsük így (?): bánt engemet)
nonverbál bujaság,csiki-csuki, szado-mazo.)
Azt hiszem többet ilyen nem lesz, És nem a dac, és nem a gőg, jajj már egyáltalán nem tudok ilyen lenni. A dac is elveszik, itt állok nagyon üresen, nem állok, ülök, mert állva szar lenne gépelni. Én vagyok az az ember, aki becsukott szemmel bármilyen billentyűt eltalál a klaviatúrán. Legalább 10-ből hétszer. Na jó ma meglehetősen szeles idő van ma, de 10-ből ötször mindenképpen. Nem vagyok ma jó passzban, de még így is 10-ből háromszor eltalálom bármelyik betűt. Adódik a kérdés, hogy ezzel a feletébb különleges tulajdonságommal, kivívom e azt a valamit, amire nincsen is szavam. Nagyon is van szavam rá (erőm nincs, kimondani).
Tényleg azt hiszem, hogy én csak annyit mondok el mindenből amennyit lehet. És így is sok..., nagyon az.
Küldök csöndeket, igeneket, nemeket. Na jó, de akkor mit nem?
- Sebtolvaj, te jó nagy marha vagy, hallod - e?
  Én az ilyen kérdéseken nem tudok meglepődni.
  Csak azon lepődök meg, hogy az ilyen nyelvi
  szerkezetek, mindig egy mészárszék adminján
  hangzanak el.
  Igazságtalan vagyok. Igazságos vagy.
  Barátságos döntetlen.
 (Hogy várom e a mezcserét, mi ???)

Csendem van, tüszős, kétoldali, blabla.... Persze, hogy szeretem a csendet, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen csendről van szó. Úgy gondolom, hogy van az a csend ami északról jön és az kibaszás, mert hideg, más az olvadáspontja, fajsúlya, egyebek. Meg van a hívott csend és van a kapott csend, és van az ember fején - paradox módon - vadgesztenyeként koppanó csend. Az már biztos, hogy az én gergelynaptáram az olyan mint egy lassított felvétel, és egy nap csend, az gyakran olyan tud lenni, hogy a hangsebesség mint olyan, egyszerűen valami sci-fi kategóriának tűnik. Aztán meg ha a hangnak van sebessége, akkor a csendnek is kell legyen, és lám, van is neki. Súlya is van, ezt a szubjektivitás teszi teljesen értelmezhetetlenné. Fogalmam sincs, hogy egy másik bolgyó, másik atmoszférájában ez a csend mit jelent. Mert gondolja az ember ilyenkor, hogy ausztr(i)onauta lesz mégis, és elhagyja a vadakat terelő juhászt, meg lunapark és és nekikerekedne. Tükör előtt jól kigyakorolja, hogy a Rambo késére hogyan harapjon rá, anélkül, hogy a meglehetősen nagyra sierült poggyászt ne terhelje még Lidocainnal is.
Persze nyugtatom magam, hogy ha már csend, akkor s legalább az enyém, gyorsn szaladok is a földosztó karókért és transzparenseket föstök, hogy Csendet vissza nem adok. Szánalmas, mert a csendre annak van a legkevésbé szüksége aki, azt a konkrét, igen is nagyon jól lokalizálható csendet szánta, valakinek. Szóval marad az enyénm, de így valami hősies tettnek tűnhet, hogy bizony én ezt a csendet megvédtem, tettem érte, részese vagyok. A csend az nem így van, a csenden nem kell görcsölni, a görcs az default, és milyen idegenséget sugall mindig. Tényleg azt gondolom, hogy meg sem kellene szólanom soha egy bizonyos határon túl már mindegy, hogy az érzései szavakba bugyborékolásából fullad meg az ember, vagy a kapott csendtől. Csend...most én beszélek. Uff.
(Csendőr voltam álmomban, hetyke bajusszal, sapkámon kakastollal - hááát, ez több mint elszomorító)

2004. november 21., vasárnap

Esküszöm úgy hallottam, hogy az a hang egy szó.Pedigré.
GashPushButter

Konyhanesz a zavaron


Víg röfögés hallatszik ki a kocsonyából.
Tányérok tükrében magamat nézem.
Kéme vagyok hajdani mostnak.
És megállok egy völgyben,
és futnak szügyig a hóban az őzek,
sárgaszín mindenségben remeg az arcom,
ez az íztelen főzet.
Előbb csak néhány percre bár,
de elszenderettem, ágyamon kinyúltam,
láttam magamat alkonyi fényben,
majd magukra hagytam őket,
azt aki leszek és azt aki voltam.
Van egy hely, van, remélem,
ahol az igen: igen, a nem pedig: nem
igen-igen és nem pediglen,
arra kérem a teremtőt, hogy
odamennem megsegítsen.
Kocsonyán lógnak a szemeim, mik vogymuk.
Átmeneti halmazállatok vogymuk,
éppen hogy nem szilárdak,
éppen hogy nem folyékonyak.
Szügyig a hóban.
----------------------------------------
(Fidel Gasztro - gasztrognóm)

Közszolgálati:
Kedves egybegyűltek, tájékoztatom önöket, hogy a message service megszűnt.
Indoklás: mert.
Sic(c) transit gloria  mundi.
(a.m. Cicát szállítani, e világban dicső dolog)

