2014. július 24., csütörtök

Van úgy, hogy úgy hal meg az ember, hogy csak ő maga veszi észre, mert míg mások a mellkas légritmusára figyelnek és magukat csinálják készre, és próbálják ügyesen nem szívni mellre, ha lecserélik őket egy jobb modellre, belém mosolyognak embernek szabva, felegyenesedve, azt mondják szeretnek, de csak azért, hogy ne vegyem észre, hogy a szívük milyen ferde. (Tudják is ezek mit jelent amikor arcukat nézem és megsejtem szemükben a nekem szánt végtelent) És hogy senki voltam-e mindig is, vagy éppenség azzá tettek azok akiktől én már félni sem tudok, azt én már soha meg nem tudhatom, csak ölelkezve kapaszkodik egymásba az engem alkotó sok halott atom. Felkészülnek mindenre, boldogságra, vészre, de amikor meghalok, azt már csak én veszem észre.