Tegnap együtt költötte el bennem a vacsoráját a vámpír és az odaadó, a vámpír salátát evett, az odaadó steaket - félig átsütve. Gondolom ilyen mentálbalansz állhat az okok hátterében. Én részvétlen és észrevétlen voltam, hallgattam magamat, azaz hogy a csámcsogást, ami nem kétség valamennyire én magam is vagyok. Úgy van ez valahogy a stíussal lehet, az maga az ember. Ez esetben a semmilyen. És azt is éreztem, hogy valaki gyomra az enyém helyén reszket, és hogy az akkor nem az én gyomrom, a remegésem is gyarmasotított birtok, és az valahogy máshogyan sajog, számomra kevésbé értelmezhetően, más annak a dinámikája amikor más helyett is szeretnénk korogni és aztán az elteltség lenne ami közös. De csak vacsora volt, semmi ezüstkanál, semmi gyertyafény, pezsgő helyett is csak rossz bor. Gondoltam mondanom kellene valamit, valami olyat mikor az az ember valakit az útjára ereszt, de cserben hagyott minden szavam, mint egy ideje itt a mondatokban. Épp úgy múlik el minden gondolat, mint a vacsora utáni szagok, melyeket előtte még illatoknak nevezünk. Van pofánk hozzá.
Azt a történetet kellett volna elmesélnem, amikor valaki azt mondta nekem hirtelen őszinteséggel, hogy: neked nem itt kellene élned. És akkor a szemeimet ráemeltem, kiváncsian néztem és azt hittem tudni fogja majd mit akarok kérdezni. Hát nem tudta, ezért még is csak azt tudakoltam, hogy pontosan hova gondolna el engemet. Azt mondta, fogalma sincs, de valahogy én nem illek ide. Ennyi maradt meg ebből a mondatból, csak a mondat maga, nem visel magán tanulságként nehéz selyemköntöst, egy pucér mondatot rejtegetek magamaban, amely néhanap engem is pőrére vetkeztet, de nagyon. Aztán elkezdtem sajnálkozni azon, hogy nem is baj, hogy ezt a mondatot csak inkább mondhatta volna valaki, azaz hogy nem mondta soha senki, egyáltalán. Bennem mondta csak egyszer egy vámpír, másszor egy odaadó.

Nem neked való ez, ezt mondogattam magamnak, de nem is igazán tudtam azt, hogy mire mondom mindezt, mit kell értsek magam alatt. Ahol vagyok. Magad alatt lenni paradoxon, mert éppen hogy nem tudsz felnézni magadra. Talán erre mondom, erre az egészre, ami a végén majd kiad egy kereknek hittet, a mondatok rángásait, tekergéseit értem alatta, ahogy itt így kifolynak belőlem. Az állásfoglalásra, hogy képtelen vagyok magammal kapcsolatban állást foglalni, lassan már asztalt és helyet se, ami ne lenne olyasvalakié, aki nálamnál jobban hisz a helyében, a maradásban. Beteg állatnak érezni magam, az sem nekem való. Az senkinek se való, de mégis van. Vajon nekem való e ez az este, a torokfájásom a migrén - meglehet, de jó lenne tudni, hogy mit akar, mi a szándéka velem mindannak ami most engem választott maradásának helyéül. Levegőbe permetezett mérges gáz a bánat, és mind aki szabad szeretne lenni - melyről tudja hogy teoretikus, de mégis - nagyokat szimatol a levegőbe. Tele a tüdőm a jinti világgal, a permanens májuselsejékkel, hogy engem folyton győzködni akarnak ls ln rossz vagyok, alkalmatlan arra, hogy hinni tudjak mindazoknak akikben van annyi mersz, önbecsülés, hogy ilyenre csábítsanak. Le kellene vetnem az összes gondolatomat, átadni magam, erőszakoljatok meg, szakítsatok szét, faljatok fel, vigyétek ami amúgy sem volt soha az enyém, csak mások által lett azzá. És aztán legyen vége.  Az otthonom nem egy tárgy, nem egy előlény, nmem egy fogalom, nem egy eszme. Egy ember az, nem akármilyen, olyan otthon amilyet remélni sem mertem, elképzelni pedig sehogy sem tudtam. Féltem az otthonom. Féltem magamat benne. No lám, önző is vagyok, nem csak tehetségtelen.