Egyszer egy nő,...egy egész jó kis nő,...na nem olyan értelemben véve jó, és nem olyan értelemben nő, hogy naphosszat egymás ágyéka körül motoztunk volna, mert nem. Szóval ez a nő, akinek nálam meglehetős hitele volt, de mégsem volt adósom,...ez a nő, aki nagy barna szemekkel volt felvértezve, melyeknek látása is olyan volt mint narancsbőrnek a liposzóma,...ez a nő egyszer azt találta mondani, hogy annyi titkot sejt bennem,...hogy világűrnyit, így fogalmazott. Nem szarozott, én meg úgy tettem, mint aki nem hökkent meg, ő pedig úgy tett, mint aki nem tudja, hogy tudja, hogy én ezt, de pontosan ezt akartam ott hallani.
Aztán én nem kérdeztem ám meg (nyúlcipő), hogy a világűr alatt valami nagy büdös ürességet ért e, ahol a MÍR űrállomás is csak makettnek látszik, s hogy térkép e táj. Hogy kongok e bévül, hogy van e űrzörej. Nem kérdeztem, pedig eszembe jutott ez ott nekem, mert ha így van akkor én azonmód opponálok.
De nem kérdeztem én ettől a nőtől semmit, pedig ez a nő szerintem görög volt (és akkor meg kitől mástól ha nem tőle), de oly gyáva voltam, hogy még ezt sem mertem megkérdezni.
Azóta persze más ízű a dinnye, és fanyalgok, ha Platon csak szóba jön. Az olimpia iránt is csak mérsékelt érdeklődést tudtam tanusítani. Aztán volt egy másik dolog is, na az például egyáltalán nem görög, nem tudom mi. Na persze ő nem is mond ilyeneket, hogy bennem sok titkot sejtene, a világűrt meg csak akkor említi, ha a NASA honlapján brózol, de nem brózol.(Nem tudok erről semmit, egyáltalán nem árul el semmit a NASA-hoz fűződő viszonyáról. Se. Sóba se jövök. Van szeme, de nem tudom milyen színű. Nincs neve van. Helga. Nem tud róla.Távolságot tart. Ritkán csak üveggolyót. Ilyenkor tébolyult vigyor tanyáz az arcomon.) Jobb napokon azt mondja: igen, rosszabbakon pedig azt, hogy: nem. Úgy teszek mint aki érti. Megpróbálok görögnek látszani. Teccikérteni?
...hogy most megy el az egész megint, már megint, már megint, az áltlánosból a nagyon is konkrétba, hogy alakot, hogy testet ölt, hogy megint..., és akárhogy is veszem félelmetes szál (gombolyagnyi gomolygás), és nem csak azért veszélyes mert műszál, hanem jó okom van feltételezni, hogy zokszó nélkül a nyakamra tekeredhet. Az is lehet, hogy nem lenne ellenvetésem a tekeredés ellen. Az is lehet. Meglehet, hogy most megint túl van itt valami lihegve, hogy a tüdőm egyáltalán nem szalonképes, és a szívem sem csupa.
Végezetül. A szobában nem az a rossz, hogy lakik itt egy madártetem, hanem az, hogy hiszi: a repülés való, neki, való.
Gyerekkoromban féltem a Chaplin filmektől. Ijesztett a mindent eltúlzás szárnyalása, tán már akkor magamra ismertem, rettentem. Bizonyár féltem az ezer apró kis részlettől, féltem, hogy az a valódi milyen különösen nem lehet soha: valódi. Később Chaplint megszerettem, félni pedig úgy, hogy mára már majd mindentől tudok. Egészen jó hatásfokkal. A borzongás okán. Mert borzongani jó, és borzongatni is az. És még valami: félelmetes. A rosszul sikrült borzongást reszketésnek hívom, ingatag talajon álló katarzis interruptus. Tehát a félelem és a szeretés (ez a könnyű kis nőcske), budán a hegyekben bolyong, míg itt a bezártban kergetőzik a teagőz.
Magam elég kevés embert szeretek, még kevesebb azoknbak a száma ezt oda is tudom adni, úgy ahogy,...magam módján. Engem sem szeretnek túl sokan, és még kevesebb azoknak a száma, akiknek ezt képes is vagyok elhinni.
Látok én valamit, amikor ezeket írom le, van egy kép, persze leírom, mert nem lehet nem leírni, van egy hely, ahol ólmos nehéz a levegő, és minden járdarepedésnek jelentése van, ahol az ősznek, a taknya, a nyála, és a korlát melyben kovácsolt a vas, ahol minden gondolat, penészes és avas, ahol a félig csukott barna ajtót ildomos félreérteni, és bentről azt susogják, hogy itt már nem lesz több tavasz. Menj máshová, menj anyádba, és az ajtó felett a búrában a fényemlékezet hunyorgatja a wolframot. Farkasok állnak az ajtó előtt. Kinyújtom a kezem és valami hideg, sötétet érzek, becsukott szemmel - (akkor ez pina nem lehet, gondolom), és bambán bődül egyet a lélek még bennem. Harangékony vagyok. Persze Helgára gondolok, ám Helga nem tudja, hogy ki is ő, mi több, nem is nagyon érdeklő őt a Helgaság maga. Persze, ez a földnek a vak szíve lesz, már majdnem otthon vagyok. Én gyermekkoromban mindentől megtanultam félni, most már csak magamtól tudok, és az eredmény ugyanaz.
Hóhér vagyok, mit érdekelne engem a havazás maga.
az ősz utóirata - az őszutó irata

