Nem nagyon szoktam én érezni a szívdobbanásaimat, hogy pontosítsak, az említett belső szervem (semmi eufemizmus) eddigi meglétének puszta feltételezése is a saját irányomba érzett mérhetetlen elfogultságnak és a vaksi jóindulatnak tudható be. Így volt ez eddig. Néhány hete kezdődött, kisebb kopogásokkal, neszezésekkel, minek után a gazdatest nem tulajdonítva különösebb jelentőséget a kis zajok idővel bágyadt, ugyanakkor közepesen dühödt dörömböléssé változtak, amit zakatolásnak nevezni azonban már eufemizmus lenne. Csak olyan zajok mint amikor valami menni készül, a kabát anyagának suhogása, kulcscsomó zörgése, kilincs zaja, vagy csak sóhaj és minden egyéb ami az ilyen szívjátékoknak elégséges kellékei lehetnek, ha ugyan. És lehetne itt és most kétségbe esnem, hogy ugyan milyen érveket sorakoztathatnék, milyen tényeket kellene kazlakba hordanom, hogy maradásra bírjam, de honnan is lehetnék abban biztos, hogy akad még bennem elvégzetlen dolga.
Mert mi van - és ez bennem régóta erős sejtelem - ha az élet nem a halálig tart, mert nem tarthat, hiszen a világ csak a maga tökéletlenségében értelmezhető. Mert nem mindig tarthat, nincs mindig egyről a kettőre. És ez biztos nem általános, mert van akinek pont addig tart, nanoszekundumra pontosan, és afelől sem lehet kétség, az is létezik, hogy valakinek hosszan belenyúlik az élete a halálába. Csak az nem mindegy amikor elmegy a szív, hogy utána az üres mellkasba mi költözik bele, hogy költözik-e egyáltalán valami. Hívhatjuk mindezt romlásnak, valójában csak válaszreakció, pörsenés, allergiás tünet, melynek okait mindenki vérmérséklete szerint magyarázza. Akinek nincs szíve az természetszerűen meglehetősen hűvösen. Nem fogják észrevenni rajtam, sose veszik és külsőleg nem is lesz rajtam semmi szembetűnő változás, minden játssza csak amit játszania kell. Csak a mellkasomban gyűlik majd az idegen anyag, és ha szerencsém van akkor a levegőnél is könnyebb lesz, légnemű könnyűség és elrepít.
Amit írtam leírtam, és amit leírtam az ami. Nincs rejtvény, nincs talány, nincsenek benne szimbólumok, nincsenek benne behelyettesítésre váró szereplők, életmegfejtési állandók, lélekemelő képletek, csak hús, és van az úgy hogy az ember egy olyan testrészéről ír amiről azt se tudja létezik-e még vagy sem.
Mert mi van - és ez bennem régóta erős sejtelem - ha az élet nem a halálig tart, mert nem tarthat, hiszen a világ csak a maga tökéletlenségében értelmezhető. Mert nem mindig tarthat, nincs mindig egyről a kettőre. És ez biztos nem általános, mert van akinek pont addig tart, nanoszekundumra pontosan, és afelől sem lehet kétség, az is létezik, hogy valakinek hosszan belenyúlik az élete a halálába. Csak az nem mindegy amikor elmegy a szív, hogy utána az üres mellkasba mi költözik bele, hogy költözik-e egyáltalán valami. Hívhatjuk mindezt romlásnak, valójában csak válaszreakció, pörsenés, allergiás tünet, melynek okait mindenki vérmérséklete szerint magyarázza. Akinek nincs szíve az természetszerűen meglehetősen hűvösen. Nem fogják észrevenni rajtam, sose veszik és külsőleg nem is lesz rajtam semmi szembetűnő változás, minden játssza csak amit játszania kell. Csak a mellkasomban gyűlik majd az idegen anyag, és ha szerencsém van akkor a levegőnél is könnyebb lesz, légnemű könnyűség és elrepít.
Amit írtam leírtam, és amit leírtam az ami. Nincs rejtvény, nincs talány, nincsenek benne szimbólumok, nincsenek benne behelyettesítésre váró szereplők, életmegfejtési állandók, lélekemelő képletek, csak hús, és van az úgy hogy az ember egy olyan testrészéről ír amiről azt se tudja létezik-e még vagy sem.