Azzal vígasztalom magamat, hogy nem vagyok alacsony, csak bevagyok ásva.

Most hogy egy koszos ablakon keresztül nézem mindezt, nem tudom, hogy csak a sok szutyok miatt van e, vagy odakint valami tényleg elmosódott, elmaszálták, hogy Isten végül is tényleg egy meghatározó impresszionista és ráérzett valamire odakint. Az elfolyásra, a sápadásra. Aztán amikor már odaérünk ahol elkezdődnek a beleharapnak a házak valami régi rendbe, akkor az a sok narnacssárga mégis csak megenyhít, belesimulásra, illeszkedésre tesz hajlamosabbá. Migrénedet a fejtámlán felejted, homlokodat nekinyomod a vasárnapszagú hűvös ablaknak, boldogulsz befelé. És egy regi látványt, úgy ahogy egy régen pauszpapírra vetett skiccet, erre a mostanira illesztesz ami beléd ömlik a szemeden keresztül és analógiákat keresel, persze jobb esetben is csak szenvelegsz. Amid van az nem átruházható, mindened ami személyes az biankó, nem te fogod kitölteni. Pech hogy az Öröklét ltd-nél amikor ingered támadna elbeszélgetni a személyzetissel mindig létszámstop van.

Az underground blogolás az olyan, mint ha egy bazi nagy vitorlás hajó lennél egy kádban, ráadásnak le lenne kapcsolva a villany. Úgy értem, hogy maga a hajó nagyobb mint maga a kád és így széfeszítik ezek ketten egymást, és akkor meg én vagyok a kettejük között a nehezen kimutatható, de létező távolság, így mint nem létező is egyben. Most pont így van kedvem lenni  nem lenni. Az egész hóbelebanc pedig egy laboratóriumban van elhelyezve, így  nem kell a széllel sem bíbelődni, hogy mikor fúj belém vagy alám, közém, fölém. Szóval, hogy kristálytisztán van az az érzésem az elképzelt pálmafám alatt, hogy én nem akarok elemekkel csatázni, én múzeumban akarok lenni kiállítási tárgy, rögtön a ruhatár utáni első tárlóban, amit azért látnak kevesebben, mert a pulóvereiket izgatják még. Definíciómentes öblökben ringani sarokban, de az a sarok legyen már az enyém. Horgony se igen legyen, aztán megesik, hogy az ember a freeblog Szibériájában köt ki, önkényt dalolva. Mert, hogy inkább hiszek a saját szememnek most, mint a saját szavaimnak - ez persze eddig is  csak feltételes módban létezett, mert látszat volt eddig is a létük. Itt Szibériában nem kell semmit megmagyaráznom magamnak, hogy mit miért, és a tetszés tajtékjai sem csapkodják feleslegesen a gépházajtót. Partot mosok. Nem számítok. Semmire.

Ha kocka lehetnék, akkor inkább csak úgy, aminek le vannak kerekítve a sarkai és belesimulna mindenbe, gurulna csak. Ha Koncz Zsuzsa lehetnék akkor semmiképen sem rövidhajú és egyáltalán nem frou-frou-s. Ha pedig autó lehetnék nem szeretném, ha rajtam makulátlan csillogás volna a máz, mert akkor nem vágyhatnék arra, hogy egyszer majd ragyogni fogok. Dőlne belőlem az olaj, lassú lennék és hangos. Ha én egyszer én lennék, akkor ezt meg próbálnám elmondani másoknak is, tudnám persze. hogy felesleges, mert az az én nem lesz soha az az én amit az az én énnek, pontosan annak lát, de akkor is, ha én egyszer én lennék, akkor azt akarnám megtudni, hogy hol kezdődött el a valami. Ha szabály lennék nem lenne bennem rendszer. Ha rend lennék nem lennének szabályaim. Ha meg világ lennék, akkor mindig a hátamat nézném, annyi bizonyos.

