2005. augusztus 28., vasárnap

Ma egy kicsit olyan nap volt, hogy meg nem mondanám, hogy milyen napra esett. Azt meg pláne sőt nem, hogy estem e volna én egybe vele. Bazi nagy lepkék eveznek szintán bazi nagy szárnyaikkal a koponyámban, amely zsugorodik, olyan hipotalamuszi, alamuszi csiklandás ez vagy mi. Hanyatt homlok lebeny. Mindössze alap(lap)talan érvek sorakoznak, na jó rekednek meg inkább, rá ragadnak a szájpadlásomra mint a stolwerk, és akkor még a pirulák sehol, úgy mint fájdalomcsillapítás. Nekibőszülök és magammal álmodok, azaz ráfestem a portrémat belülről a szémhéjamra. Egy tál lencsén át, minden olyan más megvilágításba kerül, van hogy észre is veszem magam, sőt pláne olyan is van, hogy más helyett is észre veszem magam. A legrosszabb eset, hogy megveszek, de arról már végképp nem tehetek, én is el akarok olvadni úgy mint a stolwerk, úgy mint a szájpadláson. Odaragadni és lemálani. 
Ma az ég, esteledvén, bonclészínű* volt.


* bonclészín -  nem ipari mennyiségű, a házi csirkefeldolgozásnál használt, a vájlingban hátramaradt víz tónusa.

2005. augusztus 27., szombat

Ide meg most olyan postot képzelhetsz el amilyet csak akarsz. Nem győzöm hangsúlyozni ez nagyon-nagyon fríblog.

És akkor betoppannak, és akkor előjön, hogy az anyám gerince még egykor szpartakiádot nyert, igaz olyan kis vacak jász szpartakiádot, de azért mégis. És aztán az hogy ez a gerinc a büdös életbe nem fog meghajlani, és először negyven kilós lesz és aztán meg harminc, aztán meg nem tudni mi lesz. Hát dehogy is nem. De nem maradhatunk itt, sorba jönnek elő a mesealakok a közös regényünk lapjairól lekérezkednek: kaszajuszti, pappné, januhár, bögyör, andrélaci, mákjóska, fokhagymás mari, a füleki klán, a bolondrózsi, fininéni meg a többiek is. És  tányérok kerülnek az asztalra, és leves a tányérokba, és  kanál a levesbe, és mi a csúcsragadozók, illetve ez a mi inkább már csak ők, mert nekem nincs étvágyam ,elhagytam valahol. Én inkább csak figyelem a szájakat, ahogy megőrizték a mozdulataikat évtizedek után is, ahogy eltátódnak, ahogy a kanalat mozdítja a kéz, ahogy a cérna metélt kilóg a szájból. Közben a mesealakok, mint a szellemek bejárják a szobát, poharak borulnak fel, szabadkozás, hogy túl sós, hogy sótalan, hogy lehetett volna sütni, hogy félig nyers. Szóval körörzünk magunkba tekergőzve, s ott van az a gerinc mindvégig, ami már soha nem fog meghajolni, és ott vagyok én is ebben az egészben benne, én, akinek nem lesz már étvágya soha. Az emlékezetünk rettető vermében vagyunk most, elidőzöm azon, hogy őket mindez bántja e, hogy van e olyan rész az emberben, amely restelkedik amiatt amire vágyik, és hogy vajon tudja e mi az. Nem kérdezek semmit, nem tudom hogyan kell, azt sem tudom, érdekel e mindez. Csak valahogy azt érzem, hogy ökölbe szorul a szívünk, így együtt és még arra, hogy mindent múlt időbe teszünk. Szeretem őket, de talán nem is őt magukat, hanem azt amit jelentenek, Öcsi bácsi fecske típusú, de metálbordó kerékpárját, a mindig malteros nadrágot, egy hiányzó felső ujjpercet, egy félrehúzott szájat. Olyan mint ha mindnyájan régóta elhagyott házak volnánk, kísértet házak, ahova a szombati ebéd idején járunk magunk magunknak kísérteni. Betegre kell enni magunkat, közösen lehet csak az ilyet, nézem az vörösödő arcokat, ahogy küzdenek a falatokkal és ahogy  gerinc tulajdonosa azt mondja, egyetek még. Gonosz egy játék, nem lehet nemet mondani - nem érzek semmit, szemérmetlenül hallagatok, figyelek. Azt hiszem ez minden amit erről mondani tudok.

2005. augusztus 25., csütörtök

Békét köthetnék a hónaljammal. Erre is gondoltam.
Egybeesni magam.
Jajj, hogy most mi van velem, Sóhajtgatok, és tejet venni is úgy megyek a helyi infrastruktúrákba, mint ha éppen csak egy regény fejezet lenne mindaz ami akkor és ott megtörténik. Húzom az időt, teszek veszek, mielőtt még jön aki befejez. Szerintem én néha már vágyom is erre, a befejezésre, a kifejletre, amikor a kéz összecsukja azt a könyvet, és mindegy az is, hogy időnek előtte. Persze telis tele ismétléssel, idézgetésekkel, meg utalásokkal, hogy ez itt és ott , ilyen és olyan volt, mint ha csak lett volna. CSak jelen idejű igék ideje jönne, most , remélni kellene, hogy majd jól a helyükre találnak a szavak, idővel megül rajtuk a por, ésnyögvenyelősnek lehet érteni jó néhány dolgot, hogy ez ember néha attól szomorú, amitől máskor még boldog. De most úgy vagyok, hogy most aludnom kell, és elszámolni tízig is, és aztán vissza, ilyen számolósan félálmosan ringatni magam. Valamit kitaláltam, egy szó kellene csak már, ami letudja írni, csak egy szó.
Alaplap i acta est. Képletesen van ez elvetve, de már elég közel járok hozzá , csak úgy mint magamhoz. Azt is mondhatnám, hogy az alaplap mindennek a teteje, de nem mondom, mert itt már az alaplapnak is füle van, a minap is látom, hogy a négyszemköz az mennyire relatíve az csak. . Webrezisztens is leszek, az is a kurvára hangsúlyos ebben a mondatban. Az alaplapnak is füle van, tehát vagyok. Azaz hogy nem is.

