Mondjuk kezdhetném magammal, valahogy úgy, hogy elébem állna egy angyal, szemében néma indulattal, s csak annyit kérdene; hát te meg ki vagy? Mondanám - szívbe markológép, rólad gondoltam, el se hinnéd. Azt hogy itt megjelensz. Aztán így folytatná - mivégre ?, és szárnyával mutatna az égre,igen, úgy csendesen. Akkor magam elé merednék, hagynám ,hogy sok sok rongyos emlék villózna  ott nagyon, belül az agyon. Ebből ő  mindent megértene és azt mondaná: hogy nocsak, meg mi a fene, a szíved meg csak ki hagy. Erre én biztos meg nem állnám, valahogy a szemeibe vágnám, hogy neked szárnyaid... nekem meg itt magam.
Aztán rá is gyújtanánk tán, és boroznánk egy platán fán, ahova felerepít.Néznénk az időt. Ahogy elénk hömpölyögne, bocsánatunkért hörögve, hogy micsoda dolog. De mi akkor nem figyelnénk, füstszagú felhőben henteregnénk, s nevetnénk sokat. Így múlna az életünk. Aztán ahogy jött, úgy tűnne el, én is készülnék már menni el. Nem tudni hova.
Aztán lopózna a sötéség, mutatni mennyi mennyi szépség, ment ma el szótlanul. És az alvás nyughatatlan, vérben úszó kép a paplan. Micsoda napok. Csoda hogy vagyok.

Még 5 évet kell várnom, hogy teljesen kicserélődjenek a sejtjeim. Azon bambulok hogy addig mi lesz. Van 5 eladó évem. Vevőért kiáltanék. Egy előre elhasznált 5 év. Gondolom nincs nagy piaca az ilyesminek manapság. Nekem sem kellene.

Egy séta volt csak a kertben. Fel és alá. Egyedül. Megtenni bizonyos távot. Akkor ez bizonyosan nem jelentett egyebet, nem volt az sem több magánál. Jó volt tudni, még ha képzeletben is, hogy talán közel. Ahogy mentem a fák alatt néhány ág megérintette a fejem, tán marasztalt volna, hogy ne, hogy ezt ne csináljam. De hát azt is félreértettem, simogatásnak vettem. Néztem a párát amit kilálegeztem. Semmi kétség,vagyok, nagyon vagyok. Aztán amikor megtudtam, hogy ezeknek az öncélú sétáknak a nyomvonala éppen egybeesik az ő részleges létezésének a színhelyével a kert is kisebb lett. Egy korlát nőtt oda egyik este, amit már nem lehetett átlépni. Fél udvarom maradt, mint ahogy azóta is fél.
És fele a királyság is. A fehér ló réges rég kehes és én sem vagyok olyan herceges forma. Azóta félre is nézek. Ez talán egy félreértés után evidencia is, mert ezután csak félre lehet.
Milyen kis apróságok ezek, mindig csak egy kis területet veszteni. El. Aztán a felének is a felét. Vígasztalhatom magam matematikai paradoxonokkal, hogy a végén mindig marad valami. Egy morzsa. És hogy majd akkor ebből lesz kovász., ha lesz. Nem kenyerem a sütőipar. Nincs elég sütnivalóm. Én már nem igazodok ki a szív kacskaringói között, csak megyek, mert hát menni is kell. Aztán azt gondolni, hogy ez most vagy egy apró momentum, vagy mindennek a vége. Mindig mindent meg lehet úszni. Hogy ezek sorozata lenni ami ltezővé összeragaszt. Engem. Amott ő, én meg itt - nem kivételes eset. Hát mit is akartál te bolond, megint azt amit nem lehet. Hogy te mindig a tilalomfákat rázod, aztán meg sírás rívás, hogy a fejedre esett valami romlott gyümölcs. Pedig csak azt akartad, hogy ő essen.A fejére.Vagy a tiedre.

Egy ideje az eső is hét ágra esik. A napot meg, mint ha dézsából öntenék.Látod ez is egy kép.Persze a tied. Neked van adva, amint hogy megfogan.

Már véget ér valami és jön  helyébe a kezdet, de egy ideje bennem, ezek már nem ölelkeznek. Nem tételezik fel egymást. Nincs ok, nincs okozat, keress mást. Másik végzet, másik kezdet, az kéne csak, hogy levedlett rögszméket nyárra eltemetni tudnék, s nem nézni a rögre. És kitépni magam egy itt felejtett mozdulatból és remélni ha így lesz, minden mozdul attól. Hogy lesz menés és maradás. Hogy ez nem egyéb mint, játék, mint vétel, egy mosolyaratás.És most akkor elhervadni.Lombos ágaid között.

Elmondasz mindent, de kinek is beszélsz? Hogy megint csak úgy van, hogy nincsen semmi vész. Vészecskék vannak, keringnek mint az atom, és hát nem lesz itt ugrás, újra csak ezt mondhatom. Ismétlem magam,  vagy könyörgök neked, azt mondom újra, hogy holnaptól  megtörténhetek, hogy akárhogy is, de vagy. Nem nekem, csak magad. Elmennél innen, te tudod a maradás, ide hív, megölel és végül egy vermet ás. Otromba nagy nyugalomba, nézed a nap milyen lomha. Kézbe veszed és forgatod, már önmagadat is meghatod. Mondd nekem el, hogy mitől lett ilyen silány, és miért áll háttal  már megint megannyi lány, hogy miért a félelem igazgat már megint, megint csak feléd, hogy hallgatnám veled a holdnak, azt a szép halott énekét. Most káprázni kéne, tudom hogy te is tudod, ám csetlek és botlok és idétlen jambusok, szövik újra át a semmit.Nem is mondanék mást csak ennyit: ki egy ideje már itt bolyongsz velem, ne gondolj sokra, már semmim sincs nekem. Elhagytam vagy más hagyta el, amre várunk, most közlöm; az már nem jön el.

Összedörzsölöm tenyerem, fázik az öröm, így kényzerít bele nem akart mozdulatba. Bele vagy kényszeredve, tagadásod, balga hiábavalóság. Vársz egy ideje... nem jön a jóság. 

Lágy unalomba omló az ünnep, odakünn a legyek is némán osztoznak fák árnyai alatt tetemek maradékán. Mondanád te is hogy, szép és jó vagyok,  fejemben már nincsenek  rég meg eltemetett gondolatok. Fal felé létezésed a miértje, s nem oka többé. Zsong a csönded, tőle kicsordul a könnyed, gyönyörű vagy, mosolyogsz magadon. Egyedül vagy. Megfogod kezedet, s nem ereszted, bizonygatod, nem te vagy aki reszket, s aki veszteg soha nem maradna. Benned ősi elevenség, hol alvad, hol lüktet, vénád  is belesajdul.
Idevárlak, öleléssel, s némi csókkal. Az asztalon abrosz, só, kenyér és hagyma. Narancsszín fényben nézed mindezt. Félbe vagy hagyva. Valamin túl vagy, gondolod: mi lehetne ?, pokoli öleléshez kinek volna kedve, árnyékoddal lassan összeolvadsz, holnapi tébolyoddal. Fogoly vagy, lám magad őrzöd, minden voltat lakatok mögé kényszerítesz, kulcsembered késlekedőn bolyong a majdani túlon. Ügyet sem vet, így aratja le végső viharod ma.

Bereményi Géza

  Karom kitárva

Karom kitárva, körbe forgok neked,
magam ajánlom, vedd meg az életemet.
Nézd meg az arcom, nézd a bőrömet,
ha, már árú lettem, hagy legyek tied.
Karom kitárva, körbe forgok neked,

mondd, mennyit érek, s én azonnal tiéd leszek.
Tudok pár trükköt, mit nem tud senki más,
vidámmá teszlek, van egy titkos fogás.
Vedd meg az arcom, vedd meg az életemet,
Nézz a fejembe, mi benne van, tiéd lehet,

az amit láttam ott, mindenképp tied,
a jövőm a múltam, az összes évtized.
Egy ilyen élet, nem jár akárkinek,

mondd már az árát, mondd mennyit ér neked.
Egy ilyen élet, nem jár akárkinek,

mondd már az árát, mondd mennyit ér neked.
Előtted állok, vegyél meg, olcsó vagyok,
tudok egy jó pár, sosem volt gondolatot.
Ha félni kívánsz, kaphatsz álmokat,
árvizet, felhőt, véres tornyokat.
Előtted állok, nézd meg, már olcsó vagyok,

kezet és lábat, cipőt, én mindent adok.
Tudok pár titkos, régi nagy szabályt,
mitől az ének, keményből lágyra vált.
Tudok egy módszert, hogy minden nő beléd szeret.
Tudok egy szép szót, mi átfesti a színeket.
Tudom hogyan lesz egy ország kupleráj,
másik szavamtól a forgó föld megáll.
Ha megérintem, lágy lesz a sziklakő,
akkor se kellek, csak én rám nincs vevő.
Mondd már az árát, mondd mennyit ér neked,

ne hagyj itt másnak, az életem tied.
Nézd, kígyó lettem, aztán meg férfi, nő,
akkor se kellek, csak én rám nincs vevő.
Mondd már az árát, mondd, mennyit ér neked,
ne hagyj itt másnak az életem tied.
Egy ilyen élet, nem jár akárkinek,
mondd már az árát, mondd mennyit ér neked.
Egy ilyen élet, nem jár akárkinek,
mondd már az árát, mondd mennyit ér neked.

Ismertem egy nőt. Szép volt. Nem tudom elég jól mondom e, hogy érezhető e a "szép volt"-ból ennek minősége. Csak ez az egy mondatom van rá. Elszegényedem, ha ő jön szóba. csak annyit tudok kinyekegni, csak az jön ki a számon, hogy szép volt. Egyéb nem. Ha szerencsém van még néha láthatom. Ha szerencsém van néha nem látom. Hétfőn és szerdán.
A ciklikusságról meg csak annyi jut eszembe, hogy valaki - aki el van akarva felejtve, nemsokára 30, és nem mondhatom és nem is akarom mondani neki azt, hogy..., amit ilyenkor szoktak. Félreértés ne essék, a kettő nem azonos, nem esik egybe. Inkább csak bennem omlódik. De nem. Csak átfolynak rajtam mint az idő, aztán ezért ez a részleges diffúzió, hogy már lassan nem tudni; ki kicsoda. Felütni egy lexikont. A lokálenciklopédista - mint én. Aztán csak tele van nevekkel, helyszínekkel. Színekkel.
Már írtam, nemrég írtam egy levelet. Olyan levélformát, ahol valami kiömlik hirtelen, és hogy nem is várnád, csak rohan a papíron a kezed és fentről látod magad - félig szépnek. Azon mélázol, hogy abból akkor valami kimaradt, kihagytál valami fontosat. Elmulasztottál valamit beleírni. Most csak erre összpontosítasz. Arra ami kimaradt. És ami miatt te is jól ki vagy már maradva. Belőle.

Látni valamit. Egy lehetséges verziót. Ami jó. Úgy értem életszerű, de mégis csak szemlélni, aztán sajnálni, hogy ez elég távol. Túl távol. És már nem számít a város, csak megyünk benne, mint ha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hogy sem jönni nem lehet, és sem elmenni. Csak egy kósza ötlet, amikor megy le a nap, úgy mint ha vinné valaki. Hát valaki viszi, annyi bizonyos. Napról napra kisebb. Napról napra hosszabb. Aztán, hogy nem jó ma. Ma nem jó, bicózás van. Végtére is vele értek egyet. Bicózni jó. Biztos az. Hát nálam mindenképpen. Vérzékeny vagy, a nagy sebápoló napot is elhalasztod meghatározatlan időpontra. Úgyis csak te leszel jelen. Neked van ott jelentésed. Másnak még köze se...
Hogy én az életnek nagy barátja volnék, csak viszonyunk rögös és olykor hierarchikus, hol alá, hol mellérendelődünk egymásnak. Nincs meg az egyelőség. Nem biztos, hogy így kell lennie. Egyáltalán nem biztos. Csak jó lenne, ha valami tiszta lenne. Vagy legalább annak látnám. Azzal is beérném. A tisztánlátással.

Van egy helyzet. Nem is helyzet, egészen pontosan egy élethelyzet. Még nincs kipróbálva. Még nincsen. Az akartam csak mondani, hogy gyere, nézzük meg közelebbről, hogy mi is ez tulajdonképpen. Aztán elmentük megnézni. Mint egy műemléket. És már nem is tudom, hogy te maradtál ott túl sokáig, vagy én jöttem el túl hamar.

Egy ideje azt hazudom, hogy igazat mondok. Sőt, azt is rinyálom, hogy igaz vagyok. Azt remélve, hogy majd csak egyszer, jön egy légy és elhiszi. De most a legyek az ablak üvegén bámulnak bele a hunyorgó délutánba. Amikor a legyek is farkasszemet néznek. Én is valahogy csak így. Hogy amikor ott volt és átsétált a kertben, csak leszegtem a fejem, úgy tettem, mint ha nem lett volna az ott érdekes. A szemem sarkából köszöntem. Ő már nem tudom hogyan. Ő már nem tudom. Ő már nem.

Mondanám, hogy lesz egy nap majd. Hidd el, hogy mondanám. Azt hiszem ezt mondanám most a legszívesebben, hogy kevés dolog van amit most.
Ám úgy érezném: hazudnék.

Maga elé meredt (szokott). Ilyenkor más azt mondja, ha ránéz, hogy bambul. Lehet ebben némi igazság. Töpreng ilyenkor inkább, én így mondanám. Hol azon, hogy túl sokat kapott és egészen egyszerűen nem fér el benne, ezért van az a feszítés a mellkasában, és olyan morális kérdések is foglalkoztatják, hogy érdemes e ő erre. Ilyenkor már saját szentimentalitásában fuldoklik és gyönyörködik a könnyeiben. De aztán van az a teóriája is, hogy őt kisemmizte az a valami amit nem lehet néven nevezni, és az a rohadt negy semmi nyomja mellkastájékon, a szentimentalizmus vérszomjas keselyűje szintúgy a feje felett kőröz és könnyekben sincs hiány. Csak másfajták. Behúnyja a szemeit, de nem lát semmit, csak halkan ezt mondja - alig lehet hallani - vigyél el. Úgy teszek, mint ha nem hallanám. Egyszer egy nő ráírta a cipőjére golyóstollal: bamba gyerek. Már nincs meg az a cipő. A nő sincs meg. Ő van már csak, meg ez itt róla. Maxönsajnálat/on.

Vannak emberek, akik nem hiszik el, hogy szeretni lehet őket. És vannak emberek, akiket nem lehet szeretni.
Olyanok is vannak akik nem szeretik ha hisznek bennük.És olyanok is vannak, akiknek nem lehet hinni.
Most állok a rögtöítélő bíróságom elé.
A legsúlyosabb ítéletet kérem.
Úgysem kapom meg.
Nyerek.
Vesztek.
Veszteg.