Ha tényleg úgy van ahogy érzékelem, hogy szép lassan szüremlik a blogba bele a mainstream, a divat, a korszellem. És még sorolhatnám, de minek is. Jól eltervezett csapdában végződik minden törekvés úgyhogy akkor én azt hiszem én most ebből éppen kimenőben vagyok, annak ellenére, hogy sosem voltam benne. De biztosra megyek, ha én valamiből kimegyek, akkor ki vagyok menve. Tkp élni is így kellene, ahogy ezt a blogot itt most, észrevétlenül.

A legjobb közönség a spammer. Erről itt meg azt gondolom, hogy; nem. Tehát olyan nem ami nem és legkevésbé sem olyan nem ami igen.

És akkor elmegy a kedv. Akkor amikor már minden apró, másokat ért részsikerről a saját élhetetlenséged, tehetségtelenséged jut észbe. Olyankor lenne jó megállni, de azt olyan abszolut értelemben, hogy inkább volna az már hátat fordítás mindennek amit hinni merészeltél magadról. Soha nem tudtál versenyezni, de valahol benned időnként versenylovak nyerítenek, remegő orrcimpákkal és izmok feszülnek görcsösen. Mint ha valamit folyíton akarni kellene, mint ha ki kellene deríteni a mit és a hogyant. Magadba engedni ami eddig nem volt, és tudomásul venni mindazt ami sosem lehet. Mindez kiszámítható ismétlődésekkel, mászásokkal, visszacsúszásokkal, erőtgyűjtve és azt felmorzsolva. Egy helyre kerülni. Olyan helyre ami úgy magadnak mint a helynek is megfelel. Végső soron egy rend keresése, amibe illeszkedni lehet. De vajon létezik e rend és ha igen mondhatsz e ítéletet a felett aki fölötted mond ítéletet. Elbújsz, elkotródsz néhány hétre és hiányozni tudsz magadnak - de ez inkább ellenszenvesnek hat és gyarlónak, mert nem egyebet szentesítesz vele mint saját semmiségedet. Megszürkülni, beleolvadni ködbe, füstbe, fejet lehajtani és nem akarni észre venni, hogy elfele mész, hogy közeledésed abba, az mindig csak távolodás. Aztán észrevesznek, szembesítenek a benned rejlő felodhatatlan ellentmondásodba, hogy rejtőzködésed is csak a rádtalálás előfeltétele és hogy átkozottul szeretnéd, ha eltudnád hinni, hogy a szavaid nem hiábavalók, úgy általában. Persze elhülyülöd, mint ahogy mindent elhülyülsz. Reflexeid vannak erre, megijedsz, kétségbe esel attól, ha valaki annak lát ami vagy. Lélegző semminek.

És most van az, hogy elég lett. Egyeztess időt. Merő görcs csak az egész. Szarul írok, szarul látok, szarul csinálok. Elment a kedvem, hogy kedvem legyen, a végén még örülni is elfelejtek.

Már nagyon sokan tudják, hogy mit akarnak, már nagyon sokan tudják, hogy mire vágynak, no nem úgy, hogy elképzelnek valamit, hogy milyennek kéne lenni, hanem csak úgy, hogy valamilyennek éppenséggel akarnak (lenni). Ha érted. Pontokba szedik maguk, rendet erőltetnek önmagukra, cseles tranzakciók folytán önbecsülésre tesznek szert (jutismaradis) ördögi játszma, definiálják magukat. És amíg szemügyre vettem ezt a kis semmiséget, magam is a semmihez közelítek. Nincs bajom. Elmondható bajom nincsen, ormótlanok a kétkedéseim, dísztelen a hitetlenségem, talán nem is vagyok. Talán nem is. Talán.

Majd jó lenne, ha kijönne egy bácsi, úgy dél fele, hogy vége a játéknak és kész van az ebéd, aztán meg árokparton ülve csorgatnánk meztelen combunkra az örökdinnye ragacsos levét. Mondom jó lenne, de azt azért tudom még, hogy ilyen bácsik már elvétve vagy egyáltalán, ha vannak is nem mondanak se át se bét, ha akad gyümölcs, annak kirágják a belét, a héját pedig a dunába dobják és más versbe illeszti mint költői képet, nem fontos ma már, hogy ki miatt, ki végett. Az ész az már veszejtve, a lélek meg szakadva, az én az csak képletes, a magam meg alatta, ami meg közte van: alig se, úgy ahogy. Kinyitod-becsukod, akkor se láthatod.

