2014. október 19., vasárnap

Kitalálok én mindenfélét, hogy ne lássák meg rajtam a közös bánatjainkat, amit enyémnek hisznek és emiatt mindazt látni neheztelnek. (Én se örülnék neki a helyükben) Azt mondják, hogy szedjem össze magam, de azt nem hogy mi végre, azt nem, meg hát micsoda hülye felszínesség ilyet mondani, hogy szedd össze magad. Csak annyi derül ki belőle, hogy semmit sem értenek. De nem tudom nekik elmondani, mert én sem értem, csak élem és érzem. Ez semmire nem mentség. Csak akaráson túli világ, racionalitást nélkülöző mint általában minden érzet vagy érzés. Az érzés van csak, a tárgya nem létezik. Ami volt az nem volt és nem is lesz már soha, minden viszonylagos, de már nincsen viszonyítani, ez utolsó égitestek is lepotyogtak az égről, már csak ti vagytok itt, már csak én vagyok. Világűrben lebegés, távolodó holdkomp, évezredekig tartó, utolsó pillanat utáni pillanat. Kitölt, szétfeszít. És tényleg kitalálok mindenfélét, képet is és az írást és dallamot, maskarába öltöztetem a dolgokat, igyekszek mindent gondosan eltakarni, néha itt-ott egy logikai lóláb megengedett. Egytől egyig szar minden amit csinálok, nincsenek kétségeim és nem is ezért van rá szükségem, hogy valamik legyenek, az indokoltnál azt hiszem ez nem is zavar jobban, csak annyira amennyire embert zavarhat az hogy selejt. Nem is lehet más hiszen a túlélést szolgálja itt minden, a folyamatos késésben maradásomat, de megmaradásomat, a múlt időbe tételemet, az meg nem olyan, hogy az ember gondol egyet, hogy nem is. Az nem ilyen. Jégideg aggyal talán. Én magam képtelen vagyok rá, és távolságtartóan csodálom mindazt aki képes az ilyesmire. Nem olyan csodálat, hogy olyan szeretnék lenni, semmi szín alatt nem lennék olyan, mert még a jelenleginél is jobban gyűlölném mindazt ami vagyok, de van vonzása a könnyűségnek.
Amikor elkezdtem ezt akkor azt hittem tudom, hogy mit fogok írni, juszt se tudtam, de ez nem olyan nagy veszteség. Arról halvány fingom sem volt hogy miként fogom befejezni, de most egy darabig nem akarok írni. Elment a kedvem írni és elment a kedvem magamtól. Ha magamtól akkor pedig mindentől és mindenkitől is, mert azért innen nézve akárhogy is de én vagyok az alfája ennek a nem is tudom minek, az innen nézett dolgoknak, a rám és a rajtam kívül esőeknek egyaránt. Egy darabig most semmit sem akarok.
Csak szüneteltetni magam, pihenni, nem észlelni, nem érzeni a levést, mert  az élet rohadt hosszú valami tud lenni egy olyannak mint én így arccal a porba. Tulajdonképen nem gondolom, hogy ennél több járna, vagy többet érdemelnék. Nem, semmi ilyen nincs bennem. Elmondhatatlan semmi van, arról meg felesleges locsognom, a végtelenül unalmas szövevényeimben. Könnyebb lett volna mindezt, E/2-ben írni magamnak, de az csak szarakodás. Meg aztán emlékeztetne is valakire, aki színtiszta hazugság.
Messze szeretnék járni a valóságtól.Kerítenék egy táblát a nyakamba: Életelfáradás miatt zárva.

2014. október 6., hétfő

- Szoktál álmodni?
- Néha, de akkor is csak igazit. Érted, olyat meg minek ami amúgy is van. Nem értem én már magamat. Olyankor mindig az lesz a vége, hogy igen nagy kár az, hogy néhány emberrel akikhez közöm volt valaha most is ugyanazon a bolygón kell osztoznom. És most ne gondold, hogy nem mennék én innen el a francba, öt galxissal odább (úgy hiszem, hogy az már jóval kevesebb gyomor remegésre van innen), de mivel igazit álmodok jó ha egy sarokkal odább jutok és ugye azt is csak álmodva. Szóval csak így.
Nézz vissza az életedre. Mit látsz? Szánalmas, ugye? Ha mégsem látnád annak akkor bizonyos lehetsz abban, hogy már olyan jól hazudsz önmagadnak hogy azt észre sem veszed. Sőt ha igazán jól csinálod akkor amit magadról hiszel az a környezeted számára is evidencia lesz. Ez maga a túlélés, a modern kor egy lehetséges formája, büszke lehetsz magadra, megtanultad amit meg kellett tanulnod, a nagy egészhez tartozol, beavatott vagy. Már sosem érezhetsz magányt, egyedüllétet, vagy bármit amit embernek elviselni borzasztó lehet. Csakhogy te nem túlélni akartál, ha ugyan még visszaemlékszel arra, hogy akartál is valamit. Mert az akarni is túlélés. Életed elnagyolt momentumai mind pihennek most, akár a fogason felejtett esernyők, asztalon hagyott tárgyak, önmaguk kiüresedései, elidegenedve attól az időtől is amiben valósnak akartak látszani. Nézz vissza az életedre. Ködpára födte táj, szelíd gomolygás, beleszédülsz és émelyegsz, kataton tesz-vesz város lakói éppen rutinból most elidegenednek, de gyári mosolyuk és hülye meggyőződéseik széria felszerelés az arcaikon. Nézz vissza az életedre. Nem látsz ott semmit, és nincs is semmi, csak napfényben fürdő vakító délutánok, ok nélküli ölelések nyoma bőrödön, egy völgy valamikor október tájt és mindent maga alá temető idő.

2014. szeptember 30., kedd

A két ablak közt, a párkányon hanyatt fekvő bogár egy pillanatig azt hitte sikerült megállítania az időt, és bár nem így volt, de ami volt az akkor tényleg örökre szólt, ahogy azóta is. Mozdulatlan. Szépen sütött a aznap a nap, soha el nem felejtem, de hát könnyű ott ahol nincs semmi sem ami lenne új alatta. És ahogy jött a többi bogár is nézni, hogy amaz most feladta, csillogott a páncél, a fej a tor és a potroh, elvitték a még megmaradt időt amit barátjuk itt hagyott, lesz még tél, lesz még lágy tenyér, amíg az élet eltévedve a nyugvópontra ér,és üres lesz a szív és a néma száj lesz a lelkeken a daganat.
Én ilyenekkel mindig megtudtam hatni magamat.

2014. szeptember 29., hétfő

Mindent, érted, mindent ami eddig fontos történt az életedben, és az mindegy most, hogy az rossz volt-e vagy jó, de egyetlen pillanattá sűríteni és érezni, anélkül, hogy akarnád. És azt sem érteni, hogy miként lehetséges mindez. Egyszerre eggyé tenni a megtörtént időt, Garics mama kertjében döngő zöld seggű legyeket, anya mellén a heget, a sánta galambot a hajnali keleti pályaudvaron, a Laci bácsi Pannónia motorja alatt a szivárványszínű benzinfoltot, a csillogó szurkot a villanypóznán, a döglött kiskacsát a nyári konyhában, a délutánokat a Baross utcában, az estéket dózsakertben,  a borok ízét, a szanatórium felé vezető úton a hétvégi telkek kerítését, a darázsfészket a padláson, a Derítő tó jegére korcsolyával rajzolt ábrákat, a haldokló embert a Luna parkban, a termálvizes medence gőzét, a petróleum lámpa fényénél táncoló szörnyeket Papnéni szobájának a falán, a Komáromi erőd kazamatáit, a parasztházat Nógrádban, a testápoló illatát egy nem hozzám tartozó testen, a Sarokház presszó zenegépét, Boby kutyát és Tituszt az egeret, az égő akácfát a vasúti töltés mellett, Brünyi tanár úr barna köpenyét, a kergülést a mezőn, nagyanyám kitaposott szandálját amit csak temetéseken hordott, az elájulást a játszótéren, a reggeli uszoda visszhangjait, a csilléket a bányagépgyár mellett, a Vera óvónéni szuterénlakásának szagát, a molnár kalács ízét az állatkertben, a téglagyári munkásasszonyok tekintetét a Kisfüttyös kocsmában, egy messzi fürdőhelyet az őszben, a baji vadászházat éjjel, a mandulával teli kosarat az erzsébeti kamrában, anyát betegen, a cementes zsákokat Érden, a disznóröfögést a Hattyú utcában , a Déli pályaudvaron a bisztró feliratot, hogy már 20 éve nincs is ott bisztró, és a felirat mellett a kitömött madarat, a Napsugár áruház karácsonyi kirakatát,  a hatalmas darukat hajnalban Észak-Komáromban, apát betegen, a parfümök üvegcséit a piros fürdőszobában, a mozigépen a máltai keresztet, az éretlen piszke savanyúságát, a víztől kiázott kezemet, a Halászkertben a részeg bányászokat, az egyedül töltött karácsony elviselhetetlenségét, a szódagyár udvarán maguk alá pisáló szomorú lovakat, egy rövid utat Kisbérre, a lepattogzott vájlingot a kerti csap alatt, a mákos tésztát az iskolaköpeny zsebében, az álmot az óriáskerékben az óriáskerékről, az először érzett fájdalmat, az írás hiábavalóságát, a lélek megbénulását, a szemembe ragadt arcokat. És persze hajakat.