2005. augusztus 17., szerda

Kell egy hét - egy műtét.
Legyen csak egy szem, és legyen az amit látna. És legyen száj is, ahogy éppen mondani akar valamit. És legyen csend is. És legyen torok is, ameddig szoktam én néha. És legyen utca is, ahol oda és vissza. És legyen hozzá képzelet, ami elképzel, ahogy elnyelni akar. És legyen az utcában az a kar, ami az utolsó pillanatban mindig a helyén, pontosabban a helyemen van. És ha már van az a sok kanyargós utca, akkor miért ne is vinne el valahova, és legyen benne folyó, és legyen rajta híd, hogy essék rajta jól a hajadonfőtt a séta, és legyen rajta szél, amikor azt érzem, kikezd. ÉS legyen az ökölben pullover, és belül az a szomorkás zongorahang és még annál is beljebb a nyaramvégi neszek. Azaz, legyenek léptek, melyeknek nem lehet tudni, hogy ki a tulajdonosa.
Na jó, maradhat néhány légy, ha már így ideszoktak. A karomon augusztus illatot hordok. Legyen egy szem, és legyen lecsukva. És legyen a szemgolyó mögött az,...mindez legyen,... amikor a valóság és a képzelet egyszerre ájul el - értsük úgy, egybeesnek, de nem ütik meg egymást.

2005. augusztus 12., péntek

Egy nagy levegőt kéne. És egy pulykakakast kéne. Egy valamilyen fordulatot kéne. Nem kellene ennyire zokon. Félvállról kéne. Foghegyről kéne. Magamre kéne hitelt fel. És arról a sárgáról sem kérdezni azt, hogy kén e? Se azt, hogy mi kéne. Vissza kéne. Nem szabad komolyan.A gyomromnak ezt kéne be. Ami ott van a polcon azt kéne a legvégén be. Nyom az elem - mondta a lemerült duracell nyuszi.

2005. augusztus 9., kedd

Harsog a fogam alatt a főtt kukorica, irtóra jó, zabálom, elhevernek az asztalon a kicsi csutkatestek (felsőbbségem biztos tudatában cinukusan azt mondom ha egyet kivégeztem; cső), egy führer vagyok, kivégzek, istent játszom, ölök, eszek, próbálom helyrezökkenteni a világomat, alanyi jogon. Tobzódom a csömörömben. Végeztem, ott maradtak a fogam között a kukoricaszemek hártyaszerű részei, ellepi a számat, mennek a leghülyébb helyekre izomlázas lesz a nyelvem, és megbánom az egészet, bárcsak lennék antihedon., vagy antiganéj, mindegy csak valami görög, mindegy csak ne én aki kukoricázik, cicázik, Tódi is evett.
Azt hiszem túl sok mindennel vagyok így.
Úgy szeretnék elmúlni, ahogy ez a nap. Mint ha nem is lett volna. Plusz kérésem az volna, hogy essünk egybe. A nap meg én. Tudom, nem lehet. Csak azért se. Csak az értse.

Az egy rohadt hímsovén állítás (elhatárolom magam), hogy a női nemhez tartozó - mondjuk így blogíróknak (a maszkulin hangzású blogger helyett), azért van lényegesen könnyebb dolguk, mert többet mosogatnak (megaveszély), porszívóznak (anatómiai groteszk), vasalnak(10 funkció + gőzölő), keverednek ilyen olyan kalandokba tartós fogyasztási cikkekkel, találnak kétes eredetű, de romlott sajtot a hűtőben, szalad fel a szem a harisnyájukon, lesznek irígyek munkatársnőikre, azaz hogy ilyen formán tesznek szert jogosulatlan ingerelőnyökre. Ha megérem, kérni fogom valamelyik feminista szervezetbe azonnali felvételemet.

A napra lehet. A hátam közepére. Érte a csillagokat. Félkész kataklizma. A hiánya. A csömöre. A sírása. Az öröme. A körömágya vágya, az. Getnopascal.
Heterológiai jelentésünket halloták.

Fogni kéne magamat.

...és nem is akkor van veszve minden, amikor az ember elfárad, hanem amikor azt mondja: elfáradtam, és mindezt öblös sóhajjal teszi, mert buta. Na olyankor kellene tudnia hazudni magának egy jó nagyot, hogy mégsem, hogy a fáradtsága nem hiába való, hisz körbenéz és valahova jutott. De mindez törvényszerű, szoktam volt lekezelően legyinteni magamra. Nekem már olyan lusta lelkem van hogy updatenorbi is eltanácstalodna, ha megtölteném vele a hősök terét. Nem tennék ilyet, az már szemetelés. Kifordul a belem, pedig ő aztán nem tehet semmiről.