MIlyen különös a véletlen. Ez az alvás a hegyen. Hogy még véletlenül sem lehet kikerülni semmit egy jó ideje. Hogy minden emlékeztetni akar valamire, de többnyire nem önmagára. Sejtelem. Nem tudom, hogy miként, de ez a szó jutott most eszembe, nyilván oka van, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy az okot magát már réges rég nem tudom. Elütni mindent azzal, hogy van e plafon, hogy én csak jól körülírva érezném jól magam. Határ. Hegy. Három a magyar igazság.No lám kozmopolita vagyok.Szög,zsák,folt,seb. Csak ennyi még.

...az a nagy büdös helyzet hogy egy ideje Sport szelet XXL-t adni valakinek....az is árulás, talán lesz idő, amikor enni is

...mielőtt eljöttem. Azaz elhagytam azt a valamit, ami lehetett pusztán egy ház, de mondhatjuk állapotnak is. Az utolsó napokban...volt valami, valami amiért a bőrömben, volt hogy néha jó, ilyesfélék. És akkor mondatokat fogalmaztam. Egy nagyon szép, fényes, noteszbe. Sercegett a toll, repkedtek a szavak. Akkor arra gondoltam, hogy akkor most ebben benne vagy és, hogy végre. Aztán szavak ki és be, a notesz lapjai csak ki. Jól elfogyott szegény a végére. De aztán ott áltam felette és néztem a szavakat és birkóztam a jelentésükkel. Olyan kis semmiségek izgattak, hogy jó helyen van e egy-egy jelzős szerkezet.Az átlátás érdekelt, meg az érthetőség. Akkor nagyon fontos volt, hogy az úgy legyen ott, ahogy ott van és, hogy ne jelenthessen mást. Aztán bevégeztem a dolgot, mire egy élet nem sok, annyi sem elég. G tette a fiókjába, mert máshogy már nem lehetett. Nem volt rá mód. 
Egy hagyj már a francba nem sok annyi se rá....és akkor, hogy haragudni, ugye. Egyáltalán nem. Csak nem értés, csak úgy vagyok ahogy mindenem kiterítve oda.Most felülről látom magam, ahogy elnyújtózom egy ágyon. Nézem akkori magam. Azt az elszántsággal keveredett kétséghalmazt, ahogy nagy nekibuzdulva ír, és ahogy ír. Innen most szépnek látom.Szépnek, szánni valónak. Ha lehetne megölelném akkori magam. Na, jó ez túlzás. Hátba veregetném.Rutinból.

Van az a nő. Na, jó nem úgy nő,de egyébként meg az. Nehezen beszélek neki egy egy máik nőről, aki meg az, bár neki sem szabadna annak lennie. Nem szép tőle, hogy nő, főleg az nem szép tőle, hogy szép.Ilyen érveket sorakoztatok fel ellene, ha már magamat nem tudom mellette felsorakoztatni. Szégyenteljes nyivákolásba kezdek ilyenkor, általánosítok ésatöbbi. Kiszámítható és álságos leszek olyankor, mint egy Ákos dalszöveg. Restellem is magam rettentően. Mert van amit nem lehet elmondani rendesen. Persze, mindent el lehet. Akkor meg ünnepélyesen alkalmatlannak nyilvánítom magamat a közlésre. De hát nagyon is hülyén jönne ki - mint ahogy it a blogban is hülyén jön ki, hogy volnának ezek a gödröcskék ama bizonyos nőnek az arcán és, hogy az a kezdet. Hogy az valaminek a kezdete bennem és hogy egyetlen pontja - most annak amit, nem kis vakmerőséggel élésnek nevezek - ami nem valami helyett van ott, hanem magáért. Ha egyáltalán létezik. De hétvége lévén megengedem magamnak azt a luxust, hogy van. Forgalomba hozom mára a valóságot. Piacra dobom. Ezt nehéz elmondani nagyon annak a másiknak. Egyébként ez a másik borzasztó jó indulattal van irántam, szóval nem is értem, hogy miért esik a nehezmre. A formát nem találom, hogy ne tessék nevetségesnek és szánandónak még akkor sem ha néhány józanabb pillanatomban magam is annak látom. Pedig előbb, de ahogy most áll ez az egész, csak utóbb, fel kell fednem a kártyáimat. Tudom, az bánt, hogy nincs köztük egy ász sem. Hogy blöff volna, és akkor ülök a fotelben pókerarccal, Rendre meg is próbálom ezt tenni, rendre le is bukom.Bukok( azért is ikes). Mindig is lojális voltam a kihaló félben lévő nyelvi formulákkal. Mindig együttérzést vált ki belőlem a kihalófélben lévő. Egyetlen kivétel van csak. Én.

" ha tudom, hogy beteg vagy, akkor én ebbe az egészbe bele sem kezdek"
- a végzet valahogy így mutatta oda dögletes orcáját akkor délután, istenem, de szép is volt.
(még, ha akarnám sem tudnám elfeleteni)

Már megint a plafon. Ásatag kifejezéssel élve a plafonon vagyok. Mindenütt jó de legjobb a plafon. Honvágyam van. Itthon vagyok. A szorongás esete Sebtolvajjal. Hogy lepereg a film.Hogy minden nap ugyanaz. A matinén is. Kimennél de baromi sötét van. Fércmunka. Nem nyűgöz le a látvány, nem szegez a székbe. Ez egy ilyen előadás. Jól elvan itt castingolva minden. Starring Sebtolvaj as Sebtolvaj. Meddig lehet ezt fokozni. Ezt az egyszerűséget, ezt a végletekig való lecsupaszítottságot. Egyszerűnek lenni mint egy Dolly Roll sláger. Cinikus vagy , hiszen a Dolly Roll-t mindenki ismeri, te meg itt magaddal bíbelődsz. Már megint foglyul ejt néhány mondat. Már megint belegabalyodsz. Kerülgeted a dobozaid, amiket néhanyan itt felejtettek. Költözés után. Az elveszett vágyak osztálya. S, ha jól belegondolsz sok minden odaveszett, jóformán te úsztad meg csak. Megúsztad, ezt akartad, túlélni.Nem érdekelt a hogyan, kétségbe voltál esve. Elég lett volna megijedni talán, de ne szomorítsd magad ezzel a mi lett volnával. Ha belegondolsz jó pár száz évre visszahaladva, jó néhány részese annak, hogy te most egyáltalán itt..., hogy talán értük. Hogy hátha nem csak az ösztön. Meglehet, hülyeség, de már eszembe jutott, hogy írnom kellene az ük-ük unokámnak. Tudom is én, egyfelől a közlés kényszere, meg aztán hagy röhögjön az a gyerek. Előbb a télapónak is kellene írni (ha van), hogy hozzon ezt azt, ami mindezeknek előfeltétele. Így kezdeném talán:
Kedves Télapó ! Jól ismersz már, jó ideje vagyunk ajándékozó-ajándékozott viszonyban. Jól tudod, nem vagyok jó gyerek, mentségemül felemlíteném, hogy soha egy zokszavam nem volt a virgácsok ellen, de most már baromi jó lenne, ha idén - lehetőleg még idén, a távirányítós (baró) autó mellé hoznál még egy kevés céltalan örömöt, némi hitet (mindegy hogy miben), és egy ölelést(nekem vagy másnak), ha van még ilyened a raktáron. Köszönettel: Őszinte híved, Sebtolvaj.
UI:Üdvözlöm Rudolfot.

Az este, pontosabban, inkább már az éjszaka felszínre hoz ezt azt, némi szenvedélyszemetet, amit már utólag bevallani se nagyon, de mindenképpen restelkedve. Ahogy ülsz a parton, mint egy nagyon szar dizni  filmben és azt a látszatod kelted magadban, hogy boldog vagy. Hiteles vagy hiszel magadnak, de érte csinálod. És locsogsz mint előtted a folyó. Be nem áll a szád, reflektálsz. Mámorulsz és ráburulsz. A fejed egy ölbe zuhan. Hagyod ahogy a langy nyár még hajadba túr, és nem akarod tudomásul venni, hogy utoljára. Mondasz minden hülyeséget, húzod az időt, nyújtod a pillanatot. Csacska dolgokat beszélsz. Hogy ő tökéletes. Persze most így utólag már tudod, hogy nem jó szó volt ez, mert nem az és soha nem is lesz az. Bele nem írták bele a szépséget. Ő csodálatos, mindössze, de nem tökéletes. És így estefelé még azt is gondolod, hogy valamit aznap este elvitt, vagy jószántadból adtad - de hát ez mindegy is. Csak azt érzed, hogy valami nem vagy már,hogy valami kicsusszant belőled akkor este, hogy a kóma évei jönnek és ezt senkinek sem tudod elmondani már(magadnak se nagyon), soha többé. Megbetegszel és megbetegíted a saját blogodat is, ennyit teszel, ennyire van erőd. Meg hogy a fejed is zuhanna, de már nem egy ölbe. Az üres és nagy éjszakába. A minden mindegy érzése megölel, tévedésnek tudod be, bitos összekever valakivel. Másnak van ez szánva. Nem én vagyok ez, biz'isten nem én.

Egy sorban állok éppen. Olyan, hosszan kanyargósban.Előttem is mögöttem is népek.(Hízelgek egy kicsit magamnak; no lám követőim akadtak. Nekünk ez a sor szükséglet. A várás is az. A falnak megyünk tőle. Senki nem tud, semmit, hogy miért állunk itt voltaképpen egy (liba)sorba szerveződve. Néhány türelmetlen előre tekinget, de azt mondja csak valami falat lát, pénztárt nem igen. Én nem nyújtogatom a nyakam, bár bizonyára érdekelnie kellene, hogy mi folyik ott, vagy itt és rossz, hogy azt gondolom, érzem, hogy nem. Az összes PIN-kódunkat magunkkal hoztuk, mit lehet tudni. Mindenre kaphatóak és mindenre vehetőek vagyunk,minket minden megoldás érdekel. Ez a pénztáros rémhír aggaszt azért. Hogy mi a falnak állunk mi sorba. Nem is ez aggaszt pontosan. Ha tényleg úgy van ahogy mondják, hogy nincs pénztár, egyszer odafogsz érni. Azaz első leszel...és akkor mit fogsz majd... mondani.Ez aggaszt, hogy mit fogok majd mondani. Hogy csak bántó szavam marad addigra és azt is rosszkor mondom ki. Ez aggaszt...és az, hogy mögöttem a türelmetlenkedők majd hőbörögnek, hogy mondja már, ne szarakodjon, mi is sorban állunk. Csak az időnket lopja. És igazuk lesz. Semmi jogom az idejüket lopni, sebekre szerződtem. Ide.

Bizonyos dolgokat természetesnek vettél, mert úgy történt ahogy és te nem gondoltál azzal, hogy ez mennyire szükség vagy törvényszerű. Tudomásul vetted, úgy ahogy van. Mert azt akartad, hogy az legyen. Hogy az ébredés egyet jelentene az eszmléssel, hogy akkor megint az van ami tegnap, csak más szemüvegen át.És azt is halálosan természetesnek vetted, hogy ez így és csak így lehet. A tévesztések a mérföld kövek, azok mentén haladsz, és csak néha érdekel a hova.Haragszol azokra akik közömbösek, holott te magad is azzá váltál ezen a hülye túrista úton. Hagytál elhitetni dolgokat magadról és néha elhitettél ezt azt magadról. Meglehet pusztán a misztérium miatt. Hogy neked elemi szükségleted a titok, az a fajta amelyik mindig leleplezi magát és ezért nem kér tőled bocsánatot, no nem mint ha ez számítana, csak a protokoll miatt gondolsz erre is Te magad is kevésszer kértél bocsánatot. Bántani is titokban tudsz, észre sem veszed, csa kévekkel később. Sovány kenyér. Igazi megbánás sincs benned, csak annyi amennyit a helyzet megkíván, patika mérleggel van nálad ez a megbánás dolog is. Már megint valaminek a szélére menni, de nem lenézni, csak tudni, hogy ez valaminek a széle (nagy kísértés vagyon ilyenkor bennem pedig, lenézésileg). Aztán megúnod, vagy belefáradsz és akkor nekieredsz másik szélt keresni. Nem tudom, talán szédülni szeretnél, de nincsen elég vér a pucádban. Mert a vért sem szereted. Mész a szélétől a széléig, mint egy felhúzos játék. Gép vagy, szép vagy, itt vagy. Ennyid van. Annak aki elhiszi.

Egy egyelőre be nem váltott ígéret vagy, ezt álmodod.(nem igaz). Hogy jó ideje mondod boldog, boldogtalannak, hogy majd egyszer lesz az a bizonyos ugrás, néha a türelmetlenség hajlamosít arra, hogy ezt nagy ugrásnak nevezd. Ilyenkor semmi nem riaszt vissza a jelzőkben való tobzódásban. Megjelensz és mondod, készüljenek, mert itt hamarosan csuda dolgok fognak történni. Hogy lesz majd az az ugrás és végtére is elvárnád majd oda őket. Volt amikor hittél az ugrásban. Már minden jegy elkelt a te ugrásodra, annyira jó propagandát csináltál neki. Most meg oda kellene állni és azt mondani bocs, édeseim, hogy pontosan értesetek, a program némileg módosult: Zuhanás lesz nem ugrás. Igazán sajnálom. Titeket ez ne zavarjon, látványra majd ugyanaz...és végig nézitek ezt is, hogy egyedül nézem végig.

Nap mint nap szembesítenek vele. Minden lehető alkalmat megragadnak, ha tehetik, hogy azt éreztessék, hogy vagyok, telefonálnak, emeséznek, emileznek és kitudja még.Lehet hogy volt már valami tömegtüntetés is a hősök terén, de a hősök terén nem vagyok nagyon eleresztve.Alulinformált vagyok. Két szintje van egyébként.Az óvatosan érdeklődős.Meg a valamit akarós.Aztán az is megesik, hogy ezek rendkívűl kombinatív formáival találom szembe magam. Ha úgy tetszik, bevagyok bizonyítva, mint egy matematikai tétel. Nap mint nap. No, hogy azokról is essék szó akik meg egyáltalán semmit nem csinálnak, hanem hallgatnak. Nekem. Arra várnak, hogy majd helyettük megyek őrületbe, mert nincs forgatókönyvük erre az eshetőségre. Persze bánt az ilyenforma hallgatás mert voltaképpen közöny, de nekem szól, a létezőnek.Én meg hálás típus vagyok. Tehát, megint csak bevagyok bizonyítva. A létezésem. Nekik beszélnék leginkább. Ezeknek a hallgatósoknak. Furcsa. Hogy mondanám, hogy únom magam. Hogy únom ezt a folytonos bizonygatást dirrekt és indirekte egyaránt. Talán ezt. Talán ezt mondanám nekik. Ki tudja, tán irígylem is őket, hogy minderre képesek, de semmi pénzért nem lennék olyan mint ők.Mert őknek lenni is únnék. Most már a falnak beszélek. Mandínerdialóg. Szóra sem érdekes. Amit most mondani akartam azt hallgattam el éppen.Nem tudok betelni magammal. Torkig vagyok. Egy rohadt csalódás nem sok, annyit nem tudok okozni magamnak.Valójában meglepetést nem tudok okozni, csalódás terén.Mert ott meg jobban jártas mint a hősökén. Nektek mondom, ti távoli némák. Únom magam.

