Tegnap éjjel egy rövid ideig anyául mosolyogtam. Képes voltam rá, azt hiszem most először életemben. És itt anya most az nem az anya, akivel a Keleti pályaudvaron hajnalban rohanunk a vonat után, és nem az az anya aki letekeri a villamosablakot amíg Pesterzsébetre megyünk, és még csak nem is az aki lehülyézi Bruce Willist amikor az valami városi magaslatra megy fel, számos sérülésnek téve ki magát, bár ténylegesen világmegmentési a szándéka, ez jól látszik az arcán, de hát akkor is, nem kell mindenhova felmászni. Nem, a tegnapi mosolyom határozottan a 40 kilós magatehetetlenség mosolya volt. Könnyű nekem, én ilyen testbe vagyok belezárva, innen beszélhetek ki, és ráadásul van vagy ezer anyám, és úgyannyi mosolyom. És amikor ezek így átmosódnak a nyirokrendszeren, amikor az éjszakáknak zsíros a szája széle amint zabálja a nappalt, akkor lesz ez a mosoly rajtam, valahogy rárajzolja a valami, mert mosolygásra nekem aztán semmi okom nincsen éjjel.
Csak láttam egy negyven kilós mosolygást és hát ilyen giccsesen elmosolyodtam, és eszembe jutott az a kép amikor az ágya szélén ültem és elkezdett sírni, és azt mondta, hogy meg fog halni, és hogy ez a kép azóta is itt van a szemgolyómon belülről, mint egy matrica, oda van ragadva. És akkor is megmerevedtem mint ahogy most az éjjel, csak akkor az ágya szélén, csak még nem volt a szám sarkában ez a mostanra eltanult mosoly, az amit itt hagyott anélkül, hogy tudtam volna. És ott ágyszélen ülve biztos kellett volna mondanom valamit, hogy nem halunk meg, vagy meghalunk, de mindenki, és olyat is, hogy szeretlek és aztán ha befejeztem jöttek volna a betűk alulról és a végezene is aztán meg az, hogy a következő rész tartalmából. Olyan elszomorító amikor a valóság ilyen komolyan veszi magát és engem is erre kényszerít.
Nem mondtam semmit, mindent hülyeségnek éreztem. Minden az is volt. Én is az voltam, ahogy ott ültem. És gondoltam a mosolygásaim közt én arra is, hogy apát meg kellene egyszer ölelni, de nem tudom miként lássak neki, nincsen tapasztalatom apaölelésben, és azt hiszem nem is ismerek olyat akitől tanácsot kérhetnék hatalmas öleléstechnikai ismereteiben bízva. Gondolom, hogy biztos mondani is kell valamit mellé, és ha igen, akkor azt is gondolom, hogy akkor már valami igazit.
Minden egyes nap egy út, 24 órányi haladék, de én már délelőtt 9-re ennek az útnak a végére érek. Egy napom jó ha félórát kitesz. Aztán a fennmaradó időben azon jár az eszem, hogy belőlem tényleg csak végzetesen egy darab van.
És ha már ez így alakult, akkor jó lenne vigyázni, keveset bucskázni, kerülni a rontásokat. Felelőséggel lenni és tudni lenni. Ez azonban olyan teher, amitől aztán mindent elrontok, bucskázok, esek-kelek, és végső soron nem tudok rájönni a levés csínjára. Mellé ütök a a szegnek – de ezt már mondtam, még ha nem is én.
