Feladataim vannak még, dolgaim elfogytak.

" Olyan nyúzott vagy fiam, olyan sovány vagy fiam, olyan elnyűtt az arcod, olyan kopott a ruhád, olyan szép voltál gyereknek. Nem alszol, nem eszel, nem pihensz, nem szórakozol, nem beszélsz? Valamit nem csinálsz, ezért lehet ez. Nem anyám, nekem elment a kedvem, én valójában semmit sem csinálok, vektorok és raszterek fogságába estem, naracsokéba és kékekébe, és tudod.... Rohandjon meg az ilyen. Anya, ne mondj ilyet, előttem ne. Teljesen elhagyod magad. Nem anya, még nem, mindössze készülök csak rá, most már jó ideje."

Valahol kellene lennem. Hosszú időbe telik a megértése annak, hogy a valahol, az nem egy hely, hanem általában sokkal inkább valaki. Elképzelt pont magamnak. Pont magamnak, mit szépítsem, úgy is az. Dudor nő a hónom alatt.

Szét vagy esve. Árnyéka sem vagy önmagadnak. Megijedsz a saját ágyékodtól. Mozdul a szád, mondanál valamit, de ki van száradva. Vedd el - csak ezt akarnád pedig mondani, de azt sem tudod kinek mondod, és azt sem tudod, mit értesz alatta. Nullanap. De van a fal és a plafon, mint biztonságot nyújtó támpont, és van a virtuális tér. Elfáradtam - majd ezt fogod mondani az árnyékodnak, ha egyszer még lesz olyanod neked. Nem hiszel ebben, magadnak fogod tehát mondani. Istent egy adminfelületnek látod, melyről hiányzik a harakiri gomb, és semmi nem figyelmeztet, hogy semmit nem lehet visszacsinálni, izélni. Hogy kevesen olvasnak, az pedig azt jelenti; butákat beszélsz, érthetetlent, vagy olyat ami nincsen, vagy érdekelent. Nem is szánlak érte, dögölnél meg. Magd sem érterd, de valahogy találtál az evolúciós logikán egy biztonsági rést. Semmit sem akarsz és azt is csak nagyon óvatosan.

Nagyanyám falán volt egy kép. Ő volt rajta és nagyapám, derűsen mosolyogtak, mint ifjú házasok. A kép barnás árnyalatú volt és lágy. Kellemes blur (blőr) honolt arcaikon. Ha megérkeztünk elmondta ki halt meg, és kik házasodtak. Fejünk felett szomorúan elrepült egy repülőgép és a templom harangja négyet ütött. Az RTV műsorújság lapjai között elmaszálódott légytetemek aludták örök álmuk, míg életben maradt társaik az abalküvegnek kocódtak az elhúzott firhang mögött. Kis zöld tálkában ecet és vatta, készültek már esti csalánkiütéseimre. Pillanat volt ez, elmosódott arcokkal, legyekkel, harangbúgással, repülővel, ecettel. Én kicsivel később azt gondoltam, hogy ez egy olyan pillanat, amit majd egyszer valakinek neki adok. Tévedtem, ez egyáltalán nem olyan pillanat. A blőr ma már senkit sem érdekel. Lehet, hogy egyszer be kell vallanom majd magamnak, hogy engem sem igazán és csak becsaptam magam. Ám nagyon vigyáznom kell, hogy emiatt ne másokra haragudjak.

Ha a Valaki kérdez -
...és akkor hogy lesz ? Jajj már, hát hogy lenne, úgy lesz, ahogy eddig is volt, úgy értem minden előtt. Majd nem ismerünk már többet egymásra. Újra nem tudjuk, hogy ki kicsoda. Aztán azt reméljük abban az állapotunkban, hogy a valami megjutalmaz, és morálisan nem fog aggasztani az bennünket, ha valami éppenséggel téved. Igen, igen, de addig hogy lesz ? Jajj már, hát úgy lesz, hogy én olyanokat sejtek, amikről te bebizonytod nekem, hogy nincsenek, hogy nem létező dolgok, melyek egyáltalán nem lehetségesek, bebizonyítod nekem, hogy a gravitáció mindössze egy áltudományos tévelygés, elhiteted velem azt, hogy,... hogy könnyű vagyok, lágy, és azt is, hogy én mindvégig csak repültem, és azt hogy nem vagyok fáradt. A tüdőm majd kitágul egy-egy nagy levegővétel révén és közben arról ami történik, ki-ki gondol valamit, és azt is gondoljuk majd, hogy a történéseinknek iránya és ereje van, és hogy mindez számít. És aztán ott mi lesz? Hát az lesz - megmondom én neked - hogy először nagyon sokat beszélünk és ezt természetesnek vesszük, aztán pedig kevesebbet, majd semennyit és ezt is természetesnek vesszük, és még az is lesz, hogy mi azt is tudni fogjuk, hogy ami történik az egyáltalán nem számít, és hog nem én vagyok a súlytalan, hanem az az ami történik éppen, és majd betegen fognak nézni a szemeim akkor, de te bölcs leszel és nem ijedsz meg, nem lesz hanyatt a homlokod. Ez olyan kollektív hazudósdi lesz, ha nagyon őszinte vagyok. Értem, de aztán mi lesz ? Aztán csak az lesz, hogy én elfáradok, és nem hiszek már többé neked, téged pedig ez a legkevésbé sem fog érdekelni, és amiről én azt hiszem, hogy ; közel, te arról képes leszel bebizonyítani, hogy; távol és neked lesz igazad. Nem győzöl és én sem vesztek, ilyen ez, minden napos történet, meglehet közönséges is, ilyen formán kopunk és koszolódunk. És amikor már mindez megvan, akkor nem beszélek már neked semmit a szavaimmal, soha többé, de valami olyasmit gondolok, hogy mégis jó az hogy ennek a nem is kicsi időegyenesnek egyazon szakaszán lettünk elhelyezve, de intelek is azért, hogy ne láss ebben olyan túl nagy elrendeltséget, sorsszerűséget. Inteni foglak, de ezzel is csak magamat intem, és ezt tudni is fogod rólam, és szánsz is majd miatta. Nagy kromoszóma játék. Rendben, de aztán mi lesz ? Azt kell mondjam ismételten, hogy aztán a semmi lesz. Nem leszel Te, nem lesz én, a mi, ha szóba jön, vagy kacagunk rajta, vagy zokogunk, semmi lesz, a semmi egy tömörítő kifejezési kísérlet az összes személyes névmások hiányára. Hogy amit egynek merni véltünk egyszer, ami egynek volt gondolva, szándékom szerint, az valójában ellentét, szavunk se lesz elmondani, nekem elhiheted, nem szívesen bántanálak, de lehet hogy bántani foglak. Ki leszünk semmizve, jó lesz. Fájni fog ? Nem tudom, nekem még néha szokott, de én már dependens vagyok, ha sajog akkor azt kérem bárcsak ne éreznék, ha elmacskásodik a lélek akkor pedig visszavárom a sajdulatot. És tudod, ennek az egésznek ennyi az értelme, hogy sehogy se jó, és azért van mindez, hogy mozdulnunk kelljen, azért, hogy bennünk soha meg ne tudjon nyugodni az elevenség, és mi ekkor moccanunk és kezdődik újra az egész, más színben, más fényviszonyok között, más jelentéstartalommal, de lényegét tekintve, marad ugyanaz, de mi már nem leszünk olyan értelemben én és te. Te nem az leszel aki mist azt kérdezi; "mi lesz?", és én sem az leszek, aki azt taglalja hosszan, hogy "nem tudom", ez a kérdés sem lesz majd. Elfelejtjük ? Nem semmiképpen nem, legalábbis én nem tudom, amikor állok egy sorban és bambán a bevásárlókocsimba bámulok egy liter tej és egy csokor retek közé egyenesen, vagy ha az asztalon felborul egy pohár, nekem majd megidéződsz és a fejemben, táncoltatlak Az hogy te, aki akkor már nem te leszel, említett okok révén, nem tudom mit teszel, lehet, hogy egy délután, ahogy munkából hazatérve a nap, valami szándékolt beállítással, nyilvános főpróba címén, úgy és ott érint meg, amit te úgy hívsz, hogy; elevened,...nos hát akkor lehet, hogy elkezdődik az a valami, amiről én már semmit sem tudok mondani. Látom nem érted, vagy nem érdekel, pedig jó lehetett volna, ha eltudtad volna mondani. Nem értelek.

