sebtolvaj

Van egy filmünk. Apának és nekem. Tarrbélás terjedelmű, sántán, de nem éppen tangó. Úgy kezdődik, hogy megyünk a Ságvári utcai télelőben, éppen hogy bokáig érő fényben, és a nap is úgy süt mintha gézt feszítettek volna az égre, mintha minden meg lenne egy kicsit betegedve. Látszik a leheletünk, gombolkozunk, tehát fagyunk. A kezem három évtizednyivel kisebb a jelenleginél, azzal fogom az A/3-as félfamentest. Egy télapó van rajta, vízfesték, zsírkréta, vegyestechnika. Amikor a Halászkert elé érünk apa közli velem, hogy olyan télapó akinek egyik csizmája piros a másik pedig lila, az olyan ad absurdum nem létezik. El lehet képzelni. A Halászkert homlokzatán annak a két terrakotta halnak is kimeredt a szeme, hogy milyen világot élünk, a keskenyebbnek, vélhetően a keszegnek meg is pattogzott a máza, talán a fagytól, de az is lehet hogy tőlünk, attól, hogy annyit jártunk arra. A Halászkertben egyébként járatosak voltunk, apa ismerte a pincéreket, a vendégeket, azokat is akiket már letartóztatott, és azokat is akiket majd csak ezután fog letartóztatni, mert apa ilyen. Engem nem igen érdekeltek a hülye félhaverjai akik barackot nyomtak a fejemre és képesek egy öt éves gyerektől azt kérdezni, hogy mi lesz, ha nagy lesz. Akkor én bizonyos csak abban voltam, hogy nem leszek olyan felnőtt aki barackot nyom a gyerekek fejére. A Halászkertben engem egyesegyedül a Gyuszi érdekelt, ha őszinte akarok lenni, neki is inkább csak a dobja. Gyuszi a Duci és Gyuszi duó dobosa volt, van is az egyik fiókaljban egy fénykép, Új évi üdvözlet, "Boldog Új Évet Kiván Duci és Gyuszi, 1972-73". A Gyuszi dobos kedvelt engem, mindig megkérdezte, hogy játsszon-e nekem valamit, de mondhattam bármit, arról előbb utóbb kiderült, hogy nem is ismeri. Gyuszi egy szűk látókörű vendéglátóipari zenész volt, aki nem nyomott barackot a kiskorú vendégek fejére. Szóval lehetett szeretni már csak ezért is. Aztán később megkedveltem a repertoárjából egy számot, sose hallottam azóta se, valahogy úgy volt, hogy "Jön már a bika, fúj az orra lika", és volt abban a számban egy kiállás amikor Gyuszi dobos dobszólóval kápráztatott el. Savanyú szagú abroszok közt folytatódott az apával közös filmünk. És itt van sok gyors vágás, ahogy apa beleesik az ajtóba és az üveg kitörik és egy Lenin (profilból) alakú lyuk marad apa után. Nyár van, így marad az ajtó egy darabig, direkt jó, hogy a proletárvezér  ilyen formán gondolta eltölteni nálunk a vakációt. MAjd jön a Szuromi és beüvegezi, a Szuromi mellékszereplő és mellékszereplőhöz mérten sokat iszik. Ebben segít néha apa.
És a nyárból már csak arra emlékszem, hogy egy 50 méteres medence szélén kapaszkodok, és szemmagasságban ott apa gyűlöletes barna szandálja. A szandálban pedig apa, fűt fát ígér, hogy ha nem állok meg öt tempónként kapaszkodni. Nem megy, én tudom, hogy az én ötven méterem az olyan mint senki másé, az én ötven méterem az olyan hosszú mint egy élet, fuldokolni lehet és kell benne, és kapaszkodni kell és vizet prüszkölni kell, elfáradni kell és a végén hazamenni kell. És hazamegyünk és látom magunkat felülről a kiskonyhában, olyan sírni valóan szomorú az a jelent ahogy apa tekergeti a rádió gombját és odatartja a fejét a hangszóróhoz és csak fütyül a szabad európa, és anya egy lavórban áztatja a lábát, és én is egy kis szánalom vagyok ahogy nem csinálok semmit csak fölülről nézem a magunkat. És nem mondom el nekik, hogy mit álmodtam, nem mondom el nekik, hogy álmomban gyerek voltam, egy nagy sivatagban városok romjai között sétáltam és egyszer megláttam két hatalmas szobrot. Elvoltak dőlve, kinek karja hiányzott kinek a lába, de felismertem, hogy ők azok, anya és apa, eldőlve a félig betemetve a homokba. Azóta dugom én is oda a fejem, hogy megláttam őket teljesen halottan.
És ennek a filmnek úgy van vége, hogy apa olyat csinál amire senki sem számít, előbb megsimogatja az arcom, aztán belekapaszkodik az alkaromba, már nem beszél. Csak nézünk, és olyanok vagyunk mi ketten mint akik semmit sem értenek. Próbálok helyette is levegőt venni. És hogy a mozi egy szempillantás alatt egy rohadt szobává zsugorodik, egy olyan szobává amiről annyira elfeledkezett az akinek mindenre kellene gondolnia, hogy évezredek óta - rajtunk kívül - nem történik semmi benne. Csakhogy ez a rajtunk, mostantól kezdve csak én vagyok.