Amióta ideszületettnek érzem magam, bennem a honvágy szériafelszerelés.
Vagy én vagyok élhetetlen, vagy a hely. Nincs több lehetőség.

Bennem eltévedt levél.
Tárgy: Alany- állítmány mentességi kérelem.
Kérem, hogy többet ne...
Kérem, hogy legközelebb...
Elnézésüket.
Nem így akartam.
(ezt majd feljtsük el, ez összeomlás)
Én vagy.
Maradok tisztelettel: kettőspontán

Lakik bennem egy vak. Tapogatja a kintet. Azt a kintet leginkább amihez nincs közöm, viszonyom se nagyon. Az a kint már mind a tiétek, az az amit lerágtatok rólam. Nem is ismerelek titeket, nincs elképzelésem rólatok. Hajnali buszokon vagy vonatokon utaztok, összeszűkült gyomorral próbálom elképzelni, hogy mi lakozik bennetek. Hogy milyen álmot félbehagyva igyekeztek a munkehelyeitekre, elépzelni a fejetekben kavargót, ami nekem nincsen, a hitet magatokban, azt amikor igazat mondotok és azt amikor hazudtok. Azt próbálom elképzelni, hogyan lehet közöm hozzátok, hogy ne parázzam túl azt hogy rá van az arcomra írva, hogy én nem és azt, hogy meg vagyok sértődve. Beleakadok a fehér botommal belétek, pedig csak a saját nyomomat ütném, hogy tünne már el a közelemből az, ami engem azonosít veletek, tehát a különbözőségemet. Én szállok le legelőször minden közlekedési viszonylatról, és sietek előre, én tünök el az aluljáróban elsőként, engem nyel el leghamarabb egy pályaudvar. Én félek a legjobban. Befele hallgatok, hátra felé menekülök, kifelé halogatok. Irigylem a zsongásotokat, azt ahogy fontosnak, pótolhatatlannak tűntök, vagy mindezt hitelesen tudjátok elhitetni velem. Lakik bennem egy vak, valamit nem tud, valamit nem akar, éles kontúrokkal vág a szemembe a képe. Már semmire sem vagyok jó.

Jellemzőségek. Amikor az ország egyre inkább viccesebb én akkor veszítem el a humorérzékem. Nem tudom biztosra mondani, de valahány százalékkal kevésbé van kedvem röhögni azon amin nem lehet. Hátra teszem a kezem, mint aki büntetésben van, csak akkor veszem elő, ha ingyenmunkára kérnek.

Te szoktad azt kérdezni hogy minek? És azt hogy mit? És azt hogy hol vagyok? Vagy azt; hogy mi ez? Vagy észre veszed magadon, hogy állításaid belsőzsebből előhúzott standard tanulmányok, amiket vagy rád testáltak, vagy magadra vettél. Hol kezdődök én? - szoktad te ezt kérdezni? Mindegy is. Nem hiszek abban, hogy ha az értetlenségem a tanácstalanságom a kérdéseim másban is meg vannak, akkor az már közösség volna. Csak a deficit nagyobb. Ez baromi félelmetes. A közös belenyugvás embertelenül emberi. Mindig így volt. Nem nagy felismerés, csak a hozzá való viszony pulzál. Amikor én sérülök, amikor mást bántanak. Mindegy. És nem az.

Felejtsd el az ösztöneidet, minden megérzésedet, vonulj ki önmagadból, úgy mondd ahogy ők szeretnék, és azt mondd amiről azt hiszik, hogy ők akarták mondani. Lássanak benned egy lakatlan házat, ahol lehetnének ők rosszhiszemű jogcímnélküliek. Bizonygasd, hogy nélküled az egész értelmetlen volna. Bizonyítsd magad és igazold, hogy minden lélegzetednek oka, indoka van, és minden kitervelten szándékoltan van úgy ahogy van. Nélküled minden máshogy volna, etesd meg velük, hazudd az ő igazságukat el nekik. Képes vagy rá? Ha ezek után azt hiszik, hogy rád ismertek végre, ne áruld el, hogy hazudtál nekik. Azt megtorolnák. Felejtsd el végre magad, ennyi csak az árad a húspiacon. Ne gondolj arra, hogy cafatokban vagy, ne gondolj se húsra, se vérre, se gondolatra. Játék csak, olyan amiben labdánál több nem igen lehetsz.

