a hídon át, a híd alatt,
megyünk, ki erre, ki arra
míg egy régen halott pillanat
masnit kötöz a szarra.

korhol engem a hiányom,
bár én valakinek hívom,
felöklendem, kihányom,
amíg önmagammá hízom,
ő megy felül én meg alul,
méterek köztünk az évek,
- eszembe jut: a víz az úr

Mindegyik képem elkopott,
mint ahogy én ott megyek,
meg ahogy ő nincsen ott,
és a lélekről még egy látlelet.

Nem igen szeretem a madarakat, a toll miatt, a kesze-kusza csontozat miatt, és talán még némi szárnyirígység is lehet az okok között. Nézem az eperfa alatt a bebaszott galambokat, bambán billegnek a bordóra festett fűben. Merthogy fekete eper, nem mintha számítana ez bármit is, a fehéret is felennék. Buta a tekintetük - ez nem feltétlen az erjedő eper rovására írható, hiszen a Blahán is bután néznek, noha ott multikulturális partyk hányását eszik fel a buszmegállókban hajnalonta, mintha muszáj lenne. Aztán utána néznek bele a büdös magyar rögvalóba, mint egy standard magyar facebook kommentelő.
Bizonyos értelemben azok is a hányást eszik, de másfajta mámor.
Verebek is vannak, ök a galambokkal szemben kiszámíthatatlanok, viribülnek, nem időznek sokat, és jobban is bírják az erjedést, szükségük van a mámorra, de nem merülnek el benne. A galambok kiszámíthatóak, mindig ugyanaz a mozdulat, a nyak előre-hátra, esetlen téblábolás, szüntelen készültség. A galamb életrevaló, a veréb az esetleges és szabad. A galamb már az ajtó előtt leveszi a cipőjét, fogasra akasztja a zakóját, a szennyes tartóba teszi a ruhát, befizeti a csekket és eszi a hányást, ha az a javát szolgálja. A veréb meg csak van, és ettől szabadnak látszik. Kevesebb eper is jut nekik, a szabadság az fura mód ilyen.
A verebek rövid rohamokkal operálnak, ördögien ügyesek, nyilván nem sejtik, hogy nem kell félniük a félrészeg galamboktól.
Az időben zajlik mindez, és nagyon gyorsan, mire megérteném miért is érdekes nekem ez az eperfa alatti világ, már azt érzem, hogy egyáltalán nem érdekes számomra. Vagy én nem vagyok számukra az.
Talán a bebaszott galamboknak van igazuk, hogy tényleg nem számít már semmi, csak lakmározni kell a világ tetemén, elvásni abban amiről nem is tudjuk hogy végsősoron mi a csuda is.
De a verebeket jobb nézni, és én már csak nézni szeretek. Ez maradt az utolsó szeretésem, a nézés.

Reggel felkelek. Pedig minden este elhatározom, hogy nem fogok. Többet kell ezt gyakorolnom, vagy le kell szoknom az elhatározásokról.
Aztán ott hagyom az ágyat. Marad utánam a süppedés, az ott a helyem - gondolom. Az őshonosság látszata. Ez idő szerint. De hajnalban botorság ilyet csak gondolni is, mert itt már nincsen idő, csak foszló folytonosság van és óraszámlap van és a mögött már csak a kávé ízű semmi. Régebben tudtam ezeket a süppedéseket az ott hagyott ágyon szépnek látni, anélkül, hogy direkt annak akartam volna, csak jött a széplátás mint a veszedelem.
Tudomásul tudtam venni a saját hiányomat. Általában meghatódtam tőle, hogy már nem vagyok. (Ha lett volna használati utasításom, akkor joggal lehetett volna benne kurzív félkövérrel, hogy kis fogyasztása mellett könnyedén múlt időbe tehető, kerék és sóskútba tevése azonban ellenjavallt)
Aztán jöttek, mintha kötelező volna, a felvillanó arcok, a szavak és azok töredékei, belezuhantak a süppedésbe, hogy elfedjék a helyet, ahol nem vagyok.
Hiányom hiányává így silányulok, aztán felkel a nap és beömlik a semmi az ablakon. Állok egy darabig ebben a semmiben, mélyeket szippantok belőle, ismerős az íze. És elviszem magamban valahová, ahol még soha sem jártam. Aztán ott is felkelek és nézem a helyem, hogy már megint hogyan és miért nem vagyok sehol.