Wenders: Az bőség földje. Régóta ugyanazt mondja: beteg a világ, baja van, de mindezt úgy mondja el, hogy nem minősíti. Különös film, figyelem van benne és gondolat,mindez  végiggondoltan van benne. Egy ember, aki amerikába ment, de a lelke otthon maradt Berlinban. Képes kívülről látni azt, hogy ő német, s mivel 45-ben született, gondolkodásra van ítéltetve. Pikáns az, ahogy egy ilyen, egy nagy német lélek (melyet én tömbszerű volta miatt én nem nagyon szeretek) akinek előzményei vannak, ősei faustokat, sors szimfóniákat írtak, a vásznon mozgat egy embert, egy olyan hőst, akinek nincsenek említésre előzményei, ezért aztán a legfőbb érték, az az számára, hogy ha kimondhatja, érezheti, mit jelent az a szó, hogy haza. És van itt is indulás, keresés, és a megszokott road - képek annyira jól komponáltak, hogy nagyon könnyen hordozzák ezt el. Wenders pedig egyre érzelmesebb, de mégsem közhelyszerűen beszéli el azt, hogy mi valaha elindultunk. Az elején lehet sejteni, a "találás" vsoha nem lehet tökéletes, de közben megérint bennünket az élet, és mi visleni fogjuk a hegeit. Úgy érzem, ezt ő szépnek találja, és szépnek is mutatja. Nekem is tetszik. A viág körbe ért, egy azon eseményen a világ egy pontján gyászolnak, máshol ujjonganak. A világ abszurd, tőlünk lett az. És még nagy tág semmibe vesző utak és Leonard Cohen is van még. Az egész egy fésületlen költészet, állandóan úton, nincs választás, és mindenhol zavar van. Készülni a nagy tettre, aztán a tetejére vághatunk egy elromlott tévének, de nem rokkanunk bele, ilyenek vagyunk, na és? Azt hiszem nem akarja, hogy figuráit, szeressük, vagy gyűlöljük, azt akarja, hogy elhiggyük őket, majd elfogadjuk, azt hogy ők ilyenek, és még azt is, hogy mi is ilyenek vagyunk. Nem korszakos film, nem lesz belőle filmtörténet. Két órás levél.

Úgy két éve lehet, hogy én nagyot buktam. És azóta is. Azon a télen, hosszú idő után először rajzoltam a csupasz kezemmel egy betűt a hóba. ( Egyébként egy nagy nyomtatott E volt a szóba forgó, melyre idővel ékezetet is tettem) Aztán meg járultak elém az emberek, hogy ne legyek bolond, és olyanokat mondtak, amiket én nem nagyon hittem el nekik. Nem is azért mert ostobák lettek volna, hanem mert azt gondoltam, hogy úgy van az, ...hogy olyan sokat mondogatták, hogy már maguknak is elhitték. És én is próbálom mondogatni, de csak annyit érek el, hogy azt mondom magamnak a végén, jó nagy marha vagy, csak mondogatod, azért, hogy eltudd hinni. Többnyire átlátok a szitáimon.  Nevezett mondatok közül az öklendezttetett legjobban, szigorúan pszichés öklendésről van itt szó, hogy konkrétan kibaszott varázsütést emlegettek, nemtetszésem medre természetesen e nehezen körvonalazható állításuk - már állítás - mibenléte volt. És milyen az ember, (szép), és milyen vagyok én (csúnya). Aki keres az halál. Elég ugyanis hozzá, hogy a felem sem igaz, de elég a képes beszédből, ők mondataikkal engem megfertőztek. Én azóta meghatározott időközönként kiérdemlem az érdemtelen jelzőt. E telet is kezdem meggyűlölni, ezt a mostanit amely éjszakánkéntmég bejön a házak közé és magammal, egykori csupasz kezemmel, egykori szűz hóval, egykori említett nyotatott nagybetűvel riogat, s az ábécé lassan kiteljesedni látszik. Havába holt ötleteim. Majd persze megint jönnek, akik ilyenkor mindig jönnek, hogy élvezzék a szemedben a könnyet, míg a világban akad szabd könyök és bökdösni fognak és vizsgálni is, és beállítanak és pályára tesznek. Lelket álmodnak nekem, és nézik: van e hatás. Lehet, hogyvan, de én azt mondom neked, inkább hogy ne lenne, már én magam is sajnálom, hogy előbb említett énrész hozzám van rendelve, hozzám, akinek kedven c mondatává vált, hogy "nem érdekel" és "nem éri meg", és akkor irígykedhetem Pooós Zilra, hogy neki sokkalta de sokkalta jobb kedvenc mondata jutott. Persze , gondolom, mindenkinek érdemei szerént.  Én a rosszhoz, úgy két éve, nagyon is közel mentem, és ott vagyok azóta is. Jó lenne már magamat elszánni arra, vége arra, amit mindvégig gondolok, hogy hagyjak magamnak békét, és tényleg ne akarjak semmit. Se magam, se más szándékait, semmi körülmények között meg nem tudni. És végre engedni a csendet, ezúttal tényleg a sajátomat, és örülni tudni annak, ha megölel, valahol messze, már tényleg nem itt, a világ felett.( Több nap mint kórház) Az üresre nincsen szép szavam, pedig telve vagyok vele is és általa is. Szétszakít. Cukrot áhítottam ott, hol sóra sem voltam érdemes. És azóta is. És most is. És mindig csak így. Árasztó és fárasztó vagyok. Előbbire semmi magyarázat nem létezik, hacsak nem a megenyhült részegítő idő. Egy mosolyt kérek, ez életem legviccesebb gesztusa. Post it.

Volt, hogy nekem minden jót kívántak, és én - aki vagyok, aki voltam - biztos ami biztos a legrosszabra számítottam. Kísérletet tettem az egyik helyről a másikra. Megoldást ajánlottam, de semmi közöm nem volt a megoldáshoz. Ez olyan formán látszott rajtam, hogy engedtem látszani. Én voltam az igazmondó juhász  nagyon is hazug változata. Nincs történet. Igaz is, nekem minden történetnek úgyis csak a vége kell. Hát nesze.

Nekünk ha azt mondják; boldogság, valami ilyesmi jut az eszünkbe. És mitagadás, feláll tőle a farkunk, és mi azt várjuk olyankor, hogy az élet vagy ami utána van, egyszercsak elénk térdepel.

Van amikor többes számban kell elbeszélni valamit, mert az egyes szám, azaz az én szám nem képes bizonyos dolgokat kimondani. Olyanokat sem, mint hogy mi olyanok vagyunk, akiknek nincsen értelme egyáltalán, pontosabban értelmünk még akad a szilvapálinkás flaska alján, a muslicatetemek között, de inkább mi olyanok vagyunk, akik nem túl sok jelentéssel bírnak. Mi olyanok vagyunk, hogy bárcsak ne is lennénk, mi ezt is bírjuk gondolni, és mi ettől rettentően tudunk félni, mert nincs mit szépíteni, mi mindazonáltal gyávanyulak is vagyunk, nem csak irígykutyák. Mi már nem ébredünk meg hajnalonta, de hajnalonta próbálunk elaludni. Mi olyanok is vagyunk, hogy egy napon sokszor mondunk ki, kifogásolható jelentéstartalmu szavakat, például azt hogy: jajj nekünk. Mi ezt legtöbbször komolyan is gondoljuk. Mi már elég sokat tudunk ahhoz magunkról, hogy a "magunk" az egyáltaklán ne érdekeljen bennünket, és mi olyan lusták is vagyunk, hogy mindezt másokra hagynánk. Mi olyanok is vagyunk, akik azt gondolják, hogy nem ezt érdemeltük, mi azt is mondanánk enerváltan, hogy az élettől nem érdemeltük ezt, de mi ilyet már nem mondunk, mert sejtjük, hogy felesleges. Mi minden mézbe ideig órág beleragadunk, mi azonban soha sem leszünk édesek. A mi szívünkben epe gyűlik, és mi vagyunk egyedül azok, akik ezen még csodálkozni is képesek. Mi gyakran közelítünk panteista módon vizsgálódásunk tárgya felé, de konkrétan Rilke-t eltúlzottnak találjuk. A mi vágyainkat általában onnan lehet megismerni, hogy tárgyuk az nem feltétlenül kell hogy legyen, és általában nincs is. Mi akkor is többes számban beszélünk, ha egymagunk vagyunk. Akkor leginkább. Mi ránk nem vigyáz az ég, és nekünk is elment a kedvünk attól, hogy vigyázzunk az égre. Mi valami egészen mást gondoltunk egyszer, valamikor, magunkról. Mi túlakarunk lenni. Mi már szaladtatjuk az életünk és bízni próbálunk benne, hogy lesz hozzá elég gumicukor.