Egyszer valaki félreértett. Félreértette amit mondani akartam. Szándékot feltételezett, ott ahol nem volt. Nemhogy szándék, de semmi sem. Már egy ideje így van, hogy a színfalak tulajdonképpen csak magukat rejtik el. Egy idegennek ezért biztos nehéz a tájékozódás benne. Mert nem tudja, hogy higgyen e a szemének. És én persze nem tudok segíteni, mert már én sem az a sebbel-lobbal, és azt is csak félig meddig. Baromi rossz idegenvezető vagyok és idegennek sem valami jó. Keress magadnak másik idegent.

Meg akarsz érinteni?
Nem.
Hanem, akkor mit szeretnél?
Szíven szeretnélek ütni.

No, jó. Tobzódik a város önmagában, engedem neki. Tán gyönyörködik is, nem tudom. Megyek. Fel a várba. Emlékportya, sebhelyek ünnepélyes megkoszorúzása. Himnusz -belül - jól megtépem a balsorsot. Senki se vár ma. Na, jó igen, de nem ott és nem akkor és nem az, a többi stimmel. A végén a hegyre megyek - ott kötök ki.
Hamár ott vagy - gondoltam ezt én, olyan majdnem mélabúval szokom gondolni ezt olykor, hogy kelj fel és járj. Aztán jártam. Még mindig tetszik a szelidekek bundájának a redőzete, és hogy mindez bronz. Három hülyegyerek birkozik a harcsával, aki pont pofán köpi a központi figurát. Nyilván annak szánta az alkotó. Mókás jelenetnek. Hát nem tudok rajta röhögni. Aztán lenézni is, mert ugye, az ember már csak ilyen, ha fent van akkor lenézni akar. Ez a folyó, vagy mi, meg ott lent mint egy bazi nagy koszos szőnyeg kéretlen elterül. Mindegy, tételezzük fel, hogy Bécsben tényleg kék a duna, és hogy ott annak látszik, ha valaki annak akarja látni. Innen (fentről) a nyüsgés is statikus.
Aztán menekülőre fogni és sebtében...
De aztán nő és mellette kocsiban (babacar) gyerek szendereg. Hegedűtok ésatöbbi,benne némi pénz. Ez a nő nem rongyos. A szemem sarkából nézem persze mindezt, jól belém nevelt gyávasággal.
Nem rongyos és tiszta a tekintete, a hegedűn meg úgy csillan a nap, mintha öröme volna benne.Ekkora cinizmus egy központi égitesttől nekem sok, nem tudom más hogy van vele,. És hallgatom, ahogy hangra hang (népdalok, meg Brahms - nyilván a piaci igények) és kérném, hogy ne, hogy ezt itt most ne, hogy én ezt nem érdemlem, hogy ezt nem én csinálom, ne engem vágjon pofán a kiskecelányommal. Aztán persze azt is kérdezem, de ezt akkor már magamtól, hogy ha nem engem, minket, titeket, akkor ugyan kit. Mert hogy valakit azért már csak pofán kellene vágni, hogy mások méltóságával pettingelnek. Persze hogy nem tudok felelni. Megvagyok bántva és a megbátott ember mindig hasznavehetetlen. Elsomfordálok (eldeformálódok) kínomban. Az útszélén a kocsi, benne gyerek szendereg.Nem alszik, csak bágyad. Tán ilyen alkalmakra meg kellene tanulnom néhány mesét - altatónak.

Régebben mindent hazahurcoltál. 10-es anyát, fáradtolajas flakont (fáradt olajosflakon), kóborkutyát, macskát, cserebogarat, ez már majdnem lefedi a minden fogalmát. Most meg jóformán semmit. Vagy ha igen, akkor lemosod.

...nagyapád - van ennek vagy 20 éve is - a kertben a gazokkal való kilátástaltaln harcot rendre 11:30 -kor adta fel. A sors különös szeszélye folytán ez pont az én ebédidőmre esett, akkor volt nekem az én evésem. Ami nagyjából abból állt, hogy nagyanyám próbált észérveket felsorakoztatni amelett, hogy enni kell. Semmilyen praktikától nem riadt vissza amiatti agodalmában, hogy unokája egy szép reggelen már nem lesz az ágyban, mert elfogyott. Ezért találta ki a mintás tányér összeesküvést, mely tányér alján egy pajkos kutya harapott fenékbe egy kis megszeppent fiúcskát, s ennek mielőbbi meglátása rendkívül motiváltá tett, vizuális éhségem lett itt összekapcsolva a ténylegesen nem létezővel. Erős germán hatású grafika volt (nevezzük ennek), de ne számítson Misa Mackóra akinek a nagyanyját Nedermannak hívják. De nem az evés a lényeg, egyáltalán nem. Hanem hogy nagyapám bejött a nyári konyhába.Behúzta maga után a szúnyoghálós ajtótt, majd elhevert egy kiszolgált priccsen. Aztán nézet engem, ahogy eszem, hogy jól látja ő, hogy mi folyik itt,de ez így van, férfiaknak születtünk, ez a sorsunk, mindvégig etetve leszünk. Csak most rossz. Később megszokjuk, aztán meg hálásak leszünk érte.Hogy így van ez rendjén. Jobbjába vette a légycsapot és cinkos mosoly jelent meg az arcán (valójában csak huncutul tudott mosolyogni,/ez az egy fajta mosolygása volt/ elég szegényes repertoár, de azt hiszem, le lehet élni így egy életet, szó se róla le is élt). Szóval a jobbjában a lécscsapó, akár egy jogar és hirtelen amint egy a hatósugarába ért (volt ilyen neki) egy nyártól megmámorosult légy, lesúlytott, könyörtelenül. Közben engem nézett és mosolygott és az volt benne a mosolyában, hogy tudja ő és talán segíteni is a menekvésben, de enni tényleg kell, nincs mese. Az a nap ilyen csekélységgell járult hozzá emberré válásomhoz. Azóta tudom: enni kell. Aztán amikor már a legyekkel való bíbelődést is elúnta, vagy tán  nyár az ő szemeire is kis ólmokat helyezett, szemébe húzta a simléderes sapkáját. Estét csinált. Délidőben. Nagyon irigyeltem ezért. Talán csak azért a mozdulatért. Feje fölött Szűz Mária és Sokol rádió. Ha kivégzem a levest, teljes figyelmemmel a vízállásjelentés felé fordulhatok. Úgy hallgattam mint egy mesét...hajóvonták találkozása tilos.

A veled volna jó, de nélkülöd is kibírom éles kontrasztja metszi szét a reggelt. Ilyenkor azt hiszed ez erő, de tudod, hogy nem az. Az örökös túlélés, vonszolódás, az. Mert az ember mindent kibír és ha elhiszi, hogy ez nyereség akkor minden rendben. Velem meg mi lesz, én semmilyen kockát nem vetettem még el. Magában a kockában sem nagyon hiszek, csak hallottam róla, (mondogatják, hogy ilyen is van) sokáig tart nálam azt hiszem, a befogadó periódus. Tegnap látam ezt azt, ahogy egy kéz egy kézen pihen, és azt figyeltem hogy a német túristák mosolya, vajjon ilyen, vagy az iskolában tanítják nekik. Aztán még mást is láttam, de azt nem akartam látni...

...vidék és persze megint a nyár, te meg a tébolytó nyaraid, meg hogy gyerek vagy. Meg-meg látogatnak ezek, elhömpölyögnek a lábaid elé. Mikor azt hitted, hogy a szeretet az egy fejőstehén és te pont a jó felén állsz. Nem méláztál egyáltalán azon, hogy ez egyáltalán nem törvényszerű, hogy egyszerűen csak szerencséd van. Az érdekelt, hogy a kertet a magadévá tedd, hogy az utolsó bozót is a tied legyen. Habzsoltad a kertet...és a dunakavicsot.Csak a keresés lázára gondoltál és az utolsó ecetfára is kiakartad tűzni a zászlódat. Mindenütt nyomokat hagytál, azt akartad hogy tudják, hogy te ott jártál. Nagyanyád gyógyszeres üvegcséit is ezért ástad el. Leletnek szántad, azt akartad hogy megmaradj, nem gondolkodtál ezen, csak tetted amit diktált az ősből jött ösztön. És léteztél, de olyan könnyen, hogy most már elgondolni sem tudod, vagy csak nagyon nehezen, ha egyáltalán. A nyár mindig téboly, lehet hogy éppen erre van szükséged.És persze egy tehénre, csak aztán vigyázz, mert most már senki nem tesz a helyedre, neked kell oda állnod. A jó felére.Egyedül

Michael (nem, nem Schumacher) Nyman-t hallgatok. Indulás előtt.Mit is mást, hozzám nőtt ez valahogy. Hogy ha már rossz, akkor legyen nagyon. Pedig hát nem.Crematorium Conspiracy, Wermeer's Wife, no nem mondom, hogy repesni lehet tőle, de repülni mindenképpen. Ahogy az ellentétek fojtottan öszzeölelkeznek és kígyóznak, aztán lesz valami belőle, valam koherens mégis, azt hiszem azért van mindez, hogy ez mégsem a magam gyötrése volna. Hogy mindezt azért hallgatom, hogy egyszer csak az én hangjaim is a helyükre húzódnak és meg lesz a maguk lüktetése és akkor lehet azt mondani, hogy igen. Hogy ez nagyon hajaz az életre, mint ahogy Nyman is, bár folyton folyvást a halál felől nézi. A Wermeer's Wife utlosó hangja épp a nevem kezdőbetűje, ha meg nem csal a hallásom(hangvillám), de ez nem jelent semmit. Legalább is nagyon remélem.

Kibújt a másik szemszög is a zsákból:

Mindig is féltem attól, hogy nem veszitek észre; hogy vége van.
Hogy nem szólok majd nektek. Hogy vége. Hogy nem időben.
És attól is féltem, hogy ha szólni fogok utálni fogtok érte.
Na, mindegy, lesz ami lesz. Vége van.<!--

Ingyenes kommentezo cucc: http://www.documentroot.com/signup.html

Regisztrálsz, aztán ebbe a sorba beírod a számot, amit kapsz (YOUR_ID helyett)

komment! ()
-->

ˇfényes (mn)
• tükörfényes, fénylő, világító, ragyogó, csillogó, csillámló, szikrázó, sziporkázó, tündöklő, vakító, égő [tekintet], parázs (vál), fényteli (rég), fényteljes (rég), sugárzó, luminózus (rég) Sz: fényes, mint a nap * sötét, homályos, fénytelen
• kifényesedett, tükrös (táj), fényezett
• kivilágított, fényben úszó, fényárban úszó, fényben fürdő * elsötétített
• pompás, díszes, pazar, fényűző, luxuriózus (rég), káprázatos, kápráztató * nyomorúságos, szegényes, ínséges
• kiváló, kitűnő, jeles, briliáns, remek, felséges, láttatos (rég) * vacak, ócska

Fürödni kellene, úszni, vagy ha mást nem hát luminálni egy kicsit.

Sok van mi csodálatos, de ez most nem az.

Mondtam én ilyet valamikor. Hogy úgy nézlek mint légy a legyet, hogy lélegzetet is tőled veszek. Hogy a plafonon vagyunk, de az ősszel akad majd némi dolgunk plussz még a Raid, hogy aztán mi lesz...csak annyit akartam mondani, de akkor már nem voltál ott.... Csak egy nyitott ablak. Aztán még arra is gondoltam, ott egymagamban, hogy jobb is tán ha hagylak, hogy a végzeted ne én legyek. Ilyenek a legyek. Csak néztelek mint légy a legyet.

Van egy olvasótáborom, mert van. Néha író olvasó találkozókat bonyolítunk le. Elektronikusan és esetlegesen - részemről néha esetlenül. Mondja: jó. Mondom: nem értem. Vékony pallón egyensúlyozni. Persze, jó. Hogy olvas, az valahogy igen, pedig eleinte ebben sem hittem én oly nagyon. Hogy ez jó lehet. Attól félek, hogy hat rá. Mert azt nagyon nem szeretném. Nem tudom miért. Ha az embernek van egy olvasótábora, akkor arra tessék vigyázni, de ne hatni. Megvallom amikor az olvasótábor (olvasóbátor) felütötte a fejét, vagy a blog lapjait(jujjj) agodalmas lettem, hogy majd a feje miatt amit felütött, nem úgy lesznek a dolgok mint azelőtt. Hogy majd a minőségre törekszem, hogy a hiúság belehajszol, hogy képet alkossak magamról, amely már maga képtelenség, de a veszélye azért még meg van. Ez meg azért rossz, mert bizonyára nem venném észre, hogy csúszok bele a populár rettentő nagy vermébe és bőszen ecsetelem majd, hogy mit ettem és miko és a végén még azt is elhitetem magamammal , hogy ami itt van az blogírás címén megy. Holott.... Hogy majd akkor (kölcsövevés) hagyom, hogy a felszín fecsegjen, helyettem. A veszélye meg van ennek. Minden veszélyt magamban hordozok. Az összes veszély velem viteti magát.

Hogy ír(ás)magja se maradjon. Mindig ez van, hogy nincs kecmec, hogy neked mindezzel (ilyenkor mélán magadra nézel) dolgod van. Hogy (jelenleg) minden egyes percben ez a dolgod. Az gyűrődések elsímítása, tűzzel és vasalóval. Elhagyottnak érzed magad (nota bene: ez nagyjából stimmel), de te is jól elhagytad magad. Észre sem vetted és már csak a hátad közepe (nem fontos hogy számtani vagy mértani). Mindnesetre egy használható felület. Lehetne az.Reklám. Az utcán (még kedden) a szokásos méreganyag  - hirdetnek, persze, minden eladó. A szlogen: Felejtsen el felejteni. Hát azt üzenem felejtsetek el, vagy rohadt gyorsan kezdjetek el dolgozni az ellenszérumon. akkor még szóba jöhet köztünk ilyen-olyan együttműködés kereslet-kínálat frontján. Nem tudom, biztos mindenkinek van mire, de ez a felejtsen el felejteni ez egyszerűen pirvátim és kollektíve is anakronisztikus.
Nézek körbe (nem nagyot kell ez alatt gondolni) nehány négyzetméterről volna szó csak. Ennyit kellene csak és ez se megy, ezek meg itt orvúl, szemben az árral, vagy ha úgy veszem inkább velem, erre ösztönöznek. Szeretnétek mi, hogy ne felejtsek? Nyertetek, a hülye szlogenetek is megmaradt. Nem felejtek el gratulálni.

