2010. január 31., vasárnap

Anya ágyán ülök. Az ágyból három napja kiköltözött a fájdalom, itt már nem hat semmi féle erő és nincsenek végletek. Hol nehéz, hol könnyű csöndesség van. És én vagyok és gondosan összehajtogatott ruhák vannak. Csak anya nincs sehol. Észreveszek egy szöszt és egy hajszálat. Nézek ki az ablakon, beömlik az idő. Ahogy az orromhoz nyomok egy pulóvert véget ér egy korszag.

2010. január 30., szombat

Tartottam én attól, hogy lesz ez a poszt. És hogy így lesz. Hogy egyszemélyes dialógus lesz, hogy a szentimentalizmus mocsarában beszélek majd én aki vagyok, hozzád aki már nincsen. Papíron. A legnagyobb baromság ez a részemről, formai hiba, hatásvadászat. Faltól falig van itt minden - neked mondom - ha már ebbe a verembe így beleestem. A te faladtól az én falamig. Hívjuk egyszerűen világnak, A világ pedig az a hely, ahol valahol mindig vibrál egy tévé, de nem nézi senki, csa kafalakat festi mindig más más színre. Ízlelgetem ennek az állapotnak az ízét, szokom, ahogy szokom a számban a műanyag fogakat, bár még mindig kavicsnak érzem őket. Hogyan múlik el a világ dicsősége? Tudod, ez most megint olyan formai megoldás, hogy felteszek egy kérdést neked, de valójában én válaszolom meg, ha ugyan tudom vagy akarom, vagy van merszem és aztán a a válasz mögül gyáván kisettenkedek és végül neked tulajdonítom majd azt. Ez amiatt van, mert ami voltál és ami nekem voltál az egészen biztos nem azonos. Végletesen vagyok gyáva. Például amikor rá kellett bökni valamelyik urnára, mert a bökés kényszere az ügyintéző hátamnak szegezett tekintetéből jól kikövetkeztethető volt, és senki nem akar ilyenkor porszem lenni a nagy gépezetben. És én nem hittem, hogy menni fog nekem a bökés, mert gyáva leszek és azt fogom mondani tessék engem békében hagyni, legyenek szívesek visszacsinálni. De aztán böktem, legfelső polc, Hollóházi pet, ez a fantázia neve. És ez t bökést akár lehet bátorságnak is felfogni, de fogalmam sincs, hogy tetszene e neked. Jól értsd meg ezért, az az érzésem van, hogy itt maradtam a világ közönyével egyedül kardozom. Képzeld, ma teljesen függetlenül tőled leesett 20 cm hó. És nyilván lesz tavasz is. Ilyen értelemben értem hát a közönyt.


 


 


 


 


 


 

2010. január 26., kedd

Anya ágyának szélén ülök. Az ágyban anya fekszik és mellette az ágybérlője, a fájdalom. Anya annyira fáradt, hogy semmihez sincsen kedve, szemet nyitni se, szemet csukni se, én keresek neki indokokat az élniakarásra. Én, aki ennek az egésznek már jó ideje háttal állok neki. Nem az életnek, hanem az élet színterének inkább, az állagnak , a közegnek, az élet életterének van nekinyomva a hátam jó erősen. Fáj most éhesnek lenni és fáj enni. Fáj elaludni és fáj felébredni. Csupa olyan dolog csimpaszkodik belénk ott az ágyon, amit nem tudok ésszel felérni. Összekarmol bennünket a fájdalom, rossz ránk nézni, ráncokat cserélünk. Egy mondat kellene most, tudom, egy jól elhelyezett mondat, amit csak negyven éves félig egészségesek tudnak mondani a hetven éves elmúlásba készülőknek. Egy jó mondat kellene, amivel magamra terelhetem a figyelmet, amivel ki lehet pöckölni a fájdalmat az ágyból. Nem jut eszembe semmi, orvosságszag van, megkocsonyásodnak a gondolatok. Aztán egyszer csak majdnem kimondom: Anya, én úgy örülök, hogy mégsem vagy róka. De nem mondok semmit, talán nem is értené, talán nem is emlékszik rá. Talán azt hinné, meghibbantam.
Ezerkilcszázhetvenvalahányat írok. A Szabadság moziban ülünk. Anya, én és Éva néni, a Solymosné. Így járjuk mi hárman a mozikat a hetvenes években. Apa nem jön, ő a Sarokház presszóra helyezi a hangsúlyt. Ott ülünk a hetvenes évek nézőterén.
Mindjárt leoltja a gépész a lámpát, amire gyerekzsivaj a válasz. És elkezdődik majd a film. Veronika és a bűvös zsák. Román film.
Sötét van a nézőtéren, senki nem veszi észre, hogy eljövünk, én és anya. A biztonság kedvéért még visszanézünk, hogy ott ülünk-e még mind a hárman. Ott vagyunk, szépek vagyunk. Nézzük saját arcainkat. Fények ugrálnak rajtunk. Betétdalból van az auránk, elfelejtjük magunkat, elindulunk.
Egy hajnali vasútállomáson vagyunk, tél van, ökölbe szorítja lábujjunkat a hideg. Észak-Komáromba tartunk, egyazon politikai tömbhöz tartozunk, osztozunk hát velük jóban és rosszban, orkándzsekiben, ruszliban, olcsócipőben. Aranyfácánnal jöve el a kánaán. Párás az üveg a vonatban, ahogy kinézünk a Dunára, szétfolyik az arcunk, mindjárt kell a nap. A túlsó parton vasból készült őslények harapnak bele az uszályok gyomrába. Rajtam mindenből a legrosszabb ruhám, amit a Prior áruház előtti kukába dobálunk, ha megvettük az újakat. Már előre szorít a gyomrunk a vámvizsgálattól. A cipő is a kukában végzi, előre hajtott fejjel megyek, lábamon kék Botas cipő. Ploretár adidas.
Anyán is szép új cípő, barnás, atlán vöröses, kicsit mímeli a kigyőbőrt, magas sarkú, szép a bokája benne. Visszaérünk a moziba. Épp most téved el Veronika az erdőben, egy Rókával találkozik. A filmben minden állatot ember játszik, két lábon járnak, táncolnak, énekelnek kórusban és a capella, és ijesztő jelmezeket viselnek.
Mind közül a róka a legijesztőbb. Veronikát akarja elcsábítani, és a legborzalmasabb az mégiscsak az, hogy éppen olyan cipőt visel, mint amit anya vett magának. A cseszlovák cipő van a rókán. Én azt a cipőt nagyon tudtam aztán gyűlölni, utána megrondult benne anya bokája. Feltúrtam a szekrényt, hogy megtaláljam a rókapofát mintázó jelmezt, de nem találtam.
Nem emlékszem, mikor engedett el engem ez az egész, hogy egy hét volt-e, egy hónap, vagy évek, mert a szorongásnak nincsen kis és nagy mutatója. Hogy mennyit és miért rágott engem a félelem, nem tudom, de amikor el tudtam hinni anyáról, hogy ő nem a róka, annak akkor nagyon örültem.