Bajban vagyok. (Mikor nem?). De most ez más baj. Véget ért a hét, véget ért egy lap, véget ért a lízing. Több napszám, mint kolbászból van a nyerítés. Vágta. Persze, tudtam én, hogy erre, a fenyőünnepre (larch) majd illik valamit mondani, sőt mi több, nem illik hanem kell majd mondani, hogy nem nyugszok, hogy mondanom kell... Bajban vagyok. Rájövök, hogy én tisztességesen nem tudok semmit megköszönni, mert azt érzem, megköszönni, réges rég nem úgy kell, hogy azt mondom: köszönöm. Ez azért van, mert post-ot kértem, de nem azt kaptam, nem csak azt. Aztán még az a csúfság is megesett, hogy többen azt gondolták, hogy nekik kell megköszönni, azt hogy itt van hely, felület, és hogy most ők kaptak kapva. Pedig nem, a helyzet az, hogy sebtolvaj lopott,...már megint, s bár szégyellni magát, de mosolyog rajta, azzal a kopottkás mosolygásával ami van neki. Szóval most valamit mondanom kell. És vigyáznom, hogy mit. Úgy értem csínján kell bánnom a szavakkal, mert nem szeretném, ha itt az én szavaimtól túlságosan nagy tömjénszag...kerekedne, és a veszély bennem van, hogy túlozzak, hogy bizonyos vonalakat hangsúlyosabbá tegyek, mint amilyenek valójában. És vigyáznom kell, hogy ne legyen a hányam veti. Egy magam által kifeszített kötlen kell egyensúlyoznom, de úgy ám, hogy még csak véletlenül se jusson az eszembe az, hogy a kötél végén hurok is lehet. Mert kapva kaptam. Hogy pontosan mit, azt még magam sem tudom, lassú vagyok, nekem sok idő kell bizonyos dolgokat megérteni. Nemértékeny vagyok. Mindenesetre jó volt, hogy ide..., hogy ide be, hogy jöttek akik jöttek, és nem ürességet hagytak maguk után. Hog lesznek e sorok, melyek nem valami helyett, ezen is féltem. Nem tudom pontosan mit szerettem volna, csak azt, hogy egyheyben legyetek, puszta önzés talán, de már sajog a szemem, ahányan annyifele.
Ahol már nem tud mit kezdeni az ép ész, ott kezdődik el a mozigépész, a nagy évszámoló, a projektékony suhanc. És csakok és csakrák, és évek, és számszerint tényleg 13 az, utánaszámoltam, és ellenjegyzem, úgy van minden ahogy. És úgy van jól ahogy van. (Sokat mondom ezt magamban) Fontos, hogy érezzem. Hogy a jómunkás nálunk, becsület és tisztesség dolga. Sok év, egy pillanatban, egy pillenetben.
És eztán ha nem lesz ló, már a pokróc is jó lesz, mert az is került ide, nem is akármilyen, olyan Morgenstern-szerű, puhapihe forma. Szavakból szöveg, szövet. És nem lett sablonos, pedig a sablon a mániája.
Aztán egy csiga-hinta, ahol megáll egyensúlyba a kényes idő, vagy eltűnik egyetlen pontban, az organikus természetű feket lyukban.
Tán pokrócba csavart nagymamák fogják majd tényleg elmondani, hogy hajdan..., hogy don-kanyar helyett vizitorok voltak, hogy nem ettünk ló tetemet és nem voltak holtak, hogy a szenvedéseknek, a szenvedélyeknek mára ezer arca lett, és egészen máshogyan üzennek. A mosolyom nem teszi indokoltá, hogy mosolyogjak.
Aztán be lett itt lakva egy sziget is, egy olyan rehabilitációs sziget, pálmafákkal és meglehetős kék éggel, fejlett egészségügyi infra/ultra és ibolyántúli infrastruktúrával. Erre én csak megállok és azt mondom: hátööö..., hogy nekem annyi állampolgárságom van, hogy nézni is tereh.
Aztán ajándék szombatnak ne néz a lovát, mert a szavakon lovagolni nem ér, meg aztán nem is annyira ajándék, mint amennyire négy lába van. Mostan színes tintahalakról álmodom. Csakcsak, csakrák, csak homár.
Fogalmam sincs mi lesz,nem tudom mi lesz veletek, most a lelkemmel rajtatok heherészek, majd ha felbukok egy sarkon és megfakultok mindegyre, mert azt hiszem ilyen vagyok, a sarkon túl már elenyészek. Vagy az agyamra mentek és ott hordozlak benneteket. Félelmetes, hogy ez milyen tengernyi idő lesz.


 


 


 


 

olvasszunk fel tíz deka sebtolvajat. aprítsunk bele két jó fejet. pár perc pirítás után öntsük le valósziruppal, és azonnal tálalhatjuk. (juteszembe: az azonnal, az örökké és a soha szinonímák?)


kicsit persze zavarban vagyok. hogy így máséba bele. belekapok a más sebébe, ugye az olyan kellemetlen, az ember magára is haragszik, ha véletlenül, hátmég a másra. rövid időjárásjelentést közölnék, hogy tájékoztatást adjak magamról: fúj a szél és esik az eső. esőleső. a lencsefőzelék vajon mennyiben segít hozzá a hangulatjavításhoz? na, nem mintha javítani kéne a hangulaton, csak éppen megfogalmazni oly nehéz, hogy mit is szeretnék. a hangulatomon javítani, úgy önmagában.. nos ezt nem. nem ezt. mely testrészünk éhes vajon, ha folyton étellel tömjük tele a szánkat? (vannak persze bocsánatos kétpofárazabálások, mert a túrórudi például egyáltalán nem olyan étel, amiből lehet enni keveset.)



mindig úgy jövök - mármint blogni - hogy nah, mostaztán jól odabaszarintom a köznek a sohát, meg elmondok valamit. s amikorra ideérek, teljesen elfelejtek írni. mondjuk vissza is leszek dátumozva mindjárt.


vissza. vissza. van annak, aki el nem issza.

színvilág

húzkodom a fiókokat, ahogy mindig teszem, ha az agyamnak van ideje. emlékek, tudatalatti, miegymás és akkor az álmok között haloványan feldereng egy piros gumicsizma. az álmosfiókban. hogyisvanez? de hiszen, akkor én színeset álmodok. nem lehet, ezt én színeztem be. ki. koncentrálok. mi van még? egy fehér liliom. nem ér, az ff-ben is lehetne. talán csak, hogy jobban érvényesüljön a piros. szépen kiemelte, nem mondom. a penge viszont felesleges volt. sebet ejtett? vérzik vagy mi? uhh. ezt majd később. ez egy kicsit sok így. aztán kicsivel odébb meg az a vörös haj. hosszú, hullámos, szinte földig ér vagy tovább, nem is tudom. nem látni, mert fújja a szél. hullámzik. mosolygok. tudom, hogy csak kölcsön vette. nem számít, most az övé és nekem természetes. most már.      

2004. november 20., szombat

eleven emberszomb

Kéne vennem egy szombat. Olyan tárgyatlan szombat, egy olyan alanyi szombat, ami élő vagy élettelen, mindegy is, de van. Kézzelfoghatóan, mint a szezámmagos kifli, mint a könyv az ágyban reggel, vagy legalább mint az a pár pihényi hó, ami mostanra eső lett. Kézzelfogható esővé.
Vennék egy megvehető szombat. Lemennék a boltba, kérnék egy szombat; nem akciósat, inkább valami díszcsomagolásos extra szombat, valami homáros szombat, mer' hamár szombat, és hamár homárt (homarat?), akkorugye. Megadnám a módját, megadnám magam neki, megvenném kilóra azt az exluzív szombat. Olyan szombat választanék, aminek üreges a belseje ugyan, mégsem egészen üres. Olyan levegősen férnének belé a dolgok: egy vendégmunka, egy reggeli könyv az ágyban, egy szezámmagos kifli, és igen, ó, igen, egy kis hó is, ami inkább eső ugyan, mire fel- és megfogod, de mégiscsak hónak induló. Pihepuha, s 'ah', s 'piha', s hősnő el.
Így teljesüljön minden kívánságom. Kaptam ma ajándékba egy szombat.

