2009. augusztus 29., szombat


Humánerő-meghajtású poszt posztgenerátor. /erősen kontroll alatt tartott (a)verzsön/




Pajtamolyra száradó káposztapaszta, miként hajnalrozsdaszín párnamosoly. Szájfénykalkulátorba igen és azta, látra szorult jövőtapasz, mellesleg medvétlen szellőztetés. Venyigehombár és szélbarázda, teflontudatú tavi felhő, egy részletbe képzelt valhalla pásztor, szűgysamponunkba most csorba merült. Szobafarkasok félacsarban kanyargó anyagróf szerte billen, szakadékharcosba oltott keretremény olvad rá látszati szomjregényre. Halszatyorban kocsonyavéglet, szaniterernyő mentési kedve pufferizomban a légtárgyalás, sorsos tokány terctett bálahalom, hálatrade és társa Esti Kornflakes ott találkozik véletlenszerűen a Boncz Idával, asztali port idogálva. Mekka az egyben, mint vörhenyidegben, lakatszandálhoz így iszonyul konk réti Gréti, talpa alatt fütyül a péti só ami kibékít, pátok, apátságok, anyátok. Csabagép, zaba királyfi, skodaszarvas, pártbizalmas fénykarizma, lét végén bégetett vasi kultharang, vásó apa. Csetteg ide és veszi a szedtét, rémimában noha véghuzatban dúdoló leletmámor, tompahatású szülcsatorna, ahogy dentálkopf mondta térfél tekén: a szájpadlásban bízik a pláza, felkel a nap és vele a háza, ha látod amottan légyszíves ember - és köztünk maradva örök remember- szolgálj ki minden világvevőt.