Készülök. Kikészülök. Olyasmik járnak a fejemben, melyeknek nem szabadna járniuk. Elengedem, nem enged el, paradigmát váltok, új ágyneműt húzok. Szégyenletes. Másfelől meg a permanens üresség érzet - csak így sokaság, hogy a tartalom és a köszönő viszony az meg nem, ahogy önmagába botlik megint minden, az valahogy most, egy ideje, számomra, elviselhetetlen kezd lenni. Aztán az is még, hogy azon gondolkodtam el, hogy mit fogok látni, mire fogok gondolni, amikor azt lehet majd mondani: ez a most már utoljára van, hogy ezután már nem lesz egy újabb most, ez volt a neked kirótt utolsó mostod. Napok óta olyan mint ha a víz alatt lennék, talán ezért is lettek ilyen nyirkosak a legutóbbi postok. Így, csak így átvitt értelemben gyávának lenni és menekülni a magzati létbe, bele a vízbe, bele a sehovába. Mondhatsz nekem te olyat, hogy nincs baj, és bólintok is rá, hogy tudom, hogy mindenkinek igaza van, de csak éppen annyira, hogy ne lehessen tudni a vant. Próbálom a fájdalmakat elképzelni úgy, mint egy tömeg és megpróbálom elképzelni azt is, ahogy kinéz. Nem sok értelme van, tudom. De tényleg, ha mondjuk te azt mondanád, hogy nincsen semmi baj, én már bólintanék, mást úgyse nagyon tudok. Biztos csak azért van ez bennem így, hogy az elbizonytalanodást is valami globális jelenségnek látom, mert ha kiderül, hogy mindez csak a magamé, akkor már onnan is leszakadok végleg, ahol most még csak lifegek, mint a kabátgombok, úgy februárban. Vártam a nyarat, most meg azt várom, hogy tünne el, visszamenőleg is törlöm a hónapokat, tán csak egyet nem, talán egyet meghagyok. Túl akarok lenni, mindenen, tényleg mindenen, komplett idióta vagyok. A víz alól. Kutyául érzem magam, én vagyok a buborékeb. Nincs több mostod.
Az mizantrópiában egészen jól megálltam a helyem, egészen magamig eljutottam. Így lőttem túl a célon.

2005. augusztus 8., hétfő

...és akkor a Béla bácsi kikászálodott arról a szűk kis helyről, a nadrágjáról leseperte a ráragadt szöszöket, megtörölte a homlokát és azt mondta, ez bizony meg se moccan fiam, beállt teljesen - tette hozzá. Szerintem miattam - csak ennyit tudtam akkor mondani. Azóta ez van. Nem mozdul és nincs rá szavam. Még elképzelni se tudom, hogy mit reméltem. Mozdulatot e vagy szavakat. Egyre inkább nem tudom mit reméltem. Mert könnyű hitegetni magam, szóval könnyű, hogy egyszer csak úgy lesz, hogy mozdulat és szó is, mindez egy időben. Szerintem úgy se annak látnám, mint aki, szerintem úgy sem annak mondanám mint ami. Azt a mindenkori területet pedig ahol éppen elhelyezkedek, aktuálisan ezt itt most a monitor előtt, felkellene szántani és behinteni szóval.
Miért kérdezi meg tőlem valaki, hogy hogy vagyok, ha nem is érdekli? Előszobafogas kérdés. Már a kabátommal sem állok szóba, minden szó, a kedves és a bántó egyaránt csak rutin. A kabátnak is, nekem is. Zuhanva nevetni, vagy mégis csak azt levetni. Ez az egész, hogy értsd, csak átmeneti onkogenezis.

Minden gondolat csak arra van, hogy meg kell szokni,
ahogy nem találja párját reggelente a zokni,
hogy bármit is tesz az ember az hiába, 
nem gondol egy konkrét pinára,
-------------------------------------
és ki fog az elméjéből kopni.