2004. november 19., péntek


counting down the days...

 
by sam

blue napszámol.
blue számol. blue bluenapokat szá....

HÉTFŐ          - tarkapille napja
KEDD           - sophie napja
SZERDA       - hipomnézis napja
CSÜTÖRTÖK - myreille napja
PÉNTEK        - ...

mondom: Pénteeeeeek!!

              /csend. a folyosón sápadtan hunyorog a lámpaláztest. blue lázas
               keresésbe kezd... blue lámpalázas. mi van, ha nem találja meg
               Pénteket? az nem lehet - motyogja. az nem lehet... itt kell lennie
               valahol... itt kell lennie... itt... valahol itt.../

PÉNTEEEEK!? itt vagy? - suttogja blue, és közben be-benyit a kórtermekbe.
csak az a szigorú nővérke meg ne hallja...  az olyan csúnyán néz... az biztos
leharapja a randalírozók fejét...

- Péntek na, bujj elő kérlek, Péntek... 
- ...
- izé na, kérlek szépen...
- ...

              /már csak néhány kórterem van, ahová nem nyitott be. lélegzete
               gyorsul, de nem adja fel. itt kell lennie na - mondja, és abban a
               pillanatban megpillantja Pénteket. alszik. ágya mellett a műszerek
               ledjei villognak. Péntek! - kiált fel blue örömében. de ebben a
               pillanatban, ó jaj, ebben a pillanatban blue háta mögül felharsan a
               félve-félt hang.../

Robinson!!!!! mit keresel itt??? - sziszegi Szigorú Nővérke. mi ez a zsivaj!!!??? -
kérdi, és blue, szegény blue ijedtében moccani sem tud, nemhogy válaszolni.
tényleg... mit keresek itt? - dadogja, és óvatosan húzza be a kórterem ajtaját,
hogy Péntek nehogy felébredjen... háttööö...  izé....  - rebegi, és szinte
észrevétlenül hátrálni kezd. már nem álmos. már tudja, hogy Péntek jól van,
és neki dolgozni kell menni. mihelyt biztonságos távolságba keveredik
Szigorú Nővérkétől, futásnak ered. csak el ne késsek - zihálja, és már eszébe
sem jut a lámpaláza.

PÉNTEK - blue nap. igen.

***********

hát így esett. péntekre. számos nap van, és a péntek is a napszámosok napja.
ez most már világos, mint a nap. a péntek rövid... öööö... mintanap.

2004. november 18., csütörtök

Szinte magam előtt látom azt az igen mókás szituációt, amikor majd életem alkonyán ülök a hintaszékben és a cserépkályha mellett csendben kötögetek. (Soha!) Kisunokám pedig életemről faggat: "És mondd Nagyi, te tényleg voltál vendégblogger?" Én pedig egy félmosollyal az arcomon azt mondom, hogy igen. Eszembe fog jutni, hogy mennyire nem tudtam, hogyan kell jó vendégbloggernek lenni. Ez megint egy olyan feladat az élet színpadán, amit ösztönből játszom és fogalmam sincs, hogy mennyire jól. Persze, nem is ez számít, hanem az, hogy ezzel az apró bejegyzéssel talán vidámabb lesz egy ember napja.


Mondtam én, hogy néha eladnám lelkemet egy poénért, vagy egy mosolyért...


 


 

2004. november 16., kedd

Kategorikusan szeretném kijelenteni, hogy a Kedd az Enyém. Nincs
apelláta. És, elsőként szeretném megemlíteni a Főorvos úrnak, hogy
bizony nem látok egyetlen egy "Sablon" szerkeszt gombot sem, úgyhogy
nyugodt szívvel megígérem, nem hagyok magam mögött felégetett
tájékoztató falakat és síró gyermekeket.
Körülnézek, és furcsa érzés itt. Főleg az a szívfejű nő olyan furcsán
néz... nem is tudom, amolyan - te ne legyél itt okos. Rendben, nem
leszek. Ellenben, nem jöttem üres kézzel. Nagy kezem van, sokminden
belefér, egyszer egy sehonnan szalajtott kósza majom a világ vége
oszlopainak látta az ujjaimat.
De nem buddháskodom... Hoztam valamit, ami mindenkinek kell. Illetve kellene kelleni. Pokróczugnak
hívják, az a nagy előnye hogy könnyen mozdítható, fel és leszerelhető,
és igen könnyen lehet vele képzeni olyan légüres tereket, amik gyakorta
előfordulnak az emberek szívében, fejében, gondolatai között - csak itt
nem olyan erős a vákuum.
Ide lehet majd elbújni, ha harap a világ, és nincs több élő szervezet a gépelt szavak és a Főorvos úr között.
És nem, nem kell visszaadni. Majd csinálok másikat.

--- Szópihe

2004. november 15., hétfő

Vendégmunkás vagyok. Talán jómunkás is. Talán. De azért izgulok. Furcsa dolog vendégnek lenni. Még sosem gondoltam, hogy ennyire furcsa.


Vannak kapcsolatok, amiknek nem jut kategória. Mindenhonnan kilógnak. Skatulyázhatatlanok. Kuszák. Megfogalmazhatatlanok. Olyan kapcsolatok, amiket józan ész nem mér fel, azért, mert nem ér fel. A miérteket ilyenkor nem szabad feltenni. Mert a miértek mertek. Csakok. Hiába a mostmár tíz év és a majdnem három. Ő mindenre emlékszik, én csak homályosan. Ő mindig kapcsol, nálam a hívott szám gyakran nem kapcsolható. Ő vetít, én nézem. Múltat, emlékeket, politikát, zenét. És én nézem. Bámulom, nyitva felejtett szájjal. Lehet, hogy valahol itt a miért. Vagyis a mert. De én ezt nem tudom. Csak azt, hogy jó, hogy így van.