Gyűlölöm a véletleneket. Annak mentén gyűlölöm őket, hogy hinni avagy nem hinni lehet bennük és nincs több lehetőség. De nem tudom, hogy hol intézik a véletleneket, csak azt üzenem oda, bele, a nagy véletlenaparátusnak, hogy köszönöm szépen, de ha lehet nem tartok igényt a szolgáltatásaikra. Mint véletlenfogyasztó én nem vagyok számottevő tényező az iparág felfuttatásában,..."Szipák úr, én tele vagyok jószándékkal, szépen kérem, tessenek engem békén hagyni"

Én olyan értelemben nem vagyok blogger, mint amilyenben te sem vagy blogolvasó. Láthtaod, itt semmi sicns a heylén, így hát ne ringassuk magunkat abban, hogy ez mint lehetőség egyáltalán adott lenne. Jóformán, minden csak kapott, és nem adott. Már pedig, ha kapsz, akkor mámorodottan nem azzal fogsz törődni, hogy akkor most te erre méltó lehetsz e. Mondatszerkesztéseim öncélúak, szavaim estlegesek, hol macskásak, hol forrókásásak. A nagy bloggerszabálykönyv dirrektíváira ugyanúgy nem fordítok kellő gondot, mint a magyar hejesírás szabájaira.(más bájokra azonban szoktam, mondjuk nem gondot, pusztán figyelmet)  van, hogy kis betűvel kezdem a mondataimat. megint más, fontos mondatokat is kezdek néha így. aztán vannak olyan mondatok is amiket le sem írok.(ezek a legszebbek). A,mondatokat,tagoló,jeleket,össze,vissza,tett,mondatokat,gyakran,túl,tagolom. Bizonyára hiheted te azt, hogy ezt én, azért teszem, mert mint én a blogger, neked, mint blogolvasónak, valami különös megfontolásból szánni szándékozom. Egy szóval közlök, ha hiszel nekem,... és az az lenne, amikor nem mondok semmit. Ilyen nyomokat hagyok, ilyen pacákkal maszatolom össze, azt amire én azt mondom, hogy: te, amire te azt mondod, hogy: én. Organikus graffiti.

"Emlékszel még ? - mit mondtál Vera,
 egy étteremben mondtál néhány mondatot,
 hogy mások vagyunk mi, más kor ez
 mint a többi korszakok.
 Jó, hogy túléltem ezt.
 Jó, hogy túléltem ezt.
 Jó, hogy túléltem ezt.

 S folytattad Vera, ha várunk,
 elszalad a korszakunk, a saját korszakunk,
 egyetlen tett kell, valami jel kell,
 hogy: vagyunk.
 Jó, hogy túléltem ezt.
 Jó, hogy túléltem ezt.
 Jó, hogy túléltem ezt.

 Azzal felálltál, és falhoz vágtál
 egy hétdecis vagy literes fehéret.
 Pincérek jöttek, örültem hogy vége,
 fizethetek.
 Jó, hogy túléltem ezt.
 Jó, hogy túléltem ezt.
 Jó, hogy túléltem ezt.
 Jó, hogy túléltem ezt."

 ésmégcsakannyi:
"Én a magam részéről a hetvenes években voltam a legboldogabb."

Ma elengedtem valamit magamból azt hiszem. Nem is tudom pontosan, mert az ilyet tudni azt nem lehet, csak érezni, hogy valami szépet. Valamit, aminek nem lehet neve, amit én meg nem nevezhetek, valami ilyet. Hogy fájdalom volna ez? Lehet, de ha jobban belegondolok, nincsen nekem okom érzeni semmit, aztán aki a semmit is érzi, még az is lehet, hogy túlél. És hát én is, ugyen milyen vagyok, ilyen túl ez, és túl az, és nem találom a helyem és a hely sem engem, az arányok meg elnagyoltak, végül is teátrálisak, aztán azt sem veszem észre, ha bajt okozok. A dolgok ahogy vannak fontosak persze, és zsonganak is a fejemben olyan mondatok, hogy ami most van az van, hogy ugyan nem semmi, mindössze annyi gond van veler, hogy rosszkor gondoltam rosszat. És még így sem igaz, mert nem rossz ez igazán, illetve nincs meg bennem az a tartózkodás aminek meg kellene lennie, ha másért nem óvatosságból is. Kellemetlen ez mindenkinek és én okoztam, én idéztem elő. Most meg a délutánban itt eregetem a színes papírsárkányt és már nincs is kedvem utána nézni. Olyan szép életem van, hogy homályosan látok tőle. A végén még azt hiszik, hogy én ezt talán jókedvemből csinálom, de elég vicces, hogy én egyhelyben állok és folyton búcsúzkodom. Komolyan megmosolyogtat. Sírni is csak komolyan tudok rajta.

Az ember elmegy kitanulni a lelkét. S akkor most ez egy lehetőség - kérdezhetném, nem kérdezem. Megtanulni igeneket és a nemeket. Alkalmazni is. Igent a nemre, és nemet az igenre. Egyszerű mint a pofon (csak adás-kapás szintjén érdekes ez is számunkra, máshogy nem igen), egyszerű mint én. Azt hiszem ennyit szerettem volna mondani. Azt hiszem ez is túl sok volt.

Bizonyára soha nem készült még statisztika arról, hogy az ember összes tetteinek hány százalékát bánja meg. Még akkor is, ha azt utólag, jónak is gondolja, és teszem azt hosszú távon az.(Rövid távon pedig szenvedteti) Az embert a tettei megkötözik, ami egyhelyt oldás, az tényleg kötés máshol. Az ember összemaszatloja magával a világot és azt szeretné, hogy ezt mások festészetnek lássák. És rengetegszer tesz olyat, amit nem szeretne megtenni. De oktalan, és ezt tudja is magáról, tehát mégis teszi. Blogot is ír, de aztán azt is csak azért nem tudja megbánni teljes szívével, mert gyáva hozzá.

Ma délután kiszállt belőlem a lelkem és szörnyűt beszélni elémbe állt.(Sárga harisnyában, lábaszárán, az is inkább csak térdig...etc) Azt mondta: bárcsak lennék másmilyen, bárcsak lennék másé. Eredj csak te cafka, ezt mondtam neki megelehetős indulatosan. Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy van helyed rajtam kívül. Ebben talán hasonlíthatunk. Ebben maradtunk, és meglátjuk mi lesz addig vele, mi lesz addig velem. Érdeklődést tanusítunk. Ő arra száll, és erre én.

Most persze jó lenne, ha itt lenne az, aki azt szokta mondani, hogy nem kell félni. Még akkor is, ha soha nem hittem el neki igazán  amikor ezt mondta. És biztos nem is lehetett érteni éppúgy az én félelmeimet sem, mert amit én olykor felvázoltam egy fotelben ülve, a padlót bámulva, arról én is nagyon jól tudtam, hogy abszurd, és hogy nagyon nehéz még elképzelni is, bár lehetséges. És dolgozik bennem, most valami "natessék-es" gőg, hogy azt mondhtanám: látja, hihetetlen, de ön azt mondta, hogy az nem lehetséges, hogy az ember ne hatna a személyiségével. Én meg már lassan apátia apát-nak gondolom magamat. És akkor kérdezhetne vissza, hogy annak okai vannak, hogy ilyen a viszonyom a közönnyel és erre tőlem várna magyarázatot. És akkor látná az osobaságomat végre, hogy én a legpokolibbat is bárányfelhőkkel akarom kicsipkézni. Lehet, hogy jobb lett volna, ha azt mondja, sehogy nem lehet jó, és ne fogadja el, dühöngje, keserűsködje végig, szedje szét a világát, na de most akkor tényleg ha belekezdett a szentségit magának. És akkor jó lett volna talán ideig óráig, mert akkor azt én úgy könyveltem volna el, hogy az ami történt, az általam van. Nem miattam, nem értem, általan. Néha olyan jó lenne érezni azt hogy élek és nem csak múlok. Néha jó lenne ezt elmondani, néha jó lenne hallgatni róla. Középtávon középszerű elgondolásaim vannak. Most fogalmam sincs hol van az, aki azt mondta: nem kell félni. Csak megnyomnék egy gombot és visszakérdezne: bizos hogy törölni akarja önmagát. Bénító gondolat. Véletlenszerűen az.
De velem nem lehet. Tényleg. Sehogy.  

Tételezd fel magadról, hogy van benned egy érintés. Ne egy eltett, rég megkopott éritésre gondolj a porosodó mentálalmanachodból amit valaha tévedésből kaphattál, mert jókor voltál jó helyen. Ne ilyenre gondolj, ne időket idézz most magadban, ne azt amikor akárhova fordultál is érintésbe botlottál. Olyanra gondolj csak, ami a tied. Olyanra amiről eltudod képzelni, hogy nem csak úgy lett, hanem hogy keletkezett, és benned vesztegel, és változik bár, de előre lehet tudni hogy marad. A te érintésed ez, és minden idegszáladdal tudod, olykor birtoklod is. Olyan ez a te érintésed, hogy pusztán csak azért létezik benned, mert valakinek szántad. Aztán most csak magadat szánod, mert ez az érintés, nem átruházható, és magad sem illetheted vele. Viszont szép szomorú szemeid lesznek tőle. Ott lesz benned mindvégig, és azt is szomorúan veszed lassacskán tudomásul, hogy végleg a nyakadon marad. Tételezd fel magadról, hogy méltó voltál magadra ezidáig, tételezd fel, hogy ezt most neked mondtam el, tételezd fel rólam, hogy mindössze magam is, egy feltételezés vagyok. És ne járj messze a valóságtól (arra itt vagyok én), de szabadíts meg magamtól (arra itt voltál te).