Már nem is jár az a vonat. Gazdaságtalan mellékvonalon közlekedett, kihasználatlanul. Megszüntették, már biztos felverte a síneket a gaz. Amikor utoljára ültem rajta nem tudtam, hogy az utoljára van. Ez csak utólag fáj mindig így. Ha tudtam volna azt, hogy az az utolsó út akkor is fájna, csak csináltam volna valami fészket jó előre a gyásznak.
Ősz volt vagy tavasz, már nem tudom, csak azt hogy kis vagonok voltak és látszott minden lélegzetvételünk. Olyan volt mint ha valaki szobájába léptünk volna be, köszöntek az emberek a szerelvényben. Nagyon lassú volt minden, hosszan nyúlt az út, és nagyon jó volt az a lassúság. Meleg volt a kezem. A párás vonatablakokon szétfolyt a világ éppen ránk eső része.
Aztán odataláltunk azon az idegen helyen ahova kellett, én felmentem, ő lent maradt.
Leült egy neonfényben ragyogó folyosón, olvasott, vagy csak úgy csinált, soha nem kérdeztem. De amikor visszatértem és elkezdtem beszélgetni valaki mással, egy nem kevésbé fontossal, de néha egymásra néztünk, tán el is mosolyodtunk. Egy fehér padon ült, nyakában sál volt, szép, mindig szép sálai voltak. Az volt az utolsó alkalom, hogy a szememben e két embert egy képre komponáltam.
Aztán volt sokkal később egy másik alkalom, az már tényleg ősz, végletesen az, akkor csak ő volt egyedül a szememen a látvány, nem is volt kivel közös képre tenni, mert minden meghal előbb vagy utóbb. Szőlőmagot rágcsáltunk ébredés után - azt mondják az jót tesz a prosztatának.
Fogalmam sem volt róla, hogy az az utolsó reggel.

2014. szeptember 28., vasárnap

Felébredsz egy reggelen, egy reggelen amiről nem tudod hanyadik, vagy hogy van e ezután még akár egy is, hányadszor ismétlődik újra és újra és megszólít ez valami. Azt mondja mostantól én vagyok az új életed. Jöttem, mert kellett valami a régi helyébe, az emberbe mindig kell valami, különben meghal. Néha nézlek, és olyannak tűnsz mint aki élni akar, bár nem találja indokát. A megmentőd vagyok, hogy jól érts, az új életed, az utolsó pillanatban érkeztem meg, megmentőd és felszabadítód. Körbevezetlek a lakásban. Mostantól itt fogsz élni. Láthatod, minden rád van szabva, letisztult minden, a gyűrött ágynemű, a koszos asztal, a mosogatóban álló edényhalmok mind-mind szoros viszonyban állnak a jelennel, azaz veled, és mint láthatod a belső jelenedben elfoglalt helyzeted nélkülözi a magáért való túlzásokat. A haszontalan dolgok mostantól nem akadályoznak semmiben, ennek értelmében nem leszel öröme már senkinek, sem terhe, és azzal se foglalkozz többé, hogy akárha valamit is számítanál. Saját magad kollapszusának szimbóluma, még inkább mauzóleuma leszel. Benned lesz bebalzsamozva, jövőnek szánt üzenetként a szüntelen romlás, az ember hiábavalósága. Langymeleg, folytonos egyedüllét, mások arcába ásító magány. Elszörnyűdik majd aki meglát. Szerelem sem lesz, illetve ez nem igaz. Nem lesz a szerelemnek illúziója, mert ami eddig látszott, nem volt egyéb mint önhazugságokkal való cserekereskedelem, végső soron érzelmek hazudta ösztönök, aztán a végén csak pornó helyett sztornó. Én vagyok az új életed, test lesz csak, evés, éhség, fáradtság és tompaság, tettre való képtelenség, szándéktalanság, véget nem érő szomj. A biztonság kedvért látod csináltam oda egy hurkot is, ha már minden kötél szakad, az az egy nem. És a gravitáció is marad. Jól jegyezd meg, minden az lesz ami most van. Az idő most megáll, a múlás az nem. Én vagyok az új életed, mások halálnak hívnak.

2014. szeptember 25., csütörtök

Nekem hajnal van még amikor látom őket. Nekik már inkább reggel. Egy kisbusz hozza őket az alsó közönyosztály által előszeretettel látogatott parkba melynek ékköve az ott található mocsárszagú, állag nélküli tó. Újabban Közbeszerzési futópályát is invesztáltak köré, hogy a közönyosztály el ne satnyuljék, mert hát végső soron legfőbb érték a tender. Fut is azóta boldog boldogtalan, mintha muszáj lenne. Kicsit olyanok mint az unatkozó hörcsögök a néhai aranyhalak után maradt másodfelhasználású akváriumokban. Csak forgács nincs, merthogy munka se, a fránya forgács meg ott hullik csak ahol dübörög a munka dandárja. A futásuknak iránya van, célja nem nagyon. De én nem őket figyelem, mert ha valami, akkor ők kurvára nem érdekesek. Hanem a hajnali kisbusz, az annál inkább. Közmunkások. Úgy tízen-tizenöten vannak, kiteszik őket. Olyanok mint valami menekültek akiket ott hagy az embercsempész a határon, hogy akkor ágyesz-bugyesz, isten neki fakereszt. Bambán állnak, mint akik nem tudják hol vannak és mibe keveredtek. Nők, férfiak vegyest, nagy seggű cigány asszonyok, satnya férfiak, de még olyanok akiken látszik az élet, még ha az nem is fenékig cikornya. Arcról ismerem már őket, egymást egymás előtt szégyellve halkan köszönünk. Azért gyülekeznek, hogy közönyosztály által rájuk mért büntetésüket letöltsék, azért mert élhetetlenek. Egyszerűen nem tanulnak ezek a megátalkodottak, semmit de semmit. Ha épp meghallhatnák az idők szavát bedugják a fülüket. Olyan alapvető dolgokat sem tudnak, hogyan kell mások ellenében élni, vagy hazudni mint a szél, nemhogy fantomcéget alapítani. Szóval teljesen hasznavehetetlenek. Más egyébre nem alkalmasak, mint hogy a minimálbér kétharmadáért szedjék a szemetet egy parkban. Nem akármilyen szemetet az igaz, merthogy kólás doboz nagyrészt, annak a dobozára meg az van írva hogy enjoy the life. A kollektív közöny szarkazmusa. Aztán egy szép nap a parkba szart valaki. És akkor azt találta mondani az egyik cigány asszony - pont mikor oda értem, hogy a büdös kurva anyátokat, majd meglátott engem és azt mondta bocsánat, sajnálja, hogy ilyet mondott. Váratlanul ért mindez, mondtam, hogy nem gond, én is káromkodós vagyok, pláne így reggel, szerintem a reggeli káromlás nem számít annyira, mint mondjuk főműsoridőben. Reggel szerintem még istent is ér. Meg aztán a helyében én is egyfolytában szidnék mindent, vagy a mindent is.
Néhány nap múlva reggel jött szembe egy ellenszenves alak, és az kérdezte, hogy tetszik e a park. Mondtam tetszik biztos, de nem nagyon nézegetem, erre visz hajnalban az utam, ennyi. Aztán meg hogy tiszta-e. Mondtam tiszta-tiszta. És hogy szoktam-e látni, hogy mennyien dolgoznak itt reggelente. Mondtam neki, szoktam-szoktam. És aztán meg azt, hogy illedelmesek-e. Arra is csak aháztam egyet, meg mormogtam valamit, hogy nem nagyon figyelem őket sem. És amikor mentem tovább - ő pedig következő alanya felé tartott - ahogy távolodott utána néztem akkor pont azt gondoltam amit a cigány asszony mondott azon az összeszart reggelen, de én még csak meg sem bántam. Össze van ez az ország szarva és nincs annyi kurvannya amitől ez valaha is változni fog. Csak most már valaki más helyett is szégyenkezhetek és szemükbe se szívesen nézek amikor meglátom őket reggelente, ahogy kikászálódnak a világ legszomorúbb kisbuszából ezek a szegény verebek. Csak érhetetlen szégyent érzek, nem is tudom pontosan mi miatt. Illetve tudom, csak gyáva vagyok kimondani, hogy gyáva vagyok, de hát ez ilyen. A kérdezgető embert pofán kellett volna vernem és bedobnom a tóba. És aztán üvölteni teli torokokból, hogy a büdös kurvannya. De csak káromkodok.

2014. szeptember 23., kedd

Papnéni (nekem így egybe)

