Albérlethy Álmos, könyökölt az ablakpárkányon és tűnődött a Pünkösd természetén, pontosabban annak egynaposságán, nem mintha jelentősége lett volna, mert tényleg nem, hétfő ide vagy oda. Mindenesetre nem értette, hogy minek lehetett ez a nagy sietség, hogy a szentlélek áradása minden emberi számítás szerint is igénybe kellett volna vegyen egy egész évet, vagy hetet, de öt munkanapot mindenképp. Mert az ilyet azért meg kell tervezni, akinek Mária országa a lakhelye ebben nem is kételkedhet. Mert mi van akkor ha mondjuk rossz helyről, vagy sőtpláne ne adj isten rossz helyre árad az adott szentlélek aztán a világnak akkor befellegzik alfától omegáig értve. Szóval, hogy az ilyet nem igazán érdemes a vakszerencsére bízni, először is hatástanulmányt kellett volna készíttetni a Megigazulási Bizottsággal, hogy kellő irányú és kellő mértékű legyen az áradás, mert történetesen mi van ha a Marson érik be annak a gyümölcse aminek itt a földi halászegylet itta a levét.
A Megigazulási Bizottság aztán kiírta volna a tendert, amit egy Dicsőítésben legalább 10 éves gyakorlattal rendelkező cég végezhetett volna el, a nyertest beperelte volna a vesztes pályázó, és akkor már rögtön jövő év karácsony lenne. És akkor most a Bibliában külön fejezetek jutnának a hátradőlésnek meg a láblógának és a napi hasrasütésnek, hogy miként a leginkább és miért van elveszve ennyire minden.
És az igazság az, hogy mindezt  Albérlethy Álmosnem is az elméjével gondolta, hanem hogy a hasában érezte. Nagyon mélyen lent. Koffein bélelte langymelegben.

Olyan nagyra nőttem,  hogy a saját csendemnél is nagyobb vagyok,
pedig az én csendem az olyan nagy, hogy fel sem érem.
Ami belül halott lett, azt kívülről remélem,
és mintha mostanában az élet is kívülről menne,
és itt is van a kotta hozzá, de semmi érdekes nincs benne.
Olyan nagyra nőttem, hogy a világ minden dolga belém jár aludni,
minden olyan, ami sosem volt egészen,
mindenséggel mért bigyók és izék, enni, inni, ölelni, dugni.