2013. február 27., szerda

Az életem skandináv film. Kevés a szöveg. Ami van is a kötelességeimre vagy a hiányosságaimra világít rá. Hosszú lassú snittek, szép színek, homály. Én szeretem (de én sok mindent szeretek amit szeretni egyébként nincsen is okom) , és tudom, hogy egy szuszra nem lehet ezt a filmet sokáig bírni. A nézőtér tök üres.  Belül mindig esik a hó. Az életem skandináv film. És már most megmondom, hogy itt nem lesz hepiend. Én se nézném végig, csak nekem muszáj. Én vagyok a gépész. Napjában többször is elmondom, hogy végem van.

2013. február 26., kedd

Olyan környék ez, hogy szinte lakatlan. Élet az van benne. Leginkább olyan az egész mint egy kidőlt, korhadt fa az erdőben, a háttérben szép halott vidék, fáradt hangya talpak alatt fütyül a a jólét, ropog az életigenlés poszt humusza. Meghalt dolgok összessége az alapja mindennek ami itt élet. Kétes diadal. Van hova visszavonulni a nyüveknek és vonulnak is rendre, nagy morzsákkal a hátukon, agyuk hajtotta valóságuk az egyetlen létező igazság a világ minden igaz dolgai közül. Terveznek, de isten igazából soha sem hosszútávra, mert itt minden csak ideiglenes, és nem ők tehetnek arról, hogy ez az ideiglenesség legtöbbször egy egész életre szól, vagy több generáción átívelő. Átörökítik az ideiglenességet, a valóság megértésének hiábavalóságát. Egyetlen valóság van, az, hogy nincs valóság, és ezt egy nyű fel nem érheti ésszel. Keddre itt mindig szerda jön, nem jöhet más, az ilyesmi egyszerűen kívül esne mindenen ami lehetséges, ilyen a megkötözött agyak néma csendje, ideje van itt mindennek, de legfőképp a pusztulásnak. Szabad akaratból választott itt a rabság, árucikk, olyan kapós mint a lapostévé.
Néha nagyon szeretném, ha kiderülne mindez egy laboratóriumban történik, hatalmas nagyító alatt, és valakinek vizsgálódásának tárgyát képezi, kíváncsi tudósember szomorú játéka csak, hogy csak egy nagy érthetetlen kísérlet. És ha kiderült annak aminek ki kellett derülne akkor majd megint mehet minden tovább, ahogy mennie kellett. Nagyon szeretném hinni, hogy ez csak egy rövid kis kitérő, hogy az ideiglenességek nem lehetnek állandóságok, hogy ez még nem az, csak az azzal járó szükségszerű rossz. De nem tudom hinni.

2013. február 24., vasárnap

Csikós Erzsébet

Csikós Erzsébet 1906. augusztus 28-án született Jászárokszálláson. Anyja, Mezei Viktória 22 éves korában hozta őt a világra, könnyű szülés által. Apja Csáki Lajos akit az anyakönyvvezető személyesen is ismer. Ennyi áll Papp néniről (Papnéról, Papsajtról) a születési anyakönyvi kivonatában. Hogy mi végre, és miért akkor amikor arról semmi és senki nem tesz említést, ahogy arról sem, hogy miért pont ő.
Papp néni azért született, hogy ne tudja elvégezni az elemi iskolát, hanem helyette valakinek a cselédje legyen, hogy kubikus legyen, hogy 1929-ben beleszeressen egy kubikusba, és felesége legyen a nála 15 évvel idősebb férfinak, Papp Ignácznak (szül: 1891), és hogy ugyanezt a férfit 1957-ben eltemesse, és amíg lába bírja ennek a férfinak a sírjára a háza melletti kertből virágot hordjon, vagy a sírt irreálisan sok büdöskével és árvácskával teleültesse, és nem könnyekkel  szemében, mert a kisfiúnak, aki közben a sírkőről csigaházakat szedegetett, Papp néni elmondott mindent ami a kisfiú előtt történt. A szomorú történetet egy másik kisfiúról, az árokszállási vonatállomáson, vagy a kitalált sírfeliratait, Görbe Péterék történetét, Kóczán doktor tragédiáját, a szerelmeket, a megcsalatásokat. Papnéni tehát kereken 40 év özvegységre is született, amiért ellentételezésként 28 év szerelmet/szeretést kapott, vagy ha úgy tetszik 28 év szerelemért/szeretésért 40 év özvegységgel fizetett. Ha úgy vesszük nem is olyan nagy ár,... ha úgy vesszük. Végig csinálni minden bizonnyal más.