A Papnéninek megszámlálhatatlanul sok története volt, de tényleg, viszont az én gyerekkorom az olyan lassan-hosszan hömpölygött, néha teljesen mozdulatlan kocsonyás anyaggá téve a ránk szabott közös időt, hogy elkerülhetetlen volt bizonyos történések újra mesélése, és ez még csak nem is volt különösebben ellenünkre. Ilyen volt, hogy Papnéni egyszer elment Budapestre. De ezt nem úgy kell érteni, hogy elment számtalanszor, felült a 424-es gőzösre és ezen utak közül volt egy ami különösképpen kalandokkal tarkított volt, akár egy otthonka. Nem, Papnéni egyetlen egyszer utazott fel Budapestre. Így mondta: fel. Utazásának indoka vásárlás volt, tárgya egy bizonyos simicipő beszerzése, amely a meleg nyári napokon kiváló szolgálatot tett a nagy hátsó kertben végzendő teendőknél, konyhakerttől lombhullásig, kényelmes viselet, nem izzad bele a láb, ugyanakkor nem is bumfordi öregasszony mamusz, pláne nem gumicsizma. (Ugyanakkor meg kell jegyezzem, mint a helyi folklórban az általános volt, az elpocsékolódott gumicsizmából nyáriasított gumipapucs neki is ott lógott a kukorica góré oldalában, mint esős idő esetén bevethető mezőgazdasági b-terv) Mert a simicipő az minden létező előnye ellenére, úgy mint: a gangon történő könnyen lerúghatság, jó moshatóság, csak hirtelen a kis boltig elszaladniság 3 dkg élesztőért, gumirozott orrkiképzés, csúszásgátló talpiság, nos mindezek dacára a csapadékos időkben nem igen lehetett hasznát venni a simicipőnek. Volt neki egy régi, az első simicipője, még Papbözsi, a lánya vette, mert belőle pesti nő lett, mindaddig amíg ott a hatalmas városban a méhébe bele nem fészkelt valami kórság és csak az hozta haza, egészen a temetőig. De minthogy semmi sem tart örökké úgy a simicipő sem. Elvásik, akár az élet. Papnéni simicipőért indult el - először és utoljára - a fővárosba. A Keleti pályaudvaron szállt le a vonatról, a Baross téren nézte a nagyvárosi cifrálkodást, a Manyikák és megannyi Manci lengeségét mígnem a tér túlodalán meglátta a Corso cipőbolt feliratot. Belépett, köszönt és köszöntek neki, és a nyitány a mit adhatok a néninek kereskedelmi közhellyel ért el a vásárlás aktusáig. Papnéni egy cukorspárgát húzott elő az ünnepi pendelye zsebéből - mert hát Pest az Pest, oda virágos nájlon hacuka dukál - és azt mondta, egy ekkora simicipőt kérek. Az eladó fiatal lánytól még soha senki nem kért simicipőt, azt se tudta mi az. Hívta a mindenkori Terikét, majd az Gizikét, Pirit, és kitudja még kiket, hogy oldanák meg a rejtélyt. Pappnéni nagy pontos leírást adott vágyának tárgyáról, minek után a személyzet előtt világossá vált, hogy a nevezett lábbeli egy tornacipő. "Jajj, hát miért nem ezt tetszett mondani a néninek, hogy tornacipő, hát olyan, hogy simicipő nincsen" - és kacagtak, és Papnéni is nevetett velük, és valahányszor ehhez a részhez ért a történeten is nevetett, és akkor már én is nevettem, hogy ő ennyire nem tudja, hogy milyen a városi élet. De aztán megvette a sors által neki szánt simicipőt. Barna szövet volt, az orra.kicsit világosabb, de szintén barna, nagyon erős gumiszaga volt és 38-as, 21 Ft+ a jóérzés, ahogy kell. Ebben a típusú cipőben szorongta át több nemzedék, köztük az enyém is a 60-as évektől a 80-as évekig a torna, későbbiekben testnevelés órákat, de Papnéni nem ezekhez a nemzedékekhez tartozott, ez neki munkacipője volt, répát egyelni, mákot vágni, szilvalekvárt főzni csak ebben lehetett, ha már nem hozhat többet a Papbözsi, a lekvár az nem vár.
Mindez ma jutott eszembe, míg egy vonaton ülve tartottam ából-bébe, és ha agyonütnének sem tudnám, hogy miért teszem, mert sem áról sem béről nincsenek még csak felszínes fogalmaim sem, de azért van hogy nem bánom, ha legalább néha egyre inkább halott agyam tektonikus lemezei ilyeneket gyűrnek a felszínre. Mert azért azt hiszem, hogy nem véletlen ez, hogy pont most, pont ezt, pont így elküldte az agyam nekem.
 Vagyok én úgy, hogy gondolok egyet és szeretnék egy simicipőt magamnak, nagy és tágas helyekre járok érte, folyamodok, aztán kiderül, hogy jobb esetben nem is hallottak ilyesmiről, rosszabb esetben rámondják, hogy ilyesmi nem létezik, nincsen. De én  nem tudok nevetni amikor ehhez a részhez érek, és nincs is kinek elmondani. Azt meg már meg sem próbálom megértetni, hogy végső soron a simicipő mit is jelent. Azt csak érzem, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egyre erősebben.

2014. szeptember 22., hétfő

A lépés hiábavalóságának az érzése, honnan is máshonnan, mindig a lábból indul el utolsó útjára. Vádlitájt keletkezik, ha szükségét érzem a pontos helymeghatározásnak. Egyébként nem érzem. Semmit sem érzek. A fent említett érzés gyomorban komor ábrázatot ölt, emlékgőzben pácolódik, majd mindezt a mindenkori zsigerek küldik fel az általában nagy és olykor okos fejbe, ami az érzésre való képtelenségében mindezt adatszemétté nyilvánítja. Cseppet sem ünnepélyesen. A lélek perisztaltikája.
A láb tudja, hogy minden egyes út az utolsó. Csak én nem tudom. És más se tudja. Nincs megoldás. Lélek van és szüntelen okádás, léleklatrina. Píszendláb.

2014. szeptember 21., vasárnap

Mindig az arcukba szerettem bele, és mindig a lelkükből szerettem ki.

Rákos sejt vagyok, felzabálom érdeklődésem tárgyát.

2014. szeptember 19., péntek


Semmi sem változik (alig)

Van úgy, hogy leülök egy helyre és eltelik egy évtized (vagy több). Van úgy, hogy azt érzem, hogy pont az az évtized telik el amihez közöm lehetett volna (vagy nem). Ugyanakkor tudom, hogy valójában semmihez nincs és nem is lehet közöm (alig). És olyankor azt érzem, és maga az érzés elég gyomorból jövő ám, ahhoz mindenképpen hogy eltudjam képzelni; tulajdonképpen nem is vagyok (félig). Sem fizikailag, sem metafizikailag, sem teátrálisan, sem neutrálisan, de leginkább általában véve, közönségesen nem (allegro triviál). Ezt némileg  cáfolni látszik az a tény, hogy a mail-fiókom meg van, és bizonyos érdekcsoportoknak szemmel láthatóan fontos lenne, hogy ólinkluzíve fehérek legyenek a fogaim, a hajam kevésbé lenne korpás, a péniszem mérete számottevő növekedést mutatna. Szóval, hogy akarhatják, valakinek ennyire a javát annak aki már ennyire nincsen (tudatlanok). Nem kell erőlködnöm, jön az érzés, jó mélyről, mióta nekem már se erőm, se kedvem a gondolkodáshoz, elvégzi ezt hentesmunkát helyettem a gyomrom, küldi az érzést. Még nem hányás ez, csak öklendezés, annak is hitvány. Tudom magamtól is. És amikor felébredek egy évtized után akkor elkezdek terveket szőni (hátha). Finom vékony szálakat, szemet gyönyörködtetőek, akárhonnan is nézem, azok (vakon). Rám tekeredik az egész, megbolyhosít, bebábozódom újra (utoljára). Vár egy következő évtized (nem). A helyzet azt hiszem úgy áll, hogy már réges-rég halott vagyok, csak nem vettem észre idejekorán, elhinni pedig az ilyesmit átkozottul nehéz. (Átkozottul)

2014. szeptember 8., hétfő

Nem is ember, nem is állat, csak közöny, jéghideg dühömtől mentes az utálat, ami belém költözött a tavaszon, homlokomat egy ablaküvegéhez szorítottam, bizonyosságot keresve, ujjam remegett az évszakravaszon, néztem ahogy egyetlen estében múlik el az összes többi este, elképzeltem, hogyan rándul a teste. És el is múlt minden, nem ezerszer, hanem folyton, de a múlt sem a régi, úgy múlik csak, hogy közben itt marad összedőlt várnak, vagy lábnyomnak, egy távoli holdon. Agyamban sok halott szó - és ki tudja még mennyi minden - szép rendben elhevert, volt hogy mindez meghatott, a csatatéren vonagló létigék, feltételes jövők teteme. És minden kijelentő mondat húsába kérdőjel fúródott, mintha csak én, aki még kívülről hús, de belül már léleknek hiánya csak. Hús a homlok is, pihen az ablak üvegén,  nézem ahogy vacognak, hülyék de mégis élnek, hajlatát mellüknek, nyakuknak, ahogy szerelmet egy másikra szó nélkül elcserélnek.
Csiga vagyok, elköltöztem magamból, házamról hiszik azt, hogy az én magam vagyok.
Igen tisztelt emberek (a továbbiakban: csőd, tömeg), foglalják el helyeiket síróvályúiknál, önöknek csináltuk, európai szabvány. Ne kéressék magukat, ne tegyenek úgy mintha, a zokogásuk volna az élet mocskos abroszán a retinára ragadó minta. Legyenek szívesek belezokogni végre, hogy összevissza sírunk, annak - jól értsék meg - egyszer és mindenkorra vége. Kérem legyenek gondosak, ne potyogjon a java mellé, engedjenek, hagy tomboljon az önökben alvó   állat, nem is sejtenék, hogy mekkora kincs most a bánat.
Gondolnom kéne egy megindítóan szépre, egy anyajegyre, valami régi nőnek a mellén, különben nem lesz itt semmi, sem írás, sem sírás, csak nemlét.

2014. szeptember 6., szombat

Nem halott még, de alszik minden, sárgás, esti villanyfényben az eszméletlenek okot találnak önmaguknak, hogy így félig is létezzenek. Egy utolsó lábrándulás az álom jötte előtt, vagy ahogy krémet ken az arcra a kéz, az agyban múló nyomai régi mosolyoknak, csak koszos tányérban pihenő tegnapi kés. Az asztalon morzsa, már nem tudni ki kinek a sorsa, holnapra hagyni mai éhségeket, nem lenni voltnak, és nem annak lenni ami lehet. Évmilliókat lesni szemhéj mögött, el nem készülő film előzetesét, arcot kézbe eltemetni, és várni hogy ezer év folyjon végig arcon,tudni azt mit mások tudnak, sírni, félni, félúton megállni magányni. Lehet, hogy élek, de én már örökké alszom.

