Golyó és Pihe. És Bátor a kutya, akit a gazdája éppen hogy azért, mert gyáva. És Józsi is aki a  sertéstelep mindentudója, még akkor is az amikor vérereket rajzol a sört a retinája alá. Minden véreret elhiszek neki, még akkor is ha nem tudom az okait. És akkor ezt lehet venni valamiféle egésznek. És ahol van egész ott van rész is. Lehetsz te is, bárki lehet. Az ember mindig tanul, ha nem akar akkor is, és ez némileg árulás. Egy telerakott hűtőszekrény ami olyan gondosan van komponálva, hogy csak az romlik meg benne aminek meg kell romlania. Mennyei a háttérvilágítás.
Az ég meg folyton halványosul, olyan az egész, mint valami kozmikus visszaszámlálás. Becsukott szemem között számolok én is, jóleső semmit zubogtatok a számban, a tömésre váró jobb alsó akárhányas mellet. Tájjellegű még szájíz is. Az, hogy egyszer mindennek vége van az persze eszembe sem jut, én így csinálom az örökké valóságot. Olyan mint ha nem lennénk, és nem lenni jó.
Olyan fajta művésznek érezheti magát az ember, aki tudja már, hogy mindenre képes, még arra is hogy semmit ne csináljon és él vele. Hogy a semmit kezdje magával. A passzivítás a műve, egy végső mozdulatba merevedés. Az úgy maradás. Minden mozdulat ilyen: állás, nyugalom, egymásutániságuk figyelembe vétele okoz zavart - mozdulatnak véljük, belekáprázunk.
Bor, búza és békesség, az utóbbi azért csak módjával, mert azt hiszem az tunyít a legjobban.
Bolhák alapítanak rajtam kolóniákat, majorokat, szívják ki a vérem. Tehát még élek, beszélek ki magamból két vakarózás között.

Amikor este már nem bírom kinyitni a szemem az jó. Akkor van az utolsó körülnézés. Beleharapni abba a valamibe ami én vagyok és nem azért mert ízlik, hanem azért mert tudom, hogy el kell fogyasztanom. Megadás. Ilyenkor bele lehet hallgatni az időbe, mint egy sosem volt rádiójáték előzetesébe egy falióra révén. Bevág az utcáról a lámpafény, letörli a hengerelt falat. Újrarajzolja a bútorzat kontúrjait, átértelmez, segít most szokni a szokhatatlant. Megint beleharapok abba a valamibe ami én vagyok, nem az íz miatt, tudod, hanem a satöbbi, a járulékos.
Most jön a finis, az utolsó körök.
Tegnapi mondatok veszítik el tragikus hirtelenséggel az élüket, elolvadnak az óra tikktakkolásban, úgy ahogy az utolsó kávéban a mokkacukor. A kávéfőző krómján holdvilág pihen, nagyanyád fogsorán, egy metszett kristálypohárban apró buborékok bandáznak, megpihenve a peremeken. Ilyen itt nyaranta a pezsgés.
Két piros vájling között nagyot sóhajt egy habverő, összerezzenek a tojások a frigiderben, pattogzik a lavóron a zománc, sosem volt igazán fehér. Az ajtófélfában a szú a másik oldalára fordul, erjed az üvegben a csipkelekvár. Elbódítja a lombok suhogása az asztalfiókot, hangosan horkol a turmixgép, a fakanál, elájul a seprű cirokja.
Ilyenkor az egész világon már csak én vagyok egyedül ébren.