2011. június 28., kedd

Elmenni a széléig, magamban őrzött leeséssel. Az okosok nem horanak magukban ilyet, az ő zuhanásuk teoretikus, szimbolikus, sehol egy makacs folt, sehol egy szétloccsant agyvelő, nyista csont szilánk. Az okoson kicsorbul az inteligens mosópor is. Mert az okos az mindig ad a látszatra, és ha már így van akkor látzsat is ad rá olyan gúnyát ami kizárja a leesést.
Most, hogy elgondolom, az arcom már nem olyan amilyenre emlékeztem, (és ha jól veszem észre, ezzel én vagyok csak így egyesegyedül), most, hogy emlékszem már nem akarok gondolkodni, se okosnak, se butának lenni, se erősen akarni annak akarni lenni.
Hogy őszinte legyek ki szeretnék maradni belőletek - csak néha hallani felőletek, ki szeretnék maradni a hovatartozásaitokból, a hovatovábbjaitokból, a hülye klubjaitokból, az elcseszett szappantragédiáitokból, a nekem eljátszot leeséseitekből. A műből, abból.
Az igazsággá szopogatott hazudásokból, a nyelvetek hegyén, abból. Tulajdonképpen én már magamból is  szeretnék kimaradni olykor, hisz én is a nagy egséz ki fia borja vagyok, vagy hogy. Nem is sokat veszítenék velem.
Ezt gondoltam tényleg, de most én is megállok itt a szélén, megállítom a mozdulatot, lustaságból vagy gyávaságból, most megálltam, azt akartam, hogy megálljon minden, hogy kép legyen, és legyek én a képnek a része és úgy nézzem azt ami van, hogy meggyőzhessem magam róla, hogy akár ez az egész az enyém is lehetne. Csak hát ez hazugság, és mindig rajtam kapom magam. Semmit sem lehet, egy égnek nevezett plafonban egyesülnek a falak.

Én már csak úgy nézlek benneteket, mint akinek elfogyott minden dolga, csak figyellek titeket, ahogy mentek a metró szélben, vagy épp átvágtok egy téren, és fáradtak vagytok, vagy fáradtságot színleltek és én akiből így elköltöztek a dolgok, dolgaimtól vagyok kirabolva és lehet hogy végső soron boldog. Látszik rajtam, hogy minden titkomat ideje korán kifecsegtem, attól ilyen kancsal is a kedvem, és ami hálni jár belém nem hívnám életnek, csak dolgok morzsalékának. Siettem, aztán mégis hogy lemaradtam, az voltam aki lehettem, a fű kinő alattam. A kenyeremnek hogy van-e java én azt most megtudni feladtam.

2011. június 14., kedd

Albérlethy Álmos, könyökölt az ablakpárkányon és tűnődött a Pünkösd természetén, pontosabban annak egynaposságán, nem mintha jelentősége lett volna, mert tényleg nem, hétfő ide vagy oda. Mindenesetre nem értette, hogy minek lehetett ez a nagy sietség, hogy a szentlélek áradása minden emberi számítás szerint is igénybe kellett volna vegyen egy egész évet, vagy hetet, de öt munkanapot mindenképp. Mert az ilyet azért meg kell tervezni, akinek Mária országa a lakhelye ebben nem is kételkedhet. Mert mi van akkor ha mondjuk rossz helyről, vagy sőtpláne ne adj isten rossz helyre árad az adott szentlélek aztán a világnak akkor befellegzik. Szóval, hogy az ilyet nem igazán érdemes a vakszerencsére bízni, először is hatástanulmányt kellett volna készíttetni a Megigazulási Bizottsággal, hogy kellő irányú és kellő mértékű legyen az áradás, mert történetesen mi van ha a Marson érik be annak a gyümölcse aminek itt a földi halászegylet itta a levét.
A Megigazulási Bizottság aztán kiírta volna a tendert, amit egy Dicsőítésben legalább 10 éves gyakorlattal rendelkező cég végezhetett volna el, a nyertest beperelte volna a vesztes pályázó, és akkor már rögtön jövő év karácsony lenne. És akkor most a Bibliában külön fejezetek juttnának a hátradőlésnek meg a láblógának, hogy miként a leginkább.