2014. szeptember 1., hétfő

Hangyák hamva, sáskák vére, fejemben fekete levegő, felhabzó idő, halálba érve, az egyetlen lehet ő ami még lehető. Annyit ittam, hogy keresztbe nézek, de ne nincsen ott isten, se földi mézek, csak tompa semmi, vagy annak hiánya, valaki fia, vagy valaki lánya. Elviselem, viselem magam.

2014. augusztus 30., szombat

A világ dolgaiból már semmit sem értek, nem fűz már semmihez elképzelt remény - pedig másoknak van belőle temérdek - és nem tárulnak szét asszonytérdek, ha azt mondom: hát látod, ez vagyok én. Idegen vagyok, olykor magam idegenje, gyengének túlságosan is erős, erősnek pedig gyenge. Valahol máshol kellene idegennek lennem, nem rágódni semmiféle moston, az időt is sisteregni hagyni , amíg minden megsül magától roston.
Éjjelente hason fekszem, szívemmel koptatom tehát a kanapét, aztán megfordulok hanyatt, valami még rémlik, hogy így illik sírni a kárpátok alatt, és hajnalig hajtogathatom a magamét. Egy ideje a mellkasomban, fröccsöntött műanyag dobban, de hanyatt fektemben még dacozik, slágfertig, és van, hogy elszáll egész dózsakertig, persze vissza jön hamar, mivel nincs
már neki ott semmi  dolga, és ha visszaér mellkasbörtönébe e szolga, szusszan egyet és a gazdatestbe belemar. Csak úgy kellene idegennek lenni és nem régi emlékeket egyedül csendesen okádni felülve hajnalban az ágyon, hogy már semmiben ne tegyek kárt, megtanulni tudni, elfelejteni felejteni, mást és magamban azt ami nagyon fájt. Nincs itt már semmi ami ne lett volna százszor, szép, rossz, ahogy tüdőben ki-be jár a levegő, úgy tűnik el minden, az én, az ő, a mi. Ennek így nem sok értelme van, tán értelme sincs kimondani.

2014. augusztus 22., péntek

Én olyannak érzem magam, mint aki nincsen, csak a kezem van, ahogy pihen egy kilincsen, de csukva van az ajtó. Minden ajtó. Mert csak egy van. És hülyén érzem magam egy állomáson, mert nem valóm ő, csak egy látomásom. És mennyi, de mennyi dolog itt maradt, és persze kint is, de ha mondanám is azt mások csak leintik, mint kevésbé fontosat, de én persze érzem, hogy semmi sincsen rendben, plusz még hogy vérzem. Játéknak mindez szörnyű, valóságnak meg selejt, aztán lehet üvöltenem kellene annak aki elejt, hogy térj észre, vedd észre. A minden az most mindegy, ez most azon túl van, csak élek elvadultan, szívre megvakultan. És üvöltöm annak, annak aki elejt, hogy mostantól a minden is csak selejt.

2014. augusztus 16., szombat

Üresnek érezni magam úgy, hogy minden nap magamban érezhetni valami olyannak a jelenlétét, ami nincsen, csak némi vörös haj és némi test, önmaga hiánya lélek, magát sem ismerő szándék. És, ahogy ez a valami amikor semmi gondolat nem jár bennem, akkor csak úgy odajön, mintha én valami olyasmi volnék ahova érdemes lenne menni. Sem alfája, sem origója nem vagyok senkinek, semminek. Holott a valami olyan, hogy háttal megy előre és semmi fénykör nincs fölötte pátoszból, de ha nagyon akartam, hát odaláttam, hogy legalább az legyen ebben a magam általi nagy ürességben. Öltöztetgettem a semmit, aztán a végén rólam derül ki, hogy a levetett kabátja is én vagyok a nagy mindenségnek. Persze mondanám én, hogy nem ér, hogy így aztán nem lehet, hogy az üresség az aztán nem tréfadolog egyáltalán, máskor meg mondanám mosolyogva, hogy azt nézd, milyen szép is, de olyankor mindig sírásra áll a szám. Mert mostanra minden szép elfogyott, felfalták, kiették belőlem és még csak jól sem tudtak lakni vele.

2014. augusztus 9., szombat

Halott vagyok és könnyed, és mind utánam jönnek, a lehetett volna meg ilyenek, és a bezárt orvosi ügyelet, a hazug szajha meg a kalapos, a sorsom is ami fapados, a házak, a rétek, a kertek, az ágyak, ahol durvák dúrok, és a mollok se lágyak. Nincs is mit vesztenem, újra kell tévesztenem.

2014. augusztus 5., kedd

Fogalmuk sincs mi lakik bennem. Fogalmam sincs mi lakik bennük. Nem is igen kérdezik, nem is igen kérdezem, de ha kérdeznék se tudnám elmondani, ha kérdezném őket sem érteném. Érezni se könnyű, nemhogy elmondani. Csak hellóznak, én meg visszahellózok, elhellózgatunk, megyünk tovább mint aki jól végezte dolgát, nem kell itt semmit se nagy dobra verni semmit, hisz minden olyan kicsivé zsugorodott, minden amit még életnek lehet nevezni egyáltalán. Az éhség - és mindegy az, hogy milyen nemű - a csendet szereti csak, olyan a természete. Ha mégis sorskérdések jönnek szóba , persze elviccelem, persze elviccelik, anélkül, hogy akarnám, hogy akarnák, zsigerből jön, minden olyan komikusan komolyan vehetetlen. Sem azt nem lehet már komolyan venni, hogy helló, sem azt hogy itt önmagán kívül bárkit is érdekelne bármi. Mérgezett kútjai vagyunk egymásnak, fele részt szomj, fele részt szomorúság. Isa.

2014. augusztus 4., hétfő

Minden ember életében vannak rétek. Az enyémben is, nem lajstromozom és számolom őket, megjelölődnek maguktól, és ha igen akkor maradnak, de nem különösebben marasztalom vagy küldöm el őket. Bennem a réteknek nagy fokú szabadsága van és még csak ki sem kellett vívniuk.
Az első rétem nem is volt rét, csak én láttam annak mert annak akartam. Takaros kis füves rész volt csak, mindenki más csak köznek hívta, a régebbiek, a sírós hangú öregasszonyok csak gyepűnek. Az idő tájt nagy kövér csirkék kaparásztak rajta, akiknek életük elmúltával teteme mellé nem írták rá piros filctollal egy papírtálcára a hentes boltban, hogy biotyúk. Ezeket a tyúkokat próbáltuk mi rendre szoktatni nagyapámmal, megregulázni őket, hogy a szárny az nem minden, és hát tényleg nem az. Ezt előbb, de inkább csak utóbb mindenki belátja, lehet az baromfi vagy akár angyal. Ezen a réten ahogy a nap ereszkedett le Kasza Juszti vakítóan fehér házára szép súroló fényt engedett, azt jó sokáig lehetett nézni, a vályog  tapasztásának hibáin jól esett ott felejteni a szemet míg elvonult  a szárnytalan délután.
A második rétem az már rendes rét volt, igaz gondozatlan, de elég nagy ahhoz, hogy rétnek nevezni ne legyen fellengzés. Olyan nagy volt, hogy minden népünnepély ott zajlott, még a vándor cirkuszok is ott tanyáztak le. Amikor elköltöztek nem maradt más utánuk mint egy fűrészpor kör, azon lehetett még néhány napig körbeszaladgálni és nyeríteni mint a lovak, vagy az otthagyott szemetekben kikeresni a hasznosat. Sokkal később - amikor már nem járt oda se cirkusz, se búcsú - megfogtam ugyanezen a réten egy nő mellét, és eszembe jutott a fűrészpor és a kergülés benne és arra gondoltam, hogy mindegy mit csinálok, a fűrészporban futás és mellet fogni ugyanaz.
És még volt sok rét ezeken kívül, és volt az utolsó is, mert bizonyos, hogy több rét már nem fér el bennem, megteltem réttel, torkig. Az utolsó rét urbánus rét volt, erek, terek, csövek, nő sírt keservesen a fűben ülve, mondhatni cirkuszolt, hogy nem kellene elmennem sehova, mert neki még ha momentán nincs is, de bőven lehetnek még szárnyai. Aztán megcsókoltam és tyúkká változott. Úgy van azóta is.

2014. július 24., csütörtök

Van úgy, hogy úgy hal meg az ember, hogy csak ő maga veszi észre, mert míg mások a mellkas légritmusára figyelnek és magukat csinálják készre, és próbálják ügyesen nem szívni mellre, ha lecserélik őket egy jobb modellre, belém mosolyognak embernek szabva, felegyenesedve, azt mondják szeretnek, de csak azért, hogy ne vegyem észre, hogy a szívük milyen ferde. (Tudják is ezek mit jelent amikor arcukat nézem és megsejtem szemükben a nekem szánt végtelent) És hogy senki voltam-e mindig is, vagy éppenség azzá tettek azok akiktől én már félni sem tudok, azt én már soha meg nem tudhatom, csak ölelkezve kapaszkodik egymásba az engem alkotó sok halott atom. Felkészülnek mindenre, boldogságra, vészre, de amikor meghalok, azt már csak én veszem észre.

2014. június 30., hétfő

Kis életük van, de nagy az önérzetük, álmodban is elárulnak és te örökké alszol, hát vigyázz jól, ne kezdj velük.

2014. június 28., szombat

Sós kútba, kerék alá, az isten se tudja hogy még hová, csak annyi biztos hogy odatesznek, semmi sem szent már ezeknek. Így szeretnek meg úgy szeretnek, azt se tudják mit jelenthet amikor már szív se lát, mert végtelenül ostobák. Szeretgetnek, büntetgetnek, semmi sem szent már ezeknek.