2013. február 21., csütörtök

Nem süt be a nap, tehát nincsen ablak. Csak egy nagy száj van, ami elnyeli az embereket reggel, délután/este pedig kiköpi. Jászai Mari Élgyár, vörös csillag az még hozzávetőlegesen sincsen a homlokzaton, de valahogy a por úgy ül meg a falon (kihagyja), hogy akár lehetne is, szóval a helye az megvan, és ez bőven elég. Pedig soha nem volt ezen vörös csillag se, meg más se, csak szép emberek, szép pózokban. A szimbólumok amúgy átalakulóban vannak. Mert az is elég nagy - még ha elbaszott - szimbólum is, hogy valami nincs ott, de ott lehetne. Hogy csak helye van, de beltartalma meg semmi, nuku, niksz. Pont mint nekem.

Kéz

A kezem - úgy értem mióta elértem jelenlegi ivarérettségem fokát - tipikus munkáskéz volt, és az még most is. Kiköpött olyan mint a régi papírhúszason azé a pasasé, aki egy búzakalásszal és egy kalapáccsal feszít, míg ágyékát a szocialista erkölcs okán egy drapéria takarja. Nemtelen, holott a munka nemesít. A felsőtestem soha meg sem közelítette drapériás munkásét, hajam soha nem mutatott olyan gondozottságot mint az övé. Hasonlóságunk a kezünkkel kezdődött és ott is ért véget. Sokszor gondolom, hogy ez a pasas most is van valahol, él, lakik, miegymás, kutyagumi, de kezében már megnyert közbeszerzési szerződést és kalasnyikovot tart, a frottír ágyékkötő az meg Dzsordzsó Armáni. Hogy semmi nem változik, csak a kűlcsíny.

A kéz az alig változik, a kéz az eleve el van rendelve, belé van oltva, hogy mit kell csinálnia, és általában csinálja is. Ha mást csinál az ember egy kézzel amire ki van találva annak soha nincs jó vége, a kudarc borítékolható, ha az illető kéz borítékolásra van tervezve. A kéz kezet mos, meg dolgozik szépen, ahogy a csillag megy. Semmivel nem kell törődnie a tulajdonosának. A kéz tudja mit csinál.

Volt egy kocsma a salakos mellett, és volt is valami száma, és hogy az Áfészé. Oda járt mindenki a téglagyárból akinek néminemű hajlama  volt az alkoholizmusra. Na azt Húszasnak hívták a vendégek és nem a száma miatt, mert az 3 jegyű volt. Húszasnak azért hívták, mert húsz forintból ott vidámmá lehetett tenni, vagy ha vidámmá nem is, de semmilyenné az egész világot. Mindezt elég rövid időn belül és olcsón. A Húszas emiatt mindig tömve volt, olyat tudott nyújtani amit akkor más semmi. A Húszas olyasmi lehetett akkor mint most az olyan televízió adók amelyek naphosszat teleshop hirdetéseket nyomatnak, és ahogy nézi az ember és nem érti és nem is akarja érteni. Nincs borzadás, nincs megfejtésre váró titok, csak langyos nyál a szájszegletben és a hétköznapok köde a szem előtt. Az egész Húszas olyan volt nekem mint egy kézmúzeum. A kezek megrepedezett pergamenek, rá van írva minden ami történt, és az is ami történni fog. Záróra előtt a vendégek a plafonon egy pontot bámultak már félrészegen, vagy a vibráló neon bűvölte el őket, vagy keresték azt aki teleírta az ő kezüket. Többször össze is szólalkoztak, hogy tán Isten lehet az, míg mások Parti Nagy Lajosra gyanakodtak, ugyanis alulról nagyon nehezen volt mindez megállapítható. Csak a szakáll volt biztos, de az frankóig menően.