-------------------------------------------------------


Itt van


 


 

60 km távolságra elérezni, azt kellene most megtanulni. Becsukott szemel kikerülni a hegyeket, a tereptárgyakat, jól bevenni a kanyart a cementgyár mellett. Célhoz érni.
Nem célba, célhoz. A nyüzsgés maga. Nyüzsgve nyüzsgj.


 


 

Megy a nagy társadalmi párbeszéd. Lenni vagy svéd modell, az itt a kérdés.
Hát én nem nagyon értem mihez is kezdene egy nyugdíjas egy ilyen macával.

Úgy volt, hogy én nem öregszek. A Török Feri is megmondta a Népház büféjében. Igaz, a szalonspicc beszélt belőle, de hát mégiscsak így mondta ki, én meg ezt valamiért akartam hinni neki. Ennek az értékéből már nem von le az sem, hogy ő azóta alulról szagolja a valóságot. Hogy felmentést kapok, elmúlni ugyan elmúlhatok, ha nincs ínyemre a maradás, de meg nem történtté azért nem tehetem már magam. Aztán most észre veszem, hogy nem úgy kozmál már a retinámra a látvány, ahogy kellene. Hogy nem azokat a képeket kezdem el hurcolászni, amiket kellene. Szarusodik a szaruhártyám. Olyan erősen kell már hunyorogni, hogy a valóságot lássam, hogy elfárad bele a szemem. Olyan meg már egyáltalán nincsen, hogy az én valóságom. Ólmos nagy objektivitás a szemembe belecsúszott sapka, megfájdul tőle a fejem.
Jó lenne tudni, hogy el vagyok e kárhozva már. Sokszor és sokat vétkeztem, botlottam is csetlettem is, égbekiáltó disznóságokat vittem véghez, szerintem olyat, ami már elég az elkárhozáshoz. De bizonyos nem vagyok benne, hogy elég. Írhatnék egy levelet a Mennybemeneteli Bizottságnak, lajstromba szedve az összes volt dolgaimat, hogy kiszámíthassam, mire számíthatok. Nem holmi Istenpukkasztás lenne ez a részemről, de én már olyan fokon nem bírom a tömeget, hogy elképzelni is rossz,  milyen lehet egy vasárnapi ebéd az eddig valaha volt összes felmenőmmel, akik olyan jóságosak voltak, hogy a mennybe jutottak, és ha nem kárhozok, akkor én is oda jutok. Azt hiszem egy mennyországra néző szerény kis garzont szeretnék a pokolban. Annyit szeretnék majd kárhozni, hogy pont oda jussak. Mert azért áthunyorogni meg mégiscsak jó volna.

2010. január 22., péntek

Nem bírom én ezt. Komolyan mondom, egyszerűen nem megy. Nyelek nyögve, nyársra fűzött polgár félig átsütve.

