Nemes vadhiúz mondogatta olykor, hogy kisfiú, kisfiú vagy, ahogy most ott ülsz, ahogy tartod a szádat, babrálsz vagy ahogy nem figyelsz és türelmetlen vagy ,különösen ha gumicukor volt kézközelben,  és volt is ebben igazság, mert néha, nem tudom megmondani, hogy pontosan a lélek melyik hónalja alatt, de szoktam olyat érezni én is, hogy van kisfiú. A valamire való kisfiú pedig onnan ismerszik fel, tetőtől talpig szorongással van kibélelve, a félelem benne a szalma, az a töltő és az üzemanyag.
Be vagyok már felnőttséggel oltva. Magamra vagyok vastagodva, árnyékot vetek a saját kisfiúságomra, mit tudom én, csak néha érzek olyat, hogy létezik az, ami irányít mozdulatokat és benne van tekintetekben.
Memior noir. Kuss, fiú. ->
Asszociációs hengerbucska:
Egyszer meg a minisztériumi szamuráj valami kasztrendszert alkotott meg, mert igen szereti a rendszerelméleteket - és van úgy, hogy helyes végkövetkeztetésre is jut - és ott valami olyasmi jött ki neki, hogy én vagyok a legbolondabb, de én az ilyesmiket meg se hallom. Meg se jegyzem. Az ilyenek mennek a kisfiú raktárába.

Tegnap esti maradék

Tegnapi esti maradék.
Napnak vége, nyárban vásik, így marad már pusztulásig, elfelejtik, elfelejtem, olyan volt mint ezer másik. Napnak vége, hideg zuhany, aztán minden belezuhan, a nagy kékbe.

Napnak vége, késő bánat, ha ez elmegy másik százat ad helyébe majd egy állat, napnak vége, tátom számat. Ilyen nem lesz, bárhogyan is fordul kékbe, erőlködik, annak lenni ami ez volt, kékké válni, aztán vége.

Te lassú hömpöly, unaloméletem, a bánat kikezdett jócskán, csóválják fejüket a korszolga nyögve nyeltek, hogy mit eszek ezen az ócskán, de csak tegnapi húst rágok le a tavalyi csontról, még föld felett még ég alatt, és ez itt én volnék, neked a lakásod, vagyis hát az ami belőle megmaradt.

Mindenkinél egyformább vagyok, talán az lehet a bibi.

Hogy oda tudok kozmálni a redvához. A Keleti az pont ilyen, túl sok minden történt már ott, hogy vállat vonhassak. Nem is tudnék mindenre visszaemlékezni, de a keletiben született a tükitojiszatyiszün is ami nekem bővestelen elég mint emocionális apanázs.
És most már könnyebb is annak látni ami, mert visszaminősült azzá ami volt. Átmenetté. Már nem végcél és bizonyára már nem is lesz az a számomra többé. Mint végcél egyébként is vacak volt, abban a minőségében nem hagyott elég helyet a képzeletnek, nem lehetett helye olyannak, hogy ki honnan hova tartott, volt-e otthona és az milyen volt, mert a kulisszák mögé mehettem, nem volt titok. Végcélként az organikus massza része volt, és aki benne volt az is massza lett, én is, ki nem láthattam belőle.
Most már köztes állomás, nem csak idegennek érezhetem magam benne, hanem az is vagyok valójában. Ugródeszka, homályos és ideiglenes - a és b pontok érintésével - állapotok fenntartásának az eszköze és mint ilyen ismét tud hiányozni úgy mint végcél. Hát biztos ezt akartam. Beteg galambokkal, ideges vagy éppen izgatott emberekkel, nélkülem.