A kezem el van fáradva. Ott kezdődik el minden elfáradás, a kézben, a kéz az ősforrása, onnan terjed el az egész testben a vérárammal, befészkeli magát könyökbe, alhasba, agyba. A szomorúság a fáradtság ágyasa. Ettől olyan szomorú a könyököm, az alhasam, az agyam.

2013. február 16., szombat

Sic transit gloria punci

Egy pénztárosnő vonzalmával mit kezdjen az ember, ha nem pusziért csak puszedliért küzdi magát  holtig? A kedvenc ingem az látlelet, pörkölt szaft van a szív felett, és jó pap vagyok a boltig. Sic transit gloria punci. Így múlik el a pinák dicsősége.

Kupleráj

Ez a lakás egy kupleráj, bármit tehetek úgyse fáj, úgy ahogy másik lakások fájtak. Ebből a lakásból kiveszett a főbérlői szeretet, és kiveszett még annyi de annyi minden. Ebben a városban odavan, minden aminek nyoma van, és odavan az is ami végső soron nincsen. Odavan anya és apa, és Erzsike néni illata meg a többiek, akik soha nem is voltak. Az én fajtám az fajtalan, nekem a jószerencse is balra van, élőkkel ütik agyon az időt a holtak.

2013. február 15., péntek

Erős elhatározás

Erős elhatározásból azt álmodni, hogy szüntelen csörög a telefonom. És nem fel venni. Azt se megnézni, hogy ki telefonál. Fontosnak lenni, hogy fontos fajsúlyos dolgokkal kelljen törődnöm, de nem akarni fontosnak lenni. És reggelre kimerültnek lenni mert egész éjjel csak azzal telt, hogy fontos telefonokat bonyolítottam. Egész éjjel csak a fantomcsörgések. Reggel az arcom sematikus lenyomata ott marad a párnán. Nem akartam lenni, de voltam. Erős elhatározásból.

2013. február 13., szerda

Ha valaki eleddig azt hitte, hogy nem lehet Wittgenstein-él tömörebben az tévedett.


1.   Az emberek buták, erőszakosak és ostobák


1.1 Magyar ember evés közben nem beszél


A leírható világ

Ahogy van az egyik és van a másik, és hogy ennek értelme mi volna? - kérdezte az elefántot a bolha. De az elefánt okos volt, ravasz fickó és azt mondta; mi már régóta egymásból vagyunk csinálva, és...
A bolhának nem volt türelme hozzá, hogy e mondat végét kivárja. (Le kellett mennie kutyába)

2013. február 12., kedd

Amikor az állandó ismétlődések okozta mérhetetlen unalomérzetem összetalálkozik a változásokra való képtelenségemmel, hát az nem lányregény. Minden más az.

