Az ember, vagy bárki, ha belépett az áruházba, rögtön a Zsuzsát látta meg. Zsuzsát, a szemfelszedőt. Egyszer egyméteres kis fülkéje volt fából és a melle alatt kezdődött valamivel az üvegrész, a vevők felőli oldalon az üvegen kis fél kör alakú lyukat vágtak. A Zsuzsát nem is Zsuzsának hívták, hanem Fekete Icának, csak nem tetszett neki a kapott neve. Jobbra, szebbre vágyott, valami olyasmire, amilyenek a tv-bemondónőknek van, és ezért mindenkinek úgy mutatkozott be, hogy Zsuzsa vagyok. Szőke volt, de nem eredetileg, a hajával is úgy volt, ahogy a nevével. A Szőke Zsuzsa, így szólították a kollégák az áruházban, ha szólítani kellett, de többnyire nem kellett szólítani. Azért is lett szemfelszedő, a viszonylagos függetlenség miatt, és hogy e részleges függetlenségből adódó magányából a mazsolás részeket kicsemegézhesse.
Zsuzsa nagyon sokat adott külsejére, de ezért nem szólta meg senki, különösen nem az áruház női alkalmazottai, különösen azok nem, akik már rég elhíztak és visszeres volt a lábuk. És az ilyen, lássuk be, ritkaságszámba megy. Zsuzsa ficakja volt az áruház közepe, elnézték hát neki a túlzott kozmetikai öngondoskodást - lévén ő ott egyfajta totemoszlop -, még a nagyhangú Haczukáné is a cipőosztályról, pedig ő nemcsak nagyhangú volt, hanem trampli is. Haczukáné másodmagával vezette a cipőosztályt, a Balázsiné Erzsivel, azaz Böbével. A Böbét szerette a Haczukáné, mert a Böbe rettentő bamba volt és sápadt, ebből a Haczukáné már az első nap kihámozta, hogy jól irányítható és engedelmes munkaerő. A Böbe olyan bamba volt, hogy még sose udvarolt neki senki az áruházból. A méterárus Janó sem, pedig annak akkora volt a libidója volt, hogy már szinte látszott. A Haczukánéra is fente a fogát, el lehet gondolni. A nyeszlett Janó a barna köpenyében, meg a trampli Haczukáné fapapucsban. De Böbe, mentségére legyen mondva, nagyon értett a cipőkhöz. Jobban mondva nem is a cipőkhőz, hanem hogy melyik cipő melyik emberhez való, az ilyenhez nagyon értett a Böbe, már ha nem bambult el.
Nem volt nehéz dolguk egyébként a cipőosztályon, 20 fajta női, 12 fajta férfi, és 4 féle gyerekcipőt tartottak folyamatosan a kínálatban, ezen felül még magasszárú és félcipő jellegű posztómamuszokat a nyugdíjasok miatt, ezeket is csak kizárólag fekete színben és cipzárosat. Szerettek a cipőosztályon dolgozni, amikor megérkezett az első fröcsitalpas cipő az áruházba, egész lázba jöttek, jártak körbe az áruházban, mutogatták minden kollégának, még az Endre bácsinak is, akiről lehetett tudni, hogy lenézi a cipőket. Ő a felsőruházati osztályon dolgozott, megvetette a cipőket, azokat, is akik cipőt árultak, és azokat is, akik cipőt hordtak. Endre bácsi nyugdíjas volt már, csak nyáron dolgozott, mert tényleg nem hordott cipőt, szandált és papucsot még igen, de cipőt már 24 éve nem húzott a lábára, ez történetesen egybeesett azzal, amikor megözvegyült. Amikor meglátta az áruház előtti villanyvezetékeken az első fecskéket augusztus végén, ő bement a főnökhöz és mondta is, hogy elmegy haza, késő tavasszal, amikor már ismét lehet szandált húzni majd jelentkezik, mezítláb mégse járhat be dolgozni. A Járinka igazgató úr ezt minden évben tudomásul vette, megrezdítette a szemöldökét, és azt mondta, jól van Endre, de tavasszal visszavárom. És úgy is volt. Az Endre bácsi már nem annyira szerette a felsőruházatot, mint a Haczukáné és Böbe a cipőosztályt. Azt szerette inkább, hogy ért hozzá, hogy ő bárkire ránéz, megmondja a méretet 10 méterről, úgy hogy az egyik szemét még be is becsukja közben. Azt a tudatot szerette, ami belülről bélelte ki őt, nevezetesen, hogy ha ő nincs, akkor a ruházati osztály megszűnik ruházati osztálynak lenni. Ez később azonban nem igazolódott be, de a végzetes szívinfarkusából kifolyólag Endre erről sosem szerzett tudomást. A Vajas Margó lett később a ruházatis vezetője, de minden maradt a régiben. Az áruház közepén ugyanúgy ott ült Zsuzsa a kis fülkéjében, stoppolta a szakadt harisnyákat. Voltak olyan idők, amikor a világot csupán a harisnyanadrágok felszaladó szemei tartották össze, bár erről senki sem tudott semmit az egész világon.