2014. június 27., péntek

Anya gyereke szeretnék lenni, olyannak lenni amilyen vagyok, kicsinek és jelentéktelennek. Azt szeretném hogy utazzunk. Vonaton utazzunk. Egy olyan vonaton ami soha nem áll meg. Egy olyan vonat amiről nem lehet leszállni, képtelenség. Amivel a célba érés lehetetlen. Anya szép lenne, én pedig életunt aranyos kölyök. Anya az út során ostoba emberekkel beszélgetne ostobaságokról, én pedig az összes ostoba beszédet megjegyezném, az apró gesztusokig menőkig. Olyan lenen az agyam mint egy kamera. Olyan lenne az agyam mint egy mikrofon. Anyának meg semmi más dolga nem lenne minthogy szép legyen és ostoba 
emberekkel ostobaságokról beszélgessen. Szóval csak ne egy negyedik emeleti lakásban üljek, olyanban ahonnan elmenni, elmenekülni sem lehet. Hanem utazni, valaki olyannal aki szeret.

(Főhős azt suttogja nekem most épp, hogy az a vonat már elment)
Ültem egy nyomorult pályaudvaron, a nagy magyar nyárban, és azt hittem egy pillanatra, vagy tán többre, hogy ilyen szép délutánban volna jó nem lenni, ha lehet hát mindörökre. Persze mindent szét zizált a máv meg a gépzaj, míg a peronon szemügyre vettem az egykor volt két csajt, mert bár momentán más kúrja e nőket, de én valamelyest még számon tartom őket, nem mintha az én számon múlnának a dolgok, de úgy látom mindenik maga szerint boldog. Aztán már haza értem, köszöntem magamnak, levettem  nehéz vértem és elhevertem, ilyenkor az ágyam egy szép ravatal, és csak várom hogy eljön majd értem és keblére ölel az elmúlásügyi hivatal.

2014. június 3., kedd

Látod kicsi főhősöm mi lett velünk, állunk csak itt a mába jól beszorulva, pedig az hittük majd sütkérezünk, még mielőtt vak egünk végleg beborulna. Magunknak szánt könnyeinket is rég elsírták már mások, koponyánkban szomorú semmi lüktet, az elmenések, a maradások. A napunk árnyékot ragyog és mire ránk zuhan ez az este, a tükörben szemembe nézel és azt mondod elvagyunk veszve.

2014. június 2., hétfő

Egy borospoharat kezemben tartani. Sárga lámpafényben vizsgálni egy arcot. Elmosolyodni. (elvétem, hisz itt minden már csak sírás) A korlátnak támaszodva az eget nézni, ahogy a nagy lomha felhők nem vesznek semmiről tudomást. Ajtókat nézni, otthonok bejáratát. Hunyorítva esti lámpafénybe nézni, felidézni a gyerekkort. Nem tudni. Nem akarni tudni. Sejteni. Kettőre zárni az ajtót. Jól lakni valaki illatával. Fülig szerelmesnek lenni. Megoldani azt a talányt, hogy a fülig szerelem az az ember talpától vagy fejtetőtől van fülig. Vetett ágyna bújni. Egy szobát világnak hinni. A szánalmat szeretetnek. Magamat másnak. Jószagúnak lenni. Magamon túlinak lenni. Jónak lenni. Megfelelőnek lenni. Még egyszer kéményseprőnek lenni farsangi bálon. Elájulni. Álomban mindenre késznek lenni. Egy hahó-t hallani. Fejer ölbe hajtani. Félni. Felébredni. Fájni. Aztán csak észrevétlenül befele sírni. Talptól számítva fülig sírni magam. Nem lenni.

2014. május 24., szombat

Felnőtt vagyok, komoly vagyok, szívben füstöt gomolygatok. Gyerek leszek, odaveszek, elengedem a szívemet. Gomolyogjon, felhők alatt, bánkódjon csak, hogy kiszakadt. Azt sem tudom mivé legyek, honnanból hovába megyek. Felnőtt vagyok, szívem vagyok, bennem szívem űrje ragyog. Felnőtt szívem, komolyságom, rég megutált gomolygásom. Felnőtt vagyok, komoly vagyok, füstre szívnek kávét hozok.

2014. május 22., csütörtök

Egyszer egy szép este, mint ez a mai is, egy üres lakásban lettem bizonyítéka magának a lakás ürességének. Nem is lakás volt az, inkább csak négy fal és rajta tető, hogy ne fázzak és álmomban meg ne támadjanak a haramiák. Szóval valami lakásféle mégis, ahova lakni jár az ilyen mint én, meg nem lenni, asztalomhoz leültetni főhőst, borozni és mélázni óra szám azon, hogy voltunk e otthon valaha. Nőkre gondolni akik már régesrég mások női, de tisztán emlékezni illatukra, körmük formájára, szájuk ívére, melyet hogy hogynem minden szándékunk és igyekezetünk ellenére a legtöbbször csak lefelé biggyedésre tudtunk bírni, talán ha néha másra. Mert mi főhőssel nagyon jól tudjuk kezdetünktől fogva, hogy jót akarunk, csak nem találjuk a módját a jónak. Mindezt kezdetünktől tudjuk. Végzetünk meg ahogy a dolgok állnak, úgy néz ki hogy nem lesz, vagy nem olyan amilyet eltervezni volt szándékunk. Annyiszor haltunk mi már különféle rendű dolgokba bele, hogy elfogyott minden életünk. Pedig úgy van ám, hogy egyszer, jó lenne már haza érni. Tudjuk mi azt, hogy az út is fontos, hisz nem vagyunk mi buták, de hogy mindig csak út legyen az mégse járja. Estére mindig elszomorodunk, olyan szomorúak leszünk mint a halvány szobafényben porosodó varródobozok. Ledőlünk ágyainkra, kinevezzük őket halálosnak. Testünk a testamentumunk, semmi több, nem marad túl sok utánunk, ha már nem leszünk azok akik vagyunk.
Ha belevásunk erkély korlátnak támaszkodva jóízűen párnázzuk ki mindenünket illatos dohányfüsttel. Távolban kutyák neszeznek, alig ér idáig a hangjuk. Erről Nene jut eszünkbe, ahogy este megyek vele a moziból, kutyák ugatnak, és Nene úgy beszél mintha csak énekelne, mondatainak nem csak jelentése van, dallama is. Ha haza érünk dunnába fog temetni és én a kezemet fogom méregetni az utcáról beszűrődő semmi kis lámpafényben, és azt gondolom milyen szép formás kis kezem van. Másnap eljön majd Görbe Béla bácsi, akinek rettentő nagy bajusza van, annál már csak a kalapja nagyobb. Amúgy meg kiköpött Bihari János. Öreg mint az országút, öregen született, nagy bajusszal, nagy kalapban, ő sírós elhaló hangon beszél, mint általában faluhelyen az idős férfiak. Elhallgatnak a kutyák, kialszik a cigarettánk, estére elszomorodunk, megszépülünk. Főhős a fal felé fordul, de elalvás előtt még azt gondolja; ami velünk történik az nem lehet igaz. Ezt én már rég óta tudom. Aztán alszunk reggel pedig mindig fáradtan ébredünk, mert egész éjjel mást se csinálunk ágyainkon elheverve, csak menekültünk, mentünk haza. De hát eddig még sose értünk oda, még addig se ahol megtudták volna mondani, hogy az hol van, hogy van e egyáltalán.

2014. május 12., hétfő

Talán meg kellene őrülni, itt hagyni ezt a világot amiben félig vagyok már csak jelen, csak testemmel, holnapig sem elég izmaimmal, mert minden érzékem már szanaszét gurult tulajdon létezésem hiábavalóságában. Már minden elmúlt ami elmúlhatott, most azon a sor, hogy az múljék el ami sose volt. Így rágják át rajtam keresztül magukat minden hétköznapi dolgaitok, igazságaitok. Hogy érzékenységem túl megy-e minden határon, ugyan ki mondja meg, ki bizonyítja, hogy a szanatórium felé vezető út jegén, tán 4 éve volt e meglátni okom valaki arcát aki nincsen és bízni abban, hogy talán lehet. Vagy hogy 30 éve halott nagyanyám hangját hiába őrzöm, mint ahogy cigaretta füstöt fújni az orromból egy teraszon, nézve ahogy ráolvad a tájra a délután. Talán csak meg kellene őrülni, nem okosan, nem kiszámítva minden lehetőséget, hanem csak hagyni mindent, hogy engem is hagyjanak már mindenek. Szeretni annyi mint félni. Ki is állíthatná az ellenkezőjét bizonyosan?

2014. május 11., vasárnap

Én vagyok az utolsó hely ezen a földön, ahol elviselhetetlenül bár, de jól érzem magam, megtanultam, hogy milyen könnyű itt a semmi, és akkor fáj a legjobban ha van.

2014. május 4., vasárnap

Mélázni testek természetén, nem tudni ki ő és azt sem ki én, míg idáig elér a kéj szaga, jön a leghosszabb éjszaka.

2014. április 28., hétfő

Mondjuk ott kezdődik, hogy alapból a dunának kellene menni. A probléma viszont az, hogy a duna túl messze van. Az ember míg odaér féluton meggondolja magát. Vagy valami apróság eltereli a figyelmét. Egy patak, teszem azt.Valamint a duna nem hegy, szóval olyan cselvetés, hogy mondjuk én lennék Mohammed nem tartozik a számbavehető megoldások halmazába.
Így aztán ebből soha se lesz áradás, se ömlés. Csak ömlengés, de abból meg mindig csak a baj van. Vagy még az marad, hogy közelebb kell költözni a dunához. Mert a legtöbb dologgal az a baj, hogy soha nem esik kézre, és nem ott van ahol lennie kéne. De ezt elmondtam már párszor, mégha konkrétan nem is én, mert akkor pont nem ott voltam ahol kellett volna, hanem valahol félúton.