2009. augusztus 24., hétfő

Az ember, vagy bárki, ha belépett az áruházba, rögtön a Zsuzsát látta meg. Zsuzsát, a szemfelszedőt. Egyszer egyméteres kis fülkéje volt fából és a melle alatt kezdődött valamivel az üvegrész, a vevők felőli oldalon az üvegen kis fél kör alakú lyukat vágtak. A Zsuzsát nem is Zsuzsának hívták, hanem Fekete Icának, csak nem tetszett neki a kapott neve. Jobbra, szebbre vágyott, valami olyasmire, amilyenek a tv-bemondónőknek van, és ezért mindenkinek úgy mutatkozott be, hogy Zsuzsa vagyok. Szőke volt, de nem eredetileg, a hajával is úgy volt, ahogy a nevével. A Szőke Zsuzsa, így szólították a kollégák az áruházban, ha szólítani kellett, de többnyire nem kellett szólítani. Azért is lett szemfelszedő, a viszonylagos függetlenség miatt, és hogy e részleges függetlenségből adódó magányából a mazsolás részeket kicsemegézhesse. 
Zsuzsa nagyon sokat adott  külsejére, de ezért nem szólta meg senki, különösen nem az áruház női alkalmazottai, különösen azok nem, akik már rég elhíztak és visszeres volt a lábuk. És az ilyen, lássuk be, ritkaságszámba megy. Zsuzsa ficakja volt az áruház közepe, elnézték hát neki a túlzott kozmetikai öngondoskodást - lévén ő ott egyfajta totemoszlop -, még a nagyhangú Haczukáné is a cipőosztályról, pedig ő nemcsak nagyhangú volt, hanem trampli is. Haczukáné másodmagával vezette a cipőosztályt, a Balázsiné Erzsivel, azaz Böbével. A Böbét szerette a Haczukáné, mert a Böbe rettentő bamba volt és sápadt, ebből a Haczukáné már az első nap kihámozta, hogy jól irányítható és engedelmes munkaerő. A Böbe olyan bamba volt, hogy még sose udvarolt neki senki az áruházból. A méterárus Janó sem, pedig annak akkora volt a libidója volt, hogy már szinte látszott. A Haczukánéra is fente a fogát, el lehet gondolni. A nyeszlett Janó a barna köpenyében, meg a trampli Haczukáné fapapucsban. De  Böbe, mentségére legyen mondva, nagyon értett a cipőkhöz. Jobban mondva nem is a cipőkhőz, hanem hogy melyik cipő melyik emberhez való, az ilyenhez nagyon értett a Böbe, már ha nem bambult el.
Nem volt nehéz dolguk egyébként a cipőosztályon, 20 fajta női, 12 fajta férfi, és 4 féle gyerekcipőt tartottak folyamatosan a kínálatban, ezen felül még magasszárú és félcipő jellegű posztómamuszokat a nyugdíjasok miatt, ezeket is csak kizárólag fekete színben és cipzárosat. Szerettek a cipőosztályon dolgozni, amikor megérkezett az első fröcsitalpas cipő az áruházba, egész lázba jöttek, jártak körbe az áruházban, mutogatták minden kollégának, még az Endre bácsinak is, akiről lehetett tudni, hogy lenézi a cipőket. Ő a felsőruházati osztályon dolgozott, megvetette a cipőket, azokat, is akik cipőt árultak, és azokat is, akik cipőt hordtak. Endre bácsi nyugdíjas volt már, csak nyáron dolgozott, mert tényleg nem hordott cipőt, szandált és papucsot még igen, de cipőt már 24 éve nem húzott a lábára, ez történetesen egybeesett azzal, amikor megözvegyült. Amikor meglátta az áruház előtti villanyvezetékeken az első fecskéket augusztus végén, ő bement a főnökhöz és mondta is, hogy elmegy haza, késő tavasszal, amikor már ismét lehet szandált húzni majd jelentkezik, mezítláb mégse járhat be dolgozni. A Járinka igazgató úr ezt minden évben tudomásul vette, megrezdítette a szemöldökét, és azt mondta, jól van Endre, de tavasszal visszavárom. És úgy is volt. Az Endre bácsi már nem annyira szerette a felsőruházatot, mint a Haczukáné és Böbe a cipőosztályt. Azt szerette inkább, hogy ért hozzá, hogy ő bárkire ránéz, megmondja a méretet 10 méterről, úgy hogy az egyik szemét még be is becsukja közben. Azt a tudatot szerette, ami belülről bélelte ki őt, nevezetesen, hogy ha ő nincs, akkor a ruházati osztály megszűnik ruházati osztálynak lenni. Ez később azonban nem igazolódott be, de a végzetes szívinfarkusából kifolyólag  Endre erről sosem szerzett tudomást. A Vajas Margó lett később a ruházatis vezetője, de minden maradt a régiben. Az áruház közepén ugyanúgy ott ült Zsuzsa a kis fülkéjében, stoppolta a szakadt harisnyákat. Voltak olyan idők, amikor a világot csupán a harisnyanadrágok felszaladó szemei tartották össze, bár erről senki sem tudott semmit az egész világon.