Annak az embernek ott a Baross téren, nagy fehér szakála volt és egy kopott aktatáskája, és arra meg mindenféle szentek újságból kivágott képei voltak felragasztva, tessék-lássék módon.(Azt hittük akkor, hogy ő hisz Istenben, de később mondta csak el, hogy inkább csak gondol valamit felőle) Aztán ezt a embert még mi láttuk Siófokon is egy nyáron, és azt mondta, hogy aludhatunk nála. Mert mi akkor olyan fiúk voltunk, hogy tökéletesen mindegy volt nekünk, hogy hol fekszünk le, és az se érdekelt volna, ha ébredésünk színhelye történetesen nem egyezik az előző színhellyel. Aztán ez a fura, fehérszakálas embernek volt néhány olyan szokása, hogy azt mondta, hogy ekkor és akkor menjünk ide meg oda, mert ő is ott lesz. És akkor mi rettenetes táskákba rámoltuk söreinket és mentünk oda ahova az ember azt nekünk megmondta. És mi olyan fiúk is voltunk ám, hogy azt gondoltuk ne menjünk gyalog, hanem vegyük igénybe a máv csomagszállító járgányát, amely mindőnket valami talányos gépre emlékeztetett a Süsü bábfilmből. És akkor mi azt gondoltuk, hogy ennyi bőven elégséges feltétel ahhoz, hogy azt mondhassuk: azonosak vagyunk a hasonlóak között. És azt az embert sem a kocsi nem érdeklete, és se az hogy már részegek vagyunk és amíg beszél, addig mi zörgünk az üres üvegekkel. Olyan volt, amilyet nem tudtunk elképzelni mi akkor, és ez minket zavarba hozott. De mi olyan fiúk voltunk, hogy reggelre belefújta a Balatonba a szél a sátrunkat, és rendőrök jöttek, bizonyos vasútállomáson történt randalírozások ürügyén. De mi olyan fiúk voltunk hogy angyalarcaink lettek, ha azt akartuk, és olyan megveszekedetten voltunk következetesek mint az ördög. a tagadásban. Az az ember, meg valahogy szelíd volt, és idegennek éreztük ezért, nem közénk valónak. De aztán amikor nála alhattunk, akkor láttuk a feleségét, az aktatáskányi életét, a Trabant 501 karosszériát, amin vastagon ült meg a tyúkszar, s így lett ez mindannyunknak meghatározó időélménye, és szégyenkezni szerettünk volna, a magunk okán, de mi csak akkor tudtunk szégyenkezni, ha utáltunk valakit. És akkor mi fiúk, ott valamit nem mondtunk ki azt hiszem, de azt mindörökre megfogadtuk. És mi olyan fiúk lettünk akik már ritkán mosolyognak, vagy ha mégis, rossz irányba, rossz időben, rossz hatásfokkal. Mi soha sem hittük, hogy ki lehet azt mondani hogy van helyünk - hisz azt sem nagyon értettük, hogy mi magunk vagyunk - de azt tudtuk, hogy azok közé tartozunk akiknek kiváltsága a képzelet. Mi azt is gondoltuk, hogy jogunk van mindent szétszedni, vagy összerakni, amikor B.J. ujját leszakította a hinta, mi azt gondoltok a sérelmezett hathatós segítségével, hogy mi azt az ujjat techokol rapiddal, secperc visszaragaszthatjuk. Ránk azt mondták, hogy nem lehet velünk mit kezdeni, mi azt akaruk , hogy ne kezdjenek velünk semmit. Mi ránk azt mondták, itt jönnek a különlegesek, pedig csak azt akartuk hogy figyeljenek ránk. Mi olyan fiúk vagyunk/lettünk akik azt szeretnék, hogy figyeljenek ránk, és akiket egyben az is zavar, ha figyelmével illet valaki. Mi olyan fiúk lettünk, hogy ha belenézünk egy szembe - már pedig nézünk - akkor abba rendre mi vakulunk bele. Mi nem tudunk dolgokat megragadni, mint ahogy elengedni sem, minket madzagon reptetnek dolgaink. Mert mi olyanok is vagyunk, hogy dolgaink vannak, hol titkosak, ezekről fecsegünk a legtöbbet, hol természetesen lágyak, ezekről hallgatunk leginkább. Mi gyakorlatilag bárkit szépnek vagyunk hajlandók elfogadni, ha azt hazudja egy kis ideig is, hogy nem vagyunk rútak és romlottak. Nekünk sok mindenre nem szokott kellő, szép szavunk lenni, mi gyakran azt mondjuk, hogy nem tudjuk magunk. Mi olyan fiúk vagyunk/lettünk akiket szeretni nem, mindössze elviselni lehet, ha éppen valakinek az eszébe jutunk. Mi csak azt is azért szeretjük, ha elfelejtenek, mert úgy véljük, emlékeztetünk valamire. Mi nem vagyunk se jók, se rosszak. Mi néha üzenünk, küldünk, törődünk, és eltörünk. Mi már nem ijedünk meg a saját ágyékunktól. Mi egy megváltozott viszonyrendszer logikája szerint mindig talpraesettek vagyunk. Mi képesek vagyunk a hallgatásokat is félreérteni. Mi olyanok vagyunk, hogy nem kár értünk. Azt hiszem, nekünk sajátunk a nyugtalanság. Mi akaratosak is vagyunk olykor, mi sokszor önkezünkkel akarjuk széttörni, amiról tudjuk jól, nélkülünk is szétfröccsen a kövön. Mi azt is épp oly természeteséggel vesszük tudomásul, ha szeretnek, mint azt ha észre sem vesznek. Minket, lehet érteni és nem érteni, tőlünk félni is lehet és lehet megijedni. Mi így vagyunk olyanok, hogy nem.
Basszákmegalássan.

Egyébiránt. Észrevehetően leszarom a blogot. Meg mindent is, aminek köze van hozzá, és majd mindennek köze van, és akkor hozzám is. Részrehajló eset. Szadizom a rohadékot. Mielőtt ö szadizna engem. Bilaterál-bipolár. Huhhhhhhhh. Egy kísértet szelleme járja be európ..., ezt a kevéske kis légköbmétert. A hiánya, az ő maga. Paradoxonba farigcsálok a bugylibicskámmal. Megpödröm a bajszomat, az olyan férfias. Tájszólok is, de csak halkan. Miért ||: Miért kell mindent kétszer megkérdezni? :||

Nekem lehet ez és lehet azt mondani. És én akkor csodálkozhatom, hogy nekem semmi sincs mondva. De ez azért nekem legyen mondva, több mint beletörődés. Nem tudom az okát miért érzem így de így érzem. Ahogy azt is, hogy a szeretésemmel is elemi hibáka vannak, úgy módszertanilag, úgy projekciójában (lsd: deákné vászna és a mozigépész esete a sóbányász lányával), mint nemes egyszerűséggel testnedveiben. Minden minőségnek látok, azt is ami nem az, azt is. Megveszekedett vagyok. Peremorientált. Az előbb meg olyan asztali áldásos design-ú kép formájában a fejemen koppant a tavasz, én is hímezett voltam, a tavsz meg pláne, de hát neki sajátja ez, a szép hímzett szöveg meg csak az volt felettünk-alattunk: "Az a legszebb a tavaszban, hogy nem kérdi, mi a fasz van". Aztán még volt egy videoklip, valakiről, aki nincsen. De ez már más tészta. Úgy értem a tányér se igazi.

Jön a riasztás a fejbe, villogó piros fény, és fülsiketítő lárma formájában. Az előző post-ra reagál a tudat, ösztönvezérelt  immunrendszere. Esténként kevesebbet kellene gondolkodnod, helyette mondjuk baszhatnál is. Ezt mondja nekem a megátallkodottja.

