2010. március 26., péntek

A Horváth papa mondogatta mindig, illetve ha szöveghű akarok maradni mindhalálig, akkor egészen pontosan mindég - amikor meghalt valaki és nagyanyám bütykös kezében a Dolgozók lapjával kezdett már csúszni bele teátrilisba, annak is a legaljába, szóval akkor mondta a papa valahonnan a bajsza alól, hogy nem lehet az annyira rossz, amit ilyen sokan kipróbálnak és panasszal meg soha nem él senki. És amikor ezt mondta bazsalygott. A temetéseken meg sírt, hát tényleg nem úgy mint a záporeső, inkább csak az az elfordulós férfisírás a'la virágmintás avagy egyszerű geometriával operáló textilzsebkendő.
A család most ezt játsza, hogy minden hónapban meghal valaki. Meghalósdi játék.
Ha ez így megy tovább az is egyedül marad aki eddig még nem volt egyedül, de hát olyan meg amúgy is csak elvétve.
Az a mi, az ami.


 


 

Én már csak úgy alkottam meg a világomat, hogy mindig ugyanaz a tantusz esik le bennem. Újra és újra. Ennyiben változatos, ennyiben fesztelen a létezés magamban. Újra és újra. A fáradtság beszél belőlem, beszélhet felőlem. Egy tantuszfetisisztának, mint nekem, mit nekem beszéd, mit nekem vadregény, mit nekem foglaltjelzés, és egyáltalán, mit nekem mit mi.

2010. március 23., kedd

Ahogy ülünk kint az udvaron, a 10 méteres fenyők alatt és a körülöttünk sétáló  - többnyire - elmebetegek között, nézzük mint tévednek el,  hogy adják jelét annak az evidenciának, hogy el lehet tévedni, és ott jut eszembe nekem aki nem el, de oda tévedve nagyon is vagyok, hogy ezek megint olyan pillanatok amik megfognak maradni. Azért lehet ezt szeretni, mert olyan kevés jelenidejűség van bennem. Igazából nem is a pillanatok a fontosak, mert locsogással vannak ezek is jó vastagon kibélelve.
A megmaradásuk egyetlen oka az ahogy egymáshoz illeszkednek és lesz belőlük valami, amit később majd időnek lehet nevezni. A pillanataink olyan rövidek, és egyúttal olyan nehezek is, hogy szükségünk van egy másik pillanatra, hogy meg tudjuk élni. Folyamatos késésben vagyunk. Egy ilyen idős magamfajta már évekkel nem tud elszámolni. És ahogy ezek a pillanatok a valamiben vannak elhelyezve az azt a látszatot kelti, hogy itt fontos dolgok mennek végbe, rajtunk. De nem. Nem történnek velünk fontos dolgok, valójában a semmit díszítgetjük, képességeink szerint, és azt meg, hogy semminek semmi értelme, csak ritkán verbalizáljuk, noha meg van néha az érzés.
Az a mi most van, az egyszer olyan lesz, hogy sose volt. Mennek a pillanattemetőbe, senki se fog tudni róla, nem lesz illeszkedés, nem tapad egyike a másikához.
Én elmondani nem tudom ezt. Egész tavasz lett, már nem látszik a leheletünk sem.
Kevés dolog idegesít most jobban mint az írás meg a rinya.


 

2010. március 17., szerda

Egy szalonnasznob vagyok.


(Rajtam már a twitter is lötyögne [karakterválság])

Sokat voltam falun. (Nem fejlődött ki az agyam).Ott az állatnak nincs sok becsülete. Illetve magának az állatnak van, az életének nincs sok. Ezért egyáltalán nem csodálkozom így utólag azon, hogy amikor a Kossuth nótát énekeltük (nem a kalaposat, hanem hogy neki a táborában hogy s mint történnek meg a dolgok, huszárvirtusig bezárólag), hagyományos keretek közé szorított, zokni-szandálban, általánosban, a kék csempés aulában, tökig pionír couture - ban, akkor a lovat karélyozó huszár képe olyan formán rémlett fel bennem, mint aki felszeleteli a lovát a kardjával.
A karélyozás szótól ezért van nekem egyfajta idegenkedésem.
Az meg már tényleg részletkérdés, hogy a majorannáról azt gondoltam, hogy egy nő.

2010. március 15., hétfő

Öregedni valami olyasmi lehet, hogy a hétfő már vasárnap este elkezdődik.
És ezen az sem tud változtatni, ha a szóban forgó hétfő keddre esik.