Most meg jön az, hogy én önkényesen (valójában nagyon is kényesen) kiragadok bizonyos text-eket a megszokott helyükről és azt akkor használom őket, Kisajátítom. Valaimre. Privát rezervátum, legelnek a szavak. Bolond szél fúj. Nem onnan ahonnan várnám, ez összezavar. Ma úgyis nekiindulok, soha nem tudom, hogy hova. Ez képletes. Képlet. Az élet vegyjele mi volna? Mengyelejev ezzel még adósunk vagy. Ám tetszik ez az egybeesés, ami valójában összeesés. Csak ájulat. Hülye az aki reggel is az estére gondol. Az ágy a mindenem. Mindenem az ágy. A kiszámítható elájulás, olykor. És akkor be van népesítve minden, és akkor nem kell egyedül, és akkor semmi sem sarkos, és akkor soha nem akadok bele saját horgaimba. És akkor minden úgy ahogy..., de véletlen sem.
Kezd a blog beteg lenni, orvosért kiáltanék. Nincs szívem.Na most melyik akkor.

ORBÁN OTTÓ
Hallod-e te sötét árnyék

változat egy erdélyi népdalra

Lászlóffy Aladárnak

Hallod-e, te sötét árnyék, ember vagy-e vagy csak árnykép,
Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép,
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok,
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok.

Ha te vagy az ég kabátja, én vagyok az, aki váltja.
Én vagyok az, aki vakon bámulok ki az ablakon.
Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod.
Hívlak, ha vagy, nyújtsd a karod, legyen úgy, ahogy akarod.

Nyisd meg nekem a dombtetőt, a dombtetőn a temetőt.
A dombtetőn a temetőt, adj odáig menni erőt,
Hadd készítsek ott heverőt, hadd feküdjem le a sárba.
Hadd feküdjem le a sárba, ahogy kulcs talál a zárba.

Búcsúznék már, de nem könnyű, szakad szememből a könnyű.
Ősz szakállal mennydörögve gyöngyöt szór az ég a rögre.
Szakad az eső a földre, fehér szemfedővel föd be.
Szakad az eső a földre, belemosódom a ködbe.

(Tehát aludtam volna én még, de Orbán Ottó felébresztett)

Már nem vagy a régi, de hisz erre vágytál, most meg mégis lefelegörbül a szád. Nem lehet rajtad kiigazodni. Nem lehet. Nem tudsz.

Aminek mennie kéne itt marad,
aminek maradnia elmegy.

Hiányt szenvedek.
Engem szenved a hiány.
Nincs könnyű dolgunk.
Néha utáljuk a másikat,
de tudomásul vesszük.
A létét.
Nemes küzdelem.
Igenest akartunk, persze.

Ilyen napok is vannak (lesznek) kategória:
Egy ma született bárány égi maradványaira bukkan T. Lajos XX. kerületi lakos de mosolyrepeszekkel az arcában a lépcsőcsempészek karjaiba rohan. Nevezett Morzsa kutya, státuszát tekintve körzeti megbízott hűlt helyeket bérel a város számos pontján, ahol a ideiglenesen szórványmongolokat telepít le. A Mohácsi vész második részének forgatása hamarosan befejeződik (mi gíyőzünk), de a törökök a Genfi egyezményre hivatkozva privatizálják a Duna jegét.Sikeresen lezajlik az első nemzetközi Mátyáskirály imitátor verseny, az első helyezett egy elefántcsontparti unalomfodrász. Anyám megsüti az első ehető almáspitéjét.Világra jön az első kék szemű láma, lekerekítése jelenleg folyamatban van. A perecárusok szakszervezete illegális mozgalmat szervez a föld alatt, fedő nevük Vakond, bárki aki találkozik velük ne tanusítson ellenállást, hanem értesítse a Fészekhagyó Ligát, ingyenesen hívható segélyvonalán. A nyílt sebnapokat két anarchista zavarja meg, tengeri szivacsokkal dobálja meg a rendezvény fővédnökét.Spongyát rá(MTI forrás). Egy átverésen, egy magyarországon élő magyarul beszélő magyar vállakozó szerzi meg Van Gogh jobb fülét,a hírtől a baloldal elhatárolódik. Az M1-es autó pályán a gilisztafelkelés miat kisebb torlódások várhatók. A fényes szót törlik valamennyi anyanyelvi szótárból, helyette a nyí szót használjuk ezentúl. Két kisnyugdíjas buborékokat ereget a Váci utcában, kivégzésük még e percekben is tart, csak részeredményekkel tudunk szolgálni.Kettő egyre a nyugdíjasok vezetnek. A várható időjárást egy Kelvin nevű tudós elrabolta, tartózkodási helye ismeretlen, személyleírása nincs. Részeg kilincsek randalíroznak az Üllöi úton, az emberi kár tetemes.A 6-os úton felborul, a Warner Britney Spears lemezeket szállító kamionja, kérjük a Diszk-rétre kirándulókat, hogy ne egyenek mosatlan hangjegyeket.

Gyerekkorodban életrevaló (is) voltál. Már ilyentájt lezabáltad a zöld gyümölcsöket a fákról nagyanyád kertjében, hogy az unokatestvéreknek ne jusson. Akkor még tudtál élni. Látod. Ment ez neked. Megvolt benned a képesség. Hova lett? Úgy érzed magad, mint akit visszamenőleg is kifosztottak. Megloptad magad, az a nagy helyzet.

Hát válassz jobbat. Válassz másikat. Minden a kezedre játszik. Csak arra és csak is arra. Hogy mennél is meg maradnál is, mi? Aggaszt hogy bármiből bármi lehet és akkor te vagy a fejedet veszted el vagy a kontrollt. És akkor parázol. Hát persze.Hogy nem ezért kezdtél bele, hogy ez már megy bele a hisztibe menthetetlenül. Szünetet kellene tartani. Egy nagy hátraarcot, mindegy hogy minek. A háttal az a lényeges. Semmi más. Jól nézel ki. Erre gondolsz amikor valóban kinézel az ablakon és megsaccolod, kb 30 másik ablak van a látóteredben, aztán elgondolod, hogy ott milyen nagy burjánzás folyik, élés címén, Hogy ezek bassza, meg tudják, hogy mitől döglik a légy, te meg azt se nagyon hogy te mitől. ha éppen úgy hozza az este. Langyos, puha este lesz félórás bárányfelhőkkel. Majd szólsz a farkasnak aztán lesz nopagagyíj. A rosszindulat beszél belőled, de nem állsz szóba vele. Nem itt lennél legszívesebben, de nem tudod, hogy hol. Sehol. Hol van? Mi a francnak találtuk ki ezeket a fogalmakat? Miért raktak ezek fészket a koponyádban, s ha már raktak hol az a rohadt aranytojás. Legalább egy rántottátt, legalább azt volna jó magad után hagyni. Csak motoszkálás van, éji neszek, naphosszat. Vihar előtti csend, de mióta tart már és sehol a vihar, a vihar is puha, észrevehetetlen. Mutass rá, nevezd meg. Hol, ki, mikor. Ugye nem megy. Nem hát, mindig ugyanoda lyukadsz ki, azaz te vagy aki kilyukadsz. Átlátszó vagy, átlátni rajtad. Egyébként meg csak annyit akartam mondani, hogy jó lenne ha itt lennél, de azt hiszem ez mellékes.

"Valami itt, valami most, valami már vagy,
valami még nincsen, nem van, így van,
már Benke se jár, az egyetem hamar bezár,
zárolt ez az idő, ezt üzenenem édes barátom.
Elmegy a nyár, aztán az ősz, aztán a tél,
de megint a nyár, nincsen tavasz,
na hova lett, na hova tűnt az évszakunk,
mit mondasz erre?
Benkével lesz, alighanem összeszűrték
ők a levet, nekünk meg itt a tetőzetet,
a szentlélek tartja a fejünk felett,
vehetted észre.
És ragacsos ing, ragacsos ágy,
ragacsos beszédek, ragacsos ég,
egy ragacsos konyhában, ragacsos délben,
ragacsos kenyérhez, babfőzelék,
edd meg ha bírod.
És Benke a tavasszal, ezzel a ringyóval,
ott hentereg a hegyek mögött,
mi meg itt együtt, jól ittfelejtve.
Üres pohár, üres zsebek és egyáltalán,
na ugye nincs más. Nincs."
Csengey Dénes
(1953-1991)

A mai nap valahogy nem jó. nem áll kézre, vagy mi. Akadozik, mint Király Lindában a Himnusz. Csetlik és botlik. Pedig tere lenne neki. Már hogy én adok, így értem.Hogy én jól a szélre húzódtam, ne képezzek akadályt. Vonulhasson békében el. Olyan mint ha maradni akarna, de aztán megint elindul. Valami porszem a gépezetben, alighanem az lehet. Felelősöket keresek, de csak magamat találom. Hát ezt éppen szép reményeknek is csak kellő cinizmussal tudnám nevezni. Mert mit tudom én, ha maradni akar, akkor mondja meg kerekperec és én meg, ha akarom, ha nem, tudomásul veszem. Ha meg menne, akkor fogja magát és húzzon el, nem fogok emlékezni rá. Ha mindössze ez kell, meglesz.
Persze ez egy ravasz nap, tudja hogy csak jártatom a számat, hogy az ügyet sem vetés is szinlelt. Átlát a szitámon. Na jó, akkor akadozz kedvedre, de aztán ha menni kell, akkor aztán ne is lássalak és vissza se nézz. Nem vagyok kiváncsi rád, folyton rád gondolok úgyis. Most ugye az jönne, hogy torkig, de nem, a fölött,valamivel több mint egy fél arasszal.

Az évszám 1989. Lenin krt. Ami ma Teréz.(legyen egy rossz szavunk is Terry Blackre).Kasztrált utca.Mindegy is. 1989. Már megint a nyár. Igen, nyár. A körúton ember folyam. Folyok én is. Vihar előtt. Elém lép egy férfi - és mondja: 32 éves vagyok, szép időnk van, Budapesten élek. Aztán kikerülöm és haladok tovább az árral, de ő jön utánnam és mondja: 32 éves vagyok, szép időnk van,Budapesten élek, és ez megy 100 méteren át (akkor még gyorsabb volt a léptem). Néha rá néztem és nem tudtam mit kezdeni vele. Csak néha a szemem lehúnytam egy pillanatra, biccentés helyett, hogy értem, hogy értem hogy mit akar mondani. Értem, hogy ő van, de egyebet nem tudok tenni. Azt azért nem értem, hogy ez miért maradt meg így pillanatról pillanatra, így kikockázva, mint egy vágóasztalon. Mit akar ez a kép tőlem és miért akarja. Mi a szándékod, áruld el. Miért vésted be magad így az agyamba. Hány éves vagy, honnan jöttél, és szép az idő. Mit akarsz mondd meg, nekem ennyi elég. Amikor már elege lett belőlem és tán a mellettem való hajszolódásból, akkor tett egy 180 fokos fordulatot és máshoz fordult. Fogalmam sincs, hogy hányan emlékeznek rá.Hogy volt ez a férfi ott. Nekünk.

Hogy egy kép, vagy nem is egy, hanemhogy képekhez (akár egyszerre többhöz) van nekem viszonyom. Ez is volt tegnap.Szóba jött, mert szóba kellett jönnie. Hogy az bennem van úgy ahogy, Hogy akkor most ehhez ugyan viszonyuljak valahogy, de tudjam, hogy hogyan. Azért lehet ám, hogy minden bazi nagy kép egy töredékkel kezdődik. Egyszer jártam a Sixtusi kápolnában, bár akkor is csak képzeletben, de határozottan emlékszem, hogy én akkor nem a teremtést láttam ott rögtön meg. Nem, egy mutatóujj volt csak először az egész, egy kinyújtott kéz és a repedések.Aztán csak a teremtés. De amikor ez a kép dolog tegnap szóbajött, akkor csak birkóztam a szavakkal és nem mondtam ezt K-nak, holott ezt akkor is tudnom kellet.Nem hiszem, hogy ez tegnap már ne lett volna meg bennem. Ez a tudás, ha ez az. Délután volt. Az udvaron átsétált Éva. Ahogy hajdan szokott. Minden napos töténet. Semmi különös. Nyugtatgatom magam,(így utólag) csak egy kép része volt, semmi több.Hogy nincs semmi ebben. Igaz ami igaz, nem láttam sem kezeket sem repedéseket. Ha meg nagyon őszinte vagyok, akkor azt mondom, semmit sem láttam. Említettem már volt, túlontúl FÉNYES.

Erőteljes rinyálás folyik. Abba kellene hagyni.

Két járókelő:
- Hello öregem, de jó, hogy látlak.
- Hello, én is örülök, de te miért?
- Azt hallotam rólad, nem is tudom, hogy mondjam el - hát hogy meghaltál.
- Igen, így van meghaltam.
-Tehát akkor mégis igaz, igazán sajnálom.
- Köszönöm a részvéted.
- Nem tolakodás ha megkérdezem hogyan?
- Semmi különös, utaztam egy vonaton, bámultam ki az ablakon, aztán a többire már nem emlékszem.
- Hm...ez különös, mostanában mindenki így hal meg, a köjál meg titkolózik, tudom én hogy van ez.
- Jó, hogy te tudod.
- Te, és a családod hogy viseli?
- Ne is mondd, azóta a szemükbe sem tudok nézni.
- Hát ezt megértem, nem is tudom én mit csinálnék.
- Mikor volt a temetés?
- Úgy két hete.
- Jól sikerült?
- Mindent egybe véve azt hiszem elégedett lehetek.
- Öregem megáll az eszem, micsoda dolgok nem történnek.
- Igen történik olykor ez az.
- Most hova mész?
- Vissza a temetőbe, így délutánonként sétálok egyet, jót tesz, aztán visszamegyek.
- Értem, és merre találom a sírod,érted, néha meglátogatnálak.
- Könnyen megtalálod, a tieddel van slévizavé - majdnem szemben.