Este. Tegnap este jött az a szó a fejembe. Hogy életszakasz. Olyan formán jött, hogy meg is kérdezte rögtön, amit minden létező megszokott kérdezni a keletkezése pillanatában: ki vagyok? - mi vagyok? Nekem szegezni egy ilyen kérdést - aki felületesen ismer az is eltudja képzelni, milyen traumatikus ez számomra. De nem hagyott, nyaggatott, mint ahogy én is nyaggatok másokat, nehezen körvonalazható kérdéseimmel, hogy arra sejtett, de nem kivánt hallgatásokat, vagy plazmafelhőbe csomagolt válaszokat kapjak. Egyébként senki sem hibás, mindenki véletlenszerűen került oda ahol éppen van. Úgy ahogy a kávézacc rendeződik el, a szemcsék jelentősége eseti, de semmiképpen sem örök. De a szó, hogy élet-szakasz. Hogy mit nevezhetek én annak, lehet e merszem bármit is annak nevezni. Az életszakasz az valami olyan, amikor a telefonba az ember egy számot vezet bele, majd máskor a Z betűhöz lépked a telefonkönyvben és kitörli. A kettő között eltelt idő, az,...az az életszakasz. Aztán az is életszakasz, hogy az év egy nagyon is meghatározott pontjáról azt gondolod, hogy akkor nagyon is nagyon jó volt neked, de kiderül, hogy csak ártottál magadnak. Amikor az hiszed értenek, és aztán ráébredsz, hogy nem vagy érthető. Hogy teát kortyolsz és édesnek érzed, de később szétmar, ugyanaz a valami, vagy a hiánya. Hogy aki van, és ezért még hálát is mernél érezni, (bár se sem tudni pontosan, kinek vagy adós), az valójába csak félig van, és aztán nem lesz, teljesen. Ez a 3 pontos életszakasz. Nem csodálkozom, hogy nem értem. Nem csodálkoznék azon sem, ha nem akarnám, szeretném érteni. Elhömpölyög a tél, de ott marad a kopott cipőn a nyoma,ezér veszélyes leszegett fejjel végigmenni a városon. Egyet se félj, ezt mondogatom magamnak, ami van, ami lesz, fél lábon, láb nélkül is kibírod. Békétlen vagy, a keveset mindig elfelejted megköszönni. Neked sütemények kellenek, porcukorral, és óriás habok. Messziről nézed a sóbányász lányát és megveszekedettül jó a szemed. Nincs jogod kimondani, tehát csak gondolod: rövidlátó. Aztán már magadat sem érted. E kép, hasonulsz vele. Kiélezett intimitás, naja.

Vágyak kötöznek - és végül nem ismersz magadra.
Torzulat leszel, ott ahol lágy ívekre mozdul a figyelem.
Aztán az jut eszedbe, hogy a lágy szó az agresszív.
Aztán meg az, hogy irígységed mondatja csak veled,
mert nem férsz a lágynak a közelébe, kivet.
Aztán még eszedbe jut valami, de hallgatsz.
Utánozol, ezzel nyugatatod magad, hogy
tanulékony vagy.
Pedig csak törődsz abba a valamibe.
Bele.
Erősen vérzel.
Tamponálsz egy talponállóban.
Legyszívesebben okádnál,
de már nem tudsz annyit inni.
Komolyon elgondolkodsz azon,
hogy felhívj egy bérgyilkost
és pontos személyleírást adj
magadról.

Amikor azt mondtam: én lendülni akartam. Akkor komolyan beszéltem.
Szétmegy a fejem.

Minek magyarázzam, milyen az amikor a koponyában 3 évesek a szemgolyók és lekaparod az ablaküvegről a jégvirágot és az udvaron disznót perzselnek. Az arcán földöntúli vigyort látsz. Kellőképpen gonosz vagy, hogy ezt el is hidd magadnak. Soha se neki. Minek is magyarázzam, hogy 5 éves a lábad és a sárban tipegsz, és az okoz örömöt ahogy a massza a lábujjaid között átsiklik, újra meg újra. Ezek nem kategóriák, mindvégig azt hitted ezekről, hogy ezek a fontos dolgok. És azt kérdezed most, hogy minek is magyarázzad, de álság ez, mert igen is magyaráznád, és igen is magyarázod. Megvannak az eszközeid, és nem válogatsz közöttük, pedig nem is olyan rég még finnyásnak gondoltad magad. Minek magyarázzam azt, hogy azt mondta a rokonság egyik tagja a 10 éves fejednek, hogy kényes vagy, és neked egy fehér ló jutott erről eszedbe, hát dícséretnek vetted. Minek is magyarázzam, hogy nekem muszáj az hogy magyarázzak valakinek, vagy magyarázzon nekem valaki. Mesélni. Én azt hittem, hogy ez baromi egyszerű, és most látom csak, hogy nem az. Mit magyarázzam, nekem a gyerekkorom olyanra sikerült, hogy a boldogság az alapállapot volt. Azért azt most elmondom, hogy mégsem érzem igaznak. Nincs. Röviden ennyi. Lehet okfejteni, lehet megbántódni, lehet mindenfélé logikai sántításokba bonyolódni, a vége számít csak. Az számít csak, az az egyetlen egy, hogy : nincsen. Elviselhetetlenné az a tudás teszi, amivel pedig azt tudom hogy: van.

A megoldás mindig közel van. Én vagyok az aki mindig távolodik. No, ez nem személyes választás, belemodósok abba, amitől iszonyodom. Amikor N azt mondja, hogy hoppá, akkor még azt is gondolom, lehetne futni ki. A világból, vagy honnan. Úgy mint F. De aztán azon kapom magam, hogy csak f. Mégkésőbb f. N mindvégig N-ek látszik, és nem tudni van e baj, vagy ez így van és kész. Most is gondolok valamire. Most is gondja van rám; a valaminek. A megoldás messze van, én vagyok az aki közel merészkedett. N em rossz, csak rossz helyre keveredett. Elvileg bármi lehetett volna egy mondatbaN. Az a véletlen műve, hogy pont lett. Valaminek a lezárása.Egy ki sem mondotton pont. Annak a valaminek, amit nem értek, nem érzek, nem tudok. Libabőrös a szívem. Megmacskásodott a lelkem. Állati.

Azért mert úgy teszek, mint aki nem veszi észre, azért látom ám;
CSAL A NAP.

Halva születtem. De a halvát szeretem. Mert édes.
Kigyó, kígyó, kigyógyulok, és megtudom mit jelentek.

Nézd milyen elhasznált a blogod. Nézd milyen elhasznált vagy te is. Nézd milyen elhasználtak azok is kiknek figyelmét remélheted. Nézd milyen elhasznált a géped. Nézd milyen elhasznált az arcod, a szemed, a kezeid, a mellékveséd, a farpofád. Nézd milyen elhasználtak a gondolataid, és az is amit érzel. Nézd csak milyen elhasznált az a lerágott csont, és elhasznált az a kutya is már, elhasznált fény ami bezuhan, az elhasznált padlóra. És milyen elhasznált az a sok régi kép az elhasznált istenverte koponyádban, ez minden elhasznált vagyonod.És milyen elhasználtak azok is, akik használtak téged, és milyen használt lettél, míg merészeltél használni másokat.
Aki elhasznált engem, azt is használják, és én is használok használtakat, használt az ajtó, használt a kulcslyuk, használt titkokon, használt lakat. A sziget is használt, de még lakatlan, használt a tenger,s az üvegpalack, üzzenék egyet mint aki tudja, nem lehetsz néma, használt ha vagy. És itt van az idő, ami úgy is használ, és ágyad is használ, vagy te használod őt. Én azt Istent már olyannak képzelem, mint egy gőzölős vasalót, egy gyerek kezében.

E nép átkot hordoz magán. Nem valami gigantikus kéz tette rá ezt az átkot, hanem az a nép ezt az átkot valamiért magára vette, azt hogy miben bízott, nos azt már e feledés fedi el. És itt vagyok én is, magamban, a véletlenszerűen, a teljesből kiszakadott, és én is érzem magamban az átkomat. Hogy messzire látok el, ha úgy van kedvem, s hogy a karomat pedig e viszonyrendszerben túlontúl rövidnek találom. Hogy tapasztalom azt, ami megérteni képtelen vagyok, s hogy sokszor és sokat akarom érezni az érezhetetlent. Idegen ölekbe hajtani a fejet. Hogy elidőzik a szemem néhány részleten, hogy közösséget vállalnék azzal, amihez nem lehet közöm. Titkok közelébe férni, ismeretlent kutatni, végesnek érezni magam végtelenben. Egy mozdulatnak jelentőséget tulajdonítani. Ilyen átkaim vannak. Egyszer egy nő hajába fúrtam az arcomat (az ölébe nem engedte) és beleragadtam. Nincs többé korpa, csak én. Ez nem győzelem, ez nem vesztés. Ez a semmi, abban a pillanatban megörökítve, ahmikor magára ismer bennem. Egy fotó, csak ennyi. Delete.

