Satnyánszkyné, született Kuczornyák Emma

Jelen: A vonaton egy fiatal (22), szomorú - de szép - arcú lány ül.(Kijelentő mondat)
 
Nevezzük őt el Emmának. Alakja az aktuális trendekhez viszonyítva nem mentes kisebb hibáktól, tekintete ennek dacára minden az arcán felfedezhető szomorúság ellenére irracionálisan kedves és élénk, súlyfeleslege a tetemeshez áll közelebb mintsem a csekélyhez. (Tájleírás)

Jelen és némi múlt: Özvegy Satnyánszkyné (78)(nyugdíjas napközis tanárnő) lakása tele van fényképekkel, mindegyiken Tibor van, hol Zakopánéban nyúlszőrkalapban, hol Splitben fecskenadrágban. Olykor feleségével, aki kora szépségideáljaihoz mérten vonzó, nőies vonásokban mértéktelenül dús. Huncut, szomorú szemű Emma, azaz Satnyászkyné, született Kuczornyák Emma. A Tibor sikeres sportlövő volt két és félszeres magyar bajnok. A félszeres az betegség miatt. Gyomorfekély. (Tájelírás, mert egyébként tüdőembólia)
Emma most nyugdíjas és özvegy, és az egyiket se tudja, hogy mivel érdemelte ki, mert az isten a megmondhatója, hogy ő ezekért nem tett. A férje képeit - a fentebb említett Tibor - nézegeti fertály napig, általában reggeli után, virágmintás nájlonpendelyben a falon, és sehogy nem bír rájönni, hogy szerethette ezt az alakot egyáltalán, illetve az érti, hogy abba a szép emberbe nem lehetett nem beleszeretnie, de arra nem tud sehogy rájönni, hogy azt hogyan tudta szeretni amivé végül lett. Persze ilyen formán azt sem érti, hogy hogy szerethette az ura azt, (Satnyászky Tibornét, született Kuczornyák Emmát), amivé ő vált. Mert mindez számára érthetetlen. Satnyánszkyné e sok érthetetlen dolog miatt gyakran lesz dühös, olyankor a férje légpuskájával lövöldözi a tapétán a kolibriket, melyek vertikális sormintaként a falak magasságát hivatottak optikailag jó irányba befolyásolni. Egyenest a bögyüket célozza, azt érzi szíven kell találnia mindet - az utolsó szálig, a kis festett testeket, melyeknek nem lehet tudni, hogy az egzotikus tapétatervezők a gyárban képzeltek-e szívet. Satnyánszkyné rossz lövő, pedig a lőtérre is el-el kísérte az urát, megpocsékolódik hát sok helyen a fal. Olyan, de olyan dühvel lövöldözi őket, hogy belefárad, annyira, hogy azt érzi, percenként egyet dobban csak a szíve ettől a sok vérengzéstől.
Satnyánszkyné jól tudja magáról, hogy az összes férfiba az orrán keresztül szerelmesedett bele és a lábfejükön keresztül szeretett ki. Magyarázata is van rá, a szerelem kezdetén az ember mindig csak csókolózna, habzsolná a másikat, ezért fontos, hogy az illető orra esztétikus legyen, hiszen olyan sokat kell nézni, csak aztán eltelik harminc év, és a reggeli ébredéseknél az első dolog amit lát az a hites urának lábfeje a paplan végében, mely szépnek - mint az emberek esetébe sajnos általános - nem mondható.
Valójában nem azért van tele a lakás az ura képeivel mert annyira szeretné látni, hanem mert légpuskával ejtett sebeket takarja el vele a falon. Néha elővesz a szekrény mélyéről egy aranykeretes képet és eltakarja vele a ronggyá lőtt kolibriket.
A tapétát az Nemzetek Egzotikus Tapétái elnevezésű lak és berendezés expón vették még néhai férjével együtt, Tibor ocelot mintásat szeretett volna. Ahogy Tibor mondta, az ocelot minta a munkásosztály még megengedhető, nem fennhéjázó  eleganciája, de a Tibornak soha nem volt igaza, így maradt a kolibris a tapéta. Amiket Emma teljes szívével, vagy még azon túl is meggyűlölt mostanra.

Jelen: A fiatal lány kibámul a vonatablakon, és szóról szóra ezt gondolja:
"A kolibri szíve normál körülmények között 1260-at dobban percenként, de anyagcseréjét olyannyira képes lelassítani, hogy szívverése percenkénti 180-ra csökken. Egy ember ebbe belehalna"

Minden mindennel összefügg.(Kijelentő mondat)

A múlt a jövő után keletkezik és abban minden szomorú, szép. (Hipotézis)

Futatáj

A vonaton a szomorú arcú nőket nézem, ők keltik fel leginkább mindennemű nemiségtől mentes, pusztán esztétikai kíváncsiságomat. Nem szomorúak valójában, csak van az arcukon valami nem érthető nyugtalanság, valami nyoma annak, hogy talán már beléjük kezdett a bánat csak félbehagyta őket, olyanok akik mindjárt elkezdenek sírni. Nem nagy brühühüzve, inkább ahogy csak úgy, hogy mindjárt giccsesen lefut egy könnycsepp az arcukról. Persze nem fut semmi sehova, csak a táj fut, a nagy felbontású vonatablakokon, háromdé de luxe, szinte ingyen. Az arcuk szomorú, ők maguk nem, legalábbis ezt képzelem, ezt szeretném képzelni - magam sem tudom miért. Azt nem értem, hogy a szomorúság, ahogy megül az arcukon, miképpen is tud ilyen formán szép lenni, miféle szemfényvesztés lehet mindez. Valahogy azt gyanítom, hogy azért látom szépnek őket, mert olyankor van az az érzésem, hogy érzek. Hogy képes vagyok érezni és ennek a tudásnak - mármint, hogy érzek -  tudatában lenni. És ez jó. Lehetne örülni is, de az öröm az meg olyan, hogy leginkább szökőben van és hűlt helye van, jelenidejűsége meg csak akkor amikor már voltaképpen múlt időbe tehető. Meg aztán  a mai ember minek örüljön igazán, hogy még nagyobb kijelzőjű telefonra tett szert, vagy hogy lájkból van a kerítése, esetleg oly divatos menekülő utat választ, hogy lehetne még ennél is rosszabb. Örömök alig akadnak igaziak, kevésszer, de hát mi is a kevés. Örülések azok vannak persze és jó hogy vannak, meg csinált örömök is, kitakarni, kitölteni a büdös nagy semmit, kifugázni a valóságot (épületburkoló a lelkem). Az igazi öröm az most valahogy bujdosásban van. És érezni meg azért azt hiszem mégis kell, így vagy úgy, és ha az egyetlen kapaszkodó egy arcon az alapozó alá szorult szomorúság, hát akkor abba. És ahogy nézem, elég sok bánatot képes elszállítani a MÁV.