Van úgy, hogy leülök egy helyre és eltelik egy évtized. Van úgy, hogy azt érzem, hogy pont az az évtized telik el amihez közöm lehetett volna. Ugyanakkor tudom, hogy valójában semmihez nincs és nem is lehet közöm. És olyankor azt érzem, és maga az érzés elég gyomorból jövő ám, ahhoz mindenképpen hogy eltudjam képzelni; tulajdonképpen nem is vagyok. Sem fizikailag, sem metafizikailag, sem teátrálisan, sem neutrálisan, de leginkább általában véve, közönségesen nem. Ezt némileg  cáfolni látszik az a tény, hogy a mail fiókom meg van, és bizonyos érdekcsoportoknak szemmel láthatóan fontos lenne, hogy all inkluzíve fehérek legyenek a fogaim, a hajam kevésbé lenne korpás, ha péniszem mérete számottevő növekedést mutatna. Szóval, hogy akarhatják, valakinek a javát annak aki már ennyire nincsen. Nem kell erőlködnöm, jön az érzés, jó mélyről, mióta nekem már se erőm, se kedvem a gondolkodáshoz, elvégzi ezt hentesmunkát helyettem a gyomrom, küldi az érzést. Még nem hányás ez, csak öklendezés, annak is hitvány. Tudom magamtól is. És amikor felébredek egy évtized után akkor elkezdek terveket szőni. Finom vékony szálakat, szemet gyönyörködtetőek, akárhonnan is nézem, azok. Rám tekeredik az egész, megbolyhosít, bebábozódom újra. Vár egy következő évtized. A helyzet azt hiszem úgy áll, hogy már réges-rég halott vagyok, csak nem vettem észre idejekorán, elhinni pedig az ilyesmit átkozottul nehéz.

A szememben zavaros folyadék. Nem szeretek a szemembe nézni. Zavaros hólé van a szememben, megettem már a télvégeim javát. A tavasz várások kenyerét is. Ezen a folyadékon keresztül vizsgálom mindazt ami körbevesz, ezen keresztül ami tönkretesz. Nem vagyok egy utolsó látvány. A világ nem romlik, konstans. Az érzékelés silányítja azzá ami végül valójában is lesz. Saját valósággá. Ezt a valóságot senkinek, de senkinek nincsen joga megkérdőjelezni. Ez az egyetlen dolog amim van, nincs egyebem. A régit, azt a tiszta csarnokvizet amin keresztül valamelyest elviselhető volt ez a légzsák de luxe siralomvölgy, azt a szememből egy részeg éjszaka a hóba pisáltam ki magamból. Egy zárt ökoszisztéma vagyok, másodlagos primőrszükségletekkel.
Szerintem belém kezdett már a halál is, csak félbehagyott, más, nálamnál sürgősebb dolga akadt, annyi mindenre kell a halálnak is figyelni, például, hogy meg ne haljon.

A töredék töredéke (szópárlat)

Ebédfoltos pulóverek, galambszív, róka gomba. Engem ezek repítenek el a gyerekkoromba. Elég fontos jóemberek, velük megyek egy dombra, ahol az idő jár el az idő felett, de kiderül; csak egy konyha. Ahol sajnálatos, de nem tudni még, hogy ki lesz szakács és ki lesz ebéd. Tehát: felszolgálom magam, mert most itt alászolgája van.

Egy töredékgyáros hétköznapjai

Nem tudom hogy mi a jó, és nem tudom hogy mi a rossz - csak élek ahogy az emberek vagy az állatok, leginkább futva - és a kettő közt sem tudok különbséget tenni most, úgy hogy az másoknak is tetszeni tudna.

Nem tudom mi a jó, és nem tudom mi a rossz - csak élek ahogy egy állat élhet, leginkább futva - , a kettő közt sem tudok különbséget tenni, hogy az másnak tetszeni tudna.

Megszeretném, kitalálnám, hogyha nincsen odalátnám, ahol épp a helye lenne - addig tenyeremből enne - dédelgetném, kitalálnám, babrálgatnám, megutálnám.

Megszeretett, kitaláltam, ha nem is voltam azzá váltam, minek éppen látni akart - egyszerű ez mint a fakard.

Megszerették, kitalálták, mikor meglátták végre - hazugsággal festették szépre - kitalálták, megcsodálták, szárnyas kalitkába zárták.