2009. augusztus 22., szombat

Az ember vagy bárki, ha belépett az áruházba rögtön a Zsuzsát látta meg. Zsuzsát a szemfelszedőt. Egyszer egy méteres kis fülkéje volt fából és a melle alatt kezdődött valaivel az üvegrész, a vevők felőli oldalon az üvegen kis fél kör alakú lyukat vágtak. A Zsuzsát nem is Zsuzsának hívták hanem Icának, csak nem tetszett neki a neve, jobbra, szebbre vágyott, valami olyasmire amilyenek a tv bemondó nőknek van, és ezért mindenkinek úgy mutatkozott be, hogy Zsuzsa vagyok. Szőke volt, de nem eredetileg, a hajával is úgy volt ahogy a nevével. A Szőke Zsuzsa, így szólították a kollegák az áruházban, ha szólítani kellet, de többnyire nem kellet szólítani. Azért is lett szemfelszedő, a viszonylagos függetlenség miatt, és hogy e függetlenségből fakadó magányból a mazsolás részeket kicsemegézze.  Zsuzsa nagyon sokat adott  külsejére, de ezért nem szólta meg senki, különösen nem az áruház női alkalmazottai, különöse azok nem akiknek visszeres volt a lábuk. Zsuzsa ficakja volt az áruház közepe, elnézték hát neki a túlzott kozmetikai öngondoskodást, még a nagyhagú Haczukáné is a cipőosztályról, pedig ő nem csak nagy hangú volt, hanem trampli is. Haczukáné másodmagával vezette a cipőosztályt, a Balázsiné Erzsivel, azaz Böbével. A Böbét szerette a Haczukáné, mert a Böbe rettentő bamba volt és sápadt, ebből a Haczukáné már az első nap kihámozta, hogy jól irányítható. A Böbe olyan bamba volt, hogy még sose udvarolt neki senki, de mentségére legyen mondva nagyon értett a cipőkhöu. Jobban mondva nem is a cipőkhőz, hanem hogy melyik cipő melyik emberhez való, az ilyenhez nagyon értett a Böbe, már ha nem bambult el.
Nem volt nehéz dolguk egyébként aciőosztályon, 20 fajta női, 12 fajta férfi, és 4 féle gyerekcipőt tartottakfolyamatosan a kínálatban, ezen felül még magasszárú és félcipő jellegű posztómamuszokat a nyugdíjasok miatt. Szerettek a cipőosztályon dolgozni, amikor megjött az első fröcsitalpas azárúházba egész lázba jöttek, jártak körbe az áruházban mutogatták minden kollegának, még az Endre bácsinak is, akiről lehetett tudni, hogy lenézi a cipőket. Ő a felsőruházati osztályon dolgozott, megvetette a cipőket, azokat is akik cipőt árultak, és azokat is akik cipőt hordtak. Endre bácsi nyugdíjas volt már, csak nyáron dolgozott, mert tényleg nem hordott cipőt, szandált és papucsot még igen, de cipőt már 24 éve nem húzott a lábára, ez történetesen egybe esett azzal amikor megözvegyült. Amikor meglátta az áruház előtti villanyvezetékeken az első fecskéket augusztus végén ő bement a főnökhöz és mondta is, hogy elmegy haza, késő tavasszal, amikor már ismét lehet szandált húzni majd jelentkezik. És úgy is volt. Az Endre bácsi már nem annyira szerette a felsőruházatot, mint a HAczukáné és Böbe a cipőosztályt, azt szerette inkább, hogy ért hozzá, hogy ő bárkire ránéz megmondja a méretet 10 méterről, úgy hogy az egyik szemét becsukja. Azt szerette, hogy nélküle megáll a felsőruházat osztály.

2009. augusztus 20., csütörtök

Ez a legflexibilisebb ünnepünk. Volt ez már az én emlékezetem óta az új kenyér ünnepe, alkotmányunk ünnepe, szent istván ünnepe, most meg egyensen az ország születésnapja. Há' hogyan, feleim? Milyen egy fos marketing duma ez. Még elhiszem, hogy torta is lesz, rajta fele-fele arányban nemzeti színű és árpdsávos gyertyákkal és azokat besenyei péter fújja el majd menetszéllel. Színtiszta dadaizmus és ide nagyapámat kell idéznem szó szerint: meg a faszom. Jövőre lehetne majd olyat is, hogy májusban kiírni egy pályázatot, hogy mi legyen az ünnep neve az évben, én a repülőgépes - tüzijátékos látványos faszoskodás ötletemmel bizonyára a sereghajtó lennék. Jövőre ki lehetne tüntetni nemecsek ernőt, mazsolát és manócskát  és rehabilitálni mekk eleket végre. Valamelyik balaton parti település 19-én rendezte meg a tüzijátékot, olyan jól vette észre az erre irányuló népigényt és volt is hozzá bátorsága megvalósítani. Az indexen is lehetne szavazásokat tartani a következő kérdéssel; akarja e ön, hogy augusztus huszadika április negyedikére essen. Aztán a választásokat megelőző évben illik odatenni valamit az asztalra, mert Bözsi néninek csak az eszébe jut a szavazófülke félhomályában, hogy de szépen pislákolt a görögtűz anno, igaz nem nagyon tudja majd, hogy ezt kinek is köszönheti, de tökmindegy. Megállta zidő.

