2009. május 20., szerda


Kedves Magyar Állam!

Szeretném tudatni veled, hogy gerontofasisztának gondollak. Persze személyes élményeim vezettek odáig, hogy ilyen állításra ragadtassam magam. Segítek, hogy el tudd képzelni, és előre szólok, lesz benne némi matematika. Adott két idős ember, az egyik 70 éves mozgásképtelen, izomsorvad és csontritkul, ha megfordítom az ágyban, akkor önállóan tud viszont feküdni akár napokat is.
Van a másik ember, a 79 éves, épp a múlt héten élesztetted újra és szállítottad be a központi intenzívre, ami végtelenül rendes dolog volt tőled. Örök hála.
A 70 éves embert befogadtad egy otthonba, és gondoskodsz róla havi 72.000 ft-ért. Ezért is örök hála, de nem biztos hogy tudod, hogy a 70 éves nyugdíja az 63.000 ft.
A 79 éves embernek azt javaslod, hogy menjen be 70 éves társa mellé, egyúttal megemeled a gondozási díjat havi 92.000 ft-ra. Majd elfelejtettem mondani, a 79 éves nyugdíja 81.000 ft.
Hát most mondd meg, kedves Magyar Állam, mitévőek legyünk.
Említést tennék itt egy nem túl jól kereső középkorúról is, az összes erénye az, hogy adófizet, meg közüzemet, egyéb semmi. És ez a nem túl jól kereső középkorú azt kérdezné most meg tőled, hogy ér-e olyat csinálni a te válsággazdasági elveiddel összeegyeztetve, hogy kitesszük az elöregedő, hasznavehetetlen szüleinket a kuka mellé szelektíve, vagy nem?
És még azt is mondom kissé demagóg módon, hogy ha te arra kényszerítesz, hogy ne legyek tisztességes, akkor nem leszek az. És ha feketén fogok dolgozni, akkor sem fog mardosni az önvád, mert nem egy kurva micsubicsi felrémlő képe miatt teszem, hanem emberségből. Szóval Magyar Állam, gyanítom, hogy jogilag nincs rá mód, hogy elhatároljam magamat tőled, de morálisan és minden más módon nyilatkozom, hogy ha bár neked van közöd hozzám, nekem eztán már semmi. Úgyis mondhatnám, hogy köztünk mindennek vége, mert az olyan drámai. 
Elmehetsz a skodaszarvasos eredetmondáddal, a jéghegyentúli gulyáskommunizmusoddal a francba.

A szerda egy utca. Olyan házak vannak benne, amikben csak guggolva férnek az emberek. 6 lakás van egy házban. Közös a wc.

2009. május 18., hétfő

Lakhelyem Falország. Magas falból való. Maga a hiába döngetés melegágya. Tele eltévedt lovassal. Az eget még lehet látni, az a kis kék pötty az. Van ablak, szó se róla, rajta rács, gazdagon babérral befuttatva. Van haszna ennek a babér- és rácsadónak. Ide aztán se ki, de be.
És azért jár mindenki fejét lógatva, hogy ne kelljen églátási illetéket fizetnie. Egy olyan pici kis kékségért aztán tényleg nem érné meg. Én is nézem a földet inkább.
Falország, abszurdánia. Valami bűzlik, csak a hülye reménykedés mondatja velem, hogy nem mi magunk vagyunk a szagok forrása. Börtön, az hát, de még milyen.
Megyek az utcán, borzadok, olyanná válok, mint egy turista, és mint turista csak úgy tudom, merem kimondani, hogy hé emberek, itt nem lehet élni, aztán úgy zárom, hogy basszátok meg, hisz éltek. Ez valami csalás, szemfényvesztés, sikeres kísérlet a nem lehetséges bebizonyítására.
Itt állok ennek a Falországnak az állítások szerinti közepén, és borzadok, leszegett fejjel, mint a barmok. Alattam enberhúgy és kutyaszar, felettem kicsi pontszerű kékség az ég, ha még megvan egyáltalán, mert ki tudja, mióta nem is nézek fel.
Egyesek a falon túlra vágynak, mint ahogyan én is. Egyeseknek sikerült is eljutni, tőlük lehet tudni hogy mi van a nagy falon túl. Nincs kecmec, vasketrec.