Legfelül a szar van, méltoságteljes hullámzásban, ha úgy akarjuk, s ha lehet akkor már miért is ne. Legyen meg az ő akarata. Aztán középen, már a felszín alatt, de még nem a meder alján, ott uszikálnak az aranyhalak, uszonyuk mozdulása, minden esetlenségük ellenére csupa kellem, ha akarsz se tudsz tenni a szépségük ellen. Aztán legalul, kevésbé tudományosan, de nagyon is érzéktelesen mondva, ahol a víznek az origója van, ott pedig langy iszap honol, ott lakik az örök, a bumfordi módon primitív - kb ide saccolom magam. És akkor most azt hiszem elmondtam, hogy hogyan is van a víz.
Most meg azt mondom: levegőt!!!
Hány és hány olyan dolog jön szemben egy nap, amit egyszerűen nem lehet elhinni. kezdve a zöldággal ami egyébként meg piros, na tessék. Aztán ki hiszi el az éppen aktuális szépségkirálykisasszonylánykának amikor azt mondja, pvc szempilláit rebegtetve, hogy ő nem számított győzelemre, és nem is nagyon érdekli a győzelem, a kisugárzás a fontos. Na ezt ukrajnában biztos máshogy gondolják, mert az meg nem szivárog.(felmerül itt a kérdés, hogy ha ugyan van ukrán szépségkirálynő, ő mit mond a gálán, mert ott ez kisugárzásosdi  gondolom tabu lehet - biztos a világbékére hagyatkozik)
Ki hiszi el, bárki is, amikor azt mondják neki, ilyen nemesen egyszerűen hogy szeretlek, és ki hiszi el ha azt mondják nem érdekelsz többet. Ki hiszi el, hogy majd eljön az a pont, amikor már felemelt fejjel (de lefele nézve) ki lehet mondani azt a szemérmetlenséget; ennél már nem lehet rosszabb. És ki hiszi el amikor azt mondják: jó nekünk. Ki hiszi el, akár egy is magáról, hogy ő magában hordja a változását, azt ami irányítható áttekinthető. Ki hiszi el a teszkóban, hogy a zöldségek frissek. Ki hiszi el, hogy jó, van isten, de hogy van e logikája ami szerint. Ki hiszi el az odaláncolt greepeace aktivistának, hogy ő együtt érez a kocsányos tölgyel, és nem csak benne akar lenni a tévében. Ki hiszi el magyarország elsőszámú kócsagjának, hogy amikor az mondja a beszédében, hogy "mi magyarok", akkor az nem egy kérdés. Ki hiszi el, hogy akiket nem vettek fel a felsőoktatásba idén, azok egyáltalán méltók valamire is.
Ki hiszi el, hogy akkor vagy a legerősebb, ha mindent kibírsz, ki hiszi el hogy ha egyedül vagy akkor önálló vagy. Egyáltalán van valaki aki elhiszi, mit is tudom én, hogy lehetne ezt mondani,... az életet Talán elhiszem, ahogy így kérdésekkel traktálom magam, de hogy tisztelem e, komolyan tudom e venni, azt már nem tudom. Nem hiszem azt sem hogy te hatsz rám és én hatok rád. Azt hiszek másikok maradunk mi mindig, énteőmitiők. Ki hiszi el hogy vezet oda út. Ki hiszi el, hogy majd egyszer az egész ország egy nagy autópálya lesz. És ki hiszi el, amikor azt mondja neki, hogy szándékai vannak, akkor nem nyereségre gondol. Ki hiszi el, hogy van jövő, és ki hogy bvan közös múlt, együtt elfecsérelt idő. Ki hiszi el a nyarakat, ki a januárokat. Ki hiszi el, hogy nem kell minden kérdés végére görbület. Ki hiszi el azt, azt hogy hinni kell. Egyáltalán hiszek e magamnak. Hisz annyiszor becsaptam már magam, és ha magamat nem tudtam hát veled is beértem. Aki nem hisz az fecseg, aki fecseg az halott. Üdvözletem a kriptából, csókolom alássan. Tudom, hogy itt vagy, de ne kísérts, bazmeg.
Sokat gondolkozom mostanában azon, hogy észre fogom e venni, amikor nincs tovább, meglátom e a pillanatot és megértem e, amikor belőlem az utolsó lényegi dolog is elmegy. Képileg ez úgy nézhet ki mint mikor a pitypangra ráfújnak,(hogy nagyobb volt a füstöm mint a (gyermek) láncom) vagy egy nagyobb szél vagy ráesik egy atombomba. Nos ezen gondolkodom én, hogy akkor mi lesz. Meg azon, hogy mindezeken már réges rég túl vagyok. Ilyenkor persze az is eszembe jut - mert nem jó az embernek egyedül -, hogy aki abban a stádiumban látna, vagy lát, az nem jár messze a valóságtól, de azért már jobb ha készíti a valóságútlevelet, ha mindenképp ragszkodik ahhoz, hogy a talált hazája legaláis legyen.
Jobb lenne annak a képességnek sokkal inkább a birtokában lenni, amivel láthatnám magam, és ha nem nagy kérés akkor szeretnék előtte megvakulni is. Ehhez nyilvánvalóan egy aranyhal kell és még marad is egy kérésem, amit meghagyok jobb napokra, ha ugyan lesznek még olyanok. De a kérés is lehet majd maga ez. Az akváriumból pedig kidögölhet majd az összes szutyok hal aki nem beszél, vagy nem fizet adót.
Most, hogy mindezeknek valamelyest végére értem egészen jól látom magam. Egy romlott penészedő sajt, valami ócska kamra polcán. Na de olyan szépek a fényviszonyok. Máris magyarázom a félre, akitől én vagyok az aki tőlem az, kidumálom, hogy ez még nem az a pillanat amit észrevenni készülök, suttogok is, hogy maradt még itt valami. Érzem, hogy hazudom, ragozni sincs kedvem.