Hátén...aludni akartam. De olyan kápos az eszem, hogy ebből normális post úccse lesz már. Akkor gondoltam, beírom ide erre a tiszta felületre, hogy nyílt hét, meg hogy bloga kiadó.Beleteszem, nem is teszem, beleaplikálom a neveket egy tescogazdaságos, idegesítően sercegősbe, és úgy lesz. Ez a teknológia. De aztán nem rumlizni, mert odacsapok. Napszámolás.

2004. november 14., vasárnap

Bizony az van, hogy mondok olyanokat olyanoknak, amiket nem szoktam én mondani olyakoknak olyanokról. Ez világos, csak éppen azt nem tudom, hogy miért. A dolgok állása. Szegény Wenders.
Ma nem tettem semmi érdemlegeset. Viszont nagyon elfáradtam. Azt hiszem, ha őszinte vagyok magamhoz, akkor azt úgy kell megfogalmaznom, hogy ma egész állónap organizáltam. Fejben. Eltöprengtem azon, hogy lehet e azt megköszönni - s ha igen, hát hogyan - amit nem lehet megköszönni egyáltalán, illetve egyáltalán sehogy. Hogy a hála és a zok, hogyan kergetőznek. Aztán még az is történt, de ezt csak félve írom le, de leírom, hogy résnyire nyitott ajtón mint ha valaki kiosont volna, azaz megint nagyobb lett a hely, az üresség, de nem olyan súlyos ürességet kell elképzelni, hanem embernek elviselhetőt, embernek valót. Akkora amiben elférni lehet, éppen csak azt. És elképzelhető benne valami,...valami megalomán mánia, hogy akkor lehetne mondjuk tágasabb, és hol legyenek a polcok, és akkor majd arra a székre ül az, aki a páros napokon a boldog. Aztán még az is van, hogy azt találták mondani erre, a kócerájra hogy rendelő, és hogy itt lesz valamiféle befogadóóra, idegen tollakkal ékeskedés, mert olvasni valakit édeskevés, s ha már így van gondoltam azt, hogy legyenek már olyan szívesek, és firkantsanak. Ezt nem azért mondom, mert bárkire is tartozna, mert nem tartozik. Még rám sem. Ez az a hely ami senkinek sem az asztala, valami ütődött lekesültségtől vezérelve mégis azt gondoltam én, a gasztroforradalmár, aki a forrócsokit is kiróbálná fokhagymával,, hogy morzsázzuk össze, pacázzuk össze az abroszt. Anyám mondta ez réges rég: úgy mint ha élnél, és most én is valami ilyesmi miatt mondom ezt, mint ha élnénk.
Iconmaker mode: OFF
Jó locsogós lett ez a blog.
Kurvul el, reggelizik, meg
telefonokról hadovál,
elhiszi hogy hihető:
erről akar szólni.

Az Al-Khaida teljes apparátusa (mind a két célszemély) reggelijét költi éppen el - borzasztó jó a hírszerzésem. Nagyon konspiratív módon jöttem rá, egy telefon révén. Al-Khaidánéról még azt is sikerült megtudnom, hogy éppen a szobában törökülhet (muszlin hagyomány) és szaporán picsázik. Al-Khaida készséges volt, de arra kért ne most. Értem én értem én, organizálni kell, meg megkenni a kenyeret, tejjel-vajjal, mézzel és nádihegedűvel. Magyar gyerek gyógyíccsa, török gyerek megvágta és ez az icike picike mind megette. A fene. Most mindenütt jó lenne, és sehol se jó igazán. Dacosan tüntetnem kellene, akaratot nyilvánítani, szándéknyilatkozni, hangosan mint a traubi szőlőgyerekei,...nem akarni kérni. Nem kérni akarni. Úristen, én hogy szeretem a semmit. Aggaszt, hogy nem aggaszt.

Azt hiszem felhívom az Al-Khaida házaspárt itt nem messze, hogy átmennék, mert mert. Átmegyek terrorizálódni, most az is béjön nékem. Amúgy foresztgámposan felosonok a 3 szintre, olyan ez szinte, mint egy film, nem forgatjuk le ez ugyan bizonyos, de más is itt baj, a kés már meg van, de nincs sehol a vaj. Azt hiszem éjjel lefogytam néhány kilót, transzcedens a fitness,és nem szomorít a titkos idegenség. Itt ülök magam, de esküszöm, olyan mint egy elutazás. A tükörbe bámulok a fürdőben bambán, aztán meg nézem, hogy rohannak a jószágok a pampán. Szerválültetés folyik, az. Köszönet Dr Kopfelkring.
Olyan hangulatom van, hogy egyszerűen nem tudom leírni. Nem , mert nem minőség, nem vigyorgok mint a tejbetök, de nem vagyok elkámpicsorodva sem. Nem ülök itt a gép előtt nagy nagy nyugalomban, mint valami e-buddha, de nem is rohangálok a szobában, mint a végvári vitézek. Buda amúgy is régen oda van. Nem tombol bennem a mondani akarás démona, a hallgatás sem szorongatja a torkom. Azt hiszem, holy ilyen kedvem van, pontosan ilyen, és fogalmam sincs, hogy mitől...pontosan.
Nagyanyám kutyái     ( Második - javított - kiadás.)

Nagyanyám kutyái, már rég az örök vadászmezőkön vadásznak vadkacsára. Ez nem biztos, de nagyon valószínű. Ez még csak nem is valószínű, de nagyon jó lenne, ha így volna. Azt támasztaná ugyanis alá, hogy olyan mint gondviselés nem csak a fejemben létezik. Nagyanyám kutyái tudtak élni. És meghalni is tudtak, nem szomorítottak bennünket hosszú agóniával. Este még pajkoson csaholtak, és éjjel kilehelték legvégső lélegzetük. Nagyanyám kutyáit - mindet - egytől egyig Dundinak hívták. Ez egy egy nagyon áttetsző világ, ártatlan létezéssel, halálos méltósággal. Nem is eszek szárnyasokat. Jó ez így ám.