2010. január 11., hétfő

2012. október 22-én szabadalmaztatja az árpádsávos mintázatú köztéri kukákat Besenyő Emese kisvállalkozó, melyek az esti órákban már az utcákra is kerülnek. Így az utcai zavargások alkalmával nem kell majd attól tartani, hogy a nemzeti érzelmükben alámerülő engedetlen tömeg még engedetlenebb tagjai felaljzottságukban felgyújtsák azokat. Letenyei további tervei között szerepel a nagymagyarország alakú betonkocka burkolat széleskörő alkalmazása a belső kerületekben. Sajnos ennek szabadalmaztatása a 2012. október 24-én bekövetkező világ vége okán örökre elmarad. Egy Csaba királyfira megtévesztésig hasonlító 700000km átmérőjű meteor csapódik be déli órákban florida partjainál, amely három mandínerrel Soroksárra pattan, miközben sarkvidéki eredetű légtömeget tol maga előtt valamint higanyplazmát, először csak a teszkót rombolja le, aztán pedig az egész univerzumot.

Anya ágyának szélén ülök. Az ágyban anya fekszik és mellette az ágybérlője, a fájdalom. Anya annyira fáradt, hogy semmihez sincsen kedve, szemet nyitni se, szemet csukni se, én keresek neki indokokat az élniakarásra. Én, aki ennek az egésznek már jó ideje háttal állok neki. Nem az életnek, hanem az élet színterének inkább, az állagnak , a közegnek, az élet életterének van neki nyomva a hátam jó erősen. Fáj most éhesnek lenni és fáj enni. Fáj elaludni és fáj felébredni. Csupa olyan dolog csimpaszkodik belénk ott az ágyon amit nem tudok ésszel felérni. Összekarmol bennünket a fájdalom, rossz ránk nézni, ráncokat cserélünk. Egy mondat kellene most tudom, egy jól elhelyezett mondat, amit csak negyven éves félig egészségesek tudnak mondani a hetven éves elmúlásba készülőknek. Egy jó mondat kellene, amivel magamra terelhetem a figyelmet, amivel ki lehet pöckölni a fájdalmat az ágyból. Nem jut eszembe semmi, orvosság szag van, megkocsonyásodnak a gondolatok. Aztán egyszer csak majdnem kimondom: Anya én úgy örülök, hogy mégsem vagy róka. De nem mondok semmit, talán nem is értené, talán nem is emlékszik rá. Talán azt hinné meghibbantam.
Ezerkilcszázhetvenvalahányat írok. A Szabadság moziban ülünk. Anya, én, és Éva néni, a Solymosné. Így járjuk mi hárman a mozikat a hetvenes években. Apa nem jön, ő a Sarokház presszóra helyezi a hangsúlyt. Ott ülünk a hetvenes évek nézőterén.
Mindjárt leoltja a gépész a lámpát amire gyerekzsivaj a válasz. És elkezdődik majd a film. Veronika és a bűvös zsák. Román film.
Sötét van a nézőtéren, senki nem veszi észre, hogy eljövünk, én és anya. A biztonság kedvéért még visszanézünk hogy ott ülünk-e még mind a hárman. Ott vagyunk, szépek vagyunk. Nézzük saját arcainkat. Fények ugrálnak rajtunk. Betétdalból van az auránk, elfelejtjük magunkat, elindulunk.
Egy hajnali vasútállomáson vagyunk, tél van, ökölbe szorítja lábujjunkat a hideg. Észak- Komáromba tartunk, egyazon politikai tömbhöz tartozunk, osztozunk hát velük jóban és rosszban, orkándzsekiben, ruszliban, olcsócipőben. Aranyfácánnal jöve el a kánaán. Párás az üveg a vonatban, ahogy kinézünk a Dunára szétfolyik az arcunk, mindjárt kell a nap. A túlsó parton vasból készült őslények harapnak bele az uszályok gyomrába. Rajtam mindenből a legrosszabb ruhám, amit a Prior áruház előtti kukába dobálunk, ha megvettük az újakat. Már előre szorít a gyomrunk a vámvizsgálattól. A cipő is a kukában végzi, előre hajtott fejjel megyek, lábamon kék Botas cipő. Ploretár adidas.
Anyán is szép új cípő, barna, kicsit mímeli a kigyőbőrt, magas sarkú, szép a bokája benne. Visszaérünk a moziba. Épp most téved el Veronika az erdőben, egy Rókával találkozik. A filmben minden állatot ember játszik, két lábon járnak táncolnak, énekelnek kórusban és a capella, és ijesztő jelmezeket viselnek.
Mind közül a róka a legijesztőbb. Veronikát akarja elcsábítani, és a legborzalmasabb az mégiscsak az, hogy éppen olyan cipőt visel, mint amit anyával vettünk Csehszlovákiában. Én azt a cipőt nagyon tudtam aztán gyűlölni, megrondult benne a bokája. Feltúrtam a szekrényt, hogy megtaláljam a rókapofát mintázó jelmezt de nem találtam.
Nem emlékszem mikor engedett el engem ez az egész, hogy egy hét volt-e, egy hónap, vagy évek, mert a szorongásnak nincsen kis és nagy mutatója, hogy mennyit és miért rágott engem a félelem, de amikor el tudtam hinni rólad, hogy nem te vagy a róka annak akkor nagyon örültem.