Van egy ember.Van. Én ugyan nem ismerem, de már láttam. Nem nehéz észrevenni. Mindig ott van. Ez a dolga. Már, hogy vár.A Déli pályaudvaron. Reggel 8-kor kezd és késő estig kint van. Vár valakit. Nem tudja kit, csak vár.Csak azt tudja hogy valakit. Lázas izgalom lesz rajta úrrá, ha a hangosbemondó érkezésről gagyog. Akkor nem lehet vele bírni. Nézi a szerelvényt és az arcokat ahogy elsuhannak előtte.Aztán sosincs közte akit.... Én bizisten elcsüggednék, de ő nem. Már a következő érkezése gondol. Ez az élete. Ez tarjtja abban. Az örökös várakozás. Hogy majd csak egyszer jön az a valaki, akire neki várnia kellett. Rengeteg arcot lát egy nap. Nekem a fejem is belesajdulna. Ő neki ez nem jelent problémát. Annyira foglalkoztatja ez az egész. A megérkezés maga. Aztán nekem indulnom kell, azt üvölti a hangosbemondó, hogy fejezzem be a beszállást. Befejezem. Úgy ülök a vonaton, mint aki jól végezte dolgát. Nem hagytam félbe. Csak pihenek...,a gép forog.

Megmondom én mi a baj veled. Hogy nem vagy elég jó és soha sem jól időzítesz. Emlékszem milyen nyafka gyerek voltál, ha a nagyanyád megropogtatott akkor is nyafogtál, most meg mit nem adnál egy 8 napon túl gyógyuló ölelésért.De neked mindig későn esik le a tantusz, akkor amikor a van már volt azaz, hogy nincsen is. ma az is kiderült, hogy te kéepkhez viszonyulsz és nem a valósághoz, ringatod magad mint egy gyerek. Bele vagy ragadva a múlt mocsarába és nem is teszel ellene semmit. Hát ezt is elszartad, mint ahogy mindent elszarsz egy ideje, olyan mint ha örömödet lelnéd benne. Kétségbe esni azt tudsz, abban jeles vagy. Utállak ezért.Nem szívesen mondom, de nem kár érted.

ma (azaz hétfőn) kicsit akadozni fogok és a hozzám kapcsolódó szolgáltatások egész hada, ugyanis egy év után lecserélem a gondolataim (ugyanazokra amik most vannak), de estére helyreáll a megszokott rendként definiált rendetlenség.

Úgy megnézném, és ez most nagyon komoly. Úgy megnézném, már megint csak magam a szemed tükrében, ahogy a domború lencsében torzá zsugorodom és apróvá. Ahogy a tér együtt görbül velem. És látnám persze azt is, hogy mi van mögöttem. Nem titkolom, ott is csak rád számítok, hogy ott is te állsz. Úgy megnézném magam.Kurva közel lennél az istenbe is.És aztán.... Aztán azt hiszem elájulnék. Bele a szemedbe.

Azt akartátok, hogy itt legyek? Meglesz. Azt akartátok, hogy csak akkor, ha nektek is? Az is meglesz. Azt akartátok, hogy nézzem végig? Megteszem. Végig fogjátok nézni, hogy egyedül nézem végig, már nem lehet visszacsinálni. Komolyan vettelek titeket, komolyan adtam magam. Rajtam már nem múlik semmi. Rajtam aztán nem. Bennem múlik. Ti nektek ezt tudom csak adni. Egy eltévedést, egy rohadt mindvégig tagadott, szimpla és véget nem érő eltévedést. Bennem. Jó utat, vagy Bosun! Ahogy akarjátok.

... hogy én a hegyre nem is megyek, nem is utazom, csak leesek puhán oda. Mint egy falevél.Köröket írva le.

Két járókelő:
- Szevasz.
- Szia.
- Rég láttalak, utazni készülsz ?
- Ezt miből gondolod ?
- Hát a bőrönd...a kezedben, elég nagy, mi van benne?..., jó hosszú útra mehetsz.
- Nem utazom sehova csak az emlékeimet hordom benne.
- Az ilyen büdös?
- Nem tudom, nem szagolgatom.
- Kilóg belőle egy kéz meg egy láb,kié?
- A láb az anyámé, a kezet most nem tudnám megmondani, de az is valami nőé.
- Mint ha a kéz nyúlna valamiért, megfiggyelted már? Mint ha valamit megakarna fogni.
- Igen, nézem egy ideje, tuladonképpen azt keresem - a kezébevalót.
- Jó régen találkoztunk, mikor is?
- Igen, régen, tegnap.
- Hogy szalad az idő, apám, mintha tegnap lett volna.
- Igen, tényleg szalad.
- Na, minden jót, sietnem kell, vár a munka, meg a nejem, tudod, hogy van ez.(cinkos kacsintás)
- Igen, tudom.
- Holnap is erre jösz?
- Igen, már 20 éve erre járok.
- Akkor holnap?
- Igen, holnap, talán.

Eszembe jut. Pontosan: eszembe juttatja valaki. Hogy ez is felelőség volna. Már hogy ide beírni. Hogy ezzel okozok ezt-azt, és hogy ezzel nem gondltam. Hogy riadalmat okoznék - azt hisszem erre gondol ő, amikor ezt mondja. Aztán nem lehet nem tudmásul venni többet ezt sem. Hogy nyilván olvassák (nem sokan), én meg feltételezem, hogy nem olyan ijedős fajták és hogy aztán miattam már nem ugrik senki ki az ablakon, meg különben is repülni jó.(úgy vélem valami ilyesmire gondol ő) Hogy így volna ez. Hogy semmi felelőséget nem vállalok, hogy korlátolt felelőségű vagyok és mindenki a maga kovácsa (ami aztán rohadtul nem igaz) de önnyugtatásnak jó lesz. Nem hiszem, hogy ezen áll és bukik minden. Itt semmi sem múlik, épp ez benne a jó, hogy itt az idő törökülésben méláz. Hogy ez egy puff, ahova le lehet neki ülni, ha már a vállamon nincsen hely.Hogy itt megvan minden állva, a szédülés esélye kizárva, egy rohadt animgif, annyi nem sok nem zavar be itt. Ugyanakkor érdekel, érdekel az hogy mi van, hogy ebből az állásból, hogyan lehet másban ( ha ugyan van) mozdulat. Ezen még el lehet dilemmázni és nyilván,és ha már el lehet, akkor bizony el is fogok.Azt akarja bemagyarázni, hogy ennek hatása van, hát persze, de reményeim csak számomra, és csakis előre.Valahogy így gondolom, így szeretném gondoloni.

Egy mélre várok éppen (az éppen, az azt jelenti, hogy úgy cirka 20 éve). Már akkor vártam rá amikor még nem is volt.Mél. Ne kerteljünk (bár az idő kedvezne neki),mondjuk ki nyugodtan; én egy mélhajhász volnék. Nehéz a szembesülés. Nehéz dolog. Nincs ugyanis is megírva még. Mit lehet tudni, az is lehet, hogy nem is lesz megírva soha. Mégrosszab; lehet, hogy megsem kell írni. Azt sem lehet tudni, hogy ki fogja megírni. Bődületes.Lehet, hogy nekem kellene. Nem szólt nekem ugyan senki,de senki, mert részemről rendben, ha nekem kell nekilátok nyomban,rajtam már ne múljon, meg egyébként is nyűg nekem ez a várakozás. Megírnám én, meg bizony, de más kenyerét nem venném el szívesen. Ezért várok. Hogy jön a mél,hogy jöjjön már. Vagy hogy valaki szól, hogy én vagyok az a valaki aki megírja.Várok.Körülnézek. Sehol semmi (senki), elébb az jut eszembe, hogy nagyon előreszaladtam, aztán meg az, hogy nagyon is lemaradtam. Aztán várom ezt a mélt. Fogalmam sincs mikor jön, fogalmam sincs mi lesz benne. Csak várom, fogalmam sincs miért.

Az előbb egy ember...,várjunk csak nem is, gyorsan rendeznem kell ezt viszonyulást.Úgy mondanám egy inkább hogy egy illető. Igen ez a helyes kifejezés. Illető.Töténetesen ugyanaz a nevünk. A vezeték. Rokonok is vagyunk,ha jól emlékszem. Azt hiszem a fia volnék, ő meg ebből következőleg az apám (szegény). Nos, ez az illető az imént ( nem olyan imént), de nem is olyan régen a levegőbe beszélt. Puszta véletlen, hogy én is jelen voltam. Hát mit mondjak; rohadt gonosznak éreztem magam, mert hát hova is beszéljen ha csak én vagyok ott. Bocsánatot kellene kérni. Fogalmam sincsen, hogy kitől. Tőle. Vagy a levegőtől.

Ma már megint (bizonyos értelemben véve) holnap van, azaz hétfő (a megindulás napja), mint ahogy keddenként is rendre szerda van. Hogy gyorsítom az időt, a kerekét vagy a vas fogát..., ő izé, hogy van bennem ez a várakozás, igen, jókora (böszme) várakozásnak lehetne leginkább mondani, hogy majd megmoccan végre valami,valami aminek végre meg kell moccannia, hogy a horgonyokat egy könnyed mozdulattal felhúzom (bazi nagy bicepszeket képzelek ezért  magamra).Bedumálom magamnak, hogy erős vagyok. Hogy egy PszichoPopej és én szelem a habokat nem azok engem és Spenót Eldorado vár.Meg minden.Meg minden. Meg minden. Meg minden. Meg minden.
||: Az ismétlés a tudás anyja:|| (az én anyám ellenben azt mondogatta hajdan, hogy ne kelljen mindent kétszer mondani, - akkor most igazodjon ki az ember, vagy elbutuljon)

Van egy titkom. Egész jó kis titok.(Mostantól egyébként már csak féltitok) Lehet vele bíbelődni. Tenni venni. Olyan mint egy cserepes virág. Van neki pl táptalaja is.Öntözgetni is lehet, hol ezzel hol azzal. Szerette a napot, egy ideje nem. Minden lehetséges lexikonban utána néztem, hogy milyen szükségletei vannak. Igyekszem a kedvére tenni, életben tartani .Mondjuk, virágot azt nem hoz, olyan fajta.
Jut eszembe, soha nem hoztam/vittem még nőnek virágot. Aztán volt, hogy ez a fejemhez is vágta egy némelyik, nem a cserepest, hanem magát a tényt, hogy egy rohadt pitypang még annyira se méltatom. Igazából sokáig nem tudtam választ adni ennek okaira. Hogy nekem ez miért zsenát.
Azt hiszem nem akarom szomorítani őket a hervadással.

Mondjuk legyen 1976 és ha már ilyen önkényesek vagyunk(ok) akkor legyen megint csak nyár, és Balaton. Lelle.BM üdülő.Először és utoljára. Belül derengés , kívül békés napsütés és bolyhos honvágy. Hatszor elvált altáborveztő nők koketálnak a főtáborvezetővel. Jóképű. Nem rokonszenves. Ezért. 9 évesen féltékeny vagyok. A salakpályára is csak az ő engedélyével lehet felmenni. Tisztaság verseny és díszünnepély (hol kéz a kézhez ér) ám ekkor még csak mindez gondolatban. Mondják,a többiek, hogy kell matyizni, zsebhokizni ,vagy mi.Amikor mondják, azt az izgalmat látom rajtuk, ami nekem karácsonytájt van(de majd ezt máskor). Meg hogy a konyhásnővel mit csinálnának. Csak hellyel közzel értem az egészet. Belül kicsit gyászolok, sajnálom, hogy otthon kellett hagyni az összes gombfocicsapatomat ,hogy mi lehet most Rivellinoval. Safranek pucérnős képeket árul esténként, vagy cserél rágóra, cigire. Érdeklődöm gombfoci csapata, match-boxa van e raktáron, mert jó esetben beáldoznék néhány rágót. Nemleges a válasz. Hogy őt az ilyesmik már nem érdeklik. (gondolom ez maira lefordítva azt jelentené, hogy ő bizony meghallotta az idők szavát) Aztán eltelik néhány év - gyermekévek vége.
Baleset. Rendőrkocsik. Kordon. Helyszínelés. Safranek irányítja a munkálatokat. Méricskélnek az egyenruhások, szabásmintákat rajzolnak az aszfaltra,valami, a Süsü első részéből kölcsön vett eszközzel féktávot mérnek, az úttesten letakart tetem, a fekete műanyag alól lustán folyik a piros lé, és az út egyenetleségeinek engedelmeskedve szerveződik kis patakká. Inkább Safraneket nézem, nincs egy felesleges mozdulata, remek organizátor, a fényképésznek is mondja, mit honnan.Fekete bőrkabátot visel. Nagyon szervezettnek hat mindez.Jó nézni, hogy mindenki tudja a helyét és teszi a dolgát.(A tetem sem teszi tönkre azzal, ezt a majd tökéletes képet, hogy mocorog), ő is fegyelmezett. Mindezt Safranek irányítja,ő most élet és halál ura. Itt bizony rajta áll vagy/és bukik minden.Kár hogy nem ér most rá, nagyon is el van foglalva.És az is kár, hogy így kell látnom újra. Úgy megkérdezném, hogy gombfoci és match-box fronton bővült e a kínálat és hogy mi van most az idők szavával, hogy ő még ugyanúgy haljja e mint akkor, vagy már ő is siketedik. Persze nem kérdzem meg. Arra a kis piros patakocskárara gondolok és Rivellinora, hogy mi lehet most velük.Csak az idők szagát érzem - hát anyi biztos, hogy nem én leszek az aki elmondja milyen. Szimatoljatok csak ti is, én nem fogok helyettetek.

Ismét a felszínre dobott a mi is ...? Az ősvalami és az én, talán az. Krisztussal álmodtam [ez nem igaz], a Keleti pályaudvar homlokzati részénél, a lépcsőn ültünk[ez igaz], NB-II-es hot dogot ettünk és keresztkérdéseket tettünk fel egymásnak. Én győztem[ez nem igaz]. Elvoltunk egy darabig ezzel, de hívták mobilon[ez nem igaz], valami állásajánlat féle és ott is hagyott. Elnézést kért, és elment egy állásinterjúra a Gologota Kft-hez. Jó koponya, biztosan felveszik.[ez igaz]
Szóval én meg ott ülök a lépcsőn, nem tudom mire várva, a hangosbemondót hallom csak; a megváltás előre láthatólag 25 percet késik[ez nem igaz].Aztán Máv-szignál[ez igaz] Már enni sincs kedvem, a galamboknak adom a maradék hot dogot,(kiflicsücsök)[ez igaz]. Egy gerlicének. Az meg felkapja, és huss, bizonyos Noéra hivatkozik, magyarázkodásnak tűnik számomra. Csak annyit érzékelek mindebből, hogy jól ott vagyok hagyva, felejtve.Lábamat hűs habok nyalogatják.[ez nem igaz]
Az asztalon, cigi, kávé, hamutál. És Tandori..."miért csináljuk ?... hány,s hány féle választ tűr e kérdés, mely maga tűrhetetlen."[ez igaz, de nem hiszek a szememne]
(nem akarok hinni neki???)

...és most szépen aludni fogsz, és álmodni is, és ha azt akarod akkor fel is ébredhetsz, forgolódhatsz és összeizzadhatod az ágyat, csomóvá gyúrhatod a lepedőt. Ez most a te estéd, látod, itt van. Leszállt a földre. Nem vártál hiába.