2009. augusztus 19., szerda


Maria


Méretei alapján keresztény gombfocinak gondolná az ember, de hűtőmágnes. Nagyon mosolygott az eladó nő amikor a pultról a favoritokat válogattuk.


Nincs (mindig) karikás szemem, nem vagyok kazár és nem hordok bőrgatyát. Aztán eddig is tart nagyjából az önazonosságom. Mert ha nagyon akarom, akkor sem tudom felbaszni magam egy turulmadár szobron és nem tudok felháborodni egy meleg felvonuláson. Pusztán az árpádsávos zászlónak csekély esélye sincs arra, hogy a politikailag korrekt részemben - ha van ilyenem - számottevő károkat okozzon. Nekem, hogy tótavé vagy bayerzsolt az tökre ebenguba.
Viszont kurvára zavar, hogy a fentebb említett vagy-vagyok-ba mégis bele  vagyok kényszerítve és nem éri azt mondanom, hogy és-és.
Ezért tessenek hozzájárulni a kedves társadalomnak, azaz önöknek, hogy társadalmon, azaz önökön kívüli lehessek. Rajtam belül álló okok miatt.
Lécci, lécci, lécci - ahogy Lenin is mondta.

2009. augusztus 18., kedd


Aztán a múlt mindig jól alakul.
Az lesz belőle, ami lehetett
volna, amit az ember szeretett
volna - s szeret, csak nem nyugtalanul...