2005. augusztus 6., szombat

Nekünk... Nekünk - egy ideje - nem úgy mennek a dolgaink, ahogy mi mennénk a dolgaink után. Egyfajta üldözésre hasonlít, régi Fantomas filmekből, éppen úgy vetített a háttér, a sofőr éppen úgy nem nézi az utat. Nekünk elég kevés dolog sikrerül, és ha mégis, abba olyannyira elfáradunk, hogy nem jut elég erő a végső örömre. ( mi izmaink teljesen örömtelenek) Mi minden különösebb ok nélkül is megtudunk szeretni, akárkit, bárkit, az általunk szerethetőnek ítéltek halmazából. Arra is emlékszünk, amikor minket minden különösebb ok nélkül szeretni lehetett. Mi akkor azt nem értettük, hogy miként lehet az, most azt nem értjük miként lehet ez. Mi nem érünk túl sokat, és egyre kevesebb dolog ér el bennünket, de istenigazából. Ránk tényleg lehet azt mondani, hogy el vagyunk sivatagosodva.
Kétfélék is vagyunk, hazug testünkhöz, ajándék gyanánt labilis idegrendszerünk odasimul, folyton ezret akarunk, rúgkapálunk, és még az is jó, ha néhanap kettőre jutunk. Mi - jól látjuk - keserűek vagyunk, az épeszű minket kiköp, örömet bennünk hiábavalóan keresnek. A szavaink gyakran érthetetlenek, a helyek, ahova néha van merszünk vágyni is, általában nem értünk valók, de végsosoron is elérhetetlenek. Mi azt, hogy: élet, egyre gyakrabban úgy mondjuk ki, mint ha csak éppen egy egészségeset káromkodnánk, ezért mi gyakran ellenszenvesek is vagyunk - hisz nagyon is általánosan mondjuk ki mindezt, nem csak magunkra vonatkoztatva.
Mi olyasmire is képesek vagyunk vágyni, aminek nincs is bebizonyítva még a léte, ilyenkor fáradhatatlan sejtelem bolondít napokig. Mi már rendültünk meg szeremtől, és attól is hogy nem tudtunk hinni benne. Mi félig gyerekek vagyunk, abból is a szomorú élhetetlen fajta, mi nekünk azt jelenti a folyamatosságot, s így némileg a biztonságot is, hogy a bizonytalanságainkra, tévesztéseinkre minden időkben számíthatunk. Mi ezért egyedül sem tudunk lenni, ha éppen arra vágynánk. Mi régebben szerettük a dunát, a budai hegyeket, néhány utcarészletet, most azzal is beérjük, ahogy elképzelünk magunknak egy várost. Régebben minden utazásban ott volt az explicit érkezés, vagy annak illúziója, ma már jobbára minden csak menekülés. Mi tudjuk, hogy a világ  vaalhogy mégis egy végtelen véges, így tudjuk csak azt is, hogy a menekülésnek is annak kell lennie.
Mi akkor is elhallgatunk, amikor annyi mondani valónk lenne, hogy majd belehalnánk, ha a végére érnénk egyszer, félünk is ettől, ezért bele sem kezdünk, hol félbehagyunk. Mi mérgesek is tudunk lenni, másokra testált hiányainkra, leginkább azokra akiket megszerettünk, és a dühünk olyankor saját lehetetlenségünké korcsosul. Mert mi, végül is, élhetetlenek vagyunk, vagy is kolduljuk csak azt, amiről azt hittük magától való, hol így, hol úgy nem számítunk, már sokszor úgy is, hogy leginkább önmagunknak.
Mi gondoltuk azt is, hogy oda kellene adni minden energiánkat valakinek, akiben mindezeknek híja van, de már nem nagyon ismerünk sem istent, sem embert, és valahogy az ördög  minket nem ismer fel, hát mi olyan rosszul csinálunk mident, hogy rendesen elkárhozni sem tudunk.
Mi pont úgy vagyunk, hogy konkrétan annak nem szabad mondanunk semmit, egy szót se, akinek annyira óhajtanánk a szavát, mert mi istenigazából félünk, hogy az sose lesz már a mi szavunk.
Mi olyankor, indokakolatlanul egyedül érezzük magunk és olyankor hülyeségelket gondolunk. Aztán sajogni kezd, akik nem voltunk, nem vagyunk, de leginkább az, amik lehettünk volna és az amik már nem is lehetünk. A szívünk gondolkodik és azt gondolja most, hogy mindez ami volt, van s lesz túl sok ahhoz, hogy ne lehessen keveselni. Zavarba ejtő a kínálat, de tőlünk kong a piactér.
Valahogy úgy vagyunk, hogy tudjuk azt, nem vagyunk halottak, de bennünk egy lehetséges élet mégis véget ért. Sokszor azt is, hogy bárcsak mehettünk volna vele. Mi nem leszünk soha, sehova sem integrálhatóak, semmilyen rendbe, káoszba tehetők, mi nem leszünk már kimondva, de minket már elhallgatni, se letagadni nem lehet. Ezt néha bánjuk is. Annak a hiánya vagyunk, aminek lennünk lehetett volna, de erről nincsen semmi ismeretünk. Lehet, hogy egymerő rögeszme vagyunk. Egyáltalán. Minket nem lehet megmenteni, de nem olyan nagy baj, mert méltók se vagyunk rá. Én mondom ezt, aki csak akkor bátor, ha többes a szája.

2005. augusztus 5., péntek

Megkértek valakit hogy menjen be a szaunába, ameddig jól érzi a magát. Aztán összevetettek valamit valamivel. Szemügyre vettek, mértek, tapasztaltak. Azt hiszem megérkezett a wellness-szex kora. És csak izzad és csak izzad és csak izzad. Ott lehetsz karcsú ahol te akarod. Leginkább fejben. Ne tétovázz, most ajándék hőfogszabályzóval.
A békaemberek már a spájzban vannak. És a teher alatt egy nő a bálna. Esőben hogyan válaszoljak az sms-ekre? Az olyanokra amikre választ várnak tőlem, hogy így meg úgy és az olyanokkal mi legyen amelyekre meg egyáltalán nem kell várni. Rettentően izzad az isten, biztos izgul, szerintem van is rája oka, ilyen magas pontyhatárok mellett egyáltalán nem biztos, hogy felveszik a genezis-tömjén szakra. Amint hallom ez is egy sikersztori. Szagra megy a játék, és tényleg mint ha már most dögszava volna a jövendőmondóknak. Noé is jön, kezében fénykép, és ordít, hogy nem is annyira nő az mint amennyire cet, és a lehelete is olyan ecet, olyan acetonhal féle filé. Vigasztalni igyekszem, azért mert mammal, nem mindenki bárkás kurva, sőt, azt mondom nézzük együtt az esőt.
Nincs kedvem programszerűen hülyének, ostobának, konzumidiótának lenni, elég az is, amennyire alapjáraton annak kell lennem, vagy az vagyok. Optimalizáltan az. Elavult típus, aki a blogot se másnak írja, hanem a senkinek.