2004. november 13., szombat

Nagyanyám kutyái


Nagyanyám kutyái, már rég az örök vadászmezőkön vadásznak vadkacsára. Ez nem biztos, de nagyon valószínű. Ez még csak nem is valószínű, de nagyon jó lenne, ha így volna. Azt támasztaná ugyanis alá, hogy olyan mint gondviselés nem csak a fejemben létezik. Nagyanyám kutyái tudtak élni. És meghalni is tudtak, nem szomorítottak bennünket hosszú agóniával. Este még pajkoson csaholtak, és éjjel kilehelték legvégső lélegzetük. Nagyanyám kutyáit - mindet - egytől egyig Dundinak hívták. Ez egy egy nagyon áttetsző világ, árttlan létezéssel, halálos méltósággal. Nem is eszek szárnyasokat.

2004. november 12., péntek

Nem kell ám aggódni, amikor azt mondom, hogy például:  rohadj meg - nem lehet teljes bizonyosággal tudni, hogy kire gondolok. Én sem tudom, mondjuk nem is érdekel.
Meg aztán az ilyesmit megbánom, és nem is veszem komolyan.
Ki szalad a számon?

and......
az ember ne únja meg egy nap alatt a radióját


larch

the larch
and now....
THE LARCH
THE LARCH
and now.... the larch
...the larch
and now: the larch
...and.....larch
és következzék most, valami egészen más:
2004. november 12., péntek
Mondd Sevtolvaj, te csak olyan dolgokat tudsz véghezvinni, amelyek csak is baul üthetnek ki? És úgy ütne be. Rengeteget káromkodsz, ugye tudod? Szereintem te Sebtolvaj egyáltalán nem tudod, hogy mit akarsz, azt se tudod, hogy mit nem akarsz. Szerintem Sebtolvaj, te pontosan olyan vagy, akire azt mondja az angol, hogy rollingsztón. Sebtolvaj, hozzád képest a Forrest Gump- ban szereplő tollpihe is céltudatosabb. Nincsen meg benned a versenyszellem, valahogy nem érted, hogy itt akarni kell, és nem elég akargatni. A de szeretnék kezdetű mondatok ideje lejárt, és te is lejártál, mint gyerekkorod felhúzós játékai. Most meg hüppögsz, hogy nem érted. Persze, nem érted csinálsz te semmit, és meg vagy győződve, hogy csak úgy lehet. Megjegyzem hgamiskás egy rokonszenveid vannak neked, a millióból is képes vagy kipecázni azt az egyet, azt az egyet, aki egy. És akkor örülsz magadnak, hogy lám téged igazol minden. Mondd, tudod e mit jelent az, hogy szeretni? na jó nem ilyen durván, szerintem azt sem tudod, mi az a vonzalom. Azt se hogy mit kedvelni. Sebtolvaj bazzmeg, benned nincs meg egy csomó minden, teszem azt nincsenek benned színek, árnyalatok. Sebtolvaj, szerintem, te egy mechanikus valami vagy. Sebtolvaj én semmit nem tehetek érted. Sebtolvaj én most elmegyek. Fogok majd gondolni rád, de nem tehetek semmit.
Az egyik szemem sír,
a másik, az ami eltakarja.
Ijesztő szemek - huhhhh.
ne vinnyogjon, ha ki és bebiztosíccsák.
(befetheme)
Aki időzített bombával levelez....
(ez a mondat még nincs befejezve, elkezdve sincs, nincsen sehogy)
A nemtörödömség az nem gonoszság, és nem is szeretném összaboronálni, de a hajlam, ugye, az megvan bennem az ostobaságra. Azt kellene mondani, hogy nézd el az ostobaságomat, ha már én nem tudom elnézni magamnak, hogy cseréld ki az izzót, mondjuk csak éppen gyertyára. Mondd sebtolvaj, tőled még semmi nem kérdezte, hogy csak folyamatosan szar dolgok történnek veled? És ajókat miért nem firkantod ide? Őszintén, egy csomó jó dolog történik velem, a minap például,... de hagyjuk, nem reggelizek és nem alszok. Nem tudom elmondani hát hogy a bundáskenyér, fokhagymával és teával igen finom, és azt sem tudom leírni, hogy milyen szép volt az én álmom. Egy duplájára dagadt lábat szorítok éjjelente, aggódom, hogy itt van az ágyban, hogy már együtt alszom vele. Hogy megérint, visszavonhatatlanul belemegy az orrba, és én hagyom neki. Legyőzött azt hiszi, mert behódoltam neki, így csinálja, valahogy így. Ám nem akarok én győzni, ilyen furamód kubista stílusú lélekkel nem is lenne valami szerencsés a próbatétel. Elmegyek levágom a királynő fejét, és elveszem a sárkányt feleségül, mind a hetet. Jó zenész, mondd hol időzöl?. Sárkányhárem, háre krisna.
Nincs köszönet bennem.
Rajtam kívülálló okok miatt.
Rajta, kívülálló. Gyerünk.
Impulzusok jönnek-mennek. Adok és kapok.
Elképzeltem én egy képet a minap.
Hogy jól meghógolyózom, ha már
a tél ellen semmeit tenni nem tudunk.
És nem az lesz persze, még odébb
van a jólét, kezemben nézem majd,
az olvadó hólét, visszamenőleg is
boldog új évet kívánok magamnak,
és lesznek szavak, mondatok is,
melyekre nem lehet válaszolni.
Ugy nevelnek minket, hogy
elhigyjük, a válasz mi vagyunk,
a kérdésig sem jutunk.
Nem közéjük tartozom.
Rájönni hiábavalógra,
egy nagyon csendes,
nagyon hideg reggelen,
épp hogy a 40-es izzó serceg,
ki kéne cserélni.
Majd kicsereréli valaki.
Biztos kicseréli.
A szart cseréli ki.
Válasszunk magunknak közhelyeket.
Válasszunk magunknak munkahelyeket.
Vállaszunk magunknak gépeket.
Hellyel - közzel.
Válasszunk, ne válaszoljunk.
Elfáradtam. Mint ha érdekelne.
Jönne meg a jobbik ezsem. Úgy értem, gondot okoz nekem ha az általam látott, és a más által látott én ilyen fene nagy távolságban van egymástól. Értenek is és félreértenek is. Az idő meg ellenem dolgozik, mert mennél tovább értenek félre, annál inkább érzem majd azt, FÉLREÉRTHETŐ vagyok. Ezzel néh szembesülnöm kell, szeretem valahogy a kacskaringókat, és utálom, hogy "semmi nem megy könnyen". Mindezt higgadt, közönnyel kevert várakozással kell tudomásul venn. És várni nem szeretek, és tudom, hogy várni kell. Másról sem szól. Várás van. Várakozás. Van az a bokor és benne a ragadozó, egy ien éhes ragadozó, lassan ideje megmérkőzni magammal. Észrevevődik rajtam a tétovaság. A tétovaságra, meg van hog büszke vagyok, olyankor elhiszem, hogy elgondolás lesz a vége. A fürdőben a mennyezet, a csempe, az is gondolás. Nem túl biztató.degesít ez a sok azonosság, egyensúlyom vesztem, mindenkinek lehet igaza, ha meglátja és észreveszi, hogy elvagyok bizonytalanodva, hogy nem vagyok életbiztosítás, hogy bizonyos értelemben máris szörnyszülött vagyok. Ha az, legyen. Nincs szabálykönyv, tényleg nincs, és én nehezen viselem a szabály ezen részét, azt hogy nincs. Az összeomlás ott kezdődik, amikor egy nemzet a wc mellé vizel és nem zavar már senkit. Őszintén szólva engem sem igazán zavar, megszokni azonban soha nem fogom. Volt néhány napom, olyan napok, amikor azt éreztem: valamit most jó lenne, hogy valamit most szeretnék. Persze rohadt önzés is, és persze emelkedetté konvertálni, mert másként nem lehet elviselni. Mint ahogy a mostot is csak nagy erőfeszítések árán. Néha, egy-egy hét éveknek tud tűnni, aztán elmúlik hirtelen. Jó lenne, ha eljönne az az idő, amikor már nem szólalnék meg egyáltalán, remélve, bízva abba, hogy valaki méltat. Szavakra. Részleges hasonulás.
Küldj egy legyet lentről, felfelé.
(De nem muszáj, csak egy ötlet)
Kérdezem anyámat, hogy a fentmaradó időt amit nem köhögéssel tölt, azt miért éppen ordítással gondolja tartalmassá tenni. Lefegyverező érvet mond, aszongya: mert nő vagyok. Nem mondom meg neki, hogy téved. Ez nem én leszek, nem ám.