- Elnézést, uram. Megállna egy pillanatra. Keresek egy országot... - Nem, a nevét nem tudom, de lenne ott egy hely, amit meg kellene találnom. Ne is kérdezze, rám bízták ez a feladatot, nem tudom, már összevagyok kavarodva. Régóta keresem. Tudnom kell hol van az a hely, hol van az az ország. Nem... Akkor talán ön, hölgyem, ön sem tud erről a helyről semmit. Igen, azt hiszem lakott, legalább is azt mondják róla, hogy emberek élnek benne. Esznek, alszanak és minden ami közte van, sajnos én sem tudok többet. Meg kell találnom. Bocsásson meg, ön sem hallot még arról a helyről. Hát mi van, senki sem akar odajutni? Egyáltalán most hol vagyunk? Szóval az sem biztos, ahol most vagyunk. Nem, tudom, értse meg az a hely sem biztos, csak meg kell találnom. Talán épp ez az a hely, hiszem ez sem biztos, hogy az ami. Nem tudja, uram, lehet hogy ez az a hely amit keresek. Mióta él itt, mivel foglalkozik, mire gondol elalvás előtt? Talán az a hely amit keresek az éppenséggel hasonlíthat ehhez. Meg kell találnom ezt a helyet, rám bízták. Küldetéééés, érti, ez a küldetésem. Már isten se tudja mióta bolyongok és keresem azt az országot, érti? Maga még soha nem vágyott sehova, mondja? Maguknak itt mindőjüknek jó? Nme tudom, hol helyezkedik el, egy a biztos hogy meg kell találnom. Ön soha sem halott róla? Nem ,nem a mennyország az, azt már rég felfedezte valaki, és nem nem is Amerika. Ne maz, értse meg, ez merőben más hely, olyan amilyet csak néha lát az ember és ha megtalálja elmosolyodik, érti már? Jól van, nem tartom fel. És talán ön, olyannak tetszik aki sokat utazik, ön sem hallott erről az orszégról. Nincsen neve, nem tudni róla semmit, az egyetlen bizonyos amit tudni lehet róla az az, hogy létezik. Hogy hogy honnan tudom, hát mondtálk. Hogy hogy kik? Emberek mondták, hogy létezik. Igen, hiszek nekik. Nem tudom, hogy miért hiszek nekik, de kérem ne kérdezgessen, mondja meg ha tud erről az országról valamit, meg kell találnom. Így ébredt fel eg reggel, és az volt az első szava is, hogy "meg kell találnom", markába volt gyűrve a paplanhuzat csücske, és nyirkos volt a vánkosa. Kinézett az ablakon és azt mondta; itthon vagyok. Aztán élt még egy bizonyos időt, de az, hogy akkor már mi történt, aligha érdekes.

Talán össze kellene gyúrnom magamban egy übermensch-t. Olyat akinek nehezebb nemet mondani, akivel elfogadóbbank lehet lenni. Akinek legalább olyan bongyor a haja mint balázspalinak, tud olyan idiótán röhögni mint tillattila, hrömhrömhröm, olyan imponálóan tud mondani baromságokat mint pélybarna és olyan tehetséges mint bocskorgábor. Olyannak, mint aki annyira ért a rá bízott dolgoghoz, mint kovácskálmán, olyannak aki verbálisan legaglább tornóczkyanita partjait nyaldossa és legalább olyan érdekesnek mint kiszeltünde. Aztán az sem ártana, ha legalább olyan vicces lennék mint feketelászló (nota bene mdf-es színekben indul "normális országot" szlogen alatt kőbányi világosos polóban) - ezért szeretnék főként ennyire vicces lenni. A világot összefüggéseiben szeretném elsősorban megérteni, kb oly módon mint cicciolina. Jobb akarok lenni, értsétek már meg.