2009. május 6., szerda

A Böszme apja egy csomó dolgot csinált, amiről a világ sose fog megemlékezni, pedig a javára válna neki. A világnak, annak.
Egyszer sikerült olyan bort csinálnia, ami állagra tisztára olyan volt, mint az étolaj, ízre pedig mint az ecet. Amikor kiderült, hogy nem akárminő bort fejlesztett ki, híre ment. Aztán a név is rajt' maradt, hogy étolaj.
Az állagtól és íztől eltekintve nagyon hatékony bor volt. Ezt ő mondta így a saját borára, maga a termelő. Lehet, hogy nem finom és szarul csúszik az ember torkán, de hatékony.
A Böszme apjának a haverja 3 háznyira lakott, vele jártak rá a pincére. Ha a normál bort itták, 5 perc alatt ért haza, ha az étolajat, akkor 5 óra alatt, mondjuk ebből effektíve csak 1 óra volt olyan nemű mozgás, amit haladásnak lehetett nevezni, a fennmaradó 4 óra árokparton történő alfatudattal, illetve villanyoszlop körül bemutatott szabadgyakorlattal telt.
A Böszme apjának az étolaját ezért nem csak azok a néprétegek szerették, akiknek a nap nagyobbik részében a szájuk előtt számottevő muslicafelhők köröztek, hanem a radikális absztinensek is kedvelték az étolaj okozta, a fogyasztóikon megmutatkozó képi hatások miatt. A Vihonyák néni még egyszer hokedlit is hozott ki az utcára, letelepedett az árnyékba, hogy úgy tudja megnézni, hogyan megy haza a Tréznik Pityu 50 méteren. Egyébként a Tréznik Pityu szervezete valahogy úgy lehetett, hogy az étolaj kihasználhatott valami biológiai biztonsági rést, mert azt, hogy mire képes az étolaj, az rajta nyilvánult meg a maga valójában.
A Böszme apja ezért el is kezdett gondolkodni azon, hogyan lehetne reprodukálni a lokális népszerűsége miatt is erősen fogyatkozó nedűt, és járt az agya, hogy milyen leértékelt mosószerrel mosta a prést, meg ilyenek. Járt a vegyesboltos nyakára, hogy van-e még abból a bolgár mosószerből, mert megvolt győződve, hogy a titok kulcsa nem lehet más. Aztán jött bolgár mosószer és be is készletezett belőle, és a következő szüretnél mindent ugyanúgy csinált, de nem lett étolaj belőle. Savanykásnak savanykás volt, de semmi, a Tréznik úgy itta, mint a vizet, a felesége meg csak nézett, hogy híradóra mondig otthon van és szidja az Ipper Pált, hogy kommenista. Az étolajos hordónak sokáig nem volt szabad a közelébe se menni, félbehagyott világmegváltásként szabadott csak tekinteni rá. A Vihonyák néni rá következő nyáron meghalt. Az utolsó étolajcseppeket akkor itatta meg a fiával, aztán hazavitte. Azóta nincsen étolaj sehol a világban. A Böszme apja aztán megbékélt vele, mondogatta, biztos így kell ennek lennie. Meg még azt is mondta, hogy az élet a maga teljességében a legszebb dolog a világon, ámbár neki van az a sejtése, hogy csak az utolsó 5 perc az, ami belőle igazán érdemre méltó. És hogy ő azért nem veszi le éjjel sem a karórát, mert sose tudni, mikor van az az 5 perc, őt nem lepheti meg már semmi.  Alighanem a Böszme apja a Tréznik 5 perceire gondolt ehelyt, hogy olyan jó volna, ha néha, de nem csak egyszer az életben 5 órányira tudna hatalmasodni minden kicsiség, ami egy ilyen csöpp falura rá tudott, és ennek okán rá is szokott telepedni.

