sebtolvaj

Amikor este már nem bírom kinyitni a szemem az jó. Akkor van az utolsó körülnézés. Beleharapni abba a valamibe ami én vagyok és nem azért mert ízlik, hanem azért mert tudom, hogy el kell fogyasztanom. Megadás. Ilyenkor bele lehet hallgatni az időbe, mint egy sosem volt rádiójáték előzetesébe egy falióra révén. Bevág az utcáról a lámpafény, letörli a hengerelt falat. Újrarajzolja a bútorzat kontúrjait, átértelmez, segít most szokni a szokhatatlant. Megint beleharapok abba a valamibe ami én vagyok, nem az íz miatt, tudod, hanem a satöbbi, a járulékos.
Most jön a finis, az utolsó körök.
Tegnapi mondatok veszítik el tragikus hirtelenséggel az élüket, elolvadnak az óra tikktakkolásban, úgy ahogy az utolsó kávéban a mokkacukor. A kávéfőző krómján holdvilág pihen, nagyanyád fogsorán, egy metszett kristálypohárban apró buborékok bandáznak, megpihenve a peremeken. Ilyen itt nyaranta a pezsgés.
Két piros vájling között nagyot sóhajt egy habverő, összerezzenek a tojások a frigiderben, pattogzik a lavóron a zománc, sosem volt igazán fehér. Az ajtófélfában a szú a másik oldalára fordul, erjed az üvegben a csipkelekvár. Elbódítja a lombok suhogása az asztalfiókot, hangosan horkol a turmixgép, a fakanál, elájul a seprű cirokja.
Ilyenkor az egész világon már csak én vagyok egyedül ébren.