Tibor vagyok. Szeretem a munkámat. Két gyerekemmel és feleségemmel élek egy másfél szobás lakásban. Szeretem a családomat. Szeretem az otthonom. Szeretem a konyha asztalt, fürdőszoba csapot, a kilincseket, a küszöböket, a tapéta kunkorodásait, a villanykapcsoló körüli kosz foltokat. Szüleim kétkezi munkások voltak, mindent meg tettek értem. Szeretem a szüleimet. Minden reggel, ugyanabban az időpontban, meghatározott rítus szerint indulok a munkába. Számomra fontos, hogy biztonságban érezzem magam. Szeretem a szokásaimat. Szabadidős elfoglaltságként technikai folyóiratokat olvasok vagy barkácsolok. Szeretem a tudományt. Minap az olvastam, hogy létezik egy olyan tisztító szer, ami az emberről képes lemosni a bűnt. Szeretem az embereket. Immár 23 éve vagyok hulla mosó. Szeretem a munkámat. Szeretem az embereket. Tibor vagyok. Szeretem a nevemet. Munkám közben koncentrált vagyok, feladat orientált és fegyelmet követelő. Szeretem a fegyelmet. Gyűlölöm, ha valaki késik. A halálról kiforrott nézeteim vannak, értem a mibenlétét. Szeretem  nézeteimet. A halál - véleményem szerint nem önmagáért való valami, hanem valamit pótol. Szeretem a véleményeimet. Megtanultam, a kétkedés, a bizonytalanság nem vezet sehova. Szeretem a haladást. Szeretem  kijelentő mondataimat. A második legkedvesebb elfoglaltságom a zene hallgatás illetve zenei témájú könyvek, publicisztikák olvasása. A feleségem is zene barát. Szeretem a barátságot. Mindkettőnk kedvenc zenei hangköze a kvart, ezért is házasodtunk össze. Szeretem a házasságot. A gyerekeim: Ábel és Káin azért kapták ezt a nevet, mert ezek négy betűből állnak (a Béla és a Géza neveket nem szeretjük). A gyermekeim nyitott gondolkodású és jól nevelt gyerekek. Szeretem a jól nevelt gyerekeket. Hagyományos elveket vallok a gyermek nevelésben és a feleség verésben. Szeretem a hagyományokat, a hagyományaimat. Absztinens vagyok és antinikotinista, véleményem szerint ez elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember nem csak fizikailag, hanem lelkileg is helyt álljon a mindennapokban. Szeretem jól érezni magam. Utálom az alkoholistákat, gyűlölöm azokat akik dohányoznak. A háztartást takarékosan vezetjük. Utálom a felesleges költekezést. Az szolgáltatónknál befizettem az összes olyan csatornára, amelyben természet filmeket adnak. Azt a családommal közösen nézem meg. Utálok utazni. Tibor vagyok. Harmóniába élek magammal, enne köszönhetően a környezetem is harmóniába él velem, noha nem méltó rá. Utálom a környezetemet. A főnököm egy tékozló alak, aki semmit sem tud a legújabb vívmányokról. Gyűlölöm a tudatlanságot. Gyűlölöm a főnökömet (még szerencse, - [hogy van Gábriel] - hogy szeretem a munkámat. Szeretek magamról hosszasan beszélni, mert úgy hiszem, azzal másoknak is segítek, ha elmondom személyes tapasztalataimat. Szeretek segíteni, de utálom a gyengéket, az akaratlanokat. Tibor vagyok, szeretem a munkám. Erről megvagyok győződve. Szeretem a meggyőződéseimet.

Köszönjük, hogy....
Ezúton értesítjük...
Az Ön által...nem
Betöltötték...
Sajnos...
Üdvözlettel...
További...
Eredményes...
(anyád)

Magyar halba, magyar filét!!!! - mondta a hentes, mert szerinte,
egy halnak előnyösebb, ha a szíve van a helyén és nem a gerince
és lehet a kerítés is abból, ahogy a nap is több meg a kolbásza,
paprikából, lisztből púdert,- semmi rizspor - így megy el a kórházba.