Olyan korban születtem amikor az egész világ - és ez alatt az általam ismert környezetet, nevezetesen; Vasút, Rákóczi, Végh István, Pruzsina Mihály utcákat, részlegesen az Erdő sort, valamint Béke teret értem - csapvizet ivott. Nem túl nagy világ, nekem éppen elég. Elsős vagyok. Az iskolákban nem kis palackból iszom a vizet, egyenesen a csapból, a mosdókagyló felé hajolva, tenyeremből kis tányért formázva, ügyelve arra, hogy ne érjen a szám a fémszerelvényhez, mert nem lehet tudni, hogy ki ivott ott előtte. Mondjuk egy kisegítős, és ha elkapom akkor jövőre mehetek a kisegítőbe én is és hallgathatom naphosszat, hogy; mi vagyunk az ások, földi koronások, ti meg a bések, hülye kis gyépések.
A tavaszokra emlékszem leginkább, arra ahogy lassan minden visszanyerte a színét, minden ami az évnyitón elveszítette a a himnusz és a szózat között eltelt néhány percben, amíg valami elit diák, idegesítően sugárzó arccal arról szavalt, hogy dolgozni csak szépen. Hát persze, hogy máshogy, és kinek másnak, hacsak nem nekünk. Hazugságfolyamok árasztották el az összes kibaszott kézilabdapályákat szeptemberben, de nem zavart, nem okozott problémát hogy tudomásul vegyem a világ dolgait. Azt hiszem mindig is dühített a remény, a sugárzó arcok, az élharcosok és azok akik szerint az ember élete különb mint bármi másé. Az ember élete semmiben sem másabb minden más dolgoknál, hacsak nem szánalmasabb minden más dolgok szánalmasságánál. Az évnyitón  a zsebemben lévő Cadillac Fleetwood Sixty 1966 matchbox például az egész iskolaudvarnál többet ért, és ma is többet érne, ha nem veszi el a Katzenbachné az évnyitó utáni eligazításon a kémia teremben egy szép ívű nyakleves kíséretében. Be kell vallanom a Katzenbachné taslijaival elfogódott vagyok, a taslijaiban nem találtam hibát esztétikai értelemben, jó dinamikájú sallangmentes mozdulat volt az övé.
A pedagógia aspektusai meg nem nagyon foglalkoztattak akkortájt, taslik jönnek, taslik mennek. A többi tanárok nyaklevesei sokszor teátrálisak voltak, nagy lendület, kicsi hatásfok, a Katzenbachnénál meg lehetett előre tudni, hogy mire számítson az ember, és ezért könnyebb volt felkészülni a becsapódás utáni nyaktáji sajgás mértékére, azt ezt követő helyi vérbőségre, és azért úgy minden sokkal könnyebb, ha a félelem jól körülhatárolható keretek közé van terelve. Biztos vannak irracionális okai is, hogy megengedőbb vagyok vele, de a Katzenbachné volt az első idegen aki kézzel illette a tarkómat, elvéve így az idegenkéz által adott tasliszüzességemet. Ezen az sem változtat, hogy a matchbox miatt ezernél is többször gondoltam arra, hogy haljon szörnyű kínhalált valamelyik évzárón, amikor mindenki látja.
Tavasszal minden kizöldült, de leginkább az iskola melletti garázssor ajtajai. Valami megfejthetetlen okból, minden tavasszal minden garázstulajdonos ugyanolyan magasfényű haragoszöldre festette a saját garázsának az ajtaját, a kapupántokat pedig feketére. Az ajtókitámasztó vasak, amik kis csipegető madarakra hasonlítottak szintén feketék lettek. Az ajtókitámasztó elmés, de egyszerű szerkezet volt, egy tengelyen billent át a kis madárforma és beakadt az ajtó aljába. A tengelyre sasszeggel volt rögzítve, melynek eltávolításhoz szerszámra volt szükség, melyet vagy valakinek az apjától, vagy a technika teremből vettünk kölcsön. Arra nem nagyon emlékszem, hogy a leszerelésnek lett volna bármi célja is. A garázstulajdonosok kisméretű téglával oldották meg a hiányukat.
A garázsajtó volt a hetvenes évek facebookja, onnan lehetett tudni, hogy ki kit szeret, milyen együttesek a menők, és ami a legfontosabb; ki hülye. Külön jó volt, hogy ezt rögtön az iskolából hazatérve mindenkihez el is jutott, segítve a szociális tájékozódást. A szerelmesek egy krétával rajzolt szívbe rajzolták monogramjaikat.
Ha a szerelem mértéke meghaladta a normálisnak érzett szintet nyilat is rajzoltak bele, vagy szárnyat köré, kisdobos barokk. Olyan is volt, hogy egy már elkészült szívből tenyérrel kiretusálták valaki monogramját és új nevet írtak bele, így nem ment pocsékba a hordozófelület.