2005. augusztus 4., csütörtök

Bejott az orjarat. Na nem, valaki jott be. Egy regi valaki volt es nem is a szobaba, hanem csak az elobe. Ott alltunk mint ket eleteros epilogus. Ide-oda forgatta a fejet, gyorsan leszkennelte ami szkennelni valo, a 92 ota ferde ruhafogast, a pvc burkolat mintazatat, a gagyi ontapados tapetaval elfedett, neoszoc eloszoba szekrenyeinek faerezetet utanzo kekjet. Itt egy ido ota ugyanis minden csak masolat, az eredetire hajaz a fesuben(!!!) megrekedt pamacs is. Majd azt mondta erzelmektol mentolosan, hogy itt megallt az ido, talan azt is hozza tette, hogy bakker, de ebben nem vagyok bizonyos. Nem szoltam igazabol en erre semmit, ugy ertem egy hang nem hagyta el a torkomat, ami meg nem hallatszik, nem latszik, az akkor nincsen is igazabol. en idom, mar tudom, hogy milyen. Ismerjuk egymas rezduleseit, hibait, erenyeit, gyengeit. En meg az idom mar egy jo csomo dolgot tudunk egymasrol - ezert nem is nagyon van mirol beszelnunk.Beengedtem en azt a valakit az idombe, de nem volt hozza megfelelo savam. Epeskedni kezdtem : litlu pig,litlu pig, engedj be intu.
Áldatlan állapot, non plus ultra. A számítástechnika útjának pora okoz szilikózist. Nem lepődnék meg, ha arra eszmélnék, hogy a Pink Folyd ad koncertet itt a balomon vagy a jobbomon, mindemelett szerintem az imént nagyon  sikerült az egy hete ürítetlen hamutálat kiborítanom (ettől mindig kiborulok, meg hogy engem is csak égve nyomtak el), a szoba úgy néz ki mint Pompei, rögtön a fénykora utáni első órában. Gondolok is rá, hogy embrió pózba merevülök sebten és megkövesedek. Leletnek szerinte amúgy is jó lenni, és elég nagy hülyeség ahhoz, hogy némi figyelemre tegyek szert. Szart. Nem lehet, ezt sem lehet, meg elnézőnek se lehet lenni, meg semminek se, sőt pláne  ingerültnek, sőt pláne  zavartnak és tanácstalannak se. Pedig van ebben a kőszerűségben vonzó, hogy olyan magabiztos és állandó, bár a szovjet emlékművekre ez csak részlegesen volt igaz.
Éljen a mákostészta, csak ilyen formán vagyok heroi(ni)kus, (mert aztán most megint valahova, olyan helye gondolok, ami nincsen, csak kép van róla, maga a hely ez nem létezik)
A mai napom párizsival kezdődött - Notre Dame, nem fáj fejem.

2005. augusztus 3., szerda

Sejtettem én, de azé' bizakodtam, tán mégse, ...szóval, hogy  e kóceráj felett (is) csak olyan ég feszül, ami egy csomó sok csillagot is elbír viselni. Ragyogó és még ragyogóbb csillagokat is. Akár. Akinek van egy jó távcsöve, az elláthat addig, és még tovább, aztán majd,... már akkor amikor odalátott, eldönti, hogy nem a lába elé kellett volna e néki inkább tekintenie, úgy lefele, tényleg 45 fokos szögben (sz. úr szabadalma), mint aki elszégyelli magát, de igazából, esetleg, ha annyire hülye, akkor még más helyett is.
Mostanság sok helyre tekintve reflexből restelkedni kezdek, ha valahogy a tévére vetem a szemem és az ott látott rejtvényt is egy laza neuronrándulással fejtem meg, (házim_cska, egy állatnevet várnak tőlem, vagy valami ilyet), hát gyorsan megyek is a tükör elé, hátha eszembe jut valami, vagy valaki, magamról, hogy én lennék tkp a hiányzó betű. A világról én, vagy fordítva, vagyis mindegy, hogy mi jut az eszembe, az a lényeg, hogy juttatják. És mindvégig, egészen végig én vagyok az aki szégyellem magam. Másra nem is nagyon számíthatok én a mazomacho. Ha jól rémlik, valamire való blogger nem is néz tévét, még egy indokkal több, hogy ne is érezzem magam se valamire valónak, se bloggernek. Sőt, én mostanában azon kapom magam - nem volt ez mindig így, volt amikor beszélgetni szerettem jobban - hogy olyan végtelenül gyalázatosan vagyok tévészörfös, és éjjel mindez erősödik.
Többnyire nem a tartalomra figyelek, a mellékeseknél már elakadok.
Például a minap azon, hogy az ATV-n vagy nagyon szar lehet a menza - ha ilyen sárga mindenki - vagy azzal aki oda belép aláírattatnak egy papírt, hogy kötelesek együttműködni az ukrán szervmafiával és önként lemondani tulajdon májukról. Ha elgondoljuk, milyen nagybecsű a hírnév tulajdonlása napjainkban, méltányos fizettség ez érte.
Tegnap, Kósáné Kovács Magdát, úgy is mint EP képviselőt meg is zavarta mindez, mert tündökölve, napsárgán a következő mondatot szuszakolta ki a tüdejéből : "Az idő kifogja vájni azt a medret, melyekre az új szabályok alapjai fognak épülni" - hát epukám, mondtam én mindezt, úgy hajnal 1 óra tájt, obligát kisnadrágban, elterülve az ágyamon, tátogva mint aki hal. És azt is gondoltam e mondat után, hogy akkor most végre vége, jó kezekben vagyunk. Így lesz éjszakánként a nálam sárgából rózsaszín.Sejtettem én, de azért bizakodtam is, hogy azért mégsem történhet meg bármi. Részben volt csak igazam, akármi.