2013. február 11., hétfő

A hentespult az egészen zavarba ejtő. Színigaz, a böllérek mögé ki vannak függesztve a jószágok metszeti képei, de engem az egész inkább egy óvodásoknak készült burda szabásmintára emlékeztet. Egy Dörmögö Dömötör húshagyó keddi mellékletére.
Aztán nem is hiszem hogy a dolgok - így szaggatott vonallal elválasztva - ilyen élesen különülnek el egymástól. Amit ezek az ábrák tanítanak, ez egészen bizonyos hogy lehetetlen. Az állati részek elnevezései szintúgy. (marha vádli vs. marhalábszár) Mosolyognak rám a hideg húsok, alvadnak köröttem a szakkifejezések. Egy korgó gyomorrá egyszerűsödöm amíg tart ez és elmegy magamtól az étvágyam. Az éhséget felváltja a részvét és a félelem. Önzés persze mindez, attól való rettegés, hogy hátha mégis igazuk van és tényleg minden olyan egyszerű, hogy véső soron megemészthetetlen. Hogy én is és bárki/bármi más is lerajzolható ilyen módon, és szaggatott vonalakkal felszabdalható hideg és élettelen objektum, életbizonyíték valóságágyon. Létlelet. Keserűségérzet, citrommal a szájban, dolce vita mellékízzel. A hentespult előtt, mögött, közte, benne, fölötte, alatta, előtte, utána mindenki halott hús csak. Bizarr, világon kívüli világ az egész, ahol mindig az éhség győz, ahol mindenki más csak vesztes. A világon nincs egyetlen dolog sem amit meg ne lehetne enni, de alig akad valami ami megérthető anélkül, hogy fel ne kellene zabálni.

*Egyszer gyerekként álmodtam egy henteseset. A Béke téri hatósági húsboltban ki volt akasztva a húskampóra nagyapám egyik lába. Fekete nadrágban, mamuszban lógott a sötétkék csempe előtt. Reggel el akartam mondani anyámnak mindent, de nem találtam a módját.*

2013. február 9., szombat

A lőtéri kutya esete velem

Általában a munka miatt későn és fáradtan érek haza. Üresnek érzem a fejem, a lelkem - ha van - és minden más egyebet is üresnek amit egy ilyen magamfajtának lehet.

Meggyőződésem, hogy a fizikai fáradtságnak létezik olyan foka és minősége ami hasonlóságot mutat a halállal.

Van bennem félsz azt illetően, hogy ez nem csak egy átmeneti valami, hanem örökre szól. Hogy elveszítek olyan képességeket és készségeket amik bennem laktak, és kiköltöznek sorra belőlem és már soha nem jönnek soha vissza. Hogy egy üres, az egykor elég lakható ház egy elhagyott viskóvá lesz, ha már nem most is az, csak az önáltatás nem engedi mindezt látnom.

A tévé talán jó mentsvár lehetne, de hónapok óta be sem kapcsoltam, azt sem tudom, hogy éppen most kire kell mérgesnek lenni és miért. Kiiratkoztam minden olyan tudásból ami alapja a modern kori emberi életnek.

Amikor haza érek, akkor azt érzem, hogy egy éve mentem el itthonról, és olyankor elszomorodom, hogy így telik majd el az életem. Folyamatos távollétben. Azt is gondolom, hogy nem ilyen sorsot érdemelnék, aztán meg azt, hogy a sorsoknak azoknak semmi közük az érdemekhez. Rossz érzések fognak el, ha a holnap reggelekre gondolok. Nagyon utálok korán kelni, de ez társadalmi kontextusban a lőtéri kutyát nem érdekli. A kelés az mindig macera, bár már jobban megy mint régen. Mindig pocsék koránkelő voltam. Naponta 3 órával maradok adósa magamnak. 10 nap alatt több mint egy nappal élek többet, mint amennyit szeretnék.


Amikor már ébren vagyok, húzom az időt, azzal áltatom magam, hogy lenne merszem azt mondani, hogy most volt elég, én ezt tovább nem csinálom, elegem volt, tessék a kedves emberiségnek ezentúl nélkülem boldogulnia.
Aztán gyáván és szánalmasan mégis elindulok. Van amikor gyalog, ha nem túl jó az idő inkább busszal. Én amikor legutóbb életvitel szerűen ebben a városban éltem akkor szerettem gyalogolni. Most nem szeretek, és nem tudom eldönteni, hogy azért nem, mert a végcél a szememben teljesen rám erőltetett kényszer, értelmetlen feladat, vagy mert elmúlt belőlem az, hogy menni, és nem gondolni arra, hogy megyek. Mert most minden lépésnél csak arra tudok gondolni, hogy én most megyek, és nem jár semmi gondolat a fejemben, vagy ha mégis előtolakodna valami, arról hamarosan bebizonyosodik, hogy hülyeség. Túl könnyen győzöm meg magam, meg van a magamhoz való eszem.