Szókincstár - szin. ˇbélyeg (fn)
• postabélyeg
• jel, jelzés, jegy, ábra, védjegy, nyom, billog (táj)
• szégyenbélyeg, bűnbélyeg, szégyenfolt, folt, pecsét, szenny, szeplő, makula (id), stigma * glória
• ismérv, jellegzetesség, ismertetőjel, jellemző, attribútum (szak)
• (szleng) LSD, tripp (szleng), lecsó (szleng)
(ez a blog nem makulátlan)
Makulás vagyok

Találtam egy cetlit. A zsebemben. A sajátomban. Post-it. A Klára féle.Ponsored by Avon, ez van rá írva, azaz nem írva, henem, hogy nyomtatva. Írva egészen más van. Csak annyit írtam rá, már meg nem mondom miért,(még amikor télvíz) hogy: amikor a kettő is páratlan.Most akkor fogadjuk ezt el így.Ez lészen hát a nap legitim hazugsága [ebből ne csináljunk rendszert - riadózza az agy].Lehet, hogy nem én írtam oda, hanem a tél. Igen, az a nyomoronc tél volt. Mosom kezeim.Mosom az agyam.

...első szembesülésed a világ (azaz saját) tökéletlen voltáról akkora tehető, amikor a limós üveg összenyálazott szájából nem jött ki az édes por. Rágtad a műanyagot,hogy kinyerd az akkora már édes masszává alakult valamit, akkor még nem tudtad azt, hogy az már a túlélésre való képesség szárbaszökennése volna és, hogy tulajdonképpen ez maga a genezis. Mert te mindent megakartál szerezni, és nem gondolkodtál soha azon, hogy miért.

Majdnem volt egy alkalom, tehát ehelyt nyugodtan érthetjük úgy, hogy egyáltalán nem volt, ám mivel lehetett volna mégis úgy kell lennie mint ha lett volna. Nos, azt mondtam volna szemébe nézve, de mélyen ám, hogy neki látok. Ebben persze már alapból benne foglaltatik implicit formában, hogy magamnak ugye nem, hogy magamnak nincs tovább látni és nézni is csak, ha nagyon muszáj. De neki szívesen látnék, ami alatt azt is értettem volna, hogy akkor ott neki adnám a retinámat, íriszemet, és csarnokvizestől, mindenestől. Ha akarja még fehér botot is szerzek hozzá, csak azért hogy nyomatékot adjak annak, hogy nem neki botladoznék, nem neki tapogatoznék a sötétben, hanem neki látnék.Akárhogyan is de látnék.
Egyébként amikor ezt mondtam (volna) egy terasz korlátjánál állunk, a korlátnak háttal én, ő meg persze velem szemben.És délután mondtam volna 14⁰⁰ és 15⁰⁰ óra között + 9 C fokban, 67% páratartalom mellett. Persze hogy a korlátnak én lettem volna háttal, ő meg nagyon is közel jött én meg már félig a korláton vagy inkább egybeolvadva azzal, a földet néztem és hátráltam egyre, ahonnan majd egyszercsak nem lesz tovább.Nagyol közel jött, mint ha csak nagyon aprólékosan szemügyre akart volna venni, én meg álltam csak ott a korlátnak szorulva már olyan szorosan, hogy a bőrömön a korlát akantusz levelei lenyomatot hagytak.Olyan volt mintha nézne, nekem meg már ott a nyelvemen, hogy, neki látnék.de nem lehetett kimondani ezt valami miatt, mert nem azt akartam mondani hogy neki akarok beszélni, henem csak látni.
Hát ennyi történt mindösszesen, hogy ott maradtam  félig vakon, de azóta is van az az érzésem amikor körbe nézek, hogy sok mindent csak neki látok.Ilyen galériáim vannalk nekem, azokat hordok a szemhéjam alatt, mert neki kell látni.

Tanulni akartam felejteni és elfelejtettem tanulni.

...7 éves forma lehetsz, a boltba mész.Nyár van, a kezedben cetli és pénz.Nosztalgiázol.Előre. Azon jár az agyad, hogy emlékezni fogsz valaha minderre. Erre ami most van, nevezzük útnak...a bolt felé. A visszajáróból csemege rágógumit veszel, otthon azt hazudod, becsaptak.Nincs lelkiismeretfurdalásod emiatt, nem is gondolkodsz ezen. A kert végébe mész ,piros a kezed a rágótól.Rágod néhány percig, amíg intezíven oldódnak fel a mesterséges színezékek a nyelveden, aztán kiköpöd.Vissza mész, beülsz a kádba, 40-es tunsgramm égő hunyorog, a krómozott csaptelepen saját arcod eltorzult mását nézed...ülsz a vízben és arrra gondolsz, hogy emlékezni fogsz e erre a napra.Nos, megnyugtatásul közlöm, oda, neked, emlékezni fogsz.Sőt arra is fogsz emlékezni, ahogy Rózsika nénivel vasárnaponként együtt néztétek a Civil kutya kalandjait, a pudingjai ízérei is emlékezni fogsz, nyugodj csak meg, minden megmarad neked, úgy ahogy akarod.Megmaradnak a Centrum hétfők, a Donald rágók, és külön jó hírem, hogy újra divatba jön a nyelvöltögetős kutyapersely.
A futásokra amikor egy egy Gojko Mitic film után megmentetted az összes környéken levő indiánt.És Kerekes bácsira is emlékezni fogsz akitől rettentően féltél és nagyanyád vak postására is, ahogy bekiiált a kerítésen át, hogy van e itt rossz gyerek.Emlékszezni fogsz a szilveszterekre is, amikor nem nagyon értetted, hogy apád miért beszél hülyeségeket és az elalvásokra, amikor a rettentő lárma elolvadt a fejedben.Szeretted ahogy lebegsz akkor ott. De emlékezni fogsz arra is hogy egyszer rajzórán lemásoltad Erdős Lali rajzát, majd az egészet visszájára fordítva mondtad el. Emlékezni fogsz kicsi barátom, mindenre emlékezni fogsz.Csak nyugi.A félbe hagyott kifestő könyvekre, a kék zakódra és arra is hogy anyáddal fogvacogva mész hajnalban a munkahelyére, mert ha nem visz magával te ugyan fel nem ébredsz.Emlékezni fogsz arra is, hogy azt mondja neked, hogy úgy mész mint a magló malac - sose tudtad meg mit jelent.Arra hogy, ha megszorította a kezed akkor köszönni kellet, mindegy hogy kinek. Nem lesz baj hidd el, mindenre emlékezni fogsz.

Egyszer, egy jobb pillanatomban(vagy rosszabban, ahonnan nézzük), visszaélve helyzetemmel, mint egy óvatlanul, azt a nevet adtam neki: Fényes nővér. Nem volt ebben semmi önkény a részemről, valami nagyon fényesre emlékeztetett.És tényleg.Azóta se látok tőle.

Van az a nő akinek a neve el van felejtve (helyesen ez itt így van: hogy el van akarva felejtve, de ezt meg a nyelv nem bírja el). Szóval van ez az elfelejtett nő, mert van. Én felejtettem el, tehát az enyém. Férje van neki is. Jó munkahelye van. Szeretik egymást.Csak gyerek nincs. Ez már egy ideje így van.Nem tudni miért, pedig szeretik egymást.Hogy már sokmindenre gondoltak.(Megadóan helyeslek, hogy én is sokmindenre gondolok aztán ivadék meg sehol, csak ez engem nem aggaszt olyannyira). Amikor mondja ezt gyerek dolgot, néha elkomorodik, vagy azt mondja; biztos Isten akarja így. Hogy ő másokért lenne..., komolyan mondja ezt, nincs okom kételkedni a felvetésben. Megkérdi lennék e a gyereke. Azóta az ágyában alszom, ha fogja a kezem már járni is tudok és sokat kérdezem tőle, hogy miért, hogy miért, hogy miért.Néha sírok neki, minden cél nélkül, csak magáért a sírásért.Miatta: Éreztetni akarom azt, hogy anya.

Nevetésnek hittem, pedig csak a foga fehérjét mutatta.Volt neki.(legalább kettő), tudom.

Régi ismerős hív. (Telefonon rémísztgetnek - nem igaz). Tudakol, feltérképezi, meddig lehet most elmenni velem, bennem.Van e bennem hajlandóság a menetelre, hogy van e bennem egy ilyen-olyan mozdulatra is késztetés. Győzköd is, vagy csak én szeretném, ha győzködne - mindegy, annak veszem. Mondja, hogy hol és hogyan lenne jó nekem. Meg, hogy ennyivel tartozom magamnak.(ő is tudja tehát, adós vagyok - pláne nem igaz). Gyereke van telke és férje.Mondja, hogy vendégül...,létezésük új színhelyén, hogy jó lenne. Mondja a címet. Klára utca 9 és hogy el is jön, ha éppen csak az kell. Aztán már csak arra, hogy állok egy utcában (egyébként zsákutca, na ezt hogyan magyarázom el magamnak - hogy egyébként meg nem az) és csak arra gondoltam, hogy jó az, hogy erre már semmit nem lehet mondani.Az utcák is bekerítenek.

Ilyesmi vértelen napokat akartam, aztán itt vannak, eljöttek. Nyugalmat. Kívülről jöttet. Talán idegent.Keresik a helyük.
Bennem. Nem találják. Széttárom a kezem. Nem ölelés, a másik. Csak nézek ki. Az ablakon. Félig vakon. Helyben vagyok hagyva.
A tejben is vaj van. Meg a legyek.Legyek.Eszembe jut Desiré nagy kísérlete.Tisztán látom Alízt a házak felett repülni.
Na milyen barát vagyok?

Veled aztán kint vagyok a vízből. Ezt meg az a sokat dolgozós mondta az Esztergomi strandon 94-ben. Mit is mondhatnék, kint is maradt. A víz az úr.

Háttal nem kezdünk mondatot. [Dehogyisnem].Mert mi más is volt a részemről, még ha nagy nagy áttéteken keresztül is amikor Évának, bizonyos teagőzöket ígértem (ma már nem fontos hogy hol - na jó a város számos pontján). Illetve csak kecsegtettem vele, incselkedtem, vagy mi. Az volt talán a háttal kezdés egyik eklatáns példája részemről. Nem is háttal volt az már, ha jobban meggondolom, sokkal inkább hanyatt (homlok).Szóval hanyatt, az meg a megadás jele, a lesz ami lesszé. Egy kezet, főleg, ha ő van a végén minedképpen nehéz elengedni, de talán akkor az mégis más(nem könnyebbb, de más), ha az illető kéz legalább egyszer már meg volt fogva, még ha csak képletesen is, mert akkor már ott a nyoma és semmi vegyszer nem mossa le onnan és akkor már elég a kézre nézni, aztán nincs kecmec, akkor nekem ő ott megjelen(ne).Az előbb felsoroltak okán, bizonyára háttal, de az sem lenne baj már, a többit úgyis tudom.Nem vagyok az a frontális típus, nem zavarna.Mert ugyan a létével van a baj,illetve annak a hiányával vagy annak minőségével.Ahogy ő bennem van (maradt), így háttal.Na, jó marasztaltam is.
Nincs is tanulság (persze van, de a butaság mimikrije rajtam), mindenhonnan és mindenhogyan lehet kezdeni mondatot, háttal is hanyatt is, sőt hassal is (lsd: hass, alkoss, gyarapíts).
Most nem is érzek egyebet, csak azt, hogy egy mondatra volna szükségem,hogy abban most nagy hiány mutatkozik, hogy egy jó mondat kellene csupán. Mindegy hogy, hogyan. most az sem lenne baj ha háttal.

Ilyen napok is vannak (lesznek) kategória:
A sátánista lány és az orgonista művész véletlen találkozása a 28-as buszon. A fákon leckekönyvek rügyeznek, mindent elborít a tébolyillat.Az emberek térdig gázolnak önmagukban, vak zongorista lobban szerelemre egy elvásott félálom iránt.A Greenpeace aktivistái porcukrot szórnak az elhasznált eszmékre. Bálnavadászok leplezik le a Keleti pályudvart ábrázoló térplasztikát.A Lánchídba rajzszegeket szúr a XII kerületi nyugdíjas klub rangidős múmiája.Pollenanarchisták embriópózban adják elő a Hősök terén (három felvonásban) az ismeretlen katona szobrát. Két hajléktalan vastapsot vonszol a közeli hipermarketbe.Az Andrássy útra csomót köt egy cserkész csapat, melyet időközben búvárok nyalnak irreálisan fényesre.
A mozgólépcsőket titokzatos baktérium támadja meg, a szerelvények átmenetileg a Duna medrében közlekednek és Cigány út érintésével olvadnak az Operencián túlba. A temetőkben a feltámadni nem akarók népes csoportja elindul a föld középpontja felé nem kis riadalmat okozva az ott állomásozó békefenntartók körében. Az égből bossa nova szól, lágy permetként növendékharmattal átitatva.Néhány tükörlepény segítségével a Parlament épületét összeillesztik egy egész estét betöltő szinkronizált széles vászonnal. A rakpart kövéről elindul egy József Attila nevezetű bronzszobor, hogy szélnek eressze a napi betevőt.Egy szemhéj frontálisan ütközik az utinform épületével.A nap már tizedik napja nem ment le, a Légvárkutató Intézet elemzései szerint(bizonyítékokkal alátámasztva) Dante kitalált személy.Dante szerint a pokol nem létezik.A pokol szerint Laura nem létezik(szerintem sem) Nietzsche szerint, sem Dante sem a Pokol, de Isten sem létezik(még Beckenbauer sem). Isten szerint a világ nem létezik.Christian Morgenstern ezalatt először mutatja ki a lézerkardok szintézisét a Ferenciek terén, melyet a Hormon TV egyenes adásban sugároz a feketelyukba.A többit már tudjuk, Y kromoszómák patyolattá színeződnek a krómgyár aulájában és ott pedofil kalandba bonyolódnak Nyilas Mihály Kultuszminiszterrel. Nyilas Mihály fuck-ot kapott.Playoff.(A) ló enerdzsi, a madarak kiröpülnek.

Lesz majd idő - vak remények igazgatnak a helyemnek vélt pozíciómba (mely természetszerűleg ideiglenes) - hogy nem gondolok már rád és magamra sem.És nem érdekel, hogy nem vagy és nem létezel, hogy nem jösz és nem is fogsz és az sem érdekel majd hogy ez az egész nem érdekel.Ilyen reményeim vannak.Tehát olcsók.Vevőt keresek, bármit beszámítok. Ingyen is adom. Minden megoldás érdekel.Érdekel.

Mindig is féltem attól, hogy nem fogom észre venni; hogy vége van.Hogy nem szól majd senki rám. Hogy vége.
És attól is féltem, hogy szólni fog valaki és utálnám érte.
Na, mindegy, lesz ami lesz. Vége van?