2014. április 23., szerda

Milyen sok mindenről lemondtam és hány dolog mondott le már rólam, már mennék odébb az ég alól , és a föld is menne már alólam.
Beteltem. Nem vagyok vaskos, nehezen emészthető könyv, se színes magazin. Csak egy irkafüzet, önkéz írta, tele, torkig. Sok ákom-bákom, piros aláhúzások és hullámos vonalak. Kérdőjelek, melyek nem tudni mire kíváncsiak igazán. Elfogyott minden hely. Írni nincs miért, radírozni nincs kinek. Ez már így fog maradni. Teleírva befejezetlen. Át és átlapozom újra. Fejemet csóválom, pézsmitálok, cöccögök. Ez nem egy film, aminek a végére ki van írva hogy VÉGE. Itt nem lehet észre venni a végét, itt egyszerűen csak minden abba marad, és akkor az lesz kinevezve végnek. Ó mindenható közmegegyezés. És akkor az a vége, a tudomásul vétele a tarthatatlannak. Mint ahogy most is. Mint ahogy ez is. Ne jöjjön senki. Nem megyek sehova. Nem biztos, hogy pont így. Utolsó sorok. Kifolyt rá a bor, egymást tépő lapok, hullámzó textúrák, el van minden mosódva. De leginkább én.

2014. április 16., szerda

Balérzet

Életem érdemi szakasza véget ért, már csak olyan halált kellene halni ami nem kérdez, de megért, vagy csak mindent le kéne szarni

Egyszer, még régen volt egy nőm. Nem egy konkrét és nevesíthetõ nőm, hanem úgy általában. Nőm. Azt hiszem ezen a tájékon így mondják. Agyafúrt egy népség ez itt a peremvidéken, de ezt használják arra az állapotra amikor pinával cicomázzák az ivarérettek a bennük rég eltévedt semmit. Hogy a nőm, és hogy a nőm így meg úgy, véletlenül se sok ismeretlenes problémahalmaz. Réshalmaz. Nos ennek az általános nőnek az esze és a mellei mérete hasonlított az anyjáéra, magunk közt szólva ez utóbbit mondhatnám előnyének. Ez a nő, mint általában, egy napon, és mint az még általábban lenni szokott a napszakszenzitív kapcsolatokban, délután, szörnyűt beszélni elébem állt; hogy fel is út meg le is. Itt, nekem.
Itt, ahova rendes út se vezet, se le, se fel, se sehogy sehova. Nekem, akinek egyfolytában jajjdemegvagyokérkezve érzésem van.
Ez a gesztusa sokáig bántott, hiszen önmagam befejezetlenségének és befejezhetetlenségének ő szolgáltatta alfáját, omegáját, meg aztán úgy szopott mint a veszedelem. Magunk közt szólva inkább ez utóbbit mondhatnám előnyének.

2014. április 15., kedd

Bennem most minden rendbe van, felejtve minden tejfogam, úgy élek ahogy jó sokan, nem rágom, emésztem magam. Nem rágom, emésztem magam, biztosom rég bizonytalan, jó lenne meghatódni tán, másnak már úgyse mondanám. Másnak már úgyse mondanám, gondolni szoktam néha rám. Gondolni szoktam néha rám, egyfajta furcsa léha rém, ily módon lopózok mögém, aztán kimondom végre; én, gondolni szoktam néha rám. Másnak már úgyse mondanám.

Néha furcsa hangulatban

Olykor halottnak érzem magam, és nem úgy hogy kevésbé létezőnek, akinek nincsen se kedve se mersze a kezét a sors fogaskerekeivel összeolajozni, hanem ténylegesen halottnak. Sok esetben ilyenkor azt mondom magamnak; látod most te aztán ténylegesen halott vagy, baszod alássan. Az esetek zömében,  a magam általi beszédbe elegyedés megtörténtét követő pillanatok véletlenszerű valamelyikében az általam jónak ítélt mértékben meghatódom. De soha sem könnyekig. Odáig én már nem merészkedem. Szikkadt szemmel kezdek el ilyenkor hiányozni magamnak. Ténylegesen.

2014. április 10., csütörtök

Tónak alján hal áll gyáván
Mereng mélán halálvágyán
"Nem vagyok csak étel én"

És úszik át néma életén

2014. március 1., szombat

Meghallgatni ezredszer, elmondani ezredszer is. Megérteni, felfogni, rendszerbe foglalni. Oda nem illő dolgokkal hozakodni elő. Nem érteni, nem felfogni. Belekezdeni a következő ezerbe, Nem érteni, nem felfogni. A változás ostobaságára és annak képtelenségének tudatára ébredni. Megérteni, nem elfogadni. Nem tudni elfogadni. Nem elfogadni tudni. Úgy tekinteni másra mint önmagát jelenteni is alkalmatlan alapanyagra. Formálható masszára. Az anyag orrára vetni. Hallgatni, semmibe taszítani. Megszólalni tettleg. Racionálni. Érzelemni. Magánnyal büntetni, észérveket egymásra sorakoztatni. Sírfelirat. Visszacsinálhatatlanságaitokért.
Fonák Lajos, Fancsal Béla és Szabó Tádé, Feszesné is, a Jolika. Mocsárnok lombos temetője, a sorsodi vasútállomás ködbe vesző varjúzajos képe, a kifényesedett bőr bicikli nyereg, a szatyorban haldokló ponty, a fogadó amiben soha nem aludt senki. Ha nem vigyázok elég jól előbb-utóbb még történik velük valami. Most jól elvannak ott ahol vannak, a meg nem születettségben, nem is sejtik, nem sejthetik, hogy mennyi hiány van abban a világban minek létezéséről ők nem is tudnak, és hogy milyen remek tömítőanyagai is lehetnek régen megutált hajszálrepedéseinkben. És hogy milyen veszélyes részemről az elcsábulás az számukra tán sose derül ki.

2014. február 27., csütörtök

Nem nagyon szoktam én érezni a szívdobbanásaimat, hogy pontosítsak, az említett belső szervem (semmi eufemizmus) eddigi meglétének puszta feltételezése is a saját irányomba érzett mérhetetlen elfogultságnak és a vaksi jóindulatnak tudható be. Így volt ez eddig. Néhány hete kezdődött, kisebb kopogásokkal, neszezésekkel, minek után a gazdatest nem tulajdonítva különösebb jelentőséget a kis zajok idővel bágyadt, ugyanakkor közepesen dühödt dörömböléssé változtak, amit zakatolásnak nevezni azonban már eufemizmus lenne. Csak olyan zajok mint amikor valami menni készül, a kabát anyagának suhogása, kulcscsomó zörgése, kilincs zaja, vagy csak sóhaj és minden egyéb ami az ilyen szívjátékoknak elégséges kellékei lehetnek, ha ugyan. És lehetne itt és most kétségbe esnem, hogy ugyan milyen érveket sorakoztathatnék, milyen tényeket kellene kazlakba hordanom, hogy maradásra bírjam, de honnan is lehetnék abban biztos, hogy akad még bennem elvégzetlen dolga.
Mert mi van - és ez bennem régóta erős sejtelem - ha az élet nem a halálig tart, mert nem tarthat, hiszen a világ csak a maga tökéletlenségében értelmezhető. Mert nem mindig tarthat, nincs mindig egyről a kettőre. És ez biztos nem általános, mert van akinek pont addig tart, nanoszekundumra pontosan, és afelől sem lehet kétség, az is létezik, hogy valakinek hosszan belenyúlik az élete a halálába. Csak az nem mindegy amikor elmegy a szív, hogy utána az üres mellkasba mi költözik bele, hogy költözik-e egyáltalán valami. Hívhatjuk mindezt romlásnak, valójában csak válaszreakció, pörsenés, allergiás tünet, melynek okait mindenki vérmérséklete szerint magyarázza. Akinek nincs szíve az természetszerűen meglehetősen hűvösen. Nem fogják észrevenni rajtam, sose veszik és külsőleg nem is lesz rajtam semmi szembetűnő változás, minden játssza csak amit játszania kell. Csak a mellkasomban gyűlik majd az idegen anyag, és ha szerencsém van akkor a levegőnél is könnyebb lesz, légnemű könnyűség és elrepít.


Amit írtam leírtam, és amit leírtam az ami. Nincs rejtvény, nincs talány, nincsenek benne szimbólumok, nincsenek benne behelyettesítésre váró szereplők, életmegfejtési állandók, lélekemelő képletek, csak hús, és van az úgy hogy az ember egy olyan testrészéről ír amiről azt se tudja létezik-e még vagy sem.

