Egyszer egy reggelen, közvetlen az ébredés után belém költözött az idő, de én akkor ezt nem vettem észre. Tán restség volt ez a részemről, vagy csak az időnek a természete az, hogy láthatatlanul dolgozik, hol indaként tekeredik rá a fotel lábaira, vagy pattintja le a foncsort a tükörről, vagy költözik bele az emberi ízekbe. Mint ha csak rosszat álmodtam volna, nem tudtam, hogy nem álom volt, élethosszig tartó csomagot kaptam, amit folyton mindenhová magammal kell vinnem, bárhova is menjek. Sok idő költözött belém, több mint amennyit éltem, és több ami elfér bennem. Emiatt gyakran elfáradok, folyton az időt gyömöszkölöm, egyre sűrűn, egyre tömörebb, egyre nehezebb. VAn, hogy örömemet lelem benne, van hogy oda adnám bárkinek, csinálja helyettem. Nem lehet. Ez az én időm, nem érdemeltem ki, még csak méltó sem vagyok rá, de az én időm, és ez nem tudás, inkább csak sejtés.

 

 

 

 

Papíron és excel táblázatokban létezünk. A vanásunk és a nem vanásunk is számítható adat. A hiteleink, az eladósodásunk, az üdvösségünk és a válságunk. Nem igazi és gyomorba markolóan nem az. Egy teoretikus újrafogalmazás.
Valami teljesen hülyeség a munkánk, olyasmi ami már az elkészülte előtt értelmetlen, egy pillanat haszna ha van, jövőtlen szöszmötölés, aljas és állatias álboldogság. Minden le van papírozva, meg van netvörkölve, tímbildingelve, adminolva. Nem lesz belőlem semmi, egyszer semmi sem lesz belőlem. Nem lesz papír, nem lesz excel táblázat ami elviselne. Apára nézek, magamat látom. Anyára is nézek, magamat látom. A világomat és az összes dicstelenségét és a dicstelenség is elmúlik. Azt hiszem félek, de tudom, hogy a félelmem is csak papíron létezik. A többes számtól az E/1-ig, na az meg az egyirányú út és aki rátéved az a saját maga torkán akad.