A lelkesedés azt jelentené, hogy akkor van lélek? Hogy akkor a volt van és lesz? Hogy nem csak hús meg csont? Hogy nem űrbéli hiány? Hogy nem csak megcsócsál az Isten, aztán kihány? Hogy mégsem háttal az egésznek? Nem szabadna ilyen estéimnek lenniök.Nem járja.Nem bizony.

Mielőtt eljöttem,( na azért azon is el lehetne itt rögtön dilemmázni, hogy ez az indulás meg érkezés nálam miért nem járnak kézenfogva) mutattam neki egy dalt, melynek egy sora különösen megtetszett neki. Gyorsan fel is írta egy papírosra. Nem felejtette el azt sem közölni velem, hogy rám illőnek találja azt a néhány sort. Aztán még beszélgettünk, jobbára az én hülyeségeimről és közben irkált arra a cetlire, mint amikor telefonálás alatt firkálgatunk.Csak ő nem rajzolgatott hanem írt, én nem nagyon figyeltem akkor arra, nagyon is magammal voltam elfoglalva. Magammal, igen.Aztán amikor eljöttem a kezembe adta, három szó állt rajta, ahogy átfutotta a szemem. Olyan volt ez mint a hajdan volt szegénylegényeknek a hamubasült pogácsa. Valami ilyesmi érzésem volt. A belső zsebembe tettem. Három szó nem sok,(némelykor az, de itt most nem) és meg is jegyeztem őket, de jó volt akkor ott a zsebemben tudni. A birtoklás tomboló démona tán.Fátylat rá. A nagy büdös helyzet azonban az, hogy a zsebek lázas kutatásának az imént szakadt vége és a cetli sehol. Két szóra emlékszem már csak: világűr, türelem. A haramidkra ha megnyúznak sem. Nyilván a három közül a legfontosabb. Így mindenképpen az. Életút - gondolom, elhagyott cetlikkel szegélyezem.

Kezet fogtam (nem fogtam azt) vele és elbúcsúztunk. Széjgúdbáj. Na az se.Le kellene dőlni. Sehol egy hordágy. Már a fáradtság is olyan mint, ha te volnál.Ledönt a lábamról.
Inamban bátorság vagyon.

Csak egy álom:
Egy bizonyos Ikarusz nevű ifjú, kit hajtott a hév,

ám amely korban élt ő, nem volt még   Malév,

sem itt, sem Göröghonban, sem a földön egyáltalán,

repülést csak kezükkel mímeltek a tavernák falán,

az emberk,ha jött a naplemente, s vele az este árnya

hüvelykujj volt a fej a többi nyolc meg a szárnya.

nagyot gondolt hősünk, kitalálni sem nehéz,

ha a nap ott az égen mindig, miért ne én a kéz?
sebtében atyjához szaladt, s ha nem tévedek,
Daidalosz így szólt, halkan: az ideád remek,
a tengerhez siettek,mely közel volt, az Égei,

vizsgálták az eget, hogy hol vannak végei.
Aztán persze, gyorsan, a szárnyboltba siettek,
némi madártollat, s egy kevés viaszt vettek
ám így maradt minden, félben a látomás,

megállt a busz – az Ikarusz-, ébresztett a sofőr,

szálljon le kérem – ez a végállomás.

A titokzatos VR. Sokat dolgozik. Ettől meg baromira fáradt. Nyilván mástól is az. Nem találgatok. Beérem azzal amit mond nekem. Ez ritkán esik meg. Baromi titokzatos. Az ember azt érzi, hogy meg kéne fejteni. Az ember ezt érzi. Nem fejtem meg. Meglehet,(megengedem) hogy egyáltalán nem az, csak én akarom annak látni. Lehet, hogy egy darab titka nincsen, ami nehezen elképzelhető, de nem lehetetlen. Az is rejtvény, hogy hányadán. Mi. Nincs tisztázva. Nem is igen van mit. Azt mondja öreg. Hogy talán azért lehet ez az egész vele és hogy őt is éppúgy foglakoztatja múlás és telés. Mindene megvan. Nyugodt az élete.Jól akarja érezni magát és van hogy ez sikerül. Nézem a kezét.Megváltozott. Ásítani úgy ásít mint régen.Talán - ha már ennyire azt akarom, hogy titka legyen - ez az. Hogy az ásítása állandó. Nem tudom mi a tervem ezzel a titok dologgal. Lehet, hogy pőrének látom őt és egész egyszerűen ráadnám ezt az egész titokzatosságosdit, mint egy pullovert. Nem szánom és nem sajnálom - nincs is nagyon miért. Csak jó lenne valamit neki adni - nekem aztán semmim - marad hát az, hogy ne legyen titoktalan. Magamért csinálom, persze, titkokat neki.

Tegnap nekem szegezett egy kérdést ( mindegy hogy ki - rohadtul nem mindegy). Aztán csak arra emlékszem, hogy nehezen válaszoltam, hogy a macska meg a forró kása és hogy én lennék ennek a földi mása, akkor ott,hogy azzá avanzsálom magam. Bizonyos értelemben véve portörölgetés folyik, mert hogy, ha igen, ha nem, úgyis azzá...,de hátha nem.
Most valahogy azért más. Máshogy vagyok ott, ha ott vagyok. Már nincs egy csomó dolog meg. Mondjuk a tél az baromira nincs.Megváltoztak azóta a fényviszonyok is, talán az. Erre fogom...és mint ha ő is más lenne, de nem, tudom, hogy nem.Talán ugyanazokat mondom el, ugyanazokkal a szavakkal, csak most már másnak szánom, a megváltozott fényviszonyokhoz igazítom a mondanivalóm. Így sem könnyebb és egyáltalán sehogy sem az - végül is, nem arra szegődtünk, hogy könnyű legyen, de néha nem bánnám, ha nem mázsákban kellene mérni a szavakat. Türelmetlen vagyok - mondja.Ettől türelmetlenebb leszek általában (van hogy nem).
Jut eszembe, rákerestem, hogy beírtam e már egyáltalán a blogba a halál szót, és lám, nem okoztam magamnak csalódást, nem.(Greeneway haláljátékát nem számolom ide) Hitegetem magam, hogy ami itt nincs az egyáltalán és sehogyan sem - tehát halál nincs a jelen állás szerint.(Mindenki fellélegezhet) De nem is arra van it szerveződve semmi, sebekről volna szó, ennyit ígértem csak magamnak és nagyjából meg is van, jó beosztással rendre teljesítem az obligát sebeket. Nagyokat alszom rájuk, de nem álmodom. Nem marad rá energia,...már nappal elemésztem.

Úgy látom hogy tőlem jobbra optimizmusra hajlamosság esete forog fenn (box), nem akadékoskodom, nem baj ha néha valaki némi izgalmat csempészik az oldalra. Azaz, hogy köszönettel, tartozom, ez már nem oszt nem szoroz, állandóan kintlevőségeim vannak. Majdhogynem. Persze az a "kint" elég messze van és nem jó a közlekedés sem, nincsenek menetrend szerinti járatok.Persze ez a tegnapi felvetés önkényes volt a részemről a széttárt karokkal. Említettem már volt azt hiszem sóhaj és lélegzetvétel relációjában ezt és van még egy csomó minden, aminek több arca van. Hogy ne menjek messzire (soha nem megyek), amikor az igen is nem. Pl hogy ne hívj fel az meg azt jelentené, hogy te rohadt disznó ugyan felhívhatnál már. Egyértelműségre törekszem, egyetlen értelmem van a tudomány mai állása szerint, már, hogy ez itt.Egyébként azt hiszem tévedtem tegnap: van mit menteni, ha mást nem az irhámat.Feldolgozás folyamatban.

A széttárt kéz két dolgot is jelenthet (és ez csak a minimum):
1.tanácstalanságot
2.ölelésre való hajlamot.
[de nem kell engem félteni, meg van a magamhoz való eszem, bár, hogy hol tartom, nem mindig emlékezem]

Nincs mit menteni !

Azt hiszem azt tudom a legnehezebben tudomásul venni, hogy a közönyöd is te vagy.
Sajnállak téged és sajnálom magam.

Írtam volt már lejjebb, hogy a hajszálon múlásba is belecsempészném én szívesen magam, haj volna bőven, zokszavam sem lehet. Aztán magam ilyenkor rendesen elszégyelvén, hirtelen meggondolom magam.Hőkölök. Bár mindegy, volt ami volt, de az nyugtalanít, hogy a bátrabb időszakok hajszálaival akkor most mi is van, hogy ott maradtak belepaszírozva a megdermedt múltba, vagy profán módon a kukában megy végbe a múlás. És persze az is érdekelne, hogy más is (ő), úgy köt e össze mindent mint ahogy én. Hogy meghall néhány dallamot és akkor én ott hívatlan megjelennék. Mit kívánsz kis gazdám. Egy gin-tonikot innék ha van. Pedig teljesen indiferens, hogy ott és most mi van, érzékelni éppen most is lehet, hogy nincs érzékelés, és ugyan akkor mi van, ha igen, ha bizonyos helyzetekben én vagyok aki felrémlik. Tökmindegy.Ettől senki és semmi nem lesz fontosabb, hogy fejében megforgatja azt a valamit/kit. Értékvesztés mégis. Már fejben sem létezel, nem vagy. Hülyíted őket saját létezéseddel ők meg elhiszik. Hazudok. Előre is szégyenkezem, az időn billegve, lineárisan.

Többnyire veled alszom el, de csak magamra ébredek. Nem jó ez így - mondom. Elhagyja ez a néhány szó a számat olykor (néha gyakrabban és van, hogy egészen sokszor). Könnyeden mondom ám, segítesz nekem azzal, hogy nem hallod, hogy a füled meg a botja - hogy már ahhoz sincs közöm. Értsük úgy nyugodtan ez utóbbit soha nem is volt, csak a kényszer hébe-hóba azt akarta, hogy legyen.És akkor én meg úgy csináltam. Folyton úton. A sietés mindent elborító látszata. A haladás, hogy tőlem hozzád, a lélektől lélekignek tényleg a nyomdában a helye. Betűkként még megállják a helyük. Irreális volna elvárni a világtól (na most ezt újból).Irreális volna elvárni attól, ami körbevesz, meg ki-be jár a retinán át, mint egy huzatos házban, hogy fogja magát és minden érdek nélkül, valahogy nem is tudom; költői legyen. Tán az átszellemült szót kellene használni, nem is tudom.Egyáltalán nem tudom miről beszélek. Érzek ezt azt, megfogalmazás alatt a giz-gazok. Kezemben metszőolló, azzal csattogok. Nyirbálom a mondatokat. Formára törekszem, nem vagyok formában. Formából felmentve. Nincsen hely, csak az ég van,a látványkékség.

Várok egy ideje. Idejét sem tudom. Hogy a mondatok egyszer csak - (varázsütésre) barátaimmé szelídűlnek.Bár mindegy is. Mi változna? A végletes eztán végzetes lenne? Akarom e ezt. Biztos igen, és biztos nem. Mátyáskirályososra vennném a figurát,hogy igen is meg nem is. Hordozni valamit és félteni valamiit, amiről nem is hiszem el valójában, hogy van. Úgy jönnek rám a hülye őszinteségi rohamok, mint a másra a tüsszögés. Papírzsebkedővel kínálnak általában , nincs szívem nemet mondani.Fejemben a frázisgyártó készülék zakatol; a részvétel a fontos. Hát épen hogy rész vettem, meg voltam szereplő már ebben és abban, és mégis, így utólag már mégsem annyira. Tanulom a szerepem, még lent a függöny, magolok. Mit tudom én, az is lehet, hogy vége az előadásnak. Kettőt is jelenthet.Néha elidőz a szemem néhány tárgyon, vagy éppen rajtad. Zavar, hogy nincs tét, hogy jelentéktelen voltaképp, hogy mi és hogyan, és attól meg pláne félnék, ha egyszer ennek valaki csak úgy értéket adna mindeneknek. Reggel van, tavasz bolondít.Nem jól csinálja ő sem. Mindkettőnknek van mit tanulnia még.Nem értünk egymáshoz.Csak egymáshoz értünk.Én itt,te ott. Űrmélyni jajjveszékelés.Beszélni és érinteni egyaránt nehéz. Rákérdezhetek? Soha.Nyertem, mehetek haza.Feltéve, hogy hazát nyertem.

Azt hiszem én már az ellen sem ágálnék, ha lányos zavarom volna.Sőt.Csak az. Ezt az apátia mondatja újfent velem, de nem vártam egyebet uszkve másfélóra plafonvizit után, az ember kiismeri magát. Már a legyek is tegeznek. Ilyen időket élek. Nem osztok, nem szorzok, nem nyomok a latba. Mindig van valami mániám. Most a tagadás.Mi tagadás.

Már megint a konyha, megint a konyha. Ez most egy másik. Az napszak is egyezik, este, csak épp másik és máshol. Véletlen egybeesés.Jól megszerkesztett káosz az asztalon.Gyorsan átlátom.Csendes beszélgetés. Alszik a gyerek. Mondanánk, hogy ezer éve...de nem mondjuk. Eltelt az idő, ezt félvállról tudomásul vesszük. Elmondja a startégiáit, hogy ilyenkor mit és hogyan. Kérdez, én meg élből válaszolok. Azt mondja: Utolsó Kínai Császár, mondom Táncsics mozi, tán 92. Üdvözlöm mgamban, hogy szar az emlékezete, nem kérdezem meg adna e leckéket. Tőle már semmi sem lenne olyan. Nem nagyon nézek a szemébe már, nem akarok én onnan kiolvasni semmit - majd, mindent tudok, amit meg nem azt nem is akarom. Néha azért meglep, de ez lehet pusztán azért is, mert hajlamos vagyok a éppen akkor ott, hogy meglepődjem(egyébként nem). Borral kínál, tudja nyert ügye van. Garantált a sikerélmény. Nincs sok bíbelődés a múlttal, befejezett jelen, amúgy sem tudnánk már hozzátenni semmit, még ha akarnánk sem, de nem is nagyon akarunk.Ez csak egy este, elmúlik mint a többi sok. Fáradt. Nagyokat ásít, munkahelyet emleget ésatöbbi. Baromi unalmas vagyok. Hagyom szabódni, nincs jobb ötletem. Csöpög a csap, meg serceg a magas a hangfalban - tökéletlen világ. Neon vibrál a falon - derengés vani, de tudomásul vesszük, hogy ebből világos nem lehet már, minden fegyverünk letéve. Védtelenek vagyunk, részemről semmi okom, hogy bántsam őt. Beosztom energiáimat, hol őt hol magamat sajnálom, fontos a jó időbeosztás.Igyekszem. Nem vizslatom, hogy az amit mond az azt jelenti amit. Hálával tartozom neki, azt sem bánnám, ha hazudna. Elindulok haza, aztán már nem emlékszem...,hogy mi is volt. Hülyeség mert nem kell ahhoz valakit látni, hogy tudjam, hogy ; van. Nem is tudom kit akartam megnyugtatni, őt vagy magam, de most azért legalább tudjuk mindketten és nincs tévedés: van.