Próbálok rájönni a jelenségre. Néhány éve születtek meg az elsők, az a generáció, akik életének első része jelentősen túl lesz a weben dokumentálva, képpel, filmmel, hanggal, síppal, dobbal, nádihegedűvel. Egyikük sem jószántából lesz médiaszereplő valamelyik videó megosztón, urambocsá' blogon, a szüleik döntenek úgy, hogy megmutatják a világnak az első taknyolást, az első vegyes táplálkozás eredményezte egészséges kakker kivitelezését a zenélő bilin, az első értelmes szót, szóval csupa olyan intim dolgok kerülnek közre, aminek a terepe eddig a család volt.
És hogy hat-e erre az intimitásra valamiképpen majd később, hogy egyáltalán nem intim, mert az gyakorlatilag a nagy nyilvánosság előtt zajlik. És nem lesz-e kínos majd később nekik, hogy kamaszkorukban számtek órán körlevelekben küldözgetik a róla készült, egykor viccesnek szánt képeket, videókat az idióta osztálytársaik. Én nagyon rühelleném az utána következő nagyszünetet, bizonyára sokuk fogja is, szar lesz majd csajozni, pasizni. Vélhetőleg nem lesznek nagy tragédiák ezekből soha, kicsi és szubjektíve kínos dolgok lehetnek. Lesz majd gondolom nekik is egy időszakuk, amikor minden, ami volt, az ciki lesz jó néhány évig, de ezek a hülye képek meg ott fognak akkor is rohadni egy szerveren, hogy a rohadék ellenlábas osztálytársak megtalálják.
De egyszer felnőnek majd ezek a gyerekek és nem hiszem, hogy előfordulhat olyan nagy fordulat addig, hogy ebben az országban egyik percről a másikra ne változhatna buzivá, zsidóvá, négerré, vagy akármivé ami elítélendő, ha van hozzá elég politikai akarat. És szerintem ilyen esetekben többnyire mindegy, hogy mi keveredik elő az internet stelázsijáról, bármi alkalmas bántásra még egy gyerekkori kép is. Meg ugye az is kérdés, mivel viszonylag új jelenségről van szó, hogy meddig tart a folyamat, hogy az óvodai ballagást azt még felteszik, de a gólyabált azért már nem. Meddig tart a dokumentáció? Úgy veszem, erre rá lehet szokni, és lehet hogy lesznek anonim videófeltöltő önsegélyező klubok. Addig értem, hogy az embernek születik gyereke és akkor elküldi a rokonságnak másodunokatestvérekig menően az összes létező bizonyítékot, hogymittudomén Petike felült, ezzel még együtt is tudok érezni, de ilyesmire alkalmas a mail intézménye. Azt az érzést nem tudom megfejteni, hogy mivel több vagy másabb az, amikor hellyel -közzel  teljesen ismeretlen emberek reagálnak életünk értelmére, mint ha közvetlen környezetünk. Vagy az van , hogy sok helyről szeretne kapni a szülő pozitív visszacsatolást. De a visszacsatolást ő kapja, nem a gyerek, ő életkoránál fogva nem képes megérteni. Ha így van, akkor a gyerek mindössze eszköz, a szülők kapcsolati hálójának az abroncsa. Aztán, hogy mindent képekben rögzítünk és nem a fejünkben, hanem merevlemezeken tároljuk, az gátolja később azt az egyébként szórakoztató jelenséget, hogy mindenki máshogyan emlékszik 20 év múlva ugyanarra. Mert ugye az is van valamiért, hogy ki éppen mire. És azt hiszem, az ilyesmi összehoz, a múltbéli lelepleződéseink, hogy ki és mennyire volt ott és szerinte miben.
Ehelyett lesz rengeteg - és ebből a rengeteg az fontos - kép és videó, a múlt marad pont olyan, amilyen volt, személyes érzelmeinktől elidegenített HD minőség, a megszépítő szemüvegek ideje lejárt. A múlt végképp eltörölve. (Egyre gyakrabban jut az eszembe nekem, amikor megnyomom  a fényképezőgép gombját, hogy ez sunyiság, hogy a megúszás miatt van, primitív vágy, aminek egyetlen célja, hogy túléljem azt, ami lefényképeződik, a nem ott levés.)
Aztán ha valami közösségi portálon beírom, hogy Kovács Béláné - már jó ideje nem írok semmit közösségi oldalak keresőjébe, de ha mégis -, akkor talál kétmillió Kovács Bélánét, aki a képek szerint kopasz, cuki rugdalódzója van és folyik a nyála és ragyog a szeme, ahogy nézi a születésnapi tortát. Ilyenek korunk Kovács Bélánéi.
Minden közül azonban a legdurvább az az, amikor a 3 hónapos gyerekek írják a blogot, E/1-ben, höhö, na az szerintem az alapból 10 év analízis anyunak-apunak. Aztán ha az se segít, akkor életfogytig 100% OEP támogatás a fogamzásgátlásra.
Én meg paranoiás vagyok, nincs is gyerekem, csak sajnálom a mostaniakat.