2004. november 11., csütörtök

Nem így kell ezt csinálni, nem így.
Nem akarok semmit ma.
Maradjon így.
Azt dobogja az agyam egyre, hogy dolgom van.
Úgy vélem magrára gondol, nekem hazudik,
eltitkol, leejt és becsap.
Nem érintem a valóságot, ha meg mégis,
úgyis letagadom.
Nem bánat ez ami bennem mozgolódik,
csak a helye, csak a helye.
Most elég megint, elég nagyon.
Inverz újjászületés, milló évekbe
nézek most vissza, színes üveg közt
kutat a szemem, rajta csak hamu
és korom.
Mi lehetett előbb? Hogyan is volt, álljunk csak meg. Hoppá hoppá - még ezt is öltsük ide. Ki rontott, ki hibázott, ki vett észre, te voltál e az aki észrevette, hogy nem közéjük tartozol, hogy szart se érsz te ott, hogy ők megszart se értenek ebből, vagy éppen, hogy ők, hogy ők voltak akik benned idengenükre ismertek, benned, és azóta is. Egyáltalán. Hogy mindegy, hogy ki kit és min kapott rajta, mindegy ha lélek rajta a pecsét. Igazán az. Jöjjön egy, jöjjön, jöhetne egy végső örvény, már nem félek a víztől, már nem félek a fulladástól, már akármibe belefulladok. Akármibe. 

2004. november 10., szerda

Kurvára egyet akar mindenki,
(már -már annyira hogy bántó)
csak nagyon máshogyan.
(erre nincsen még szavam)

- Szia
- Neked milyen?
- Nekem szar.
- Nekem is az.
- Szia.
- Majd nyűszítünk azért.
- Egyszerre, együtt?
- Igen.
- Úgy nem, csak maszekban.
- Szia.
- Most mit izélsz?
- ....
- Azért szia.
 (már a marson)

Én vagyok a legijesztőbb alak.
Én vagyok a freeblog
Drakula grófja, antropomorf Godzillája
Pándi Andrása (de már oldódom),
és Mengeléje egy személyben.
KIBASZOTT IJESZTŐ VAGYOK.
HUHHHHHHHH, bazzeg.

Nem mindig mondhatja az ember azt amit leginkább szeretne.
Mert ha így volna, akkor most ide szégyenszemre azt kellene
leírnom kurzívval, hogy: Elmentek ti a picsába.
(Valójában nem tudom, hogy ki az a ti, és azt se
hogy hol van a picsa. De valaki elmehetne,
tehetne engedményeket, örömömre)

És restelleném magamat, hogy nekem ilyen kurzív a dumám,
hogy kurvulok elfele, és sekély, meg minden.
Mert nagyon is érzem ezt, hogy a sorok készülnek,
kikészülnek, még jó hogy ebben egyezünk.
Olyan mentolos a szám, hogy már megijedek tőle.
Rágódok. Mit mondjak még, mit.
Annyit kérdezek leggyakrabban csak, hogy akkor most igen vagy nem.
Van amikor válaszra ragadtatja magát a kérdezett - így válaszol:
Igen,....nem.
Összeszedem a maradékerőmet. őszintén mondom, minden erőmet
összeszedem, hogy szedjen össze, hogy haragudjak baromira,
hogy mondjam azt, hogy ez megint ellett cseszve.
Magamban beszélek. Egy kukkot se értek belőle.
Hatalmas nagy szívem van, én vagyok az érzelmek Rodoszi kolosszusa. Ha pédául valaki leitat, 3 millió évig szeretem átlagban érte. Néha kevesebbig. De baromi nagy szívem van, a máj meg lemaradva.