Hülyeségnek gondoltam én ezt, de akkor mindent hülyeségnek gondoltam - ahogy most is. Nem nagyon hittem én el, hogy egy garázsajtóra rajzolt szívtől majd jobban mennek a dolgok, kisebbek leszek a Katzenbachné taslijai, vagy nem isznak a kisegítősök ugyanabból a csapból amiből én. De amikor már mindenki neve szerepelt mindenkiévél a garázsajtókon, zavart hogy nem vagyok érintett semmiben. Hogy kimaradok valamiből, és hogy ez végleges. Nem a nevemet kívántam én látni - csak arra lettem volna kíváncsi, hogy miként képzelném el azt, hogy amikor valaki tényleg - amikor senki nem látja - belefirkálja ákombákom betűkkel a nevemet egy aszimmetrikusan megrajzolt szívbe, a festés előtt nem kellő mértékben felületkezelt fára aminek eredményeképpen a a festék a melegebb nyári napokon felhólyagosodott, körömmel le lehetett kaparni, csak a puszta öröm kedvéért, nyomhagyási kényszerből. Hogy miként ferdíteném el a valóságot, hogyan tenném magamnak láthatóvá azt amit soha nem láthatok, de ehhez szükségem volt arra, hogy amit elszeretnék képzelni, az előtte a valóságban megtörténjen. Ennyit hát a fantáziámról. Aztán amikor végleg kitavaszodott és az összes garázsajtó elnyerte végső, az évi haragoszöld színét ott volt egy reggel a nevem. Szokványos szív és benne a nevem, meg hogy K.M.  Rettentő kellemetlen volt, mintha lehullott volna rólam az összes ruha és meztelenül kellene iskolába mennem. Szerettem volna, ha nem éktelenkedik ott a garázsajtón az irántam érzett vonzalom ilyen egyértelmű bizonyítéka. Arra gondoltam először, hogy a nevem betűit átmaszatolom, de erre azok teljesen alkalmatlanok voltak. Aztán, hogy K.M nevét javítom át, mondjuk R.M-re, de R.M szintén egy létező személy volt, és nekem egy olyan lány nevének a kezdőbetűire lett volna szükségem akit senki sem ismer, de még jobb ha egyáltalán nem is létezett és nem is fog soha. De nem volt megoldás, mindjárt jönnek a lányhordák, rihi-röhögnek majd egy sort, megjegyzéseket tesznek a nagyszünetben, sugdolóznak, és soha nem fogják elárulni, hogy miről. Eztán már mindenki aki halkan mond valamit a másiknak az iskola egy félreeső szegletében az mind rólam fog beszélni. A Katzenbach Matild egy évvel járt felettem, rettentő nagy feje volt a testéhez képest, a haja az olyan mint a Lolka és Bolkából a magasabbiknak, testalkata pedig inkább a kisebbiké. Nagyon távol volt egymástól a két szeme. Mindez megfejelve ilyen baromi hülye névvel, ugye. Az anyja ugye meg tasligyáros, plusz elveszi a Cadillac-em évnyitó után. Vártam én sokáig, hogy csak jön valami tavaszi zápor és lemossa azt a krétagyalázatot, de csak nem akart esni, hetekig ott éktelenkedett a garázsajtón a megszégyenítésem.
Otthon rászoktam az esti teázásra, pedig utálom a teát. A tejet szerettem, cukrosan, vagy a kakaót, azt amit anya főz. Sok citrommal kértem a teákat, hogy nagyon savanyú legyen, hogy mihamarabb fogyjon ki az olympos-os üveg.
Amikor kifogyott végre hozzáláthattam a tervemhez. Ellenőrzőmbe beírtam, hogy korábban kell fél órával iskolába menni, előző nap anyával aláírattam. Az olymposos flakont megtöltöttem csapvízzel. Esernyő sormintás zsebkendő a köpenyzsebbe és indulás. Senki sincs az utcán, néhány idejekorán részeg bányász ténfereg csak, nem számítanak, ők sosem számítanak, jóformán nincsenek is - anya azt mondja nem is szabad rájuk nézni, annyira nincsenek.
Nekilátok az eltüntetéshez. A zsebkendőre ráöntöm a vizet és szétmaszatolom azt a förmedvényt, egy nagy közös világoszöld pacává leszünk, tetszik.
A zsebkendőt az iskolaudvaron a vastag tölgyfa gyökerénél ásom el, jól betemetem, tömörítem a talajt, port szórok rá, hogy ne látszódjon, hogy friss az ásás, magabiztos vagyok, olyan nyugodt és elégedett, mint egy szagosradír.
Az ellenőrzőt henger alakúra sodrom és a csatornába dobom. A flakonban egy csomó víz megmarad. Egész nap abból iszom a vizet a szünetekben, tetszik az osztálytársaimnak, hogy én palackból iszom. Mindenki kedves velem, kérik, hogy ők is ihassanak belőle, a szép sárga palackból. Megengedem nekik, azt képzelem, hogy így megisszák Matildot is, a garázsajtót és a krétaszívet, és minden rossz el fog múlni. És igazam is volt, mert minden el is múlt. Mindig is egy kegyetlen szörnyeteg voltam, és valami elmondhatatlanul nagy lett a világ, folyton csak innom kellene, hogy egyre nagyobb legyek és ne engedjem a világot felfúvódni, hogy kiszorítsam.
Az egész emberiség sorsa múlik azon, hogy eleget tudok-e inni.
Különben mindennek vége. Tudom, hogy elbukok, így hát végül csak reménykedek, és e reménykedés miatt egy hét éves gyerek dühével tudom gyűlölni magam.