Itt van a valami, a nagy. Itt settenkedik, jobb híján láthatatlan, a redőny rései közt belopakodó zsákos ember, a mummus, a mókár. Este jön mindig. Mindig csak este. Hanyatt kell vágódnia az embernek tőle, bogárként kell viselkedni, halottat játszani, becsukni szemet, visszafojtani lélegzetet, mozdulatlannak lenni és annak is maradni. Ne vegye észre hogy még élek, higgye azt, hogy már rég elpusztított, velem már nincsen dolga, úgy lett ahogy eltervezte, ő nagy, én a kicsi. De hajnalban jön az érzés, és a torokban születik meg és egész a tarkóig fut, hogy én ezt már nem is játszom, ez a tetszhalálba merevedés már egyáltalán nem játék, már nem az én választásom, és csak azért nem akarom abbahagyni, mert tudom, hogy képtelen vagyok rá. Hogy ez itt ez valami most végleg van. Már nem mozdul ő, a valami, a nagy, és nem mozdulok már én sem. Egymásra várunk. Már semmi olyan nem fog történni velem ami még ne történt volna meg. Már semmi olyan nem lesz. Játszom ezt én itt, ezt a becsukott szemes majdnem életet, de valójában hiába csak a játék. A nagy valami legyőzött, tényleg játszom csak, de már semmi mást nem tudok ezen kívül játszani, tehát elpusztított. Jó lenne ha nem kellene sokáig élnem így, hogy közben minden este meg vagyok halva. A nappalokat még lábon kihordom. Elfogytak a magam mellett felsorakoztatható érveim.