Van egy pont. Egy adott referenciapont ez, nevezzük így. S hogy mi a referenciapont? Hát az, amihez képest a dolgok jók vagy rosszak, szépek vagy rondák, jobbra vagy balra vannak, világosak vagy sötétek. Na, erről a pontról nézve én nem létezem. Bámulom ezt a pontot, pedig a pont sincs és én sem vagyok. Ez a pont az egyetlen ami biztos, ha nem lenne még el is tévednék. De ez is csak önzés, mert úgysincs merszem eltévedni, tudom, az a pont sose jönne utánam. Egy őszinte pont, megmondta. Kerek-perec. Nekem az édes, neki a sós. Az esete. És csak bámulom, ezt a nemlétező fontos pontot és félrebeszélek, magamnak. Pontatlanul.

Projekt (lágy) ívű post

Valaki azt kérte, hogy írjam be ide, azt hogy nyávog, nyöszörög, fájlalódik, sérelmez, békétlenkedik, többé és kevésbé sajog.  Mert, hogy beteg, és hogy egyedül van. És hogy valamelyik elmúlhatna igazán már róla. Vagy az egyedüllét, vagy a betegség. Biztos azt hiszi, hogy én értek az ilyen dolgokhoz. Pedig nem értek, elég nagy ténytáram van, régmúltból, közelmúltból, szóval sorolhatnám összes fiaskóimat. De most nem ez az érdekes, és nem is számít. Szerintem én ehhez baromira nem értek, de hátha segít, beírom, mert az hogy valamiben nem hisz az ember, az nem azt jelenti, hogy ne is szeretné. Így vagyok ezzel, de én már olyan kevés dologban hiszek, abban is nagyon ritkán, vagy soha.

Ennek a post-nak semmi köze Szemlédy Andráshoz

Végül is szörnyetegek vagyunk, és nincs ránk magyarázat.

A nyár majd könnyű lesz és lenge, bársonnyal fog üzenni, s ha elébem térdel egy alkonyon, hallani fogja ahogyan álmodik a gyomor, miközben hangtalan elélvezek. Vagy kifordul abból, ami. Vagy kifordulok. Nincs több lehetőség. Világdivat.

"Nagy levegő, kis lendület"
- a Gravitáció Tours szlogenje -

Egy tsunami lett reggelre a fejemben. Tompa vagyok, akárcsak Mihály. A szemem valahogy olyan lett mostanra, mint ha Fenyő Miklós és Yoda szemeit keresztezték volna, és a klónozás közben egy malac volt a porszem a gépezetben. Hamarosan el kell tépnem az életerő boltba, kis nehézség a nagyban, hogy fogalmam sincs hol van, mert annyi biztos csak, hogy sose ott van ahol sejdítem. Mindenféle életerő érdekel pedig, ipari életerő, háztartási életerő, funkcionális és dekoréleterő, egyszemélyes és többszemélyes, hagyományosan sós, vagy magyaros, egyszer használható életerő (eldobható, nohiszen), négyrétegű életerő, extrawinter életerő, életerő light, mentolos életerő, leértékelt, akciós életerő, tesco gazdaságos életerő. Dunán inneni és dunántúli életerő. Úniós életerő, diktatórikus életerő, gömbölyű, szögletes, tömör és üreges életerő. Soft életerő, szaft életerő, életerő pikáns szószban, életerő Pékn módra. Aztán jó nekem a bipoláris életerő, de a neurasztén életerő is megteszi, az életerő light breeze, 15 vagy 45 mg-os életerő. Korhatár nélküli életerő, csak 18 éven felülieknek életerő, Használt és second hand életerő. Mosott , vasalt, dinsztelt, resztelt, párolt életerő. Fekete, törökös életerő. Baráti, kollegális, rokoni, vérségi, szerelmi, jószomszédi életerő. Megakarom zabálni a világot, vitálgombócartúr akarok lenni. Nem leszek. Fáj a fejem, benne új univerzumok keletkeznek, feketelyukak és óriás törpék. Most veszem észre csak, homloklebenyem alatt ott gugol már maga Ságvári Endre. Meg kell találnom ezt a boltot. Kel és kész, nincse ezen semmit se magyarázni. A minőség mindegy, csak kedves legyen a kiszolgálás.

Más testi kínok: farpofámból az izomzat ismeretlen helyre távozott, személyleírás: nincsen. Vélhető tartózkodási hely: nincsen. Kérjük a lakosságot, ha egy elszabadult, gyanúsan viselkedő, farpofának látszó farpofát lát, ne tanusítson ellenállást, hanem értesítse a farpofaelhárítókat, vagy a rendőrséget. Köszönjük.

(Közép-hosszú-távú-tervek)? - zárójeles post kérdőjellel, a' la faszomsetudja

A zsebembe pakolom a következő kellékeket, úgy mint Haribo Primavera (2 tasak), Haribo Gummibear(500 grammos kiszerelés), Haribo Pfirschif ( szintén 2 tasak) és elmegyek valami fővárosba, nem feltétlenül ragszkodom kapott hazáméhoz. Mindegy. Ott elmegyek valami forgalmas helyre, ott sétálok és majszolódom, jobbomra, vagy balomra kerítek valami társaságot, és beszélek majd szakadatlan, hogy valami, valamicske, egy kevés történt. S hogy olyan abszurd, hogy ha nem a saját szememmel láttam volna mindezt, tán el sem hinném, ezt is mondanám. Kiönteném magam az útra, aztán leülnék a duna partra (ez némileg behatárol) és ott is csak majszolnék, hagynám persze hogy a nyár szaggasson, ahogy csak bír. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy én félek a nyártól, épp azzal az erővel teszem, mint amivel áhítani van bátorságom. Úristen, két éve nem volt nyár, se ilyen, se olyan, se semmilyen. Félek attól, hogy két éves nyaratlan leszek. Pedig én vagyok az, akinek a kettő az sok. Az nagyon sok. Ha úgy veszem, az elviselhetetlent viselem el, és nem érzem erősnek magam tőle.

Mono(tone) post

Para - frász is.

Mit akarok? Mit szeretnék? Mit akarhatok? Mit szerethetek? (Csak is azt amit más is szerethet, egymást determinálja e kettő, csipkebokor,) A tél se tudja mit kezdjen magával, szürke egén toxikus anyag nyüzsög és a fejembe lövi. Jó fej vagyok. És nem csak a reggeli fény miatt idéződik ez belám, nem a paplan redőzetén játszó árnyékok, hanem valahogy már hiányoznak a legyek. A bosszantó legyek, amikor reggel arra kell ébredj, hogy orrodon folyik a rovardisputa.(Felületnek bővében vagyok, és kancsalítnak a malacszemek) Mégis, kezdenek hiányozni, úgy mint a túlélés bajnokai, a valamire emlékeztetők, egyszer és mindenkor a maguk módján szépek. Szivárványos szárnyak, szőröslábú tündérek. Ezek a reggelek, amikor undorodva magadba veszel és utaznál, fekve. És ott is teremsz hamarost az érdi nyaraló tetején, fellógtál, szönyeget is vittél, hogy hanyatt fekhess, feletted a szokásos cirkuszi sátor mélykék ponyvája és rajta a lyukak, és a tűfények. Előtted van a kisgöncöl, hogy benned mi van akkor arról még semmi sem árulkodott. De előtted voltak Százhalombatta fényei, amiről azt képzelted, valami titkos űrtelep, így hát megjegyezted. Biztos nem tudtad, hogy minek az okán de megjegyezted a képet, azt se tudtad, mi az hogy egzakt, de ha tudtad volna, bizonyosan azt mondod: ez nem az. Felsőbb parnacsra jegyezted meg, nem törődve azzal, hogy lesz e rá szavad, és hogy lesz e hozzá fül arra sem volt gondod. Gondtalan voltál, és nem érezté lhálát emiatt magadban. Mert ez akkor még nem volt kérdés. Minden ártatlanul tűnt romlatlannak és egyszerűnek. Egyszerre volt minden, a volt, a van, a lesz, és senki ne kért rá, hogy ebbe beleroppanj. Elbújtál, bíztál benne, valaki megtalál majd, és aztán magában elrejt.Játékos idők... Mint ahogy arra sem kért senki, hogy gyűjtsd csak a képeket. Arra sem kért, hogy megmutasd. Pedig sok már a kép, és koptat belül a felgyülemlett. Minden jelentés nélkül, tárolódnak. Divatos képek. Anyád kontya a Május 1 parkban. Aztán amikor árokszálláson betörted egy reggelen az ablakot, mert amikor felébredtél a mami már elment a piacra és egyedül voltál. Illetve nem voltál, de úgy érezted magad. Nézted a véredet, még sírni is elfelejtettél, bátorságodon, aztán meg nem is volt kinek. Neked szükséged volt arra, hogy visszaigazolást nyerjen, az hogy: vagy. És voltak akik erre örömmel voltak hajlandóak. Nem kellet fizetned figyelmükért, szeretetükért. A képek közt beragadva ott bújik most is Kasza Juszti, Laci bácsi, Papsajt, Etel, Fülekiné, Nemoda Laci bácsi, a pannónia motor, a kubikos taliga, egy kép aminek a hátuljára egy név volt írva, az hogy Strasszer Géza. Papsajt buzdított, próbáljam meg elolvasni fordítva, és sikerült. Az ecetfán a napba hunyorogni, aztán cavintonos üvegcsébe gyűjteni, lepkéket és méheket. A kukoricagóré mellett a tyúkokat lepisilni, hogy helyre álljon a világ rendje, tudtalan tán ez volt a cél. Így játszani el a reggeli ébredést, egészen addig míg a legyek legpimaszabbika végleg ki nem csal az ágyból, félig ő is a lenti világból andalít. Még megkapaszkodsz, a kútba, amibe egy egész kenyér esett bele és felpuffadt mint egy vizihulla, nagyapa miteszerjei, amiket vasárnap a küszöbön űlve nyomtál ki, aztán másnap kaptunk egy táviratot, és anyád a semmibe bámult. Akkor érezted először azt, hogy félni kell, de nem lehet tudni pontosan, hogy mitől. Aztán levágattad a hajad, mert két lány kinevetett a játszótéren. Aztán már bosszant a légy, és te is bosszantod magad, a hiábavaló képeid miatt. Aztán megint elhatározod, hogy ma már aztán hajat mosol, de képtelen vagy rá, már harmadik hete. Pszichések az okaim, de lilák. Ha kimegyek az utcára, nem embereket látok, érdekeket, szándékokat, vagy mindezek hiányát. Nagyritkán, pulóver alatt alvó melleket.