A dolgok itt már azelőtt hülyeségek, hogy megszületnének. Mindezt egy városra fogom ahol élek, a városra, ahol már nem ismerek jóformán senkit, nem ismerősek az épületek, nincsenek megjegyezhető repedések a járdán, nincsenek a záporok után említésre méltó kedvenc pocsolyáim, ahol hónapok telnek úgy, hogy valakivel szót váltanék. Ez a város nekem nem otthonom, erre  városra gondol mindenki amikor azt mondom; megyek haza.

Az esték azok rosszak, nagyok és nehezek. Olyan súlyúak, mint eddig még esték sosem voltak, a tél is mintha egy örökké valóság óta tartana. Van úgy, hogy az egész nap egy folyamatos este, olyankor nagyon rossz lehet nekem, de igyekszem nem tudomást venni róla, ami a fáradtság miatt nem is esik különösebben nehezemre.
Ha mégis sikerül valamire gondolnom az vagy valami olyasmi ami már nem lesz soha - halott dolgok összessége. Amikor becsukom a szemem, akkor halott vagyok. Szeretek aludni. Szeretem az egykor szépnek hitt rútságokat, bennem összeomló, igaznak hitt logikai rendszereket. Fáj, de szeretem. Tehát nem a fájdalmat szeretem, de fájdalommal jár mindaz ami fontos.

Öregnek érzem magam. Olyannak aki már képtelen megváltoztatni a sorsát, aki felett eljárt az idő, és nem igazán hagyott semmi nyomot maga után. Semmi nem változott az által, hogy mindezt leírta, nem lett semmi sem jobb, semmi sem rosszabb.


Az étkezés az meglehetősen rendszertelen, viszont egyhangú. Nem nagyon tudok főzni, de mióta itt élek, rá vagyok szorítva, és voltak a részemről kísérletek, melyekből az egyetlen értékelhető tapasztalat mindössze annyi, hogy engem borzasztóan untat a főzés, súlyosbítva azzal, hogy a végeredmény legtöbbször értékelhetetlen ízeket tartalmaz, és szinte ehetetlen.

Boltba járni utálok, egyrészt az emberek miatt, másrészt pedig azért mert én is ember vagyok, és képes vagyok olyan szánalmasnak látni magamat mint bárki mást amikor a kosaramba pakolok bizonyos szép és színes dolgokat amikről képes vagyok magammal elhitetni, hogy számomra szükségesek. Talán emiatt nem szoktam éhes lenni, vagy az éhséget elodázni, és amikor éhes leszek akkor sem tudom megmondani, hogy mit ennék. Az evés nyűg, szükséges rossz, a kémia és az ösztönök összeesküvése. Sajnálom, hogy így van, mert emlékszem még arra, hogy enni borzasztóan jó, bár enni régen sem szerettem egyedül. Ha eszek gusztustalanul falok, mert már olyan sokáig húztam az evést, hogy az éhség mértéke ezt teszi szükségessé, valamint időspórolás, letudása a kötelező dolognak.

Sokat gondolok anyára, apára, rájuk és arra is, hogy mit szólnának, ha most látnának. Ha tudnák a gondolataimat, tisztában lennének az érzéseimmel, biztos még egyszer meghalnának belé.

Megöl ez a város.

2013. február 8., péntek

Példamondat a freeblog nem rendeltetésszerű használatára:


Kimondhatatlanul üres vagyok - mondta a kapitány a vitorlának, vagy a vitorla a kapitánynak.