2014. február 25., kedd

Megette a fene. Penetráns. Ez mondogatja nekem főhős, vagy én a főhősnek már nem is tudom/tudja. És hogy pfhü, hangutánzólag üreset köpve all inclusive az ürességbe. Szeretem/szereti azt mondani hogy penetráns, mert az azt jelenti ahogy hangzik. Semmi fakszni, nem ápol s eltakar, csak maga a pőre jelentés. Arra mondtam/mondta mindezt, hogy találtam/talált 160 forintos táblás csokit, és hónap végén a legfőbb vezérelv  tápérték, ezt vallom én, ezt vallja főhős. Csokira cigi, lehet nem szeretni/szeretnie, ennek van ilyen tájt reneszánsza. Tetszettünk volna forradalmat csinálni. Amikor nincs mit enni akkor mit egyen főhős, mit egyek én, tán emésszük önmagunkat, az még se járja. Azon túl, hogy szemrehányó tekintetünket a stelázsira vetni, figyelmünket részlegesen elaltatólag, az igen, vagy hátra fele élni, az igen, feltételesen nem lenni, még az is igen, de az önemésztés mindezért, nos az sehogy se. Öntorkán akadva minden. Attól csak még üresebb lesz a gyomor, és a lélek helyére is belé költözik evidenciának a nyomor. Mi végre? Ilyenkor ezt kérdezzük én meg a főhős, noha csak önmagunktól, hozzánk mérten félszegen. A válaszra számos, a saját elgondolásunknál is több alternatívánk van, és bár ne lenne, de mindegyik lesújtó. Csepegtetnénk mi a bánatunkat, permeteznénk bele a kibaszott spleent a világba, hogy csak lenyelni ne keljen, de nem igen van rá igény az életigenlő ragadozók akol melegében , hát visszanyeljük ilyen irányú tartalmainkat akár a tél végén a slejmet. Aztán kitavaszodik, és mire a bánat dühvé változik, olyankor már nincs apelláta, záporozik le az égből istenverése dühünk, esik kel olyankor a zélet. És olyankor van nagy riadalom, ha ugyan van, jön is a bölcs tanácsadók kara, nemzedékeik legjobbja, hogy hát mit akarok én, mit akar a főhős. Van munka, van fedél, hogy nézni is tereh. Csak hogy aki mondja annak majdnem mindig tejszínhab csillog a szája szegletén, így helyezve e szörnyű helyzetet az irónia sodójába, osztályellentétig hatóan. Mert én már már nem vagyok kíváncsi a tejszínhabos szájakra, mert ahol  a tejhab megtelepszik, megülhetik ott kérem a szar is. Mondja főhős, és kórusban én is. És úgy teszünk mint akik nem látták a tejszínhabot, szemle sütünk, így vagyunk nevelve. Már annyira megkedveltük a félszeműek birodalmát, hogy nem esik nehezünkre a vakság tettetése. És már látjuk az alagutat a tápláléklánc alján. Mondják a tejszínes szájúak, azon túl van a fény, csak ki kell bírni. De hogy az a mi fényünk lenne, enyém és főhősé, arra nem szolgált még senki sem -tejszínen innen és tejszínen túl - elégséges bizonyítékkal.
Ott egye meg a rosseb, mondja bennünk a látens fényevő és a fal felé fordulunk, hátha kicsorog a falrepedésből még lusta gyantaként némi álom.

2014. február 19., szerda

Én már csak úgy gondolok a semmire, mint rég nem látott rokonra, ahogy tulajdon létezésemre is mint zokon vehető adalékanyagra. És az mindennek a teteje, hogy mindennek én vagyok az alja.
Már nem írunk egymásnak én és a semmi, már nem telefonálunk, semmi sms, csak jó messziről elgondolom mint lehet most és ha van is viszonyom vele, hogy lehet hogy közöm meg semmi. Minden számítás szerint a világnak apró darabokra kellett volna hullania, de a világ az kevély, bár sekélye mély. A semmi otthona csak lenni is képtelen belső világ, a táj pedig nem más mint lágy nyakhajlatok, dombok és végül pinák. A semmi már olyan, hogy nem lesz belőle lesz, méginkább nem lehetett volna, mert a semmi az arisztokrata és az élet pedig a szolga.

Egyszer Albertfalván félrészegen voltam csak egy egészen rövid ideig egész, de annak már évtizede van, csak ide kéri most magát minden csip-csup dolog én meg hagyom már magam. Most meg kinyílik egy ajtó és én kilépek, egy helyre ahol csak egy város van, és az van ahogy ez a város körbevesz, benne a semmi szorít, fojtogat, de jelenlét az rohadtul nincsen, se ajtón történő bekopogás. Csak a semmi van a torkomhoz bogozva, se istenem, se hazám, sehol se volna jó nekem, vagy talán ott sem igazán.

2014. február 12., szerda

- Azt ismered, hogy Á szóba egyeledik, vagyis elegyedik Bé-vel?
 köszönöm neki, hogy volt olyan szíves

Nyista Hungarorum

Az én népem (fogalmazás)
Az én népem a magyar. Az én népem nem mindig ott lakott ahol most lakik. Levédiából jött, ami most már  innen nézve borzasztó messze van, de még azért az óperencián innen. A magyarok egész pontosan az Etel közéből valók. Minden magyar embert Emese szült, az első fiát transzcendens állapotjában, pont álmában, ezért aztán Álmos nevet adta neki. A magyar gyerekeket, a világ más gyerekeivel ellentétben, nem a gólya, hanem a turul madár hozza, aki egy sólyom vagy egy héja.
Az én népem - a magyar - sportszerető, szenvedélyes nép, de az én népem akkori szomszédai is (kazárok, besenyők, stb) mind sportszerető, szenvedélyes népek voltak. Gyakoriak voltak a világbajnokságok, konföderációs kupák, melyekre a népem a hátrafelé nyilazás szakágban gyakorta benevezett, ám infrastrukturális okok miatt sokszor, de legalább is az előzetes várokozásokhoz képest többször alulmaradt. Az én népem büszke és szorgalmas nép, ennek értelmében Etelközben sorra nőttek ki a hátra felé nyilazásra alkalmas létesítmények, sportarénák, stadionok. Az én népem - a magyar - ezután néhány esztendő leforgása alatt minden lehető bajnokságot megnyert, Ázsiában, a világon, végül a marson. Hanem ennek az volt az ára, hogy mindenhol stadionok voltak, alig volt hova lépni, hiába a fű kövér. Ekkor leült a népem - a magyar - hogy gondolkodjon, de elaludt ami végső soron nem baj mert felébredve is arra jutott mint álmában, hogy másik, úgynevezett  új hazát keresnek, ahol több stadion elfér, nincsen a tőszomszédságban köcsög besenyő, és az ottani, majdani új szomszédainkat is le tudjuk hátra fele nyilazni a nemzetközi ligákban. Szó szót követett, majd elindultak a Pannon tengerbe. Az én népemnek - a magyarnak - csavaros az észjárása, és mielőtt útnak eredtek volna elmentek, biztos ami biztos egy önkéntes véradásra. Mire odaértek addigra az a nagy tenger mázlijukra kiszáradt, csak némi avar maradt az alján. Ebből kitetszik, hogy az én népem - a magyar - nem kétéltű, valamint szerencsés alkat a klímaváltozásokat tekintve. A héja formájú madár aki a népemet a kiszáradt pannon tengerig kalauzolta elbánt az avarral. Az én népem a letelepedést követően szövetségi kapitányt is választott, akit királynak hívott és szent volt, de ez utóbbiról ő maga mit sem tudott, mert azt nem mondták meg neki. A királyról arról állítólag igen. Ez a király annyira szerette a hazáját, hogy a jobb kezét is odaadta érte. Az én népem - a magyar - ennek a királynak köszönhetően egy új anyára is szert tett, akinek a neve Mária volt, de róla kiderült, hogy nem is a magyar volt az első fia, mert volt egy másik is, és róla meg kiderült idő közben ez az, de legfőképp, hogy nem magyar. Az én népem - a magyar - kényes ha pedigrére kerül a sor.
Az én népem - a magyar - olyannyira lojális, hogy 1526-ban, nyilvánvaló hadi és stratégia fölénye ellenére győzni hagyta a nagyhatalmi törekvésiben akkor még amatőr ligában játszó török hordákat. Az én népemnek - a magyarnak - a történelem hajnalán legendásan rossz úszók voltak a királyai, vízipólózni, kajakozni viszont egyáltalán nem is tudtak. Ezért inkább ha az időjárási viszonyok kedvezőek voltak a jég hátán választották őket.
Az én népemnek - a magyarnak - három igazsága is van, ezért aztán soha nem tudja, hogy melyik szolgáljon számára önigazodási pontként.
főhősnek rengeteg élete van, képtelen számon tartani őket, úgy van velük mint más a ruhával, az egyiket leveszi magáról de egy másikat már rögtön magára is öltött. Vannak kedvenc életei, nem azért mert annyira szeretni tudná ezeket, de valahogy kedvesek a szívének. Már amennyiben egy olyan életéből szemléli a többi életet amiben mellkasában nem fröccsöntött műanyagszív dobog.

Van az élete amiben egy piros lámpa világít a homlokán, ami ha kigyullad azt jelenti, ne érj hozzám ne ülj mellém, ne szólj hozzám, és van aki ennek ellenére mégis érinti őt, mellé ül és szól, szóval állhatatos, nos arról főhős tudja, hogy bizonyosan dolguk van egymással. A lámpa ma már nem működik, hisz régi élete az, kiégett az izzó, vagy az akku merült le, de ma már nem tudja eldönteni Főhös, ha valaki szól, mellé ül, érint, az a lámpával is megtette-e volna.

Számon tartja még azt az életét amikor hajnalokon valami járműre száll, legyen az busz, vonat vagy úgynevezett melós barkas, és ezekben félálomig emeli fel magát a hajnali közöny jellegzetes szagú melegében, közben nagyon erősen arra gondol hogy soha ne érjenek oda, arra a gyűlölt helyre ahova mindig menni kell. A vonat, a busz, a melós barkas - mondjuk Tokod altárónál mindig lerohad és mindenki úgy tesz mintha ez először történt volna meg, pedig minden nap ez van, már ki tudja mióta. Zaklatott férfiak ugrálnak ki járművekből, így tisztelegnek tulajdon létezésük előtt, elemlámpákkal világítanak bele a rozsdaszagú de olajos gépszívekbe és tekergetik a nyakukat, hozzáértően cöccögnek, újra élnek. Főhös alszik bent a mindenkori melegben és tudja hogy mindjárt, mint eddig mindannyiszor meg kell tolni, kezdődik a nekifeszülés dicstelensége, a mozdulatlanság szisztematikus leigázása, és csörömpölve összetörik ilyenkor az égbolton az idő, hogy szilánkokra hullva szét terüljön a földön a Tokod altárói vegyesbolt előtt. A főhősön nincsen cipő, mert az út alatt azt félálmában már az indulás után jól leálmodta magáról. Az jármű pedig nem indul sehogy, az idő lábuk alatt széttörve, főhős meztéláb, ott maradnak amíg világ a világ, hogy holnap valami másolatuk újra elinduljon ugyanoda, és elakadjon ott ahol már számtalanszor elakadt. Így másolódik főhős egyik élete a másikra.