Pite a minap nekem szegezett valamit. Kérdést, azt hiszem ,alighanem azt - bár nem telejesen kérdés formájában, lehet hogy ez zavart meg.Kissé. Hogy tetszés nem tetszés terén hogyan is állok a blogommal. Készületlen vagyok/voltam/leszek hármas egységében dolgozott bennem ez az egész.Olyan alapvető kérdések motoszkáltak a fejemben, hogy kell e az, hogy ehhez az egészhez nekem bármi viszonyom is legyen.Viszonyom biztos van ugyan, de hogy legyen e erre startégiám, hogy akkor most hogy is ez a blog, hogy mivégre..Hogy hova tegyem, ha már a tenni sürgető muszájsága ily hirtelen felütötte fejét. Bevallom nem tudom, mit jelent ha a box azt mondja; de jó ez - de hát ilyen a box (ezt asszem valaki már dalba is foglalta egykoron) - ettől azonban én elhatárolódnék, meg hát messziről jött sávszélesség azt mond amit akar. Nincs viszonyom hozzá, ezt mondom, holott van, de nem akarom, hogy legyen, és tudomást sem akarok szerezni róla, ha van. Ha kell eztán csak és kizárólag E/3 személyben fogok írni, mint ahogy tettem ezt már jó néhányszor, jól összekeverve a mondatokat. Távolítok. Nem dolgoz bennem a birtoklás vágya. Ezek csak karakterek. Ide vannak hányva,vetve graphológiai szalmakazal.(vasvellát,vasvellát hagy szúrom keresztül) Kiegyeznék egy barátságos döntetlenben is, mondjuk úgy gondolom én ezt el, hogy ez a blog nincs - csak egynehányan azt hiszik hogy van, egy egyszerű összekacsintással elintézhető, tehát különösebb logisztika tébolyokba sem kell belebonyolódni - hogy eztán akkor hogyan. Hát nyilván előre, aztán egyszer csak meg lesz az a hátra, ami ellenben a bloggal van/volt/lesz csak most eltűnt mint a nátha szokott így tavasztájt, vagy átalakul és nem tehetünk ellene, hogy pollenfelhőben keresgéljük azt amiről itt most szó volna. Nem célom a tetszés, és hazudnék, ha azt mondanám; tetszene a cél, ha van. Most gödröcskékkel gondolok.Csöbörből-gödörbe, mert nincs az a blog ami egy ilyen olyan gödröcskével felér, hát okafogyott is tetszés, nem tetszés terén hajszolni magam. Átvágni egy téren, de nem ott lenni. Valahogy így, valahogy így gondolom.

ELLENFÉNYBEN A VÉRMEZŐN:
Nagy lusta délután van, nyaogatja a nap a város sebeit. Egész szépen hegesedik minden, nem lehet kifogásom. Tárgyak húzodnak a helyükre, a növényzetben is ott munkál a tökéletesre való törekvés. A járdák repedései is felveszik a fényviszonyoknak legjobban megfelelő rendet.Galambok feleselnek néhány morzsán, szerelmesek csemegéznek egymásból.Ozsonnaidő. Pesten mindig tétova lesz a délután, mintha gondolkodna maradjon e vagy menjen. Háttérül vidám biciklis lányok csapata, a lehető összes accesories - színesek rendesen.Kandiszkijre hajazó biciklis nadrágok szolgálnak tehát képem hátteréül. Az árnyákok most már jó hosszan nyúlnak el, igyekeznek minden zúgot betölteni, mintha csak nem akarna végük lenni. Becsülöm ezt bennük. Aztán feltűnik egy alak, a gyep felől közelít, a lépte lassú, árnyékot vonszol maga után, néha hátrafordul, ellnörizvén megvan e még. Nézem ezt az egészet, próbálom bekeretezni azt ami fontos, képzeletbeli rajzszegeket szúrok a hangsúlyos helyekre. Aztán az alak egyre közelebb jön, lassan az aranymetszés helyére él, látom ő is a helyére igyekezne, lassú, de gondos igyekezettel. Az arcából nem látok semmit, ellenfény van, felül a napnak árja, de azért a kont az úr - kontúr. Végül oda ér, ahol nagyjából elképzelem, hogy lennie kéne. Én vagyok az, érzem.

Évában az a jó (azt szeretem nagyon), hogy amikor nevet, vagy akár csak elmosolyodik is kis gödröcskék jelennek meg az arcán. Én ezekért a gödrökért, van hogy megtudnék bolondulni.(De olyan is van, hogy meg is bolondulok) Mondjuk, ehhez azért két dolog kell, természetesen az hogy nevessen, no meg az hogy akkor rá is nézzek. Két megoldás lehetséges innentől kezdve, hogy velem nevet, azaz én nevettetem (ennek esélye egyre kisebb), a másik meg az, hogy másnak nevet. Olyankor részemről a mosolylopás jöhet szóba mint olyan. Rég láttam már. Lehet, hogy nincsenek is ezek a gödröcskék és soha nem is voltak, csak én képzeltem oda őket, de nagyon jó volna ha lennének. Mert ha nem így van,hogy nincs gödör, gödröcske, akkor nincs is miért bolondulni többé és akkor meg jól normális maradok és oda az egész.Szükségem lenne (van) ezekre a gödröcskékre.

Az augusztus a hús hava, a nyár a szeptemberrel felesel, mi szűk utcákban hajszolódunk, néha összeér a két test, mintegy kontrollt gyakorolva a másik felett. A testek telhetetlensége ez, horizontális gravitáció. A körúton két közlekedő edény, mezítelen a szívek klubja.Kivetkőzik a város és kivetkőzünk mi is, mi egyebet tehetnénk. Lábad a vízbe lógatod, megilletődött halrajok.Kacsahad és kenyér. Felzabál a város, csócsál minket a rettentő gyomor.Látod isa színes arctalan massza vogymuk.Feltételesen.
Leledzünk.Jól esik ez a vanás. Semmibe tekintő üres délután van, tartalmául szegődünk, megszánva szegényt.Bőr a bőrön.Helyére csúsznak a tárgyak.Rendezi sorait a jelen januárig, hogy akkor víz nélkül, vagy azzal, de már fagyva és majdhogy ugyanaz.Aztán a február és aztán már mindjárt vége.Délután lesz, hagyom üresen, nincs kedvem hozzá.Másnak hagyom.Üresen hagyva és a délután hagyja magát.Teleírom, aztán eljövök, nem lehet válasz.Én már nem vagyok ott.Már ő sincs ott.

Minden út Rómába vezet. Ide egy képet kellene most belinkelni, de nem lehet.Pontosan nem is tudom miért, tán a személyiségi jogok, meg hogy már az a kép nem az a kép.Megváltozott a jelentése, no nem arról van szó, hogy hitelét vesztette volna, pusztán csak átalakult. Hetvenes évek.Körhinta.Benne te,sugárzó mosollyal integetsz. Bele az optikába, minden rendben van ezen a képen.Talán már nem akarom, hogy minden út odavezessen. Azaz hozzád. Nem kenyerem a búcsúzkodás - szó se róla, nem is búcsúzom soha. Most sem integetek vissza neked. Nem mondom néha mozdulna a kéz, de úgysem érne el. Ezért a sok szakadás meg sebhely.Közhely.Van köztünk valami, így értem. Köztünk áll, azaz szétválaszt, ez a valami köt össze. Van kötünk valami, na. Nem, nem jól gondolod, Róma nem lehet az. Csak nézem a pillanatot, illetve annak is csak tört részét, tán 1/250 a záridő. Bezár az oda téged.Bekeretez.Kimerevít. Akkor még nem tudod, hogy kinek. Most már tudjuk; nekem. Áll az idő, leleplezett algoritmus a körhinta. Rajta te, az intés és egy mosoly és körbe-körbe. Helyetted szédülök, nem miattad.

Ma: kérdezni fog és kérdezni fogom. Konfigurálunk. Engem. Nézzük hogy a lélek működik e lokálhoston.

Bíz' isten a szimmetria a mániám, az egyik. A másik meg a hármas egység.Ez a kettő mániám van (a többi sok mellett),na jó tételezzük fel; a depresszó is az, paradox, hogy mindkettőhöz (mindháromhoz) felemás a viszonyom. Az exponálás sem megy úgy ahogy szeretném, hát még a többi, a befejezés meg maga a botrány.Meg az idő az is folyton akadékoskodi, a sík ahogy mondják. Ezt így nem lehet, mondom. Mire gondolok ahogy kiejtem ezt? Egy kiszáradt kút alján ülök, álom és ébrenlét széles mezsgyéjén, a delet várom, ahogy a sötétbe megmerítkezik a a nap karja. A fájásra, ahogy elvakít és maradnak a körök a szemben. A káprázat.Nyilván ennek mondanánk.Négy mániám van, a káprázás a negyedik.Az ötödik meg a hajszolódás lesz, már előre sejtem, jegyem megváltva már - hogy mi legyen a pénztárosnővel? Ja igen persze, ő marad.Az meg neki a mániája. Elütöm ezt most, a földműveseknek a rög az eszméje. Élevesztetté tettem akkor most mindent.Nem kell komolyan venni a mániákat - nyugtatom magam, drótváz csak, rajta csak a húst figyeld, ahogy mozdul vagy éppen nyugszik és most csak is arra figyelek.

40 millió év ,ennyi volna eddig, és ennyi volna még hátra - mondják. Éppen félidőn a nap. Próbálom ezen az időegyensen elhelyezni mindezt. ebből is a tavalyi őszt, meg az ide telet. Történt ami tötént, ami meg most van az intermezzo, sub rosa. Nézem hova is illeszthető, mert hát ebben van benne ez az egész, hogy van e valahol ezen valami kiáltó hiány, ahova mindez belefér.Mint a tavaszi legyek, csak azt akarom, hogy legyek. Mindegy a meddig. a levés mindenbe belevés, belekarmol az idő a rostba. Nem lehet a tiszta lapok ideje ez. Feletejnék tehát vagyok. Felismersz, he nem is mersz.

Puha estéket reméltél és lám most elnyel a paplan, 
képeket őrzöl a szemedben de estéd nyughatatlan.
(Erősen töredékes változat - öncenzúra/on)

ALL ABOUT EVE.
Ennyivel beérni.
Puha felejtés.
No para.
Rég ara.

Megvagyok érkezve. Nyilván el voltam indulva tehát.Lágy ívű dombok, rajtuk felhők árnyai látszanak.Volán által homályosan, helyközi érzéstelenítés. Torkig van az este, a nap is félárbócon. Néztém ki, mit is tehettem volna ha már rajta vagyok, odarekedtem.Hagytam, hogy jöjjenek a képek, a rosszak meg a szépek vegyesen. Mert hát így megint nincs befejezve semmi, meghosszabítva minden - toldás és kötés. Repülésnek épp nem nevezném, az ívével lehet a baj, a szárnyak árnyéka rendesen az arcomon. A fákon a levelek suhognak, kajla szél játszadoz velük. Hullámzik a tér.Elbűvül, mint általában és nem tudom, ahogy nézem, (tán helyi sajátosság) még sem érzem magaménak, nem sajátom a benne való részvétel,ellenben a távolmaradás maga, lehetetlen.Köztes állapot. Ezt magam irányába mutatott részvéttel veszem tudomásul. Nincs ennek értelme így kivezetem részvéteimet az önsajnálat-tőzsdéről, nem megfelelő hozam. A kamatlábakkal is meg csetlés és botlás, egyik kamátlábam itt a másik kopp, mert hogy jég is volt.Pohárban. És szőke fürtök. Nem evilágról kapott mosolyok,amilyené csak gyereké lehet.Örzik egy darabig, hordják, aztán elfelejtik egy napon, szívtájék felől,rendre onnan érkezik az árulás.Ideiglenes éden.Jogcím nélküli jóhiszemű a státuszom.Nem egy nap a világ, a hold éppen jönni készül.

Az íz a szájban, avagy, hogy a rágódás maga, csak a számbam forgatom a
falatot, az isten se tudja idejét hogy mióta. Ott felejtettem magam egy
talponállóban, már kicserálődött a véndégség és a személyzet is. Csak
rágok makacsul, várom az ízt, a nyelésre készülök nem a jól lakásra.
Már kihűlt minden, a hajdan szép pénztárosnő megöregedett, a berendezés
is kopott. Meg van itt állva valahogy az idő. Meg állítottam és nézem a
megmerevedett jelent, vizsgálom hány s hány lehetséges elágázasa van a
jövőnek, Valószínűségszámítok, közben falat a számban, egy gombócot
forgatok. nézem a párhuzamokat ahogy futnak ebben a statikus
környezetben. Néha rákészülök a nyelésre, de aztán mégsem. Nem dolgoz
bennem az éhség ezen fajtája. Másik talponálló kellene, másik asztal,
másik éhség, másik gyomor. Másik kellene.

Veled dunnát lehet rekeszteni - mondtam, s ha jól emlékszem pont rossz fele fordultam, azaz hogy nem a fal felé, Már ekkor gyanút kellett volna fognom, hogy benne vagyok a hínarasban, de nyakig. Szerintem ún engem az élet, csak fél megmondani.Hagyom,hogy szenvedjen, ha éppen ez kell neki.

Megragad egy pillanat - (te állsz a túlsó végén), megragad, magához von és el nem ereszt. Szabadulnál is, meg ragaszkodsz is, fáj is meg édes is ez az egész.Cukor. Tehát megragad és te bele olvadsz. Ülünk az asztalnál, hirtelen ránk ereszkedett este borítja be a konyhát,narancsos fényű csalfa melegség idebent. Előttük morzsa, csésze, és némi bor. Néhány kristályni cukor és rajta légy teszi a dolgát. Első lábait elégedetten összedörgöli. Örömöt szimulál. Nézem nyúlsz e újság után, hogy van e benned késztetés mint annyi sokban. Nézzük a legyet, jó hogy a légynek sem tudtál ártani akkor, valahogy így vetődött fejemben a gondolat. Hallgattam és néztem a legyet, és hogy benne mily nagy igyekezet munkál, és az is gondoltam még, hogy rossz lenne, ha egyszer csak megunnál, hogy többé nem lenne légy, se bor,és nem szólítanál nevemen, nem érintenélek semmikorl.Mert a blog is egy légy teszi a dolgát, ha teszi, keresi a megmaradt morzsát és kezet dörzsölve örömét színleli.Csak egy pillanat ez, mely mindvégig itt marasztal, pedig nncs semmi itt már, csak légy, cukor és asztal és félig én.