Olyan szűz a lőlapod, hogy az'se mondod; 'nőnapot.

Hagyjatok emberek, nem énekelek,
holnap majd talán lehet.

A mai nap tanulsága: fantasztikus kísértet vagyok, de nem tudományos.
A dinamót pedig, hovatovább nem én találtam fel, hanem Jedlik Ányos.

Egy csikk, két csikk, három csikk, négy csikk, sok csikk, kiborul a hamutartó. A cigarettavég tetemek elhevernek a padlón.(markomba röhög a dohányipar) Rendbe szerveződnek és emlékeztetni kezdenek valamikre. Nézem így és úgy, forgatom okosan a fejemet. Mennyi ismerős, (rég láttalak)  hát nem csoda, hogy mindőt szebbnek találom a seprűnél. Magamban ezt mondom: állati. Nézek egy farkasszemet. Már megint nem a magamét.

Hajnalban, ma felijedtem. Csak te vagy itt, így nyugtattam magamat.

Rámtelepszik egy hangulat. Rátelepszek egy hangulatra. Olyanok vagyok(!) mint a kő meg a moha. A szemem a függöny bojtán időz el, nézi hogyan fakulnak rajt' a porszemek. Átviszem az értelmet, vagy majd ő visz át engem, s ha így lesz, jó lesz majd e bizonyos függöny mellett. Kifordult hasú plüssmackók között, cérnán lógna gombszemem. Ha egy gyerek döntögetni kezdene, bízvást abban, hogy szót csal a dohányszín nyelvre, csak annyit mondanék: bazmeg, hol voltál ennyi ideig. Ejj, maradtál volna (a) csendben.

Rettentően félek. Ezt bevallani.

Azért kiabálok magamban, mert félek, hogy meghalkulna észrevétlen bennem, az a valami. És félnék tőle, hogy erősebb lennék nála. Hogy veszteni szeretnék, de le kellene győznöm. Így hadakozok reggelente, amikor kettébe törik a tente, mert én bizony egyetlen befejezett alvást sem mondhatok magaménak. A falnak is füle van, de nincs igazán mit mondanom. Amit tudtam elmondtam, ekkora ragigényeknek én megfelelni már nem tudok. Fáradt vagyok , annyiszor mondogatom magamnak, hogy belefáradok valóban. Nem jelenti az et mégsem, hogy ezirányú érzéseimet állandósítani szeretném. A jelen én vagyok, így oksokodom, és hülye mód tudok hinni, ebben és abban. Nagy itt a sürgés és a forgás, tele minden hivatlan vendégekkel, tudom, hogy mondanom kell valamit, mint ahogy azt is, hogy hallgatni lesz muszáj. Olyan makulátlanul teszem tönkre azt amit lehet. És mióta tudom, hogy vannak olyanok amiket nem lehet megjavítani a félelem egyre nagyobb. Már nem úgy van mint a véletlen levert vázák egykoron, hogy neki esni Technokol rapiddal, és magát a tárgyat jótékonyan úgy a fal felé fordítani hogy ne tessék a szembe a csorbulat, mit én idéztem elő. A titkok nincsenek már meg, a vázák sincsenek már meg, én maradtam. Mondjuk, hogy egyedül, de ez nem igaz. Beleszürkülök a szürkületbe, észrevehetetlenné válok, néha hallatom majd a hangomat. Olyan leszek mint ősszel a vadlibák, na az ő hangjuktól például féltem. Mint ahogy a repülőgép búgó hangja is szomorúság volt, mert mindig akkor húzott el a menetrendszerinti maláv-járat, amikor elment a vendégsereg és kiürült a ház. Kiürült, tehát felvette az ősállapotot, hihetném azt, az a megnyugvás. De nem nyugszom, újra és újra telepakolom, telepakolnám a hátizsákot, butamód az etűd szénsavas italt kibontanám és rosszul tenném vissza, megint. A KISZ logon pedig ott éktelenkedne megint a málnaszín folt. Érthető szavakat keresek mostanság, kevés sikerrel. Bennem a kétség, hogy az elmondás tárgya sem tényleges, talán szükség sincs rá hogy legyen az amit gondolok. Nagyanyám kutyája időnként kergette a farkát, körben forogva, akkor azt mondták; megbolondult. Nem felejtem el ezt a mondatot. Talán el kellene.

"Kazánt súroltam, űztem varjat,
 elnyúltam rothadt szalmazsákon,
 bíró elitélt, hülye csúfolt,
 pincéből tódult ragyogásom,
 csókoltam lányt, aki dalolva
 ropogós cipót sütött másnak,
 de sok szép este elcsüggedtem,
 hogy új dühvel ébredjek másnap;"

Van aki a falnak megy tőlem. És van aki túl azon.

Tükör előtt -
olyan értelmes szemeim vannak, mint egy malacnak.

M.É. indulatos ember hírében állott. Egyszer el is kapta úgy a hév a nyolcadik emeleti lakásában, hogy vagdalkozni kezdett, a végén amikor pedig már a lakásban semmi nem maradt, kidobta magát az ablakon. Alacsonyan járt a nap, hosszan nyújtózott el minden árnyék. Szép fényekkel lefestve a szürke házfalak, soha nem felejtem el azt a délutánt. Emlékszem arra is , hogy szépnek találtam, és szégyenkeztem miatta. És most valahogy nem is süt a nap, se alacsonyan, se sehogy, de olyan mint ha valaki kidobta volna magát az ablakon. Nem bánkódom, de bíztam abban, hogy majd megcsendesül és szavakká jámborul a téboly, és hogy nem sértődök meg, ha közönyeikkel bepermeteznek azok, akiknek ez a dolga.

Bandukolás ez - ezt gondoltam most - leszegett fejjel.
Kinek, minek is szegem?
( a bandukolást se nagyon értem)

Egy nőre gondolok, (most) a görögre. Ki szeretne engem örökre, és én meg kibírnám röhögve.

Mondogatom is magamnak, hogy neked bizonyos dolgokkal nemszabadna foglalkoznod, és azt is mondom, hogy tuladonképpen nem szabadna semmivel sem foglalkoznod, de azt meg nem tudod mit jelent. Aztán megjelennek bizonyos képek a szemem előtt, no de ezt mondjuk még megvilágosodásnak se lehet mondani ott, ahol örökké este van. Mondogatom is magamnak, hogy mit nem szabad nekem ,tenni és azt is mondom, hogy neked tulajdonképpen semmit sem szabadna tenned, hogy neked leginkább kérdezősködni nem kellene, meg a titokszoba kulcslyukán nem kellene kukucskálni, az például nekd egyáltalán nem kellene, mert te aztán pont az vagy aki nem érett semmiféle titkokra. Jár az száf, hogy igazság, és mindvégig tudod, ha van is ilyen egyáltalán, képtelen vagy elviselni. Mondogatom is magadnam, hogy akik elmennek is, azok akkor is maradnak, marasztalom őket, ha van az aztalon morzsa, akkor nézem leginkább magamat madárnak. Mondogatom is magamnak, hogy van mindek is érdekelne, hogy inkább foglalkoznál már lesz-el, és akkor túlontúl előre staladok, mert az érdekelne, hogyan lesz az utolsó fejezet és ki teszi rá a mondatra a pontot. Az én pontomat, ami aztán már az egyetlen biztos lesz. Mondogatom magamnak, hogy mondogatnom kellene, érthetően, tagoltan, hogy nem magamnak kell ezt mondani, de azt is mondogatom, hogy elgondolni sem lehet ezt. Hogy ez végül is kacérkodás, játék, valamiféle ívtelen gondolat, amorf egyhelyben járás. Mondagatom is magamnak, jó nagy hüle vagy te hallod-e, múlókkal magad minek szomorítod. Mondom is magamnak, hallgatok is magamnak, és közben végig azt érzem: nem vagyok itt. De akkor hol(t) vagyok?