Most majd nem szabad dühösnek lennem, mert ez most nem olyan, ez most már megint nem olyan, hogy valakinek igaza van, és valakinek meg nincsen igaza. Túl gyakran keveredek ilyen helyzetekbe. Nem tudok mit kezdeni azzal amikor az igazságok egymásnak feszülnek. A vége az szokott lenni mindig, hogy megkérdezem, mi is az igazság. Aztán elébb magamat hülyézem le, hogy olyan barom vagyok, hogy eféle kédéseket teszek fel, másszor, kissé megenyhülten másra hárítom a felelőséget, minek is engedi az a valami, hogy ilyesmikre képes legyek. Már megint legyek, már megint a legyek.
A szar és máj szimbiózisa éppen megbomlani látszik, nem mondanám (ha engem kérdezel, de ne szólj hozzám - magamhoz beszélek), hogy ez egy igzgalmas vizuális kalandtúra volna dús special effectekkel. Megint csak arról van szó, hogy más kell látni mint amit lehet. Ócska kis valóságok repednek ott, ahol mindig is szoktak, a beszorulás esélyeit némileg megnövelendő. És a jó öreg ragaszkodás - nyilván mindez csak a fejemben biztosít időleges prioritásokat, valakiknek, valamiknek. Így kell azt venni, ha azt mondom egyszer, hogy megszerettelek, és így az is, ha azt mondom, megtudnálak ölni. Kellő komolysággal venni mindezt tudomásul, azaz hányavetien, nem jobban, nem kevésbé. Mint ahogy istenek szoktak emberből valót szeretni.
Bölcsen teszi e az élet, hogy elfed ennyi mindent? Legalább néha lehetne belelátni abba, hogy ki nevet a végén, vagy sírás lesz a vége. Végig kell csinálni a szart is, ahelyett, hogy azt tehetném amiről tudnám hogy értelme van. Sose tudom, általában tippelek, megérzek. Felejthetően rosszul.
Az kell gondoljam, az élet szörnyen ostoba dolog, és hol férfi, hol leány arcot ölt. Az előbb meg tükörből nézett vissza rám. Kiszámíthatat komisz. Akár egy gyerek. íDe mihez kezdek az egerekkel. A legyeket most hagyom, azok ott lesznek mindig, az egyetlen pont a légy.

2005. augusztus 2., kedd

Kedves kis mulatság számomra, ha átnézhetem az admin oldalon a keresett szavakat és kifejezéseket. Már az is átfutott az agyamon, hogy tkp ez az egész blog ezért van, hogy ezért csinálom, egyéb valamire való ötletem nincsen, csak azt tudom, hogy ez egy szeglet, se több, se kevesebb (néha azért mégis a kevesebb, néha meg az volna jó ha több volna). A valamire számítás miatt. Megnyilvánulásaim vegyesek, nagyon is jól tudom, hogy a "pina" mint olyan, az univerzum egyik máig hitelesnek megmaradt rendező elve, kollektív tudatunkat, mi tagadás hol a klitorális, hol a hüvelyi állandó szervezi újra és újra, ám az elképeszt, hogy a világ azon szegletében, amely jelen esetben ezt a blogot, vagy mit jelenti,... szóval hogy itt ezt kérdezni olyan....anakronisztikus.
Most a szemem azon akadt meg (ez olyan plasztikus utalásszerűség), hogy olyas valaki is olvas akinek nemisége holtvágányon vesztegel, és - nyilván tévedésből - engem választott szexuális pályaudvara állomásfőnökéül - nevezett ugyanis tőlem remélte megtudni azt amit (valóban) feltétlenül tudni érdemes -
"a pina részei".
És akkor jutnak eszembe olyanok
"Bizony mondom néktek, hogy ha a pináról semmit sem tudtok - akkor bizony semmit, szart se tudtok, könnyebb a tevének bedugni a tű fokába, mint a tudatlannak a világtitkokat megfejteni, aztán, hogy bizony mondom néktek és vala meg lőn" - Immanuel Cunt.
Némileg zsákutca is ez, hiszen a "pina részei"-ről áhít megtudni valamit a szörcsölő. Ha a tájékozódás, úgy fogalmazódna meg, hogy : "a nő részei", akkor gondolkodás nélkül tudnám mondani, hogy a nő részei, ...szóval akkor mondhatnám, hogy mindemellett szerintem a nő része "az is". De így, nem mondhatom, hogy a pina legfontosabb része a nő volna. Azért nem mondhatom, mert általánosító, nem mindig igaz, de amikor igen, akkor pedig nagyon is fájdalasan az. Más vetülete is van a dolognak, ha gondolkodni kezdek mindezeken, korlátaimba vagyok ütközni kénytelen, felimerni a tényt, a pináról vallott nézeteim divatja múltak, (valamint) meglévő ismereteim felületesek, vagy már azok sem. Ha úgy képzeljük el az egészet, mint egy univerzumot, akkor valami olyannak mondhatnám magam,... szóval hogy olyan vagyok mint egy műhold, aki lesodródott a pinakörüli pályáról. Más kérdés, hogy kódolt, nehezen megfejhető üzeneteket küldök a földi irányításnak, de ez most tényleg nem vág ide. Mert az ilyesmi sehova se vág.
A helyzet valóban úgy áll, hogy nehéz itt okosnak lenni, alanyi jogon leginkább, meg aztán igény se nagyon van reá.
De azt gondolom, a pina is csak olyan mint minden más, van eleje meg vége - negatív kiterjedése, felső része és alsó, aztán ki ebben, ki abban hisz. A felpinisták a felső részben, az alpinisták az alsóban. Ott izgatolódnak, és esküsznek igazukra. Ha lándzsát kell törni valami felett, a szomszédba, szomszájba mennek, és ha lehet, nem fogalmaznak a szőr mentén. Az ínyencebb rajongók fanszőr-ünnepeket rendeznek, aztán pedig elmennek skandináv lottót, vagy seggrepacsit játszani .
A másik keresett kifejezés, a "a selymes pina" volt a múlt hónapban, az erről való elmélkedést, a brózoló szíves engedelmével magamtól távol tartanám, nem akarom a pináról alkotott hamis elképzeléseimet, textílipari tájékozatlanságommal elegyíteni. Csak rontanék a helyzetemen. Ami ápol, az tuti hogy egyben el is takar, sőt lesz jövőre is.