2009. augusztus 17., hétfő

Úgy volt, hogy idén nem lesz. Hogy én már nem bírom azt. Megöregedtem, zsémbes lettem, a mizantrópiai mutatóim már réges régen a veszélyt jelző piros mezőben dekkolnak konstans.
Aztán kievett a fene, kiavászkodtam mégis. Csörögnek a kasszagépek, sustorognak a bankjegyek, a lázadást már maga a kapitalizmus pénzeli. Valaki elmagyarázza nekem, hogy a globalizmus az azt jelenti, hogy ha itt vesz százezer ember egy óra alatt egy sört, akkor valahol a bikini szigeteken kinő egy luxusvilla a földből, csak úgy. Megnézném ezt magamnak. Forog a gép, az alkotó meg a hátát mutatja leginkább. Lóri nénivel merengünk az idő múlásának felfoghatatlan természetén.
Éjfél körül már bele is kezdek az apokalipszis vázlatszerű ábrázolásába, ebből kötünk át, számomra is megmagarázhatatlan módon, először a Szomszédok stáblistájának teljeskörű felidézésébe. Majd jutunk el olyan rendszerelmélethez, miszerint a fent említett teleregényben a főcím zenén kívűl három hangulati etűd található, melyek mindig adott cselekményhez köthetőek. Van a vészjós zene, gyakori előfordulási helyei: Vágási Ferit bütykös féltengellyel ütik le régi intézetis társai egy sikátorban és műbőrkabátjából 850 ft-ra tesznek szert, a kis Matyi által látogatott óvoda előtt pedofilnak tűnő férfi sündörög, Taki bácsit megfenyegeti a taxis alvilág, Julcsi nagylábujjára rácsukódik az ágyneműtartó.
Van a vérhalál zene, ezt színészek halálakor alkalmazzák, ilyenkor a stáblistás bölcsességek is az adott megboldogult érdemeit méltatják. És van az ünnepélyes, amit állami és egyházi ünnepekre tartogattak. A Szigetet nézem, a Szomszédokat látom. Olyan sok a sorshasonlóság, hozzáegyszerűsödik az élet a tévéműsorokhoz.
Aztán hazafelé egyre az jár a fejemben, hogy kellene valami EU-s törvényt hozni, hogy Angliában ezévtől nem alapíthat senki zenekart 2050-ig. Én nem értem, ott marshall-erősítőt adnak a kisdobos avatáskor, vagy mi? Amiket eddig alapítottak, maradhatnak.

2009. augusztus 15., szombat


Azt játszom, hogy nem itt vagyok. Nyitott szemmel gyakorlom a csukott szemem. A munkámra gondolok, az unalmasra, a semmilyenre a teljesen feleslegesre, valamire ami engem is feleslegessé tesz, és arra, hogy gyávaságból vagy kényelembő hagyom így lenni. A magas kamatlábú ph semleges legbelső kölcsönhatásaimra is gondolok. Felállok a hokedlire, azt játszom, hogy az egy torony, szerintem alpavetően vulkáni talapzaton, valójában elkarsztosodott mészkő. Azt játszom, hogy jön az ellenség és látom őket és az utolsó emberig leágyúzom őket. Azt játszom, hogy jó vagyok és elnyerem méltó jutalmamat. Magamhoz engedékenyen azt játszom, hogy van jutalom. Egy kicsit aztán leszállok a magas lóról, my little hokedli és elugrok csempéért, fehércementért a tüzépre, mert volt itt nemrég egy szökőár, de ott a tüzépen is azt játszom, hogy az egy öböl, magas sziklafallal. Azt játszom, hogy hajóra szállok és leelőzöm a négyeshatost, felszántja a hajóm orra a villamoson síneket, és magam mögé nézek és megijedek a saját árnyéklétemtől. Újra itthon és megint a konyha, megint a hokedli, megint győzni, megint jónak lenni. Olyan kimerítő. Közben nyilaznak. Egy folytában nyilaznak. Azt játszom, hogy Sebestyénnek szólít már az egész lépcsőház, annak legalább valami rajtam kívüli értelme talán van.
Aztán látom, hogy egy nő a tévében sütit készít, mosogat és kiköpött Szent Sebestyén és hogy akkor már az sem lehetek, hogy ki vagyok szorítva és a konyha az én szigetem, de már nem lehet a Bakonyom. Azt játszom, hogy a konyhában a legjobb, és azt is játszom, hogy nem hiszek a fejlődésben, a változástól pedig irtózom, ahogy van úgy van jól, fontos hogy érezzem, ennek a tágasnak magam átengedjem, konyhánkban, borból kövön.
Azt játszom, hogy nem itt lenni is itt levés, hogy tényleg nincs fejlődés, csak elodázódás és erodálódás van, egyenletes eloszlódás, lemorzsolódik mindehol egy kis darab, emberlepedékként lerakódni egy magányos bolygón, karsztosítani a mészkőt, hogy máshol lenni az mindenhol lenni, magunknak hazudott jelenlét. Azt játszom, hogy nem itt vagyok, azt játszom hogy egyszer egy fürdés alkalmával a fürdőkádnyi tengeremben találok valahol magamon egy stand by gombot. Az játszom, hogy kicsi piros fény vagyok, működőképes csukott szemű, így lenne cinikusan ceruzával a személyigazolványomba bele vezetve.