2009. május 5., kedd

Előbb utóbb minden szomódi búcsúban eljött az az idő, hogy néhány férfi erős lett. Nem jobban és nem kevésbé, mint egyébként, csak rossz időpontban, rossz helyszínen. És akkor mindig ott termett a Böszme. Ezek még a pszeudoboldog 80-as évek voltak, akkor még nem az ország volt böszme kompletten, hanem az országnak volt egy egyetlen Böszméje, de még az az ország csak nem is tudott róla.
Böszme gyakorlatilag Robin Hood és Rocky keveréke, a robinhudságát a nemes eszmék iránti elkötelezettsége adta, a rokiság az inkább a problémás élethelyzeteknek a kevésbé szofisztikált megoldására vonatkozik. Megjelenésre meg tisztára egy késő Rákóczi Ferenc elenyésző súlyfölösleggel, bajusz serkenésének állapotjában.
A szomódi búcsú - nem tudni, miért - az olyan volt, hogy ott csúcsosodott ki minden. A Böszme Agostyánban lakott, az volt a bázisa, onnan repült ki búcsúk idején a szomszéd falvakba. Volt egy nagy sötét barna kötött pullovere, abban járta a környéket. A szomódi búcsúban a kocsma wc-jébe invitálta a megerősödött apraja-nagyját, és hát azt sose lehet tudni, hogy mi történt, de tény, hogy az illemhelységben nem illendő dolgok történhettek, és inkább hajazott az olyankor valamiféle mészárszékre, ahol szaniter termékek töréstesztje is rendben lezajlott. Én sose értettem a Böszmét, hogy honnan van az a magabiztosság benne, hogy tudja mindazt, hogy mikor, hol és milyen fokon kell megvédeni a még védhetőt. A Böszme egyébként jámbor volt, csak a búcsúk alkalmával tört elő belőle a vágy, hogy az igazságnak a végére járjon, és annak általában egy halom 8 napon túl gyógyuló szomódi volt a vége. Mesélték egyszer, hogy úgy jött ki a kocsmából, mint ahogy egy delfin könyv borítóján volt ábrázolva Kinizsi, hogy a két hóna alatt, plusz a foga közt is egy török. A Böszmének az apja is böszme volt termetileg, csak őt nem hívták így, őt Pajszernak hívták és villanyszerelő volt, de az a fajta, hogy megvetette azokat akik nem foggal blankolták a kábelt.
Ő Aszódról települt Agostyánba. Vannak emberek, akik szeretnek A betűvel kezdődő településeken lakni, a Böszméék azok ilyenek, mert a Böszme apjának az apja az meg Alagról költözött Aszódra.
A Böszme apja mesélte, de ember nem volt a faluban, aki elhitte volna neki, hogy még amikor Aszódon lakott, '68 szilveszterén egy mávos haverjával felmásztak a vasútállomás tetejére és egy lopott neon F betűt (az áfészból) áram alá helyeztek, bekötöttek az állomás neve elé. És amikor ezt mesélte, akkor nagyon ragyogott az arca. A hosszú ó-ra vonatkozó kellemetlenkedő kérdéseket nem is hallotta meg. Aztán azt is mondta, hogy ha az apja Alagon marad, akkor sokkal könnyebb dolga lett volna. Vegyesbolt mindenhol van. Tudjátok.
Ez az egész csak onnan jutott eszembe, hogy a minap láttam egy olyat, hogy a Kínai Ruhaházat valaki átjavította Kínai Punaháznak.
Ha egy mozgalmi értelemben vett hulladék tekeri a pedált az nem környezetbarát. Az egyáltalán nem az. Az már az önfarkába harapás tipikus esete.