Azon kapom magamat, hogy kapva kapok azon lassan, hogy feladjam. Hogy azt mondjam, na ti ezt velem nem fogjátok csinálni, és nekem sincs már erőm veletek ezt csinálni. Mondhatom, de akkor csinálja más, mert ez az a hely, szinte már az egyetlen, ahol mindig van másik, aki ezt vagy azt tesz, bármikor helyettesít, aprópénzért, vagy babért, és minden botlásodért magának babért remél, aki aztán magára ölti végül a rólad lerágott önbecsülésed és tipegni kezd benne, magára igazítva. Az emberek farkastörvényeivel szemben kissé türelmetlen lettem, hátamat mutatnám inkább, de azt is sajnálom, minden egyes darabomat méltatlanokra tékozolni, hisz még magam sem tudok sáfárkodni vele. Elindul a lábamból egy valami tán az is én vagyok, fel a gyomorba, megráz ott és reszkettet. Szorongás, azt mondja rá általánosan a köznyelv. De, hogy valójában mi történik, arról ritkán esik szó. Hogy a vérerekben, a csontokban rejtőző üzenetek hibás helyre igyekeznek, rosszat súgnak  neked és azt is az  ellenedben, hogy az egész átláthatatlanná és értéktelen vacakká tud válni egyetlen pillanat alatt. Hogy megtudod utálni magad, pedig még nem is kérnek rá, reflexből hasonulsz, te...te.. morálkaméleon. Minden, ami te magad vagy. És akkor ott kell állnod, pőrén, saját kérdéseiddel lősz magadra a lelked céllövöldéjében, már lifeg a hurkapálcád, csak a szentlélek tartja, akiről nehéz volt eddig feltételzned, hogy vurstliba jár - csalódsz hát benne. Szorongani olyan mint meghalni, csak egyedül lehet, hiába adnád oda másnak, hiába ráznád le magadról, hiába akarsz menekülni tőle. Elmondhatod, meghallgathatják, és nagyon jó is ha így esik, de mindent egyedül kell csinálnod, és ezt tudja az is aki elkísér az egyedüllétbe. Van az emberi létezésnek számos pontja, amikor hirtelen a csended vesz körbe, egyedül maradsz, a körötted a nem akart falaktól övezve. Kiabálni sincs kedved, dörömbölni se, olykor  lenni se. Be vagy zárva. A saját semmiséged gőzében szaunázol, és csak megválaszolhatatlan kérdések jutnak az eszedbe. Olyanok, hogy mit keresek én itt? - de se kedved, sem elegendő eszed nincs, hogy válaszolj magadnak.

A feladat adott, mindegy. Vagy inkább elvett. Kevéssel beérni, ez a mai lecke, mindegy. A felelőtlenség, a pökkhendiség zsolozsmái. Megmagyarázás, megmondás, mentvárépítés, egyebek, mindegyek. De mit tudnak ezek a gyomrodról, igen a gyomromól, arról az egy csomóról, amiről csak azért van tudomásom, mert reggelente ökölbe szorul. Semmit sem tudnak, úgy értem nem is érdekli őket, csak neveltetésük okán, illem diktálta az empátiájuk, iskolába tanult információ halmaz. Már tudják, hogy mi a jó, van képzetük róla, hallottűák hírét, de képtelenek a közelébe férkőzni, a nekem jó felől közelítenek csak, anyaguk silánysága okán. Egyszer, csak egyszer kellene használniuk csak a fejüket, de az nem teszi lehetővé az élet ösztönük - halálos, meg hát nincs is olyan kard amibe dőlni lehetne, el van az adva, vagy árverezve, vagy lopva, mindegy. Jobbára minden eszmét köntösnek használnak, de hiába minden, kilátszik a pata, mindegy. Az apátiád, az, az ami a malmukra hajta a vizet, hogy az aljasulási küszöböd sem olyan mint az övék. Nem vagy közéjük való, mindegy. Hova való vagy? Mindegy.

Hogy vagyok és hogy a van, azt mondja rám: te, magam. És van az ő, kinek a titka az lehet, hogy színes lepkéknek tűnnek szájából a sordino bazmegek.

Biztos mindenkinek van olyanja, hogy "maga igaza", de van aki réges régen nem él vele közös háztartásban.