Nem kellene beszélni, helyette enni kellene, vagy inni, vagy bármi, csak ártson.

Gondolataimmal szajhálkodom, meg azt mondom lukatmí, de nem gondolom már komolyan. Ez már paranoia, hogy tényleg meg kell őrülni, hogy tényleg azt kell hinni, betegesen, elaljasulva, hogy a dolgok aszerént szerveződnek valósággá illetve lehetetlenséggé, hogy én viszonyom az objekthez milyen. Persze mindent inverzként van jelken. A sértődöttség beszél belőlem, és néhány morzsányi gőg, de nem tudom miért. Nem hiszek, valahogy a szavaknak nem hiszek. Nem hiszek azt hiszem semmiben sem. Vagy mindenben nagyon. Egyre megy. Én választásom, én választásom. Fantomfájás part two. Hajlít, sodor, dobál, és vicces, hogy nincs közöm sem, közel s távol nincsen. Csak kitaláltam, csak kitaláltam ezt az egészet, idegesen nyugtatom magam, nem vagyok elég jó. Számonkérem. A számon, kérem.
Napok óta van az az érzésem, hogy folyamatosan este van. Kinézek az ablakon és látom, hogy tényleg. Nem az én estém, nincs dolgom vele. Nincs veszteni valóm. Szeretni valóm sincs. Nagyon elszegényedtem, hitelem meg nincsen. Én élni vagyok itt. Túl. Túlélek, túl, ott élek.
Nem nagyon érdekel, hogyan is fordulnak az évek, igyekszem nem tudomást venni erről. Lódítok. Nem ünneplek olyat, hogy névnap és szülinap, nem nagyon értek hozzá. Így is minden jól összevan bogozva már valamivel. A konkréttal, konkrétan azzal van minden összecsomózva. Majd minden, mert van amire nem kötök csomót, azt akkor a gyomromban hordom. És van ez a nap, a mai nap. És nem felejt el figyelmeztetni, hogy ugye tudod, hogy egy hónapja (valójában 1 éve, tehát elírás és nem véletlen) megérkeztél a hegyre. Fal felé fordulok, mondok neki, hagyjon a rossebbe már nem érdekel, de csak locsog. Emlékezz csak, emlékezz. Nincs nehéz dolga, jól tudja, hogy emlékezni azt éppenséggel igen. Mondom is emlékszem, nagyon is jól emlékszem, de nem akarok, semmit se akarok. Jövőképet meg nem lehet. Megkocogtatok egy mailszervert, na jó nem kocogtatom, dörömbölök, vagy mi, de csak teoretikus, ugye ez érthető. Ugye ez semmit nem jelent. Van, hogy várok valamire, valamire, ami nem lesz, és van, hogy mindezek ellenére azt mondom jó ez, bár hiábavaló. Örülök olyankor, egy szusszantanyi idő, aztán csak hallgatás és aztán csak hallgatás, és akkor is én vagyok a hülye, mert nincsen nekem olyan jó viszonyom a valósággal, hogy legitimnek érezzük egymást. Holnap lesz egy éve, hogy lefagytak a hátamról a szárnyak végérvényesen. Azért kopogok,...nem azért dörömbölök, hogy számonkérjem valakin a gravitációt. Igazságtalan vagyok és tudok róla. Ha azt mondanám magamnak, hogy szívesen megismernélek, akkor bizony én kifutnék a galaxisból és még csak meg sem lepődnék. Olyan ősz lett ez is mint a többi, viszi amit vinni kell, és végignézeti velem. Lemondtam volna erről, mint ahogy azt kellett volna tenni, amit gondoltam, hogy szög és deszka, a lakást meg áramtalanítani, aztán jól megfigyelni magam. Fáradt vagyok. Fáradok. Nem érzek semmit ha blogot írok, fogalmam sincs elmúlik e valaha is, és hogy volt e valaha. Hajlok rá, hogy ez sincs és az se nagyon ami a fejemben. Távolodom - vakkantott Laika kutya. Olyan kezdetet képzelni el, ami nincs. Megy ez nekem. Maradjunk ennyiben.

2004. november 9., kedd

Nekem majd egyszer - így tervezem - megjön a magamhoz való eszem, és akkor nem kell ám csodálkozni, ha vele tartok. Maradtok. Maradtok itt, a démonival. Elfutok innen. Csak hátra ne nézzek.
Amikor elég. Amikor még nem nagyon, de egy kicsit elég kezd lenni, akkor én bizony elordítom magam, hogy hagyjatok a csudába, vegyétek észre, olyannyira nem akarok lenni, hogy jóformán nem is vagyok. És akkor persze győzködnek, mint ha valami missziót teljesítenének, igyekeznek megnyerni a saját elveiknek. Röhögök, mondom menjenek a francba, a hülye megszokásaikkal, ugyanolyanok vagyunk, hiába különbözünk. Ránk dermedt a máz, és mindenki megvan győződve róla, hogy az ő máza a máz. Másfél máz a boldogság. Hiábavaló, bármit is mondanom, ahogy ez kinéz már, maradnak és mondják. Mithogyan. Aztán van olyan is, hogy elkiáltom magam, a magam módján, elég halk ez,...azt kiabálom egy telefonba, hogy gyere már, győzködni kellene, megtéríteni, hogy a jobbik eszem. És akkor lemegy a térképről, aki rajta van. És akkor már a francba és rosssebbe. Kérdezik azt is, gondolni szoktam e. Régen azt mondtam, hogy teljesen mindegy. Ma már azt mondom, szoktam, szoktam, és nem is mindig hazudok.
Úgy hallottam a minap, úgy, hogy az emberből épp az is lehet, amit eltud képzelni magáról. Hogy akkor az lesz. Csínján kell tehát bánni a képzelettel, iránytani kell, nem szabad elkalandozni. Azt kell mondani, ezt és ezt akarom, különben az ember ott találja magát saját félelmeiben. Mert eltudom én képzelni azt, hogy rettentően félek. Félek a metróban, félek a hallgatástól, a Muszka tér eltátja a száját. Menni a nagy etetőbe. Itthon vagyok. Üres vagyok. Félős vagyok. Vagyok,...vagyok. Vehettem észre.