Akármit kibírok. Ez olyan sok erőt emészt, hogy akár bele is halhatok.

Van bennem egy dallam, úgy értem lett, olyan értelemben vÉVA hogy keletkezett valami, valami ami nem volt. Mondjuk csak dúdolgat az ember magában, transzponálja, összegyűri, aztán valamit elhibáz, dúrból mollra váltna, hol andalodik, hol andalít. Szavait a nyelvére tűzi, de a szó az nem boldogít. Tudja is ezt az ember - miért ne is tudná, nagy hallgatások közepette, seprűt fog, szíve pitvarában egy részt letakarít, bárányokat kér meg, hogy a muhart lelegeljék, a tyúkhurt magnának hagyja meg. Éveket számol, neveket említ, belakja, kitölti lassan amilye van, amilye megmaradt. Fehér rongyba gyűri, kiszóródik a nemlét (belőle), mint a zsebében a dohányszemcsék azok is évtizedesek, és akkor elkezdi a szemlét. Aztán elmosolyodik, becsapván magát, azt hazudja - miközben kacsint egyet - hogy nincsen egyedül. Van amikor hajlnadó elhinni ezt magának. Enyhül, ha ugyan van enyhülés.

Az ember kezdetben amiatt bánkódik, hogy mennyi mindenbe belehalhat, aztán pedig kiderül, hogy mindent túlélni képes, s attól borzad, hogy olyan megveszekedett, mindent túlélni képes. Külön ratárat készít hiányainak, lajstromba vesz elszalasztottat, és eleve lehetetlent. Hát így vagyok én is, bambulom a falat, és a krízis kifejezés jelentéstartalmát ízlelem, újra, megint. Mert tényleg van, amibe jobb lenne elbukni és nem felkelni többet, csak szemlélődni aztán, szemmel elidőzni a valamin, vagy azon, amit valaha annak hittem. A valami, az nem jelent semmit, sokszor nem is tudja saját valamiségét, rosszabb esetben nem is érdekli. Egésznek látszik, és épnek, rávigyorgok bambán, én aki a részlete volnék, s tűnődöm azon, hogy miért jó ha észrevesz. Arányaimban megbántva, érzékelek, látok és néha érzek is, nincsen mit mondanom már, vehetted észre. Hogy az ember e mondatokban velem analóg. Én volnék, de nem vagyok.

Mappák sorakoznak, embernevük van, és eljátszom a gondolattal, hogy megölni őket milyen lehet.

Most arra gondolok amire nem merek.
Most arra gondolok amire nem lehet.

Kedves Anyám !

Bocsánat a megkésett válaszért. Ezúton közlöm egészségem jól szolgál, és én is jól szolgálom egészségemet. Azt is mondhatnám, titkos viszonyom van tulajdon egészségemmel. Tehát lelki életem miatt nincs mit aggódnia. A csomagot is megkaptam. Az almát megettem, a lovat elcseréltem egy országra, mert nem ilyet akartam.
Üdvözli: Egy(s)zülött fia

Valahogy eltalálni a szükséges, a létezés-mértékű egyensúlyi állapotot. Mindezt nagy madártejhabszerű (nincs ilyen szó) felhők között, nem rendhagyóan, természetesen az égben, azúrban, közben hinni tudni az úrban, nagy bazi mélynyomókon pedig a Some Velvet Morning bömbölne. Kédésekre válaszok hangzanának, kérdesekre válaszokat hangzanék, artikulálna a lelkem, nem formátlan heherészés formájában. Egzakt lennék, amennyire lehet, messziről szépnek, távolról okosnak tünnék, vagy fordítva, de mindegy is milyen lennék, mert mint mondtam a kékben gázolnék, és bennem a Some Velvet Morning ordítna.

Én jó régen nem tudom, hogy mi is itt az ábra, csak lábra kap valami gondolat, ugyanakkor levesz a lábamról. Na, jó az indokoltnál ájulékonyabb vagyok olyakor, igyekszem ezt magamnak beszámítani, úgy, hogy közben aztán mégse számítsak semmire se nagyon. Csodálkoznék, vagy néznék csak bambán, szavakat mondanék ki (hihetőnek), melyekről elhinném sajátjaim, de mástól kapottak, megint mástól kopottak. Jajj, de nagyon nem értek semmit, magamon is kívül. Ez most van, és eztán már soha se lesz. Egy pillanat türelmet kérek. Az a pillanat már nincsen. Túlcsordulni - e szó jó, kinek a buffer, kinek a koffer. Megízlelni valamit, kiköpött ilyen vagyok. Egy bufferbivaly.

Olyan jó lenne az a valami, az a valami amit nem lehet kimondani, s hogy mit miért nem lehet arra úgy sincs magyarázat. Aztán meg bizakodni abban, hogy a hallgatás kellően tagolt és félreérthetetlen. Hogy ugyan törés, de akkor annak meg szép, vagy legalábbis funkcionális. Én még a dzsinnből is kiszabadítanám a palackot, olyan kedvem vagyon. Tudom, hogy nem éri meg, de akkor is. Megsímit a délután és én meg hagyom. Ágyra hever az ami lever.

Miért tesz olyan képeket, kinek az a dolga, hogy elébünk képeket tegyen, amelyek látnivalóan nem valóságosak. Látszik a reszketegségükből, hogy délibábok, hogy nehezen kimondhatóan, de minden értelemben szép képek. S ha már teszi, akkor miért nem ad hozzájuk tetsző szavakat, mivel magamat jellemezném, árulnám magam.

A szemekbe ugyanaz a kérdés van belerejtve, csak máshogy tesszük fel, és más válaszokat várunk rájuk. Egyébként minden egyezik, ezért mondhatjuk magunkat fajnak.
Én például vagyok a siketfaj.

Rossz a keddem. Elromlott, talán a hideg miatt, talán a tömeg miatt, talán a szittya magyarok miatt, vagy ki tudja mi miatt. Vagy lehet, hogy ilyen ez, hogy csak azért mondom ilyennek-olyannak, mert emberből vagyok, és ha földet mondanak nekem, akkor bolygókra gondolok, és nem is mindig csak gondolok, hanem földre akarok. Engem ne kérdezzen senki, hogy van  élet a halál előtt, én nem vagyok reprezentatív példa. Csapdosás vagyok, hullámzó mozgás, megy velem az ingajárat. Kiborul a bili és ettől kiborulok. Ilyen vagyok, ilyen is voltam. Hova megy ez a járat? Hát az Inga Birodalomba, és nem te  leszel aki hegyesre szopja a piramisokat. Ahogy baktatsz a sötétben, és flörtöl veled a fagy és eszedbe jutnak a képeid, elképedsz, ahogy a fényszóróban meglátod a kurva keresztbe tett lábait, majd nem sokkal később a vasúti átkelőhelyet jelző X alakú táblát. Annyi üzenet, annyi rejtvény, és téves a címzett, én ezt megfejteni már képtelenül megyek a hidegben. Aztán sietősre veszem a lépést, és nem csak a fagy okán, de e felől írnom gonoszság volna már. Elbizonytalanodom, hogy azok a mondataim amelyek nincsenek nekem, vajon kellenének e ha lennének, lenne e jelentésük, bizonyos embereknek. Minél több jó látok annál nehezebben viselem a rosszat, mániákusan rosszul , ennyi lenne, erősen sarkítva. És még csak annyi, van az a helyzet, amikor az ember olyat áhít, aminek ő maga vet gátat. Olyankor azt kérdezné: mi legyen? Persze nem valakitől, mert az nincsen, olyan nem lehet. Lebeg ez a kérdés, mint a vásárban elszabadult lufi, és ő követi, és csak bizik abban, hogy közben, beleivódik abba a valamibe, az időbe, az életbe, egy pillanatba, egy élő rostba, próbál hinni abban, hogy létezik az a rosta, amelyen megáll, és nem hullik tovább. Rossz volt a keddem, letepert. Jóvátéve, utólag is. Nem szabad, így intem magam, a valahovába.