Aztán még van az az élete amiben nő van, az a nő van aki nincsen. Aki egy másik életben már egyébként mellé ült a piros lámpa ellenére, de hát kiderült róla, hogy fényérzékeny, mit lehet tenni. Persze, most hogy kihunyt már a lámpa mindez édesmindegy.

Van még az az élete is amikor a születése után rögtön mély álomba zuhant, és 79 év múlva ébredt fel, mindössze egy meghalásnyi időre. Nem voltak utolsó szavai.

És van még az az élete is amikor egy helyben ül, hol egy padon, valami téren, hol rosszul világított kocsmákban, hol moziban, hol temetőben, hol emlékezete által megjelölt kivételezett helyeken, és mosolyog, és ha megkérdezem mosolygása okairól nem tud számot adni.

Végül van az az élet, ami nincsen. Nem képletesen vagy szimbolikusan nincsen hanem ténylegesen, benne minden csak fakó álom és üres káprázat és ebben az életben főhős nagyanyjának ablaka történetesen és valóságosan egy lombos temetőre néz. Ez az élet annyira nincsen, hogy csak nemlétezőkkel való viszony fér el benne. Egy út a szanatóriumba egy jó szagú nővel. Egy távoli fürdőhely, ahol úgy lehet mindent szeretni ahogy van. Aztán olyan csend amibe ember csak belehalni tudna, de mivel ez az élet nem élet így nem is lehet halál a vége.

2014. január 8., szerda

Ez én vagyok és állomás,
látomás ez nem vitás,
és hova lett a sok
rendbe szedett toilet
Én most tényleg úgy érzem és kérem bocsássátok meg (még ha tévedés is), hogy nem igen kellek ide, és ahogy kinéz már nem leszek sehol sem hiányzó puzzle darab azon a képen ahol az a borzasztóan szép, megejtő szánszet a szíven pettingként egy kicsit csámcsog, de aztán rászánja magát és belemar.
Az alkoholmeleg beszél belőlem.

2014. január 7., kedd

egykétháés

||: Fel kel hatkor
főzi  kávét
nincsen cukor
na még ez is
le ül géphez
nézni semmit
most  majd hátha

időt elbasz
aztán rohan
jegyet venni
hosszú a sor
most lekési
"kösz hogy megvárt"
szalad a táj
ablak koszos
menetjegyet!
köszi viszlát
heló-heló
jössz egy cigi?
aztán kávé?
jössz egy cigi?
merre vagytok?
megcsináltad?
persze-persze
ez így nem jó
én is látom
és ha amúgy
nekem mindegy
jössz egy cigi?
főzzé' kávét
jössz vagy maradsz?
mingyá', mennyé'
úgy se arra
piros hetes
állomásra
ötös peron
megin' késik
nincs ülőhely
másfél óra
város halott
utca sötét
lakás üres
csempe francba
kaja hideg
falnak beszéd
villany leó
fekvés gyorsan
holnap  korán:||




2014. január 6., hétfő

Behunyom most magamnak a szemem. Élek, és érzem is, hogy így van. Minden a legnagyobb rendben, az összes belső szervem rutinszerűen teszi a dolgát, nincs miért aggódni, mennek a dolgok a maguk útján. Meg van itt nélkülem is minden, behunyhatom
De ugye mi van, ha az élet az nem minden? Mi van akkor ha az embernek egyszer csak vége van, egyszerűen vége szakad és kész, de erről az amúgy ingatag talajon álló valóság valahogy nem szerez tudomást. A valóságnak úgyis annyi dolga van, hogy mindig másnak mutassa magát mint ami, nem pesztrálkodhat állandóan a halandók felett.
Mert amikor az embernek vége szakad - anélkül, hogy ez a szoros értelemben vett elevenségét a legcsekélyebb mértékben is érintené - minden megáll és nem csak egy pillanatra. De felesleges is firtatni, hogy mennyi időre áll meg minden, mert amikor minden áll akkor már az idő sem idő. És ilyenkor úgy, de úgy áll meg minden, hogy abba bele lehet szédülni. Leszel hirtelen az a gyerek aki okkersárga iskolatáskával a hátán átvág a Béke téren, el a könyves pavilon előtt és a Napsugár áruház mellet. A garázssoron elolvassa azt, hogy ki kibe szerelmes és az iskolához érve végig húzza a kezét annak fekete kerítésén 15 méteren keresztül, végül lenyalja tenyeréről  a sós ízű koszt és ízlik neki. És leszel az is aki mindezt végig nézi, mész a gyerek után, követed, és ott van anyád is, apád is, akik egyszerre ülnek piros fotelekben és fekszenek a halotti ágyukon. Az emberek akikkel valaha dolgom volt azok egyszerre elérhetetlenek és van mellettem mind, egy időben. Mindegyik ember olyan mint ő maga, és egyszerre olyanok amilyennek gondolom vagy látni szeretem, szerettem őket. Akik megutáltak azok mind szeretnek, akik látni sem bírnak azokkal épp kirándulni készülök. Egy hajdan lekésett vonatot utol érek, egy rossz mondatomat egy sokkalta jobbal teszem jóvá. Sírok és nevetek egyszerre ebben a kimerevített pillanatban. A dolgok egymás utániságából a dolgok egymás mellettisége lesz, és minden ami történt az időben és azon kívül is egyetlen statikus pillanattá lesz. Amikor az embernek vége szakad az érthetetlen.

2014. január 5., vasárnap

Barbados

Nem szeretek már itt élni. És olykor gyanakszom is magamra, hogy az "itt" az valamiféle kibúvó, mentség, arra nézvést,  hogy általában véve élni nem szeretek. Az ilyesmit bevallani valamire való ember átall, tehát valamire való vagyok, csakhogy a valami körvonalai valahogy sehogy sem akarnak felsejleni, homályos kontúrokban mutatják csak maguk. Távolítás az "itt", buzgó igyekezet, átlátszó mentség, és ha valaki akkor én átlátok a szitámon. De egyelőre maradjunk abban, hogy én itt nem szeretek, vagy talán nem is hogy nem is nem szeretek, inkább hogy nem tudok élni. És nem a politikai berendezkedés, sem annak tónusa miatt, mert azokról mit sem tudok, saját elhatározásból. Persze eljut hozzám is minden aktuális hőzöngés, és annak kiváltó oka, de engem - és ez most nagyon is hangsúlyozandó, hogy "itt" - egyáltalán nem érdekel. Mert a minden "itt" mi vagyunk, az is amit másban gyűlölni oly annyira szeretünk az is csak mi magunk. Magunk szemében a gerenda. Az emberek miatt nem jó itt és azért mert "itt" én is az emberek vagyok. Parázsló optimizmusom mégis felteszi a kérdést nekem, hogy vajon máshol is így kell-e, így lehet-e embernek lenni. És akkor e szent minutában máris azon kapom magam, hogy az ujjam nagy világtérképeken matat és könnyeden rábök Barbadosra (kis bökés ez az emberiségnek), és az egyetlen amit tudni lehet róla a magamfajtának, hogy kedvező klímáján túl a világ legjobb zászlaját mondhatja magáénak. És ebből következik, hogy ott biztos senki sem beszél össze-vissza, hogy amit mond annak tudja a jelentését, megbocsájtja azt amit meg kell bocsájtani, hétfőre mindig kedd jön. Hogy ott senki nem feltételezi fel rólam eleve, hogy nekem az osztályrészem volna a boldogtalanság, azt meg pláne nem, hogy célom. Kell egy hely ahol a dolgok a helyükre találnak, anélkül hogy kényszerítenék őket. Mindenkinek szüksége van egy szigetre, egy olyanra ami rajta kívül áll, igaz. Még akkor is ha képzelt, nem igazi az igaz. Mindegy az csak annyira távol legyen, hogy ne ismerjen az ember gyűlölt önmagára. Mindezt tudni rettentő nehéz, főleg az igaziban tudomásul venni a nem igaziságot.

2014. január 4., szombat

Elvehetné valaki a szemem világát, mert én úgy el fáradtam már látni. És minden érzékemet is is kitéphetné belőlem tövestől, hogy ne kelljen éreznem, arról a kevés jóról is lemondanék. Elvehetné agyamból az összes emléket is, az összes képletesen vagy valóságosan holtat aki bennem lakik és már rég nem az aminek látom. Elvehetné a régi szeleket melyek az arcomhoz valaha is hozzá értek. Elvihetné az összes buta álmom, a lesz ez még jobb-ot, az összes hülye alaptalan reménykedést, a reggeli ébredéseimet amikor magamra eszmélek, mert nincsen ki másra. Kivehetné a hátamból a tőrt, lábamból az izomzatot, a lélegzetvétel kényszerét. Elvihetné az összes karácsonyomat amit nem kellett egyedül töltenem. Alighanem ilyesmire ember nem vállalkozna, az ördögnek meg nincsen bejelentett lakcíme. Olyan vagyok akit nem lehet minden áron szeretni és olyan akit szeretni kell.