2011. június 6., hétfő

Most, hogy már mindenki szép lett és okos, csak én vagyok egyedül hátra, de nincsen máshoz kedvem, csak úgy lenni mint a nátha, és nincsen bennem semmi igyekezet, és nem hiszem azt, hogy hátha.

2011. június 3., péntek

Hol volt, hol nem volt, a teljes lefedettségen is túl, élt éldegélt Bók Ernő, fejét elcsavarta egy bróker nő, reszket azóta a félelemtől, már sejti, hogy a  para fáz is.

Már majdhogynem minden csak öntorkán akadva,
a gurulós bőrönd is és a mozgólépcső,
meg nincs is rá remény, hogy véletlen rálelni valami igazra,
vagy ha mégis, hát az biztosan még nem lesz a végső.
Egy elképzeltet néz mindenki a langyos gépszagú metrószélben,
aztán mire egy is felismerné magát kiderül, hogy mégsem.

2011. június 2., csütörtök

Azt játszani, hogy meg tudom állítani az időt. Meleg nyári betonon ülve, a ház előtt. Ha megállítanám valaha is az vasárnapra esne, legyen giccsesen rántott hússzagú minden ami már nem moccan többé, mert úgy akartam, hogy ne mozogjon. Csak néznék bele a betonárokba, a lustán csordogáló kommunális mosogatóvízbe. És izgulnék egy Flickéktől felénk úszó sárgarépa darab sorsa felett, hogy végleg elakad-e a Nagy néni által kiöntött kávézaccba, vagy együtt eljutnak majd mégis valahogy a Baloghék Olymposos palackjáig aztán majd ott lesz valahogy. De gyáva lennék ahhoz, hogy kivárjam, hogy ki merjem várni, és ezért mondanám inkább azt, hogy: most. És értené ezt az akinek az ilyesmit mondani kell, engedelmeskedne nekem az idő, valahol messze megállna két hatalmas fogaskerék. És minden megmerevedne, a Nagy néni kezében megállna a lavór, a Flickék kutyájának a nyelve az idők végezetéig a lepattogzott zománctányér aljában a pörköltszaftban ázna. A szomszéd bácsi sem vágná tarkón az a szép nagy baknyulat, egy karate mozdulatba merevedve várná azt ami már úgysem jön el soha. A Szalókinak a szájához már soha sem jutna el a feleses pohár, tőlem 634,2 méterre a Sarokház eszpresszóban várná azt amire nem érdemes várni már. A metlaki sem repedezne már ott tovább, a 100-as népboltban sem szikkadoznának tovább a kenyerek, nem keményednének tovább a raktárban maradt konzumszaloncukrok. Anya soha nem találná meg a gyógyszeres dobozban a polyvitaplexet, és apa is a hűtőszekrény nyitott ajtajába kapaszkodva maradna most már mindig. Én pedig csak nézném a betonárkot, és az egész hatalmas világban csak ott lenne az egyetlen mozgás, a lomha szennyvízé, nézném hogy mi lesz azzal a koszos kis főtt répa darabbal, amire azóta már cérnametéltek is tekeredtek. Így múlna el - minket magából kihagyva - a világ dicsősége.

2011. június 1., szerda

Mint konyhában a linóleum. Gránit mintás. Mintha. Olcsó alkalmi vétel, az a fajta ami attól lesz szép, hogy az ember fogszorítva akarja annak látni. Velünk együtt öregedő, preOBIkus darab. Apám széke előtt ki van kopva egy talpalatnyi rész, még nincs kilyukadva, de se minta, se koptató felület, csak üres szürkeség. Olyan mint egy lyuk amin még nem lehet leesni a Tóthékhoz, de már sejthető a betonkoszorú. Apám csinálta ezt foltot oda, 25 éven keresztül minden egyes nap.
Hány liter kávé ez a kopás, hány cipő levétel, hány papucsba bújás, hány leesett cigaretta hamu, hány kiégett viaszkos vászon, hány üveg bor, sör, pálinka, hány oldal szalonna, hány vízállás jelentés a rádióban, hány ötórási hírek, hány hajnali edényzörgetés, hány kanál leves, hány fétis a világ? Most még a polcon is lesben áll minden tárgya, á á á  áldozatra várva. Már alig él valaki aki bizonyítani tudná azt, hogy: vagyok.