2015. június 4., csütörtök

Tudtad, hogy nem fogod ki bírni, pedig százszor is le kellett írni, hogy kibírod majd százszor, és hogy mit neked az a száz sor. És most, hogy minden ki lett mondva,  igazolódott be szépen, hogy nem is volt mit mondani és sorok közötti szégyen is csak arra volt jó, ha jó volt, hogy bevégezze rajtad, az elkövetkező pár sort, és hogy kedved lenni megint a betonon összettörni, de nincsen az a kéz már ami feltudná söpörni mindazt ami maradt vagyis nem is voltál soha.

2015. június 3., szerda

Estére már mindig egyedül, de legalább langyos a levegő, tébolyító nyár van, és a rozsdás korlát is hideg (tudja a dolgát), hol kihajolni, hol meg hozzányomni a homlokom a rozsdás vashoz, lenézni a földre, eljátszani egy utolsó lendülettel, aztán meg fel, a hold festette összekócolt felhőkre és arra gondolni, hogy milyen kicsivé tud mindez zsugorodni, ha hunyorogni kezdek. Hársfa virág illata, ősszomorúság orron át inhalálva, de nem rossz, olyan mintha ebben az egyetlen estében összpontosulna az összes többi este, a vasút utcai, a zalka máté téri, a tatai, a jászárokszállási, a sárberki, a körúti, a dózsakerti, és megint csak a sárberki, az összes volt estém, vissza ér magába minden. És ha visszaér minek mozdul, minek mozdul a fejem le és fel, mit nézek amikor nyugszom, mit látok amikor azt hiszem hogy nézek, minek a játék a lendülettel. A korlát hideg, jó korlát, rozsdás, lineáris történetű, soha nem fog visszatérni a kezdetekhez, csak elvásik simán. Estére már mindig egyedül borít be a hársfa illat, felülről nézem mindezt, és nyilván olyan is lesz, hogy ami most van mindennél szebb lesz, bár hogy ezt el lehessen képzelni sokkal több estének kell összeállnia bennem.

2015. június 2., kedd

Nincsen annál nagyobb szomorúság, mint mikor közel kerülök a messzihez,
a szemhéjam mögött a képzeletem látszik, vörösben tündököl, és halálos hideg.