2005. augusztus 1., hétfő

Egy ideje félve írok le bizonyos dolgokat. Példának okáért azt is, hogy : semmit sem értek. Mindig akad olyan akit félre tudok értetni. Majd egyszer elmagyarázom:)

Most olvastam, hogy a blog egy játszótér. A homlokomra csaptam, hogy erre önerőből is rájöhettem volna, már csak a kutyaszar miatt is.

Egy, meglehetősen hirtelen ötlettől vezérelve kedvem támadt most idevetni azt, hogy különféle programokat telepítek a gépemre, egy cd kupac közepén ülök, mint egy cédékukac és olyanokat mondok, hogy,... na de ezt hagyjuk, mert megfekszi a gyomrodat, ha még nem fordult ki útközben. Megélhetési gondjaimat részlegesen enyhítendő teszem én mindezt, eredendően nincsen semmilyen érzelmi viszonyom a cédé lemezekkel, a gépemet pedig csak azért tudom utálni mert egy laza indulat áttétellel oda sejtlek bele (akárkit), a sok pici fényes szarság közé. A hátam közepét nézem a monitoron, azt hiszem ez elég nirvánavaló. Közben valami élelmet majszolok, ez lehet példul valami tejtermék, vagy a táplálék lánc azon eleme amelyből a tej kinyerődött, vagy valami, a nyelven selymesen elolvadó nasi. Ha van a kezem ügyében valamire való csésze, akkor abból pedig kávét kortyolok. Talán nem közömbös, hogy a kávéfőző típusa, nem teljesen szándékoltan, de mindenképpen vagy egyébként kotyogó típusú (MSZ) szerkezet. Ide jöhetne valami áthallás, ha éppen úgy akarod olvasni ezt a szarságot. Ne hozz kényelmetlen helyzetbe, nem szeretném ezt az egész regisztrációs procedúrát ismét végigcsinálni, minden olyan cselekedettől van egy kis eltartás bennem, aminek a végén még kiderül, hogy létezem. Amikor azt mondom, hogy ezt nem teheted akkor tulajdonképpen arra céloznék: tudom, hogy megfogod tenni. A lényeg az, hogy semmi kedvem (ezt a szart) mit is tudom én, szentiras.freeblog.hu-ra átnevezni, csak azért mert te azt hiszed hogy ennek értelme van, pedig hát ugye a hajlamnak már az is elég, ha leselkedik a lépcsőfordulókban. Végezetül testi/szervi bajaimat gondolnám ide ezt közölni, kezdeném szőrmentén a hónaljammal, a rücsökkel, a dudorral, a kiszögellésel, diszkrét, de nagyon is alhasi panaszokkal, felületesen megemlítve a bőrhibákat, felekirályságomat. De nem merülhetek bele túlságosan, mert én egy rohadt szemét elektronikus strici vagyok, programokat futtatok.
Van még egy oka, hogy engem ez az egész nem érdekel. Tenger a munkám, szántok, vetek, aratok. A hülye mégis én maradok. Ez azért egy kicsit jó is, mert sehányszor se kell gondolkodni, azon se, hogy nem vagyok szabad, mert senki se az, de képes vagyok elgondolni, hogy milyen az. Iszom a kávét és rágom a kekszet. A kávé az zamat, a keksz az albert - elárulom, meg ne rövidülj. Egyszerűen imádok E/2-ben beszélni. It's fantastic game.
Az életem olyan mint egy film. Egy szar film, az igaz, de estelente rendesen jönnek fel a parketta rései közül a betűk - mintegy kileheli az épület magából őket, én meg beszívom - és olyanokat olvashatok el, hogy ajánlom  anyámnak, apámnak. Majd a stáblista, hogy ki verte a díszletekbe a szeget és soha nem ütött mellé, és a kaszkadőrök, akiknek olyan szívesen bedőlök, meg florentin kalapos statisztalányok, mélyen dekoltált szimbólumrendszereikkel, meg hogy ez az egész nem a véletlen műve, mert hát nagyon is rendezve van, előre meg lett írva, ki lett találva, leforgatva is vagyon, bármennyire is estelenül esetlegesnek látszó mindez. És minden látszat ellenére, ahogy szeretném hinni, ez nem csak látszat. Bár lehetne az is. Vagy inkább volna az mint bármi, sőt pláne - semmi se volna csak. És akkor a plafon felé haladó és ott eltűnő betűhanygyák mögé állóképek kerülnek, amelyeken hol én vagyok, hol azok akik félig se idegenek, a teljesen azok, hol pedig olyanok, akik már csak úgy vannak, ahogy éppen a realitásérzék megengedi lenni őket. Sokszor azt se tudják, vagy nem is akarják tudni, hogy ott maradtak valahogy - kissé ugyan túlexponálva - azon a részen, ami valahogy, nem tudni hogyan, de fényérzékeny maradt. Aztán azt hinné az ember, hogy ha mindennek vége, akkor majd rossz lesz az üres vásznat nézni, ahogy kifutnak a képek, és vergődik az átlátszóság a felületen, és olyankor fél, olyankor már semmit nem talál olyan aprólékosan jónak. Olyankor másik moziba menne legszívesebben, még az sem érdekli, hogy zárva vannak, zsebébe nyúl, kezével kulcsok után matat. Képeket akar,de nem sajátokat, nem olyan jeleneteket amiknek már akkor tudja a végét amikor még azok el sem kezdődtek.