Szal úgy felébledni, hogy az ember az egyik naplól a másikla laccsolni kezd. Kezdteben ez tetszetős, melt kölcsönöz a személyiségnek néminemű alisztoklatikus jelleget, de végül meg az élthetőség lovásála megy. Élted te ezt kéllek alássan? Meg aztán itt van az a a fejem felett lebegő, őljítő démon, hogy ha nem figyelek elsodol az ál és ukmukkfuck málciusi ifjú leszek, ebek halmincadja és sütötegthetik lajtam a pecsenyéjüket a százategyszellelépőkovácspistikmegamostélünkalegszalabbulnyugdíjasnéni, akinek olyan lossz alca van, hogy kitépnén a kezéből a szívgyógyszelét, szummaszummálom. Van ez, úgy éltem itt húzódik ilyenkol mindig ez a mitiők effektus és nem nagyon van lá ötlete az embel fiának, hogy lemete szeletne inkább lenni, vagy lendíthetetlen ólomkatona papucsán a bojt, mintegy jelezve különállásla való folytonos hajlmát. Pelsze úgy van ez, hogy egyle beljebb haladva mál énte van csak, mi az telmészetszelűen, ti az csak néha napján, az ők meg csak feltételesen, szóval ölökös viaskodásban, tusakodásban pengeti élte húljait az embelfia. És hát mindebből a végén kijön az éntemiők, sajátos enteliőlt biztosítva, hagy ne mondjam közéleti komfoltélzetünk alapköveként, hogy attól kordulunk (elílás). Egyle csak ismételgetem, lepetatíve, hogy énte, meg teén, meg őmi, meg miő, meg miti, meg timi, meg mi, ki. Olyan mint ha vonulna ez a sokadalom, ez a holda, mint ha nem taltana valamitől, hanem valahova éppenséggel taltana. Rendeltetése volna vagy milye, s ha igen az is inkább csak kétkedés vagy modoloskodás a lendeltetés mibenléte felett.Öszze vannak zavalodva kissé a dolgok, tömölen ennyi. Ha el fog kálhozni az embeliség nem akalok közéjük taltozni, kéllek alássan.

Minden kezdet nehéz, pláne ha nincs is normális végzeted, vagy ha van is, az leginkább lenéz. Kiszolgálni valamit ami végül kiszolgáltat, epésen igyekezni bele a maradás epicentrumába, csetleni meg botlani és a végén csak azt mondani: semmit sem értek már igazán. Kellene egy szoftver, beírni oda minden személyes adatot, anyja nevet, vércsoportot, állandó és ideiglenes lakcímet, státuszt, orientáltságot, és jönne az eredmény hosszú papírcsíkon, hogy mikor és hol volt az amit annak lehetett hinni aminek a legkevésbé. Hogy mikor volt az ember közelebb vagy távolabb és miért kellett iszonyodnia viszonyítása tárgyától, mikor bliccelt el esti fogmosást, és mihez képest voltak az ő képei itt vagy ott, és végül hova lettek. Lehetne olvasni fehéren-feketén, a Kandó utcát decemberben, ízminta lenne mellékelve, a lapos elemet mikor megynyaltad és csikizett, kázét látni egy téli erdőben, amikor Filtol-t vett és cigizett, aztán pedig az, hogy 9 éves volt e inkább mint sem 10, egy iskolai ünnepséget, ahol zsibbadtan aludt el a szív. Letapogatni amit érinteni lehetett, kimutatni amire rámutattunk kénszeredve, hogy ott frotírtörölközökbe van bugyolálva minden este, és a fáradtság csupán elméleti lehet. És lehetne ott minden elütés és elszólás, hajnali neszek, villamos fékezés, járdán cipő kopogás, vonatablakra-dabra, hogy ott marad legalább egyszer az életben minden arc tükörképe, akár egy levonó, aztán felfedezni valamit benne, aminek haszna van, de onnantól nem is sejteni, hogy mire van, mire jó. Keresek egy rendet, ami végleg összekócol bennem ásító rosszat és én nem látok ki a jóból. Nyelvemem cukornak álcázott ciánom, meghatódok saját permanenciámon és várom, hogy kihányom.