2009. augusztus 13., csütörtök


Nekem valahogy fordítva vannak a honvágyaim. Távvágyaim vannak. A Kárpát-medence antitestének érzem magam. Rendesen fel tudom húzni magam egy fővárosi buszlépcső látványán, pedig a buszlépcső az mindenhol csak buszlépcső. Elég az hozzá, hogy voltam idén Vakmagyarban nyaralni, leginkább így mondanám, hogy merre  hány méter. Kerülgetem a forró kását. Vakmagyar nyelvleckéket veszek naphosszat. A vakmagyar a magyar nyelv elhalt zárványa vagy legalábbis elszarusodott része, szeretni lehet, ismerni viszont csak jószerével. Az ember csak ott éri meg a pénzét, ahol több is veszett mohácsnál, de várjuk csak ki a végét, nem eszik olyan forrón a puliszkát.
A vakmagyarban érzem igazán otthonosan magam, nem vallom ugyan, de érzem, hogy jobb féln,i mint megijedni, itt a vakmagyarban nem történhetik semmi meglepő, látni rendesen a fától az erdőt, az óperenciás tengeren túl meg ott lobog különben a Kassák szélben a Deákné vászna. A számba repül a sült galamb reggel és este, mint derült égből a villám. Ágy, asztal, tv, fejem fölött elszáll a Nickelodeon. Addig nyújzókodom, amíg a légkondim ér. Így múlik el a világ dicső vége. Messziről jött ember azt mond amit akar, aztán sms formájában kiderül, hogy a legjobb indián immáron halott, máris megér egy misét.
A lehetőségekhez mérten soha nem mondom azt, hogy soha. Az erődömet fitogtatom egy fotón, élek, mint hal a vízben, sok jó ember kis helyen is beltér. Túllövök a memóriakártyámon. Az élet olykor habostorta.
Szilaj tajtékokat vet. A víz azúr. Elhamarkodott következtetés volna azonban azt kötve hinni, hogy én a vakmagyarokat szeretem. Nem szeretem őket, hogy egy okot említsek például azon tulajdonságuk vagy tulajdonságukban mutatkozó fogyatékosság miatt, ami azért felelős, hogy egy metrólépcsőn úgy tudnának utazni, mint aki nem most jött le se falvédőről, se fáról. De azt se tudnak. Unom a banánjukat. Elő kell állni valamivel, én meg örülök mint majom a farbának. Én csak a vakmagyar nyelvért vagyok oda mostanság, nyelvével él a nemzett, szempillantásnyira, oda és vissza vagyok. Becsukom a szemem, sajtból lesz a hold. Leégek, igazán jól csak a színével lát az ember, fonákjával soha.
Tisza vizet öntök a pohárba, bár szerénységem ellen való az ilyen. Lifting érzés. Sok food disznót győz. A fülem botját sem mozdítom, a francia kisfiú meg nem lát az orra hegyéig, mégis a szavak embere.
Fut a lakás vakmagyarban. Nincs egy rongyom a végén. 10 000 méter magasan is képes vagyok azt érezni, mint aki sínek közé esett. Azt hiszem, hogy tudnák vakmagyarban élni, lennék én ott még kistöménységű zárványmagyar. És ezt úgy tessenek elhinni, hogy szentigaz. Dolgom végeztével vagyok itthon, innen húz most haza a szívem. Móresre vagyok tanítva. Rámmosolyog egy szőke plakátnő a metróban, aszondja jó pihenést, az ilyesmi mindig kiveri a biztosítékot nálam, nekem sincsenek kötélből az idegeim.
Hiszem ha látom, vakmagyarul. Ott vagyok, ahol a partszakasz, inam szakadtából. A saját, jól felfogott érdekem.