Ugyanaz a szoba, ugyanaz az ember. A Viszonyuk az ami más. Régi szoba, régi tárgyak, alattuk már nem a régi eredeti helyük. Már soha nem mennek oda vissza, egy darabig vándorolnak még, aztán fáradtan megporosodni lesz már kedvük. Látszatléteznek. A soha ki nem olvasott könyvek univerzuma is csak mindegyre tágul, igazgatja őket a kezemben lakó káosz, elfelejtett majd észbehozott cetliket keresve. És ez a fakó ablak is. Ezen keresztül ömlött be a világmindenség köbméterszám, kötött oda a linóleumra, az ember nem is igazán győzte pajszerolni. És jutott bőven külvilág az emberre is. De tisztán lehet arra emlékezni, hogy ez az ablak tavaszi nagytakarítások alkalmával elmosolyodott - évente egyszer, amikor az ember anyja nyikorgó népszavával a kezében, lehelt a síküvegre serényen. Aztán, ahogy ez már szobáknál lenni szokott, romlásnak indult, elsőbben a négy fenti sarok mentén vásni kezdett. Tisztázatlan eredetű foltok telepedtek meg a falon, polcokon, kárpitokon, pánikajándéknak számító makramékompozíciókon, urbánus eredetű asztali áldásokon. Székek karfái fordultak ki helyükről, szekrényajtók váltak örökre becsukhatatlanná, nikotinnal festett a tapétára pointilista stílusban valami felsőbb erő.
Felsőbb erő a legfelső emeleten, az már nem tréfa dolog, ott tényleg azt érzi az ember, hogy onnan már nincs tovább. És tényleg soha nem is igazán volt nagyon, mert a szob az egyben a hova is.
Ugyanaz a szoba, ugyanazok az emberek. Egymást lakják, letüdőzik a légköbmétert. Mindegyik ember saját országot hord a mellkasában, átmeneti idők, amíg nem jön el az ő országa - és ahogy ez most kinéz, hát nem nagyon akaródzik eljönni sehogy sem. Elköltözik a szobából a rend, helyére szagok telepednek, lakhatatlan lakótelepiség növi be az ablakpárkányt, szivárog ki a lepattogzott festék alól az ott rekedt korszellem. Ráront az emberre. Aztán melyik előbb, melyik utóbb minden szoba öregedni kezd, aztán az ember meg belevénül, de okot és okságot a tudomány el nem érheti. Szoba öregít-e embert, vagy az ember a szobát? És olyankor már fél az ember bárminő mostani szobákba belépni mert azt nehogy megöregítse, nehogy szeplőt hagyjon benne, meg aztán van félelem attól is, hogy a szoba öregítené őt. Csak annyi biztos, hogy a titkos kórt, melytől évente lehullik egy két metlaki lábazat, azt ember hordja magában. Porsminkjeik alól plüssállatok agóniiája mosolyog.
Annyi minden történt meg itt és annyi minden nem történhetett. A szoba nem levése a van-t megrepszti, az ember meg azt érzi, hogy végtelen. Nem gyűlölöm én ezt a szobát - igaz nem is szeretem, viszonyom hozzá a közöny és a nyegle tudomásulvétel közé pozícionálható. Másfelől pedig ha benne tartózkodom akkor pontos fogalmazásra, viszonylagos őszinteségre kényszerít. Présel. Annyi szobán vagyok már túl, de csak ezt az egyet ismerem igazán. Annyi szoba betegített, de csak ebben az egyben tudtam betegnek lenni. 80-as évek béli szaggal impregnált a a szőnyeg, bökrégkben csorbaszellem lakik. Én ezt szobát mindig, mindenhova magammal viszem, ezért van az, hogy nem is nagyon van merre menni. Ez a szoba a hova. Az egyetlen szoba viszont a sok milliárd szobák közül aki ismer engem és elvisel.
Felettem plafon, alattam linóleum, bennem a hiányérzet. Íme hát megszívtam.
